Mind a mai napig méltatlanul kevés szó esik az emberi történelem időtávlatban és amplitúdóban is legnagyobb, több nép fölött is átsöprő emberirtásáról, ahol az áldozatokat halálrakínozták vagy miután a rabszolgamunkában legyengültek, hasznavehetetlen állatként lőtték le, verték agyon vagy egyszerűen csak hagyták megfagyni, éhenhalni az embereket.
Lehet, hogy a „BURÁN”, a hóvihar játszott közre, pár nap után belázasodtam. Mikor este hazaértünk a bányából a testem már olyan volt mint a parázs. Úgy rázott a hideg, hogy a fogaim vacogtak. Az egyik brigádtag, ki már régebben itt volt, elkísért az orvosi rendelőbe. Az 1-es lappunt orvosa egy lengyel származású elitélt volt, kinek az volt az első kérdése: honnét kerültél ide? Én csak annyit tudtam mondani, hogy Északról, Pecsoráról. Még ezek után megkérdezte, hogy voltak-e ott szúnyogok. Én csak a fejemmel bólintottam mire ő csak annyit mondott: „MALÁRIA”. Én a hidegrázás közepette szinte észen kívül voltam, mert még a hajam is fázott. A lengyel orvos a hőmérőzés után azonnal kórházba utalt és két emberrel átkísértetett a kórházba. Közvetlen kapu nem volt az 1-es lappunt és a kórház között, ezért át kellett mennem a 3-ra, majd onnét tárult ki a kapu előttem a kórházba kerülve. A kórház főorvosa egy alacsony, zömök, fekete hajú spanyol volt, aki még az 1936-os években a Szovjetunióba menekült a „FRANKÓ” diktatúra elől. A „dicső” bolsevisták mint menekült kommunistát befogadták, de pár hét után kémkedés vádjával 20 évre ítélték. Ez a spanyol orvos valóban odahaza is orvos lehetett, mert a betegségemet azonnal felismerte, és azonnal „KININT” rendelt. Valószínű, hogy már mások is lehettek ebben a trópusi betegségben, mert a nővér az orvos utasítására azonnal hozott 2 szem pici sárga tablettát, melyet azonnal le is nyelettek velem. Kis idő múlva a hidegrázás megszűnt, és elkezdtem izzadni. Az inget, míg elaludtam 2-szer cserélték le rólam, mert csurom vizes volt. Jó pár napig tartott a hidegrázás és az izzadás, hiába szedtem a gyógyszert. Közben a lázam 39 és 40 C° között mozgott. Enni alig ettem valamit, csak teát ittam. Napokon keresztül szinte gondolkodni sem tudtam és még a Jó Istenről is megfeledkeztem. Lázálmok kínoztak, sok esetben halottként feküdtem azt álmodom, és egy mély kútba zuhanok és nem tudok földet érni, és kiabálok, hogy segítsenek.
Az emberélet nem számított: ha egy meghalt, tízet állítottak a helyére! Mert hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Négy és fél évet töltöttem ebben a karakumi POKOLBAN. Ez idő alatt egyetlen egy ember élve nem került el innét, csak ha már meghalt. És hogy biztosak legyenek abban, hogy már nem él, egy 200-as vasszeget vertek be a koponyájába. Koporsót sem érdemelt szerencsétlen, csak egy használt inget, úgy dobták bele egy gödörbe. Az úgynevezett „RABTEMETŐ” a 31-es bánya mögött húzódott, mert ott nem volt annyira köves. Akit elhantoltak, 1 hét múlva már meg sem lehetett volna találni, mert a port nyáron elfújta sírhalmáról a szél, télen meg a hóvihar.
Az egyik nap azt vettem észre, hogy a két csecsen, aki a mandulaszemű kirgiz helyett került a brigádba nagyon nézegetik a pulóveromat, melyet még Pecsorán kaptam a Nádjától. Az egyik meg is jegyezte, hogy adjam neki, és akkor elnézi ha kevesebbet dolgozok. Én ebbe nem egyeztem bele, mert ez az emlékem maradt a litván kislánytól. Különben is ez az egy jó „gúnyám” volt, ami legalább melegített, mert még hidegek voltak annak ellenére hogy már 1949. márciusát írtuk. A két zsivány a következő műszakban letettek dolgozni a STREKKRE, ahol egy új vágat készült. Mivel az új vágat 80-90 %-ban „PARODA” volt vagyis „MEDDŐ” ami alig tartalmazott 1 % ércet, ezt külön csillébe kellett felszedni és eltolni a lifthez. Rajtam kívül csak a légfúrós dolgozott az új vájaton. A kirobbantott meddő érc „PARODA” egy kupacba hevert, ezt kellett nékem csillébe rakni és eltolni a liftig. Az új vájathoz vezető sínpár kezdetleges volt, csak nagyjából volt ráfektetve a talpára. Ezért alig toltam pár métert máris leugrott a sínről. Eleinte még aránylag hamar visszatettem, mert az ellenkező kerék alá elöl kavicsot tettem majd a háta mögött nekifeszítettem a csille fékének, és két kézzel megemeltem úgy, hogy a kerék ráállt a sínre. Az első, második alkalommal sikerült, de utána már mikor megemeltem, azt hittem a szemeim kiugranak a helyéről. És ez így ment szinte egész nap ráadásul a STREKK melletti levezető árok, mely a falból lefolyó vizet gyűjtötte össze úgy megtelt, hogy a síneket elborította vízzel. Én sok esetben úgy tapogattam, hogy hol is van a sin, amire helyre kell tennem a csillét. A gumigalosni tetején folyt be a víz úgy hogy a lábam teljesen átázott és tocsogott a víztől. Úgy el voltam keseredve, ráadásul még segítség sem volt körülöttem. A két zsivány ismerte jól ezt a helyet és tudták azt, hogy miért tettek engem ide. A műszak vége felé fölkerestek, és kifogásolták, hogy keveset termeltem. Én az akkori orosz tudásommal magyaráztam