Kötetlen beszélgetés céljából alakítom az amerikai polgárháború történetéről, haditechnikájáról, és egyéb vonatkozásairól ezt a topikot. Szeretnék ezen topik útján azonos érdeklődésű emberekre lelnem. Remélem nem vagyok egyedül és van olyan ember ebben az országban akit nem untat a fenti téma.
Akár egy kis polgárháborús hadijáték is szervezése sem lenne rossz! Az honvéd hagyományőrzőkhöz hasonló bemutatókkal. :) Nos van akit érdekel az amerikai polgárháború?
A 15. pont is abból indul ki, hogy ha a LRT dombját elfoglalják, akkor minden másképp alakul. Mivel én kételkedem, hogy egy gettysburgi konföderációs győzelem esetén a háború kimenetele másképp alakul, számomra ez tévedésnek hat. Szerintem a Potomac hadsereg teljes elfogása/fegyverletétele is csak Washington, meg mondjuk Maryland állam elvesztéséhez vezetett volna. Hogy ebben az esetben az Egyesült Királyság és Franciaország beavatkozott volna-e, az nem tudható. Elképzelhető olyan szcenárió is, hogy a Lincoln-kabinet átteszi székhelyét New Yorkba és tovább folytatja a háborút. Washington úgyis déli város volt, nem nagy veszteség.
Persze 1863-ban elég rosszul állt a szövetségiek szénája a keleti hadszíntéren, de propaganda szintjén nyugodtan állíthatták, hogy a nyugati hadszíntéren viszont annál jobban állnak a dolgok, nincs ok pánikra.
Hood két vonalban állította fel négy dandárból álló hadosztályát. Balról jobbra Jerome B. Robertson és Evander M. Law dandárai alkották a támadó első vonalat, míg George T. Anderson és Henry L. Benning dandárai a támogató második vonalat. Ebben a felállásban Law dandára Hood hadosztályának jobbszárnyán, és az egész Észak-Virginiai hadsereg jobbszárnyának legszélén helyezkedett el. A dandár öt gyalogezredből állt, a középen álló ezred egyenesen a Big Round Top, majd onnan tovább a Little Round Top felé vehette az irányt.
-- Vehette volna, ha az a parancs, ez itt a lényeg. Csakhogy a parancs az volt, hogy az emittsburgi utat követve támadjanak a Cemetery Hill felé. Az utat Sickles tüzérsége és gyalogsága kedve szerint lőhette volna. Law jelezte a hadosztályparancsnokának, hogy ez így nem lesz jó, nem támadhat az út mentén, mert halomra fogják őket lőni oldalról (ha sikeresen elhaladnak Sickles előtt, akkor meg hátulról). Hood és McLaws egymás után járkált Longstreet nyakára, hogy ez a támadás így öngyilkosság. Betonfalba ütköztek, mivel Longstreet maga sem tudta Lee-t meggyőzni róla, hogy ezt nem kéne csinálni. Így a parancsot újra és újra kiadták, Hoodtól újra megkapta Law is, akinek elsőként kellett indulni, s ezáltal mindenki más hozzá igazodott. Law gondolt egyet és mivel a parancs nyilvánvalóan kivitelezhetetlen volt nekiindult és támadott, de egyenesen Sickles állásai irányába.
Law a dandár jobbszárnyán lévő két ezredet, a 44. és 48. alabamai gyalogezredet bal felé irányította a tovább vonuló dandár háta mögött, azzal az utasítással, hogy nyomuljanak északi irányba, és támadják meg az uniós üteget. Az addig a dandár közepén elhelyezkedő 15. alabamai gyalogezred most a jobb szélre került, és egyenesen a Big Round Top és a Little Round Top között lévő völgy irányába masírozott, balján a 47. alabamai gyalogezreddel. Az északi Strong Vincent ezredes dandárának hősies harca a Little Round Top-on közismert, végül sikerült megállítaniuk az alabamaiakat. Viszont ha a két gyalogezred, amelyeket Law balra küldött, az eredeti felállás szerint részt vett volna a támadásban a Little Round Top-on, akkor a harc kimenetele ezért a létfontosságú területért máshogy is alakulhatott volna.
