Nemzetiségi elismerést a bunyevác népnek! Élve állampolgári jogaimmal, a vonatkozó törvények alapján ezzel a topickal indítom el, a Magyarországon élő bunyevác nép, nemzetiségkénti elismertetését a Magyar Parlamentben. Ehhez legkevesebb 100 éves magyar történelmi múlt szükségeltetik, továbbá magyar állampolgárok részéről 1000 hiteles aláírással jegyzett támogatás, az alulról induló népi kezdeményezés megerősítésére. Muity Mijo, Magyarország, Baja
Köszönöm Mindenkinek, aki jelenlétével biztosította a Bunyevác Nemzeti Tanács által szervezett, VAJDASÁGI BUNYEVÁC ALKOTÓK KIÁLLÍTÁSA című rendezvény ünnepélyes megnyitója sikerét!
Külön köszönet illeti azokat a segítőket és támogatókat, akik nélkül nem tudtuk volna a kulturális rendezvényt nívósan megtartani, és a megjelenteket illő módon megvendégelni. Abc sorrenben a következők:
Baja Város Önkormányzata
BKKM-i Nemzetiségi Központ
Beck Hús Kft.
Beton Kft.
Firányi Pékség
Főnix Ital Nagyker
Garai Sütő Kft.
Kontihús Kft.
Malacka Húsbolt
Mihús Kft.
Nacsa Pékség
Náci Húsbolt
Pick Zrt.
Univer Coop Zrt.
Zöld-Fruit Kft.
A nem mindennapi alkotásokat bemutató kiállítás megtekinthető február végéig Baján, a Szabadság út 23. sz. alatti BKKM-i Nemzetiségi Központban.
Látogassák meg, nem fognak csalódni!
Megragadva az alkalmat itt is jelzem: nagy hálával vennénk barátainktól, szimpatizánsainktól, amennyiben az SzJA 1 %-át (adó egy százalék) a bunyevác nép sorsa támogatásaként a következő bankszámlaszámra utalnák:
14100505-12833449-01000007
Ez a támogatónak nem kerül semmibe, de számunkra a bunyevác nép nemzetiségi elismertetésének továbbviteléhez, hatalmas segítséget jelenthet.
Édes jó Istenem, ezt az álszent országot, hány, de hány olyan állami szolgálatot betöltőre lehetne ez igaz, és még egyről sem hallottam, hogy börtönben rohadna egyéni érdekek alapján idegen seggeket nyaló mocskosságáért.
Nekünk még azt is felrótták, hogy viszontlépésként miért idegen országból kértünk állásfoglalást és szellemi segítséget, bunyevác történelmi múltunk igazolására.
Attól az országtól (Szerbia), ahol pillanatnyilag a legtöbb bunyevác testvérünk él.
A mi országunkkal ellentétben: identitásában elismerten él!
145. § Az a magyar állampolgár, aki állami szolgálatával vagy hivatalos megbízatásával visszaélve külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, és ezzel a Magyar Népköztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét veszélyezteti, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig, háború idején öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Szándékosan külön hozzászólásként jegyzem a könyvvel kapcsolatos észrevételemet.
Nem a tartalommal, hanem annak kiadásával kapcsolatos fenntartásomat.
Ugyanis amikor azt olvasom benne, hogy "a kötet megjelenését a Nemzeti Civil Alapprogram támogatta", akkor az rémlik fel előttem, hogy a Nagy Bandó által megénekelt "gátlástalan hatalom" nyúlt be mellényzsebébe, és támogatta meg saját erőszakos viselkedésével szemben kialakult ellenállást a Védegylet kiadásában.
Olvasom a Vay Márton által szerkesztett Zengő című könyv hátoldalán Nagy Bandó András szolidáris sorait, és szinte egy az egyben alkalmazni tudom gondolatvilágát bunyevác ügyünkre vonatkoztatva.
Idézem:
"Egy jó ügy mellé állni. Erre vágyik az ember. Segíteni valamiben vagy valakiknek, magához venni egy árván maradt gyermeket, vagy megvédeni egy pusztulásra ítélt hegyet. Például a Zengőt. Mindössze néhány halálta ítélt növényért és eltakarítandó fáért folyik a küzdelem, de tudjuk, ennél többről van szó. Ez tulajdonképpen az erejét bevető, gátlástalan hatalom és a környezetért bátran kiálló civil csoportulások harca. A Zengő védelmezése mutatja meg, hogy ma már akármit nem tehet meg a torkos hatalom. Az emberek, akik összekapaszkodtak a dermesztő hidegben, látszólag kevesebben vannak, de akkor is a többséget képviselik. Ők a mesebeli legkisebb legény. És tudjuk, egyetlen népmesében sem történt még meg, hogy az óriások, a gonoszak, a diktátor királyok győztek volna. Az oka ismert: nem a termetük, nem a piciny voltuk vitte őket a győzelemig, hanem az igazságuk nagysága és ereje.