nékik mi ennek az oka. Munka végeztével ajánlatot tettek: ha nékik adom a pulóvert, akkor nem kell többet odamenni dolgozni. Én makacsul kitartottam amellett, hogy a pulóvert nem adom nekik. Ez így ment 3-4 napig. Én olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam fölmászni a létrán. Ráadásul úgy el voltam ázva, hogy a gúnya pillanatok alatt megfagyott rajtam és zörgött mint a bádog. A lábaim úgy fáztak, hogy kínomban a könnyeim folytak a hazafelé tartó úton. A bánatomat nem mondhattam el senkinek, mert hiába panaszkodtam a volt munkatársaimnak szerencsétlenek azok is attól féltek, hogy legközelebb odakerülnek dolgozni ahol én szenvedek, ezért inkább hallgattak. Nem volt a műszakomban egyetlen egy magyar csak 3-4 hetente találkoztam velük mikor szabadnapunk volt. A két zsivány csecsen látta, hogy nem tudnak „megtörni”, ezért kilestek, mikor épp a vagonnal bajlódtam és hátulról rám támadtak és agyba-főbe vertek úgy, hogy semmire sem emlékszem, elveszítettem az eszméletemet. Fent a gépház előtt tértem magamhoz, ahol egy fehér köpönyeges orvosnő szólítgatott. Mikor a szemeimet kinyitottam nem tudtam hol vagyok, és csak bámultam a körülöttem lévőkre. Többszöri szólítgatás után össze-vissza beszélhettem, mert azt láttam, hogy egy nagy fehér autó megállt és engem a kocsiba tettek. A kocsi egy civil mentő volt, amely engem ismét a rabkórházba szállított. Ott jó pár injekciót nyomtak belém, majd mutogatták, hogy vetkőzzek le. Amikor kissé már gondolkodni tudtam a spanyol főorvos állt mellettem és azt kérdezte: „STO TIBE GYELATY?”, vagyis mi történt veled?
Közben a hajófenékből hallani lehetett a padlódeszkák bevonását, utasításokat és a hajó megmozdult és érezni lehetett, hogy az uszály elindul a célja felé. Az indulás következtében sem lett semmivel sem változatosabb a levegő lent a hajófenékben. A nap ahogy átmelegítette a lemez uszályt olyan hőség volt lent, legalább 60 Co. Hiába ordítottunk, hiába üvöltöttünk, hogy vizet, vizet! Végül az egyik tiszt azt kiabálta le a hajófenékbe, hogy ez a víz nem jó inni, mert tengervíz. Nemsokára partot érünk és ott majd rendes vihet ihatunk amennyi belénk fér. A szavak elhangzása után a legnagyobb kétségek között voltunk. Ha a tiszt azt állítja, hogy ez nem jó víz inni, tengervíz akkor biztosan már a Fekete-tengeren vagyunk. Vajon hova visznek bennünket? A Fekete-tenger mellé valahová? Csak nem szűnt meg a kiabálás, hogy “Nacsalnik, Vodi”! Parancsnok vizet! A nagy ordítást úgy látszik megunhatták az őreink, mert legalább 20 vödör vizet leöntöttek az ordító tömegre. Volt, aki a tenyerébe, volt aki a sapkájával fölfogott valamennyit, de sokan a szájukat tátva mint az éhes kisfecskék várták a lehulló “áldást”. Csak amikor az első kortyokat lenyelték, akkor jöttek rá, hogy valóban a víz élvezhetetlen, mert sós. Aki ivott pár kortyot az elkezdett köpködni, majd az oroszok káromkodtak, szidták az őrséget. De a java még ezután jött, mert WC nem volt és egyesekre a sós víz ivása után rájött a hasmenés. Ültükben folyt végig a lábuk szárán a fécesz, mert még arra sem volt hely, hogy egy sarokba félrevonuljanak. A meleg levegő összekeveredett a fécesz és a pisaszaggal és sokak agyában megfordult, hogy a pokolban sem lehet ennél rosszabb. Egy állat a töredékét sem tudja kibírni, amit egy ember kibír! Szegény Karcsinak nem láthattam tökéletesen az arcát, de a párás meleg teste, ahogy gőzölgött mellettem, arról árulkodott, hogy talán nincs is észnél.
Az egyik legértékesebb tárgyam a “kopjás” bakancsom volt, ami olyan masszív volt, hogy még sok esetben azon csodálkoztam, hogy az orosz “zsiványoknak” ez idáig nem tetszett meg. Igaz, sohasem pucoltam meg, hogy ne lássák milyen jó állapotban van és madzag volt a bakancsszíj. Az egyik nap észrevettem, hogy Misányi nyilasvezér “kiszúrta” és felajánlotta, hogy cseréljek az ő bakancsával. A cserébe csupán a végett mentem bele, hogy szegény Mózer Karcsi pokrócát ne kelljen eladni. Az árat én szabadtam meg. Misányi gyakran bejárt a konyhára, mert a brigád kenyerét ő vételezte föl és ott jóban lett egy hozzá hasonló vörös képű szakáccsal, akitől szokott kapni savanyú uborkát, amely 5 literes befőttes üvegekben volt és néha a levesbe ebből is tettek. Én azt ajánlottam, odaadom a bakancsomat kettő adag kenyérért, valamint két darab savanyú uborkáért. Természetesen cserében az ő kopott bakancsát kapom. Adott is egy adag kenyeret és egy savanyú uborkát és én odaadtam a bakancsom. Azt mondta, hogy a másik adagot pár nap múlva megadja. Amikor felhúztam a kitaposott, ócska magas szárú cipőjét, melynek egyiknek a talpa majdnem teljesen hiányzott, másiknak meg a sarka, kissé megbántam a cserét, de azért testvériesen megosztva Karcsival a plusz kenyeret meg a savanyú uborkát a has telítettsége többet ért. Múltak a napok és az én nyilas Misányim csak nem jelentkezett a másik adag kenyérrel és az uborkával. Végül nem álltam ki szó nélkül és egy hét után követeltem a jogos plusz adagot, amibe megegyeztünk.