-- Szerintem ez tévedés, a Little Round Topnak senki nem tulajdonított létfontosságot a csata semelyik napján a konföderációs oldalon. Utólag a déli irányultságú történetírók meggyőzték magukat, hogy ha azt elfoglalták volna és ha oda tüzérséget telepítenek, akkor minden másképp alakul, de egészen Law döntéséig, hogy pokolba az irreális parancsokkal, senki nem akarta a LRT-ot elfoglalni. Csak azért támadták meg, hogy az uniós védelmi vonalat oldalról felgöngyölíthessék a Cemetery Hill felé haladva. Aztán mivel Meade minden mozgósítható erőt odaküldött, ezért a támadás sosem jutott túl rajta, de ettől még a LRT nem nyert stratégiai fontosságot. Egy kitérő volt a valódi cél előtt. Utólag, a csata után az elemzők és pláne a szerencsétlen veteránok azt gondolták, hogy ekkora veszteségek nem keletkezhettek a semmiért, a dombnak nyilvánvalóan fontossággal kellett bírnia. Szerintem ez nem igaz; a LRT sokkal inkább egy elérhetetlen délibáb volt. A Potomac hadsereg tömegközéppontjához annyival közelebb esett, hogy nem lehetett ellene túlerőt képezni anélkül, hogy a konföderációs balszárnyat először visszavonják. A realitásból kiindulva Longstreet támadása szükségszerűen csak demonstratív jellegű kellett volna legyen (valami, amire a szövetségi hadvezetés rámozdul és védtelenül hagyja a Cemetery Hillt) - de dandárszint fölött a konföderációs oldalon a realitás nem akart utat törni az utasításokba.
Ha a LRT a korábban feltételezettekkel szemben fontos célpontnak bizonyul, akkor harmadnap Lee várhatóan készít egy tervet az elfoglalására a változatosság kedvéért. Márpedig nem változtatott a haditervén (the general plan has not changed). Ami azt jelzi, hogy a második napi vérzivatar után sem akart a LRT-ért harcolni, a LRT fontossága mítosz.
A kettő nagyban hasonlít egymásra. Alexander először családi használatra írta meg a visszaemlékezését és mivel nem állt szándékában publikálni, ezért őszinte és sarkos véleményt fogalmaz meg sok mindenről, amit a nyomtatásba kerülő könyvek csak kerülgettek, mint a forró kását. Ez volt a Fighting for the Confederacy. Utóbb Alexandert meggyőzték, hogy ez a könyv olyan jó, hogy publikálnia kéne. Alexander engedett a győzködésnek, de nem akart senkibe fölöslgesen beleszállni, ezért szépen lekerekítette a sarkos megfogalmazásokat, homályosított, maszatolt, ahol úgy érezte, hogy muszáj és erősen lerövidítette a szöveget. Ez lett a Military Memoirs, ami 1907-ben jelent meg, ha jól emlékszem. A Fighting for the Confederacy kézirata időközben elveszett, mert odaadták asszem először a Southern Historical Societynek, majd az pedig a virginiai Museum of the Confederacy-re hagyta, ahol isten tudja miért szétszedték darabjaira és témánként külön iktatták. Amíg erre Gallagher rá nem jött és ismét összerakta, olvasatlanul hevert. Sajnos a kiadás nagyon modern, így olcsón (ingyen) nagyon nehéz hozzájutni, nekem eddig nem sikerült.
Épp csak hogy belenéztem, majd most kezdem elolvasni. A vicces az a dologban, hogy én meg voltam győződve arról, hogy Potter Alexandernek csak egy visszaemlékezés kötete van, és az Fighting for the Confederacy, ami először csak 1989-ben jelent meg nyomtatásban, és nem lehet sehonnan sem letölteni, mert az amcsik jól rá tudnak ülni a jogdíjas cuccokra. Csak nemrég találtam rá a másik könyvére, ami ingyen hozzáférhető.
A Konföderáció területén nem volt művelés alatt levő rézbánya, importra szorultak belőle. Ha lett volna, akkor elsődlegesen töltényhüvelyt gyártottak volna belőle, ahogy északon tették. A díszítő elemeket csak valami gazdag ültetvényes tudta megfizetni a gyalogságba sorozott fiának kb. A legtöbb déli katonát nagy általánosságban nemhogy díszítő flinc-flanccal, de tölténytáskával, vagy egyszerű főzőkészlettel, takaróval, egyenruhával, sapkával sem tudták felszerelni az ezredeket felállító tagállamok. Ha volt rézjelvényük, akkor azért volt, mert elvették egy halott jenki táskáját szerintem. Ahogy a bakancsát, derékszíját meg mindenét. Vagy pedig olyan szerencséjük volt, hogy rászabadultak valami hadtápbázisra és kirabolták.