Sajnos mostanában volt egy olyan átmeneti időszak az Index fórumain, amikor technikai nehézségekkel kellett megbirkóznunk, ezért nem igazán voltak szemléletesek az utóbbi hozzászólásaink. Úgy tűnik végre ezen túl vagyunk.
Alábbi idézet rendkívül fontossággal bíró állomása bunyevác népünk objektív megítélésének nemzetközi porondon.
Kezdünk mindinkább világ csúfjaivá válni, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy azzal a magyar parlamenttel szemben, mely ügyünket méla undorral söpörte le az asztalról, az Európai Parlament méltó helyén ismeri el a bunyevác nemzetiséget. A világ bármely részén élő bunyevác nép identitását, évszázadok óta jegyzett történelmét.
Következésszerűen tovább kell folytatnunk kitartóan megkezdett utunkat nemzetközi fórumok előtt, hiszen kezd a horvát légvár összeomlani, és azzal együtt a mi parlamenti politikánk hű csatlóskénti viselkedése is egyre inkább kezdi szalonképtelenné tenni Magyarországot. Lesz ez is olyan csúfos, mint a nagy-nagy horvát-magyar fociszerelem :(.
2007.04.06. Nyílt meghallgatást szervezett a Középeurópai Jogvédő Bizottság
Március 20-án három tagú köldöttség ismertette a Vajdaság helyzetét azon a meghallgatáson amelyett Bernat Joan i Marí katalán képviselő szervezett. A meghallgatás hátterében az a tényfeltáró körút áll, melyett a belgiumi Középeurópai Emberjogi Bizottság elnöke Pierre Gollet és két munkatársa tett a Vajdaságban még 2006 szeptemberében. A meghallgatás vezérgondolata “ A multietnikus Vajdaság – a demokratikus Szerbia záloga” az újonan kialakult szerb belpolitika buktatóira, de egyben a megoldási lehetőségekre öszpontosította a figyelmet.
Dr.Bozóki Antal úr, Újvidék-i ügyvéd és az Árgus-Szerbiai Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület elnöke bevezető tanulmánya – “Mi marad az autonómiából?-Elmélet és Valóság” – arra kereste a választ, hogy a hagyományosan önazonosságtudattal rendelkező tartományban milyen jogi keretekben beszélhetünk autonómiáról. Történelmi áttekintőjében utalt a mintegy 300 éves hagyományra, mely szerint “Vajdaságban létezik a polgári osztály történelmi hagyománya, hogy a saját sorsát irányítsa. Ilyen alapon jöttek létre a múltban az önkormányzat különbözõ formái, mint pl. a Temesi Bánság (1716), a szabad királyi városok (Zombor – 1747, Újvidék – 1748, Szabadka – 1779), a 14 községbõl álló törökbecsei (1751–1848) és a tíz községbõl álló kiváltságos kikindai kerület (1774–1867), valamint az ún. Szerb Vajdaság–Temesi Bánság (1848–1960).
Ettõl eltérõen, a Dunától és a Szávától délre esõ helyi önkormányzatnak nincsen hagyománya, mert a török birodalom nem tûrte a decentralizációt. Mindezért Vajdaság autonómiatörekvése iránt ezen a tájon nincs megértés.”
A második világégés után az 1946-s jugoszláv alkotmány szavatolja Vajdaság autonómiáját,ami az 1974-s módosítás által éri el a legfejletebb fokot,” ami Vajdaság számára biztosította az önszervezési, a törvényhozási, igazságügyi és végrehajtási jogkört és illetékességet is.”
A Milosevicsi idők az autonómiák megnyirbálását, megszüntését hozták.” Mindez Szerbia számára biztosította a Vajdaság feletti hatalmat, olyan méretű kizsákmányolását és a természeti kincsei feletti korlátlan rendelkezést, amire a tartomány történelmében nem volt példa, a második világháborús időszakot kivéve.”
A mai helyzetből a kivezető megoldást az előadó a következőként képzeli el: “Vajdaságot, mint egyenrangú / államalkotó népek történelmi és polgári jellegű európai régiójaként kellene definiálni, amelyben minden nemzetnek azonos jogai és kötelezettségei vannak, függetlenül a számbeliségüktől. Biztosítva egyúttal a vajdasági parlamentben az itt élő minden nemzeti közösségeknek a lakosságban való részvételével arányos képviseletét is. Ezért mi Vajdaság autonómiájára nem kizárólag etnikai kérdésként tekintünk, hanem mint a demokratizálás és a fejlődés kérdésére.”
Darko Babić úr a Bunyevác Párt elnöke népének helyzetét foglalta össze, rámutatva arra, hogy dacára számbeli kicsiségükre aktívan jelen vannak a helyi politikai életben és követelik az egyenjogú méltányos bánásmódot. Ismertette röviden történelmüket mely szerint a bunyevácok egy a szerbektől és a horvátoktól elkülönülő, hitében katolikus szláv nép. 1945-ben Tito megszüntette a bunyevác nemzetiséget, mely a régi Magyarországon elismert népcsoportként élhetett. Az 1941-s magyar népszámlálás szerint Szabadka összlakosaiból 43 832 vallotta magát bunyevácnak, míg magyarnak 38 335, szerbnek 8759, horvátnak 880.