Most 48 év után is fülembe csengnek az egykori nyilasvezér Misányi Pali szavai: “Majd a többit megkapod öcsém, ha hazamegyünk!” Magam is meglepődtem azon, amilyen gyorsan kicsúszott a számon amit e szavak elhangzása után mondtam neki! “Maga utolsó gazember, kívánom a jó Istentől, hogy soha ne kerüljön haza!” Pár perc múlva megbántam, hogy ilyent kívántam ennek az elvetemült embernek, de lehet, hogy a jó Isten meghallgatta kívánságomat mert, 1953-ban amikor Lembergben gyűjtöttek bennünket, hogy jövünk haza, kerestem Misányit, de nem találtam, sőt még arról sem hallottam, hogy valaki tudott volna róla valamit. Az egykori magyar brigádtagok közül senki sem volt, aki sajnálta volna őt.
Belépve a kapun az őrség a civil lakósokat, vagyis a munkásokat bezavarták a már készen álló két hatalmas szerelőcsarnokba, hogy az elvonulásunkat ne zavarják. Akkor 1945. Júliusában már 2-3 szerelőcsarnokban folyt a munka és már állt 3 vagy 4 gyárkémény, melyeken fehér festékkel rá volt írva, 1945. Vagyis abban az évben készültek el. Amerre csak mentünk a legnagyobb kupleráj fogadott bennünket, mert jobbról és balról az út két oldalán gépkocsikról lelökdösött félig rozsdás gyalupadok, esztergagépek és marógépek tucatjai hevertek, a rozsda ette őket. A szűk út miatt a társaság lassabban ment mint a nyílt úton, és volt aki több esztergapadon megismerte a réztáblán szereplő magyar feliratokat “Csepeli Gépgyár” “Diósgyőri Vasgyár”. Mindezekből arra következtettünk, amit nem volt szabad 45 évig még csak ki sem mondani, de mi már akkor sejtettük és tudtuk. A “dicső felszabadítók” azt, ahol lehetett, amihez csak hozzáfértek, és mozdítható volt, mindent kivittek az országból. A műkincsekről az egyszerű gépekig vagy motorig mindent elvittek ezek a nemzetközi rabló barbárok. Magukénak érezték az egész országot, mert ők “szabadították” föl. Bizonyságul szolgáljon egy elbeszélés, melyet szegény édesapám mesélt el hazatérésem után 1953-ban. 1945-ben a bajai város parancsnok kihirdette, minden család adjon pár kiló tollat a kórházban szenvedő sebesültek részére. A felhívásnak szinte minden család eleget tett, mert sajnálták is a betegeket, meg féltek is a terrortól. A bajai zárdában gyűjtötték össze a tollat, amelyet a nép segítségével hatalmas zsákokba tömték bele, és a száját bekötötték. Ezen a műveletnél édesapám is részt vett mivel őt is felszólították, hogy menjen segíteni. A tollberakódás során megjelent egy teherautó, melyen üres ládák voltak fölrakva. Az ott dolgozó népeknek még a lélegzetük is elállt, amikor a következő jeleneteket meglátták. A gépkocsiról leszállt két orosz katona, kinyitott két üres ládát, majd végigjárták a zárda tantermeit és a falakról az összes történelmi képeket pl.: “II. Lajos holtteste meg találása a Csele pataknál” vagy “Zrínyi kirohanása a Szegvári várból” mind-mind összeszedték és belerakták az üres ládákba, majd leszegezték.
Ezek egyszerű víznyomásos magyar történelmi képek voltak, eszmei értékük szinte alig volt, de elvitték, mert olyanok voltak, mint a szarkák, ami fénylett, azt mind vitték. De ezzel még nem ért véget a “felszabadítók” zabrálása. Ezek után a két “Davaj katona” megjelent kalapáccsal és csavarhúzóval és az összes rézkilincset kiszerelték zárakból és azt is begyűjtötték egy ládába.
A női őrség között volt egy különösen szadista természetű alacsony, nagy karikás fülbevalókkal rendelkező piros kendővel bekötött fejű őrnő. Ez az levetemült nőszemély nem kevesebb, mint 5 embernek beleszúrt a fenekébe a szurony hegyével. Az egyik egy román gyerek, kórházba is került, mert annyira mély sebet ejtett rajta. Az út a lágertól legalább 4-5 km távolságra esett és ezt az utat szinte mindvégig a városon végi kellett megtenni. Ez azzal járt, hogy számtalan esetben végig köpködtek bennünket vagy kifelé, vagy befelé.
A kísérőm az eldobált havas úton ment előttem és jelezte, hogy kövessem őt. A gyéren világított udvarban barakkokat kerestem, de sehol sem láttam, csupán nagy hókupacokat. Csak másnap, mikor már kivilágosodott jöttem rá arra, hogy az új láger minden helyisége zimlánkából (vagyis földbeásott pincehelységből) áll. Kivéve a porta és a konyha. A földkunyhók két méter mélyen a földbe voltak ásva, mindössze kb. 40-50 cm látszott ki a tetőszerkezetből. Ezek a pince barakkok átlagban 40-50 embernek adtak szállást. Az oldala, valamint a padlózat ki volt deszkázva. Elől volt egy dupla bejárati ajtó és oldalról általában a déli irányban két ablak. Emeletes ágyak voltak a helységben, amelyeken két ember lent, és kettő fönt aludt a csupasz deszkán, mert szalmazsák nem volt. Az élelmesebb fiatalkorúak szereztek egy-egy db gyékényt, vagy plusz vattakabátot, ezt tették maguk alá. A helység közepén benzines hordóból átalakított kályha állt, amely szinte izzott a megpakolt fától. Szinte majdnem minden lakója a helységnek félmeztelenül volt, csak egy kis alsónadrág volt rajtuk. Pedig odakinn ekkor már lehetett mínusz 25 fok hideg. Amikor beléptem a helységbe, úgy megcsapott a meleg levegő, hogy majdnem rosszul lettem.