Július 2. délutánján a XII. hadtest két hadosztályának hat dandára a Culp’s Hill-en helyezkedett el. Az uniós hadsereg meggyengült közepe és bal-közepe elleni konföderációs támadás arra kényszerítette Meade-et, hogy ezt a két hadosztályt a Culp’s Hill elhagyására utasítsa, hogy megerősíthesse velük a fenyegetett északi pozíciókat a Cemetery Ridge-en. Azonban amikor George S. Greene dandártábornok 3. dandára - a három dandár közül utolsóként – induláshoz készülődött, Greene arról kapott értesítést az őrjáratoktól, hogy a déliek nagyszabású támadás megindítására készülnek a dombon éppen kiürítés alatt álló északi állások ellen. Greene-nek két választása volt: követi Meade parancsát és levonul a Culp’s Hill-ről, vagy állásaiban marad.
Greene nem engedelmeskedett a parancsnak, és megszállta a domb legmagasabb pontját. James Wadsworth dandártábornok 1. hadosztálya (I. hadtest) maradványainak támogatásával Greene sikeresen megtartotta a domb nagy részét, amíg a XII. hadtest egységei erősítésül vissza nem tértek. Greene eltökéltsége megakadályozta „Allegheny” Johnson hadosztályát abban, hogy elfoglalja ezt a kulcsfontosságú területet, amely lehetővé tette volna a konföderációsok számára, hogy ellenőrzésük alá vonják a Baltimore-i utat, és nagy erőkkel a Potomac hadsereg hátába kerüljenek. Ez a döntés, mely biztosította az uniós hadsereg jobbszárnyát nagy hatással volt Lee július 3-i taktikai elhatározásaira.
"a VI. hadtest július másodikán egyáltalán nem avatkozott bele a harcba, július 3-ig meg sem érkezett."
Már július 2-án délután beérkeztek, és a hadtest egyik dandárát (Wheaton) bevetették, hogy segítsenek megállítani és visszaverni Wofford előretörését, aki visszanyomta az északiakat a Búzamezőről a Little Round Top lábához.
July 2. Arrived about 2 P. M. and late in the day moved to the north slope of Little Round Top. On the advance of Brig. Gen. Wofford’s Brigade and others forcing First and Second Brigades Second Division Fifth Corps across Plum Run and up the west base of Little Round Top the Brigade with First Brigade Third Division Fifth Corps on the left countercharged forcing the Confederates down the hill and across Plum Run and marsh and 100 yards up the slope beyond and remained during the night having recaptured two Napoleon guns.
Sarkított álláspontot fogalmazok meg: szerintem ez a 11-es pont tévedés. Igen, ez így történt, a késlekedés tény, de a visszafordulás által okozott késést általában 1-2 óra közöttre szokták tenni és a július 2-i déli támadást nem az akasztotta meg, hogy besötétedett. A támadás már azelőtt kifulladt, hogy besötétedett volna és a VI. hadtest július másodikán egyáltalán nem avatkozott bele a harcba, július 3-ig meg sem érkezett.
...
Átgondolva a dolgot, valszeg sajtóhiba és az V. hadtest megérkezését akarta írni vagy a szerző, vagy te. Igen, Sykes vőrgy. V. hadteste időközben megérkezett és igen, Lee stratégiai terve az egész hadjárattal pontosan azt célozta, hogy a Potomac hadsereget részleteiben verhessék meg és Longstreet ezt nagyban elbaszta a késlekedéssel. Egen. Csakhogy a július 2-i konföderációs támadás még ezzel együtt is sikeresen elfoglalta volna a szövetségi állásokat, ha mindenki odateszi magát úgy, ahogy korábban.
De senki nem látszott megérteni, hogy Lee mit akar és miért akarja. Hogy ez kinek a hibája, Lee volt képtelen érthetően elmagyarázni, mit miért akar, vagy az alárendeltjei nem voltak képesek, vagy hajlandóak felfogni - ma sem teljesen világos, mindenki a megérzései alapján interpretálja. Csak az világos, hogy a konföderációs hadigépezet Gettysburgnél valahogy megroggyant és képtelen volt a korábbi hatékonyságát reprodukálni, a szövetségi haderő pedig ezzel párhuzamosan új hatékonysági csúcsra tudott menni.