A portás közölte a szobaparancsnokkal, hogy én új vagyok, most érkeztem, majd az ajtót becsukva távozott.
A helységben kb. 30-40 személy tartózkodott, kik azonnal körülvettek és kezdtek vetkőztetni. Legelőször megtalálták a dohányt, melyet nagy Hurrá! Tabak! jelszóval máris magukénak tekintettek, mert elvették. Közben, míg vetkőztettek, kikérdeztek ki vagyok, és honnét jöttem. Először nem gondoltam semmi rosszra, de amikor már a gatyát is lehúzták rólam, mindjárt tudtam, kik közé kerültem. De a sovány testem hamar elvette e kedvüket, mert a szavaikból kivéve azt hangoztatták, hogy kosztya, vagyis csupa csont vagyok. Volt közöttük még olyan is, aki grimaszokat vágva a kis motyómat a képembe vágta és mutatta, menjek, feküdjek az egyik emeleti ágyra. A gatyámat és az ingemet fölhúztam, majd a többi kevés cuccommal fölmásztam a helyre, melyet megmutattak. Itt nem kellett félnem, hogy valamimet ellopnak, ezért “beágyaztam” magamnak. Fejem alá a szőrcsizma került, a nadrágom alám és a vattás nagykabáttal takaróztam be. De rövid idő után ezt is a fejem alá tettem, mert olyan meleg volt a helyiségben, mint egy gőzfürdőben. Szerettem volna nyomban elaludni, de a nagy zajtól és a sok ocsmányságtól, amit ott láttam, nem jött álom a szememre.
Egymás fenekébe turkáltak és közben nagyokat nyögtek és röhögtek. Késő volt, amikor már úgy éreztem, kezd ragadni le a szemem, és álmos vagyok. De azért hálát adtam Istennek, hogy ha most nem lennék ilyen sovány, ezeknek az elvetemült Sztálin ivadékoknak a prédája lennék. Itt meg kell jegyeznem, hogy tájékozódva legyen a tisztelt olvasó, hogy kik is voltak ezek a Malaletkák (vagyis fiatalkorúak). A zöme köztörvényes bűnöző volt, némelyik már több embert megölt. A civil életben a háború után nem volt mit enni, ezért bandákba verődtek és raboltak, gyilkoltak. Némelyik 25 évre volt elítélve, pedig alig volt 16 éves. Ezek részére lettek kialakítva “fiatalkorúak” lágerei, ahol napi 4-5 órát kellett csak dolgozniuk.
Az átlag élelem majdnem annyi volt náluk, mint a felnőtt büntető lágerben. Ráadásul még csomagot is kapott némelyik. A külföldi fiatal, pl. lett, litván vagy észt került ilyen lágerba és kapott csomagot, attól ezek a Sztálin-ifjak elvették. Egyszóval úgy éltek egyesek közülük, mint a herék. És a szexuális vágyaikat egymáson töltötték ki. Egyszóval buzi volt a társaságnak majd a 70%-a.
Mert talán azon múlik, hogy a liberálisok engedik-e?
Ezek szerint liberálisok diktatúrája van, hogy az engedélyükön múlik?
Akkor annyit is ér a liberálisságuk. Annyit, mint a haláltáborok rendszerét fenntartó kommunizmus által hirdetett szabadság.
És milyen érdekes, hogy a két oldal újra és újra egymásra talál a történelemben.
Egyáltalán létezik köztük valódi különbség? Vagy csak az emberek kifosztásának és elnyomásnak két módszere? A két ellenpólus? És ha az egyiket nem lehet alkalmazni, mert már nem viseli el tovább a nép, akkor észrevétlenül rájuk lehet szabadítani az ellenpólus ideológiáját? Sőt, üdvözölni fogják, mert az egyikben csalódva azt remélik az ellentéte jobb lesz.
A mai liberalizmus, mely ha az érdeke úgy kívánja, adott környezetben hajlamos/hajlandó összenőni a kommunista örökségű baloldallal, ugyanolyan kizsákmányoló, elnyomó és emberirtó, mint maga a kommunizmus. Ugyanúgy hazudik. Hiszen nevében szabadságot hirdetve hajlandó öszeállni a történelem legvéresebb diktatúrájának szellemi örököseivel. Lehet-e így bármilyen hiteles üzenete, ha hirdetett elvei helyett az épp aktuális érdekét követve cselekszik?
Ajánlott irodalom Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportja.
De hát nem is értem, minek ez a nagy felhajtás, hiszen, mint ezen a fórumon több nicktől is megtudhattuk: ezek csak munkatáborok voltak, és aki arról ír, hogy a 10000 fős láger népessége havonta kicserélődött, meg az embereket hálóval rakták be a hajóba, mint a halakat, az csak hazudozik.
Érdekes, hogy ez az emberirtás ezen a fórumon úgy tűnik nem kap különösebb figyelmet.
Akkor miről is beszélsz? Vagy akkor ezek szerint csak az egyik oldalról tartják versenyek a megemlékezést? Azért kell belőle kettő országos szintű, hivatalos is egy évben?
- Nevelőszülőknél voltam tizennégy éves koromig, addig, amíg a háború nem közeledett. Ők elmenekültek, én ottmaradtam. Így akkor bekerültem a transzportba, ami ... - Maga politizált? - Nem, akkoriban egy tizennégy éves gyerek nem tudott politizálni. - Ott maradt egyedül a lakásban? - Igen, ott maradtam egyedül a bejárónővel a lakásban és hát ott elfogtak. Azt mondták, azért fogdossák ott a népet, mert nagyon sok csendőr lakott ott azon a vidéken, ott volt egy csendőr laktanya és hát hogy a csendőrség miatt egy hónapig tartott a front. És akkor így összeszedtek ... - Kik? - Hát a hatóság. - Magyar hatóság? - Nem románok. Románok jöttek be hozzánk. A románok vezetése alatt, gondolom. Nem tudtam odafigyelni, mert gyerek voltam ahhoz, hogy ilyesmit megfigyeljek, kik, vagy hogyan. Csak összeszedtek. Sokan voltunk. Bevagoníroztak és elvittek. Először Ukrajnába és börtönbe kerültem. A kievi börtönbe és ott voltam, azt hiszem nyolc, vagy kilenc hónapig. Ott szabályosan rábeszéltek arra, hogy mondjam azt, hogy kémkedtem, hogy kémkedésért vagyok lefogva. Azért volt ilyen hosszadalmas ideig, mert nem is tudtam oroszul beszélni és nem volt tolmács. És amikor jött a tolmács, elmondta magyarul, hogy mondjam azt, mert ha nem mondom, itt fogok megrohadni. Szó szerint így mondta, itt fogok megrohadni a börtönbe, mert addig fognak úgyis vallatni, amíg ezt nem mondom. Hát akkor mondtam, hogy kémkedésért. Kémkedtem, azért hoztak ide. Hát akkor el kellett sorolni, hogy kinek kémkedtem. Hol kémkedtem. Hol végeztem a kém iskolát? Hát erre mindre nem tudtam válaszolni, mert ugye ... Össze-vissza zagyváltunk mindent a tolmács segítségével. Mindent összebeszéltünk, amit az mondott, én is úgy mondtam, hogy mindennek vége legyen. Mert hogyha elítélnek, akkor kikerülök lágerba és a lágerba kint sokan vannak magyarok és más emberek. Ott van remény még, hogy az életet folytassuk és kiszabaduljunk. És ez így ment. Azt hiszem eltelt egy év is, mert december utóján, karácsony körül, nem tudok pontosan az évekre, vagy a hónapokra, napokra visszamenni, mert nem tudtam beszélni. Oroszok között voltam és hát az egy olyan borzasztó volt, hogy mutogatva, vagy mit tudom én ... Szóval nem tudtam követni az időt. - És a többi gönci? - Nem tudom. - Azok nem ott voltak? - Nem. Hát ott abban a szobában, vagy cellában nem voltak. - Nem is találkozott velük? - Nem, nem. Soha többet. Sokáig még magyarokkal sem találkoztam. Karácsony körül elítéltek. Lehivattak az irodába és azt mondták nekem, hogy írjam alá. Fölolvasták. Elítélt a katonai bíróság tíz évre. De fellebbezhetek. Na, hogy tudtam fellebbezni, ha egyszer nem tudtam beszélni, nem volt hozzá lehetőség. A tolmács felolvasta, ezt mondta és ... - Jól tudott magyarul a tolmács? - Igen. Kárpátaljai katonatiszt volt. Három nap múlva be is vagoníroztak és kivittek Uhtára. Először Kirovba kötöttünk ki, ott kivagoníroztak. Nem tudom mennyi ideig voltam ott, de ott egyáltalán nem találkoztam magyarokkal. Se az utazás alatt, soha nem találkoztam magyarokkal. Kirovban, hogy mennyi ideig voltam, nem tudom. Nem tudom. Kirovban, megint beraktak bennünket, hogy ugyanazokat-e, vagy azok közül is, vagy még másokat is (nem tudom). Beraktak megint a vagonba és akkor elvittek Uhtára. Ott már dolgoztam kint a táborban és ott valamennyi idő múlva összehoztak egy magyar nővel. R. Margitnak hívták. Ott találkoztam először magyarral. Úgy emlékszem, hogy esztergomi volt. Ő már ott volt régebbről, mert ... Hát hogy miért volt kint, azt nem tudom. Az R. Margittal tartottuk a kapcsolatot, de nem voltunk jó viszonyba, mert ő büszke volt arra, hogy a konyhára bejárása volt és ő több ennivalót kaphatott, mert olyan munkát végzett, amiért neki ez megjárt. Na és akkor későbben ugyanabban a lágerban egy kárpátaljai cigány lánnyal ismerkedtem meg, aki szintén tudott magyarul. Ez a cigány lány nem sokáig volt ott. Elvitték onnan. Akkor egy zsidó fogorvossal, aki bejárt oda. A központból jött. Hát akinek mondjuk ki kellett húzni a fogát, az jelentkezett foghúzásra nála. Magyar zsidó volt. Valamilyen Kálmán. Nem tudom, hogy milyen. Nagyon sokat segített rajtam, meg a Margiton és ezen a cigány lányon. Mindig hozott valami kis ennivalót nekünk. Egy időben aztán eltűnt. Többször már nem találkoztunk. Nem tudom, hogy hová lett. Ezek így voltak, mert hogyha nem tudtam beszélni, nem tudtam érdeklődni, sem az orvosi rendelőben, sehol nem tudtam érdeklődni afelől, hogy most ... - Nem is sikerült megtanulni? - De, de. Csak eleinte nagyon nehéz volt, mert nem volt (olyan), aki magyarul is, meg oroszul is tudott, azért hogy valami kis váltás lett volna. Hogy mit mond az egyik, mit mondok én. Aztán későbben megtanultam, mert nagyon rávitt a sors. Szibériában nagyon-nagyon rossz volt. - Hogyan utaztak el Magyarországról? - Vagonban utaztunk. Marhavagonba. Körülbelül 1945 januárban. Január végén. Decemberben jöttek be a románok. Annyit tudok, hogy a vagonra ki volt téve a nemzetiszínű szalag a jóvátétel felirattal. Hát rendes marhavagonban, amiben kétszintes priccsek voltak. Ki volt vágva a vagonnak az oldala, ott volt a lefolyó. Időközönként adtak be ennivalót. Kenyeret, vizet, az oroszok halat. - Mit vitt magával? - Ami rajtam volt. Nem vittem semmi mást. Mondom, annyira gyerek voltam, annyira nem volt semmi fogalmam arról, hogy ennek most mi lesz a vége, mi fog következni, vagy mit is kellene csinálni. - Nem is mondták, hogy mit vigyen magával? - A körülményeim olyanok voltak, nem úgy volt, hogy megkapták parancsba, hogy szedjenek össze valamit és mehetnek. Ez egyszerűen olyan volt, mintha lefogták volna az embert. Mitha valahol csak úgy ... Mit tudom, mint ha föl lettem volna talán jelentve. Csendőrnek voltam a (neveltje). Valahogy az úgy volt, hogy egyszerűen fogtak és vittek.