Meade óriási kockázatot vállalt a Big Pipe Creek vonalának elhagyásakor, mert a menetelés megindításával nagyon könnyen Lee kezére játszhatott volna és beleviszi a hadseregét abba, hogy reinforcing the failure, vagyis az eredendő hibát kétségbeesett lépésekkel próbálja korrigálni, ahelyett, hogy lenyeli a mérsékelt veszteségeket, de biztosan jól védhető, kiépített és minden csapatával egyetemesen tartott védelmi vonalra vonul vissza. Ez a kockázatvállalás, amely meglehetősen idegen volt a Potomac hadsereg szellemétől, Gettysburgnél végső soron kifizetődött. Igaz, a pozitív kimenetelhez az ellenség kikényszerítetlen hibái voltak szükségesek. Mondjuk ha július 2-án Ewell parancsait nem változtatja meg Lee támadásról demonstrációra, akkor Longstreet akármennyire is késlekedik, vagy elakad a Little Round Top (tervezetlenül, dandárszinten meghozott döntés alapján kialakuló!) megtámadásával, a déliek balszárnya beveszi a Cemetery Hillt, mert Longstreet hadosztályainak megállításához minden harcképes erőt elvontak onnan. És akkor az megint egy Manassas méretű megfutamodást jelent.
Longstreet miután megejtette azt az elhíresült odabólintást Pickett kérdésére, odalovagolt Alexanderhez, aki arról tájékoztatta őt, hogy az általa a gyalogság rohamának támogatására tartalékolt ütegeket Lee tábornok tüzérségi főnöke eltüntette, és hogy a tüzelőállásban lévő ütegek lőszere olyannyira elfogyott, hogy azokkal nem képes megfelelő támogatást nyújtani a gyalogságnak. Longstreet erre parancsot adott a lőszereskocsik feltöltésére, de kiderült, hogy nincs miből feltölteni őket.
Éppen akkor az ellenség ütegei közül néhányat felmozdonyoztak és elvontattak, és ez némi nem várt reményt nyújtott a támadás előtt.
Ez Longstreet verziója, hogy maga Alexander hogyan emlékezett minderre, azt nem tudom.
-- Egyetértenek benne, hogy az ütegeknél találkoztak és beszéltek; a részletek máshogy néznek ki, de ez mindegy. Alexander írt egy újságcikket, amiben megemlítette ezt és Longstreet később megerősítette.
Általában Longstreet időben a háborútól egyre távolabb kerülve egyre pontatlanabb lett a visszaemlékezéseiben, Alexandernek meg elképesztő memóriája volt. Longstreet tudta ezt, plusz Alexander nem az a típusú ember volt, aki a háború után scalawagezte őt, hanem az, aki képes volt leírni, hogy ne búsongjanak a veszteségen, azért annyira az a Konföderáció nem volt jó, hogy egész életükben gyászolni kelljen, lépjenek tovább, USA van, ez már csak tény, hagyjuk el a Lost Cause retorikát, nem vezet sehova - és ez nagyban hasonlított ahhoz, amiért Longstreet az 1860-as évek végén pálfordulást végzett és beállt Republikánusnak - úgyhogy nem álltak se vitában, se haragban, kábé ugyanúgy tisztelték egymást, mint a háború alatt - Longstreetnek ugyanez a viszonya nem maradt meg túl sokakkal.
Elovastam Porter Alexander visszaemlékezéséből is az idevonatkozó részt. Némi kiegészítés az előbbiekhez Alexandertől:
"Alighogy elküldtem ezt az üzenetet [lásd az előbb Longstreet könyvéből], az ellenség tüze határozottan csökkent, és ahogy figyeltem, láttam, hogy újabb ágyúkat mozdonyoznak fel és vonnak vissza. Mi gyakran vontunk vissza ágyúkat a harcból, hogy tartalékoljuk a lőszert a gyalogság ellen. Az ellenség ideáig még sohasem mutatott efféle takarékoskodást. Miután vártam néhány percig, és láttam, hogy a visszavont ágyúk helyére nem állítanak újakat, bizonyosnak hittem, hogy az ellenség megérezte a fenyítést, és du. 1:40-kor a következő üzenetet küldtem Pickettnek:
"Az Isten szerelmére, induljanak gyorsan! A 18 ágyú elment. Siessenek, vagy a lőszerem nem lesz elegendő arra, hogy megfelelően támogassam Önöket!
"Nem tudott milyen választ adni erre, nem engedelmeskedett neki, hanem a lőszer fogyásakor visszaüzent Longstreetnek, hogy a támadásnak most kell indulnia, ha azt akarják, hogy a tüzérség még támogassa, mert nem tudja tovább fenntartani a bombázást. Arról, hogy a szövetségi tüzérség ártalmatlanítva lenne, Alexander nem nyilatkozott."