Két hét után kezdték szakmák szerint válogatni a foglyokat. Minden csoporthoz neveztek ki valakit, aki tudott valami keveset oroszul. Lassan kezdtek előjönni a szlovákok meg a szerbek, akik annak idején a magyar hadseregben szolgáltak. Az oroszok azt mondták nem igen értik meg őket. Most aztán megkezdődött az árulkodás.
...
Aztán a táborban megkezdődött a harc. Kezdtek a szlovákok mozgolódni. Mentek a politikai tisztekhez a magyarokat eláztatni. Volt egy Cangli Gyula nevezetű utász szakaszvezető és egy Pozsony mellé való gyalogos őrvezető a 22. Gyalogezrednél szolgált Komáromban. Ez a Cangli is addig áskálódott, míg kénytelen voltam a táborvezetésről lemondani. Mikor a felmondásomat bejelentettem a kapitánynak azt mondta, ne csináljak ilyent, mert sem a Canglit nem szereti ;sem a Mátékát. Mondtam neki, de ezek nektek nyelvrokonok mi meg nem. De nekem te kellesz, ha magyar vagy akkor is. Hogy ő majd beszél a politikai tiszttel. Megköszöntem neki, mondtam, hogy már késő. De ha tud segíteni, akkor intézze el, hogy a szakmámban dolgozhassak. Másnap reggel a fogolytársak csak néztek, hogy én kimegyek munkára a Cangli meg bent marad és átveszi a tábor vezetését. Két nap múlva már szaluléccel járkált a tábor udvarán és azzal kezdte ütni a magyar foglyokat. Most már a Mátéka is nyeregbe érezte magát. Egyik nap este, mikor már kezdett a nép lepihenni, gondoltam, hogy felettem a Mátéka is már alszik, belevarrtam a gyűrűmet a nadrágom korcába és lefeküdtem. Délben mikor mentem ebédre a szolgálatos tiszt behívott az őrszobára. Kérdeztem. Mit akar? Azt a gyűrűt, amit tegnap este bevarrtál a nadrágodba. Mindjárt tudtam, hogy a Mátéka árulta el Mondtam, nekem nincs semmilyen gyűrűm. Meg ha volna is neked ahhoz semmi közöd. Erre a hadnagy azt felelte vegyem tudomásul, hogy ami a Szovjetunió területén van az mind az övöké. De csak az amiért megdolgoztatok, feleltem. Azonnal vedd elő a gyűrűt, mert lehúzatom a nadrágodat, innen addig el nem mész! Ezzel odanyúlt a nadrág korcához és pontosan megfogta a gyűrűt. Idáig úgy tudtam megmenteni, hogy amikor veszélyben voltam a számba vettem. Jól van mondtam és megmutattam neki és amennyire csak tudtam eldobtam a krumpli táblába. Borzasztó dühös lett. Mondtam neki, ha kell keresd meg. Dolgozzál meg érte. Szép 18 grammos pecsétgyűrű volt. Talán még most is ott van a földben. Keresték, de nem találták meg. Este 10-re mentem dolgozni a Mátéka meg akkor jött be. Alig belépett minden szó nélkül hasba rúgtam. Ahogy előrebukott ököllel tiszta erővel orrba ütöttem. Elfeküdt, mint egy darab fa. Megmondtam neki, ha megtudom, hogy valamelyik magyarra árulkodni fogsz nem kerülsz haza élve, mert itt fogsz elpusztulni. Reggel nem tudott munkába menni. Több, mint egy hétig nyomta a priccs deszkáit.
Május vége felé egyik nap jöttek a tisztek és mondták, hogy álljanak ki a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek. Még a feldbacki táborban hozzám szegődött egy l5 éves gyerek a Horthy Miklós repülőiskola növendéke volt. Mondtam neki: Feri állj ki, ti hazamehettek, de mi már nem az biztos.