Igazad van, megnéztem, hogy Longstreet mit ír erről, ő úgy emlékszik, hogy Pickett nyújtotta át neki Alexander üzenetét, amely egy darab papírra volt írva, és így szólt:
"Ha megindulnak egyáltalán, akkor azonnal induljanak, különben nem tudok megfelelő támogatást nyújtani, de az ellenség tüze egyáltalán nem gyengül. Csak a temetőtől még legalább tizennyolc ágyú lő.
Alexander"
Tehát nemhogy az uniós tüzérség ártalmatlanná tételéről nyilatkozott volna, hanem éppen ellenkezőleg.
Longstreet miután megejtette azt az elhíresült odabólintást Pickett kérdésére, odalovagolt Alexanderhez, aki arról tájékoztatta őt, hogy az általa a gyalogság rohamának támogatására tartalékolt ütegeket Lee tábornok tüzérségi főnöke eltüntette, és hogy a tüzelőállásban lévő ütegek lőszere olyannyira elfogyott, hogy azokkal nem képes megfelelő támogatást nyújtani a gyalogságnak. Longstreet erre parancsot adott a lőszereskocsik feltöltésére, de kiderült, hogy nincs miből feltölteni őket.
Éppen akkor az ellenség ütegei közül néhányat felmozdonyoztak és elvontattak, és ez némi nem várt reményt nyújtott a támadás előtt.
Ez Longstreet verziója, hogy maga Alexander hogyan emlékezett minderre, azt nem tudom.
Tehát a két tüzérségi főnök közül július 3-án Hunt teljesített jobban,
-- Miután az éjszakai haditanácson eldől, hogy a szövetségi csapatok alapvetően védekezni fognak július 3-án, Hunt feladata az, hogy amikor Lee a várt támadását elindítja, azt megállítsa. A konföderációs oldalon Lee tudja, hogy vagy győznie kell döntő módon és akkor szerez magának lőszert a szövetségi készletekből, vagy vissza kell térnie Virginiába, ezért hiába minden ezzel ellentétes taktikai megfontolás, folytatni akarja a támadást. Egyik stábtisztje, A. L. Long azt sugallta, hogy a konföderációs tüzérség képes lesz az uniós ágyúkat annyira megrongálni, hogy a nyílt terepen dombnak fölfelé támadó csapatok elérnek az ellenséges vonalig és elfoglalják azokat. Hogy ebben Lee mennyire hitt, az kétséges, mert akinek volt harci tapasztalata, az tudta, hogy a konföderációs tüzérség alárendelt szerepet játszik az unióssal szemben. Sem az ágyúpark, sem a rendelkezésre álló lőszer, sem a kiszolgáló lóállomány - semmilyen materiális attribútum nem éri el az uniós tüzérség színvonalát. És a legsúlyosabb fogyatékosság: a lőszer gyújtója megbízhatatlan. Chancellorsville-nél a déli tüzérek némelyike olyan megbízhatatlannak ítélte meg a repeszeket detonáló gyújtót, hogy csak hagyományos, emberi célpont ellen kevéssé hatásos vastöltetet volt hajlandó lőni, mert nem bírták kiszámítani, hogy a gyújtó mikor fog detonálni. Volt olyan déli gyalogsági alakulat, amelyik megtiltotta a tüzérségnek, hogy a feje felett átlőjön, mert korábban már egyszer egy azonnal detonáló gyújtó miatt a baráti tüzérség belekartácsolt a soraikba.
Alexander szerintem olyan feladatot kapott, aminek teljesítéséhez nem álltak rendelkezésre az eszközök.
Alexander tüzérségi előkészítése közel sem volt olyan eredményes, mint azt Longstreet várta.