De Feri csak mondogatta őrmester úr én magát nem hagyom el. Kikötött velem fönt, északon majdnem a Jeges tengernél Wanovába. Csak úgy maradt meg, hogy mi idősebbek támogattuk a magunkéból. Végül 47 júniusában betegen sikerült neki hazajönni. Mikor az öregeket és a fiatalokat kiválogatták, a középkorúakat felsorakoztatták, elkezdődött a számlálás. Megint 2500 főt számoltak. Már délután volt az idő mikor elindultunk szigorú őrkísérettel. Aznap Devecserig mentünk, másnap értünk Veszprémbe az állomásra. A teherpályaudvaron már el volt készítve a szögesdróttal ellátott szerelvény, a végére géppuskát és fényszórót szereltek. Borzasztó látvány volt. Jobbról-balról katonák géppisztollyal a vagonok mellett. A vagonírozás gyorsan ment, mert állandóan hajtották a népet /davaj, davaj, bisztri/ A száztonnás vagonokba 103, a 40 tonnásokba 42 főt zsúfoltak be. Szabályosan úgy voltunk, mint a konzervdobozban a heringek. Március 27.-től, mikor fogságba értünk most volt először fedő a fejünk felett. Ahogy a vagonok megteltek, azonnal rázárták, rossz volt hallani, ahogy az ajtók zörögtek. Ajtózárás után a nép egy kis időre elcsendesedett, csak pár perc után tértünk magunkhoz. Mondtuk egymásnak: nesze neked dokument. Akkor még nem tudhattuk, hogy a három nagyhatalom megegyezett, annyi embert vihetnek ki, amennyit tudnak. Én egy olyan vagonba kerültem, ahol 103-an voltunk. Adtak be két vizesvödröt, de vizet nem, pedig ott volt a csap az állomáson. Mikor minden rendben volt az oroszok végigjárták a szerelvényt, tolmácsot kerestek. Gondoltam nem jelentkezem, mert már kétszer megjártam az orosz tudásommal, majdnem az életembe került. Mikor a mi vagonunkhoz értek, a bajtársaim kiszóltak hogy itt van tolmács, mondtam, hogy én nem akartam jelentkezni, de már akkor nyílt a vagonajtó és rám mutattak. Na fogjam a holmimat és menjek velük. Közbe megkérdezték hol tanultam oroszul. Most megint elmeséltem, amit már néhányszor elmondtam, Kárpátalján tanultam ukránul, Mindjárt mondták, hogy jól van, tökéletesen megértenek. Elköszöntem társaimtól és megígértem nekik, hogy amint tudok, segíteni, fogok az egész transzporton.
Előre kísértek a parancsnoki kocsiba, ott adtak egy piros karszalagot, amire oroszul volt ráírva, akkor még nem tudtam elolvasni, mert az orosz abc-t nem ismertem, azt csak később tanultam meg. A karszalagot felvarrtam és leültem egy zsákra. Nem szóltam semmit, hallgattam, mint a sír. Az egyik tiszt elővette a harmonikát, és el kezdte játszani a szép magyar táncot. Azt kérdezték tetszik-e nekem, hiszen ez magyar nóta. Tetszik feleltem. Mért nem beszélsz? Mondtam, hogy nincs kedvem. Mondtam nekik: olyanok vagytok, mint a németek, mert mindig hazudtok. Közben a szerelvény elindult Pest felé. Megint megszólalt a parancsnok: ne szomorkodj, nem lesztek sokáig. Meg lesz a békekötés aztán jöttök haza, csak pár hónap, addig dolgoztok egy kicsit. Amit leromboltatok, azt fel kell építeni. De én nem romboltam le egy házat sem. De a magyarok Ukrajnában hány házat és falut felgyújtottak. Mi Magyarországon egy falut sem gyújtottunk fel, mondta a főhadnagy. Aztán elővett egy kenyeret, meg egy darab szalonnát. Itt van, egyél tudom, hogy éhes vagy. Nem fogadtam el, pedig igazán éhes voltam. Jól van, majd elfogadod mondta a főhadnagy. A végén mégis kénytelen voltam a kérdésekre válaszolni, de arra vigyáztam, hogy olyat ne mondjak, ami esetleg nekik nem tetszik. Reggel 8 órára értünk be a Keleti pályaudvar rendezőjébe. Minden vagonból 5 ember leszállhatott vizet felvenni a kulacsokba. Közben megjött a borsóleves és elég jócskán volt benne borsó. Majdnem egész napot ott töltöttünk. Hamarosan megjelentek a civil férfiak, nők vegyesen, de főleg nők kik a férjüket, fiukat vagy édesapjukat keresték. Az oroszok meg nem győzték őket zavarni a szerelvénytől. Nekem mondták, hogy szóljak nekik, menjenek haza. Nem szabad a szerelvény mellett tartózkodni. Én még azt mondtam, hogy csak keressék. Egyszer csak egy harminc év körüli fiatalasszony megtalálta a férjét az egyik vagonba. De csak a bedrótozott ablakon keresztül tudtak beszélgetni, úgy hogy az egyik őr állandóan zavarta őket. Közben oda jött két magyar katona is. Jól fel volt pakolva a hátizsákjuk. Mondtam nekik, tűnjenek el, mert az oroszok még bevágják őket a vagonba. De ők csak földieket keresnek. Azt mondta az egyik, hogy nekik az amerikai parancsnokságtól van szabályos igazolásuk. Magyarul és oroszul van kiállítva. Hiába magyaráztam, hogy ez nem számít ezeknek. Nem hittek nekem. Jött a vonatparancsnok meg két katona. Kérdezték kik ezek. Mondtam, hogy nyugatról jönnek, szabályos igazolásuk van. Hadnézzem! Odaadták az igazolást, meg sem nézte jóformán és mind a kettőt, összetépte. Köpött egyet, a két embert pedig bevágták az egyik vagonba. Ami hátizsákjukba volt értékesebb holmi, mind elvették tőlük. Már egyik sem volt fiatal, közelebb az ötvenhez. Bizonyosan az első háborúban is részt vettek. Lehet, hogy talán nem kerültek haza, sőt biztos.
Csak késő este indult el a szerelvényünk, Kiskunhalas határában megálltunk. Azt mondták, hogy valaki megszökött, de a reflektorfényben észrevették, és hamarosan elfogták. Pontosan a saját vagonja mellett a főhadnagy pisztollyal szájba lőtte, majd feldobták a fékezőkocsi fülkéjébe, a szerelvény pedig elindult. Ez az ember nem volt más, mint aki a keleti pályaudvaron találkozott a feleségével. Pedig de hogy ígérte, hogy visszajövők hozzád. A felesége talán soha sem tudta meg, hogy még Magyarországon meghalt.