-- Longstreet nem várt semmi ilyesmit. A tüzérségi előkészítés ötlete az ő ellenkezését volt hivatva leszerelni. Longstreet pontosan attól tartott, hogy a támadás vérbe fog fúlni és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az ne induljon el, leszámítva a lemondása benyújtását. De Lee nem engedett neki. Amikor már nem volt több kibúvó és minden ellenkezése dacára megkapta annak a hálátlan feladatát, hogy a július harmadiki rohamot elindítsa, még megpróbálkozott azzal, hogy közölte a bombázást felügyelő Alexanderrel, hogy ő adja meg a jelet Pickettnek a támadásra, _miután_ megítélése szerint az északi tüzérséget már kellően meggyengítette. Longstreet nyilvánvalóan arra számított, hogy ez sohanapján fog bekövetkezni és a támadás nem indul el. Ő maga már minden ellenvetési lehetőséget kimerített Lee-vel szemben, most egy strómant keresett, hogy valahogy elszabotálja ezt a katasztrofális mellényúlást. Alexandernek fogalma sem volt, hogy Longstreet és Lee már harmadik napja nem tudnak megegyezni mit kéne csinálni és az az ötlet, hogy a tüzérség alezredese utasítsa a gyalogság három hadosztályát harcba vivő vezérőrnagyát, hogy mikor támadjon, sőt mi több, lefújja a támadás megindítását - ez hagymázas baromságnak tűnt neki. Nem is értette, hogy ezt Longstreet hogy a fenébe tudta kitalálni. Nem tudott milyen választ adni erre, nem engedelmeskedett neki, hanem a lőszer fogyásakor visszaüzent Longstreetnek, hogy a támadásnak most kell indulnia, ha azt akarják, hogy a tüzérség még támogassa, mert nem tudja tovább fenntartani a bombázást. Arról, hogy a szövetségi tüzérség ártalmatlanítva lenne, Alexander nem nyilatkozott. A fekete lőpor füstjében ilyen messziről azt senki meg nem mondta volna. Az üzenetet halló Pickett erre megkérdezte Longstreetet, hogy támadjon-e. Longstreet mindössze egy bólintást tudott kicsiholni magából és Pickett elindította a rohamot.
[Alexander] tüzérei túl magasra céloztak
-- Gettysburgnél a régészek feltárták, hogy az uniósok tartotta domboknak a _másik_ oldala van teleszórva repesszel; a lövedékek gyújtója rendszerint túl későn detonált és így közel nem volt elég hatásos a bombázás. A másik nehézség magából a feladatból származott: a korabeli tüzérség ilyen távolságból egy ekkora emelkedésű dombot nem tudott sebészi pontossággal támadni. Még saját tüzét sem tudta helyesbíteni, hiszen nem voltak tüzérségi megfigyelői ehhez a feladathoz. Long ötlete erősen voluntarista volt; reménykedni lehetett, hogy annyira még pont működni fog, hogy a gyalogság nagyobb tragédia nélkül átjut, de sejteni lehetett, hogy ez nem lesz sétagalopp. A kimenetel pedig egy teljesen összeomló támadás lett.
és amikor néhány megsérült északi üteget Hunt visszavonatott, Alexander azt hitte, hogy mindet elűzte és szabad az út a gyalogság számára.
-- Alexander egy valamiből tudott ítélni: az ellenséges tüzérség aktivitásából. Az általa mindössze 45 percesnek becsült bombázás során tudjuk, hogy a szövetségi oldalon Hunt utasítást adott, hogy tartalékolják a lőszert. Ezt az utasítást végül csak az irányítása alatt álló tüzérségi tartalék fele hajtotta végre. A tartalékolást a déli oldalon elméletileg észrevehették és arra következtethettek belőle, hogy a tüzérségi előkészítés sikeres volt, az északi ágyúk elhallgattak. De tudjuk, hogy a támadásra a jelet nem az adta meg, hogy az északi ágyúk hallgattak, hanem az, hogy Alexander negyed órával a lőszertartalék kifogyta előtt elküldte az üzenetet Longstreetnek, hogy vagy most támad a gyalogság, vagy ennyi volt, mert ő nem tudja tovább fenntartani a pergőtüzet.
Hunt a közeledő déli gyalogság láttán pedig szépen kartácsra töltette az ágyúit.
-- Hunt lőszertartalékolási utasítását Hancock parancsára az ágyúinak fele nem hajtotta végre, mert a szárnyparancsnoki feladatkörbe emelkedő Hancock úgy érezte, hogy a gyalogság morális tartásának megőrzéséhez szükség van rá, hogy a szövetségi ágyúk ne hallgassanak el, akármennyire is nem találnak el semmit ilyen távolságból. Hancock és Hunt doktrinális nézeteltérése még az 1870-es években sem rendeződött. tüzérségi tartalék másik része viszont távolabb volt elhelyezve, nem ott, ahol Hancock parancsnokolt - ez volt az a csőmennyiség, ami a nagyon durván elkaszálta a déliek támadásának java részét. Ott, ahol erre már nem nagyon maradt lőszer, a déli vonal jobb oldalán a dandárok közül több viszonylag épségben elérte az északi vonalat, de áttörni nem volt esélye.
Law azon döntésének, hogy két ezredét más irányba küldi, egyéb lényeges következménye is lett. Benning dandárának kellett támogatnia Law támadását. Azonban a két dandárt egy erdősáv választotta el egymástól, és amikor Benning kiérkezett az erdőből a síkra, csapatokat látott maga előtt balra, de pontosan nem tudta azonosítani őket. Benning megállíthatta volna dandárát, amíg kideríti, hogy kik is az előtte menetelő katonák, azonban ő úgy döntött, hogy nyomban követi őket.
Később kiderült, hogy az a két gyalogezred volt, melyeket Law Smith ütegének megtámadására küldött. Őket követve Benning dandára nem a Little Round Top-on támadó csapatokat támogatta, hanem a Devil’s Den-ért folytatott harcban vett részt.
Hood két vonalban állította fel négy dandárból álló hadosztályát. Balról jobbra Jerome B. Robertson és Evander M. Law dandárai alkották a támadó első vonalat, míg George T. Anderson és Henry L. Benning dandárai a támogató második vonalat. Ebben a felállásban Law dandára Hood hadosztályának jobbszárnyán, és az egész Észak-Virginiai hadsereg jobbszárnyának legszélén helyezkedett el. A dandár öt gyalogezredből állt, a középen álló ezred egyenesen a Big Round Top, majd onnan tovább a Little Round Top felé vehette az irányt. Amint Law dandára előrenyomult, lőni kezdte őket az északi James Smith kapitány Devil’s Den közelében felállított tüzérütege. Lawnak több választási lehetősége volt: folytatja az előrenyomulást keleti irányba, esetleg teljes dandárát a Devil’s Den felé irányítja, vagy pedig dandárának csak egy részét küldi Smith ágyúinak megtámadására, megmaradt erőivel pedig tovább nyomul előre.
Law a dandár jobbszárnyán lévő két ezredet, a 44. és 48. alabamai gyalogezredet bal felé irányította a tovább vonuló dandár háta mögött, azzal az utasítással, hogy nyomuljanak északi irányba, és támadják meg az uniós üteget. Az addig a dandár közepén elhelyezkedő 15. alabamai gyalogezred most a jobb szélre került, és egyenesen a Big Round Top és a Little Round Top között lévő völgy irányába masírozott, balján a 47. alabamai gyalogezreddel. Az északi Strong Vincent ezredes dandárának hősies harca a Little Round Top-on közismert, végül sikerült megállítaniuk az alabamaiakat. Viszont ha a két gyalogezred, amelyeket Law balra küldött, az eredeti felállás szerint részt vett volna a támadásban a Little Round Top-on, akkor a harc kimenetele ezért a létfontosságú területért máshogy is alakulhatott volna.
A 15. alabamai gyalogezred harcban a 20. Maine-i gyalogezreddel a Little Round Top-on
Miután végrehajtották a kontramarsot, Longstreet egységei megérkeztek a Szeminárium-gerinc (Seminary Ridge) déli nyúlványaihoz, arra számítva, hogy az uniós balszárnyat a korábban elfoglalt pozíciójában találják. Ehelyett Longstreet közvetlenül maga előtt találta őket a Devil’s Den-től a Búzamezőn (Wheatfield) és az Őszibarackoson (Peach Orchard) keresztül az emmitsburgi útig terjedő új állasaikban.
Longstreet választhatott hogyan teljesíti Lee aznapra vonatkozó harcászati utasításait: vagy azonnal megindítja a támadást az északiak ellen Lafayette McLaws vezérőrnagy hadosztályával, melyet John Bell Hood vezérőrnagy hadosztálya támogatna, vagy pedig megpróbál úgy manőverezni a két hadosztállyal, hogy oldalba támadja az uniós sereg balszárnyát. Amikor Hood azt javasolta neki, hogy délkeleti irányban helyezze át hadosztályát, Longstreet ezt elutasította, és azonnali támadásra adott parancsot. Ezzel megindult a július 2-i konföderációs támadás.
"Hunt tüzérségi munkája a harmadik napon döntő módon járult hozzá a Pickett-Pettigrew-Trimble vezette gyalogsági támadás szétágyúzásához. Felismerte, hogy mikor és mire kell a lőszert tartalékolni és oda lőtt, ahol nagyon fájt."