Egyre inkább úgy érzem, hogy van az emberiségnek két nagy tragédiája. Az egyik az, hogy mindig a saját maga által preferált csoporttal szemben elkövetett bűnöket tekinti vagy kizárólagosnak, vagy legalábbis meghatározónak. A ruandai népirtás például teljesen hidegen hagyja a magyar közvéleményt, pedig bizonyos - és csak bizonyos - szempontból hátborzongatóbb, mint a nácik vagy az oroszok tettei. A mai magyar közvélemény pedig megoszlik: az MSzP tábor a holokausztot, a Fidesz tábor a szovjet népirtást tekinti nagyobb bűnnek, így a nem preferált csoport ellen elkövetett bűnöket kisebbnek mutatva; ami persze durva általánosítás, mégis igaznak érzem. Az örmények vagy a kurdok ellen elkövetett bűnök sem gyakran kerülnek szóba, pedig - főleg az első - méreteit és módszereit tekintve is méltó a XX. századhoz.
A másik - ami lehet, hogy az első következménye -, hogy újra ugyanattól a jelenségtől - ami jelenleg a szélsőjobb vagy a kommunisták - várja a következő rémtetteket, holott a történelem mindig le tudja szállítani az előzőekre esetleg hasonlító, de teljesen újszerű formákat. Az itt is olvasható, és egyébként is érezhető Auschwitz-Gulag versenynek pedig nem valószínű, hogy vannak győztesei.
Így kb. karácsony estére megérkeztünk többszöri állás után Harkov városába. Nyíltak egymás után a vagonok ajtajai és le kellett szállni. Eléggé el voltam társaimmal gémberedve és kint már erõs, fagyos, havas, jeges, zúzmarás tél fogadott bennünket.
Amire menetoszlopba verõdtünk és lassan eljutottunk a város börtönéhez, majd megfagytunk. Ott meg álldogálni kellett a börtönkapu elõtt, mert lehet, hogy váratlan vendégek voltunk. Vagy csak sok volt a dolguk „szegény” személyzetnek. Tudom, sokáig álldogáltunk, míg végre bejutottunk. Már a világos ablakok puszta látványa új erõre serkentett engemet. Gondoltam, itt csak lesz már valami meleg étel és talán újra fürdünk.
Karácsony este érkeztünk meg. Mondtuk többen, ez a Jézuska ajándéka részünkre, hogyha mostoha körülmények között is, de legalább meleg helyen tölthetjük el. A börtön udvarán újra hosszan várakozni kellett, amire bekerültünk meleg helyre. Ahol álltunk, mögöttünk a sötétben valaki felfedezte, hogy hatalmas káposzta kupac magasodik. Egy ember kiszaladt, hozott egyet. Azután még egy kiszaladt, az is hozott. Így, egymás után vérszemet kaptak és egyre-másra hozták és társaiknak, szétosztották. Nekem is jutott a jéggé fagyott káposztából. Nagyon finom, édes volt, ahogy kicsit átmelegedett a köpeny alatt. A jég vízzé változott, megpuhultan haraptuk, ettük, mert ez nem volt ránkmérve. Gyorsan, sokat kellett megenni, mert a börtönbe nem vihettük be. Ott azonnal kutatnak, fitetnek minden után. Lényeg, mire bejutottunk, a lopott káposztát bekebeleztük. Csak úgy émelygett a gyomrom a fagyos, megédesedett káposztától.
Késõbb meggyõzõdtem arról, ha vetkõztetni akarnak valakit, akkor elõnyösebb, ha mindjárt belemegy, mert akkor legalább kicsit alkudhat és mégis kap valamit.
Azt is megtapasztaltam, hogy panaszra az õrzõ katonákhoz hiába is fordult bárki, mert pláne a hiányzó nyelvtudásunk miatt ezek nyomban kifordították az egész lopás történetét, úgy mintha a károsult lopott volna. Volt rá példa, amikor az illetõ károsult rászánta magát, hogy szól az õrnek. Dörömbölt az ajtón, amit az õrök egyébként is úgy vehettek, mintha a fenekükbe egyszerre több akáctüskét szúrtak volna. Olyan mérgesek voltak, úgy kiabáltak érte, hogy rossz volt hallgatni. A tolvaj, amelyik érdekelve volt, meg a társai csoportja ott állt a károsult háta mögött, és hangosan túlkiabálták szegény ördögöt. A katona amikor kinyitotta az ajtót, kérdi miért dörömbölnek. A károsult szóhoz sem jutott, mert a háta mögött levõk fordítva állították be a dolgot és erre a károsultat kilökték a nyitott ajtón és a katona gyorsan jól helybenhagyta; legalább annyira, hogy az illetõnek örökre elment a kedve a panasztevéstõl. Amikor a katona kidühöngte magát, hogy õt az õrhelyérõl fölzavarták, a testi nyugalmából kimozdították ezek a söpredékek, disznó fasiszták, akkor lenyugodva a vesztett felet belökdöste és sorsára hagyta az ajtón belül.
A java persze ezután kezdõdött, mert a sakálok még az esetleg épen hagyott részeket kézzel-lábbal remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön rendszabályait, az erõsebb kutya elvét. Jobb ha meghúzódik és csendben marad. Különben is, a legdrágább értékét, az életét, ezek a sakálok nem vették el, arra vigyáztak, hiszen késõbb is nem a saját munkájuk eredményébõl éltek, tartották fönt magukat, hanem a szegény ördögök szorgalmas munkájukért kapott koszton. Errõl is késõbb bõvebben.
A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a nadrágomat késõbb vették el.
Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebbõl a kis tolvajok társaságából. Õk is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek rám vetették magukat. Elõször csak kedvezõ cserére nyújtottak lehetõséget. Amit odaadtam, azért adtak õk is valamit. Pl. a jó kopjás bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette? Adnak egy “laptyit”, ez sásból font, bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell fölkötni a lábfejre és lábszárra. Elõnye, hogy majd késõbb sok kapcát lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben. Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak, gyõzködtek.