Tehát a két tüzérségi főnök közül július 3-án Hunt teljesített jobban, mert Alexander tüzérségi előkészítése közel sem volt olyan eredményes, mint azt Longstreet várta. A tüzérei túl magasra céloztak, és amikor néhány megsérült északi üteget Hunt visszavonatott, Alexander azt hitte, hogy mindet elűzte és szabad az út a gyalogság számára. Hunt a közeledő déli gyalogság láttán pedig szépen kartácsra töltette az ágyúit.
Ez a hármas pont trükkös. Amennyire meg tudom ítélni minden igaz benne, amit ír, de szerintem mégsem a lényeget fogta meg. A lényeg szerintem Henry J. Huntban keresendő. Huntot már egyszer kinevezték a Potomac hadsereg tüzérségi főnökévé. McClellan volt, aki Huntban felfedezte a tehetséget és azonnal nemcsak a tüzérség általános felügyeletével bízta meg, ami javarészt adminisztratív munka lett volna, de a tüzérség taktikai irányítását is rábízta. Ez neuralgikus pont a polgárháborúban, mert ha a tüzérséget a gyalogság tábornokainak igénye szerint helyezik el és irányozzák, akkor általában nem túl hatásosan tudja támogatni a harcot. Ha viszont a tüzérek szabad kezet kapnak és önállóan cselekszenek, akkor meg gyakran figyelmen kívül hagyják a gyalogság vélt, vagy valós igényeit. Az efölötti doktrinális vita túlnyúlt a polgárháború időtartamán.
Hunt az északi oldal legjobb tüzérségi szakértője volt, az ideális ember a posztra. McClellan 1862. szeptember első napjaiban vette át újra a Potomac hadsereget, és azonnal el is indult a Marylandi hadjáratra. Útközben kinevezte Huntot, aki pozícióját lényegében lóhátról gyakorolva sikeresen felmérte, hogy mennyi és milyen tüzérségi eszköz áll a rendelkezésére, mi milyen lőszert igényel, ki melyik zászlóaljat irányítja, és a legnagyobb káoszból szűk két hét alatt olajozottan működő gépezetet varázsolt. Annyira, hogy Antietamnél az északi tüzérség lemosta a délit a csatatérről. Stephen D. Lee későbbi altábornagy szerint Antietam tüzérségi pokol volt a Konföderáció számára; amely üteget nem vonták ki a kiválóan elhelyezett északi ütegek hatótávjából, azt miszlikbe lőtték. Hunt tehát óriási szervezőmunkát végzett el, majd kiütötte az ellenséges tüzérséget, röpke két héttel a kinevezése után. Csakhogy Antietamet követően, McClellan eltávolítása után megvonták tőle a taktikai irányítás jogkörét, s mivel ezt nem tudta elfogadni, tiltakozásul lemondott. Ezért sem Fredricksburgnél, sem Chancellorsville-nél nem ő volt a főnök.
A chancellorsville-i vereség utáni átszervezés is valszeg lényeges momentum volt, de szerintem nem annyira, mint Hunt visszatérése. Hunt az azelőtti szisztémában is bizonyított, ergo szerintem itt nem szervezeti kérdésről volt szó, hanem arról, hogy ki irányított. Ez a déli oldalon is hasonlóképpen zajlott: amint az ottani tüzérségi ásznak, Edward Porter Alexandernek taktikai irányítást adtak a kezébe Chancellorsville-nél, felismerte, hogy a Hazel Grove magaslatáról a minőségében rosszabb déli ágyúkkal szanaszéjjel lőtte a szövetségi ütegeket a Fairview Hillen. Ugyanez a teljesítmény felettesétől, az öreg Pendletontól nem volt várható; Lee nem is adott neki taktikai feladatot soha, mihelyt felfedezte Alexanderben a zsenit. Sőt, nem csak Pendletont, de az első hadtestnél levő főnökét John B. Waldont is meg kellett kerülni, ahhoz, hogy az ő kezében összpontosuljon a konföderációs tüzérség irányítása. Lee neki is átnyúlt a feje fölött: 1863. július 3-án Alexander irányította a déliek tüzérségének java részét, amely a támadás előtt az északi állásokat volt hivatott bombázni.
Hunt tüzérségi munkája a harmadik napon döntő módon járult hozzá a Pickett-Pettigrew-Trimble vezette gyalogsági támadás szétágyúzásához. Felismerte, hogy mikor és mire kell a lőszert tartalékolni és oda lőtt, ahol nagyon fájt.