1991 óta újra elismert népcsoportként szerepelnek, de hátrányos megkülönböztetésben van részük, mivel minden áron a horvátok közé akarják sorolni őket. Követelik az egyenrangú bánásmódot és iskoláik visszaállítását, 1945-ig Szabadkán saját gimnáziummal rendelkeztek.
A Magyar Polgári Szövetség elnöke Rácz-Szabó László úr a magyarság jelenlegi helyzetét tárta a hallgatóság elé, főleg az elmúlt időszak magyar elleneségeire téve a hangsúlyt. A milosevicsi rendszer 50-60 000 magyart üldözött el, sokakat kivittek a frontokra, ahol meghaltak, vagy lelkileg tönkrementek. Ebbenaz időszakban a vajdasági magyarságot mélyen elnyomták, intézményeket szüntettek meg, a nemzetiségi összetételt erőszakosan, a magyar tobbségű helységekbe szerbek betelepítésével változtatták meg. A bíróságok sokszor elfogultak a magyarokkal szemben. A múltbeli sérelmek orvoslása is elmarad, a koszóvoi szerbek számára követelt autonómiát a magyaroknak nem hajlandók szavatolni.
Végezettül Pierre Gillet felhívta a jelenlévők figyelmét a Temerin-i fiatalokat sújtó aránytalan börtönbüntetésre, öten 61 évet kaptak míg hasonló esetért a szerbek pár évvel bűnhődnek.
A hozzászólások alatt Becsey Zsolt EP képviselő kihangsúlyozta a civil szféra fontos szerepét a politika terén, megköszönte katalán képviselőtársának a meghallgatás megszervezését, melyen rajta kívül még négy Fideszes kollégája is jelen volt. Az MKP-t Duka-Zólyomi Árpád képviselte. Számos asszisztens jelent meg és nagy érdeklődést tanúsított az Európai Bizottság megfigyelője is. Doris Pack asszony az EP szerbiai bizottságának elnöke átfogó tájékoztatás céljából irodájában fogadta Bozóki és Krivánsky urakat. A magyarországi média kivételesen foglalkozott az eseménnyel.
Koszovó státusának alakulása nagymértékben mérvadó fordulatot jelent majd Vajdaság jövőjében is. Doris Pack szerint Koszovó elvesztése hosszú időre megbéníthat mindennemű vajdasági autonómia törekvést, ami nem azt jelenti, hogy erről az alapvető jogról Vajdaság népeinek le kéne mondaniuk.
Bunjevci (Bunyevtsi) in Serbia: "Sva ljudska bića rađaju se slobodna i jednaka u dostojanstvu i pravima. Ona su obdarena razumom i sviješću i treba da jedno prema drugome postupaju u duhu bratstva."
Szláv maticák összefogása: "Főleg a 17. századból származó dokumentumokra figyelünk, amelyek bizonyítják ebbe a régióba érkezésünket. Mi azóta is megtartottuk identitásunk, habár éltünk török, magyar és egyéb fennhatóság alatt is. Mi mindig lojálisak maradtunk az otthont adó országhoz. 1868-ban hozott a magyar kormány kisebbségi törvényt, ami nagyon fontos volt a számunkra, ugyanis ebben az időben alakultak ki az első bunyevác intézmények. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba már mint felkészült, kulturális háttérrel rendelkező nép kerültünk, ám ebben az időben kezdődött meg a bunyevácok közt az asszimiláció és az elhorvátosodás, ami ugyan nem ment végbe teljesen, de aggasztó méretei voltak. A második világháború után hoztak egy olyan rendelkezést, hogy minden bunyevác horvátnak tekintendő, ami ellen mi nem tehettünk semmit. Éppen ezért lepett meg mindenkit, amikor az 1991-es népszámláláskor 20 000-en bunyevácnak vallották magukat. Ekkor indult meg újra az önszerveződés, 1995-ben újraalakult a Bunyevác Matica, megindult a kiadói tevékenység, bővült az intézményrendszer - végzett kisebb történelmi áttekintést Sedlak alelnök, majd aggodalmának hangot adva közölte, hogy továbbra is vannak problémáik, a politikai színtéren mindig háttérbe szorítják őket, pedig ők nem bunyevác iskolákat kérnek, hanem csak fakultatív oktatásban szeretnék tanítani nyelvüket, ám kisebbségi jogaikat nem veszik figyelembe."
A SZERB KÖZTÁRSASÁGBAN ÉLŐ BUNYEVÁC NEMZETI KISEBBSÉG NEMZETI TANÁCSÁNAK Nikola Babić elnök úr részére S Z A B A D K A
Tárgy: Vélemény a szerbiai bunyevácok státusáról és önazonosság-tudatáról
A nemzetközi jogban nem létezik egy egységes, kötelező érvényű meghatározás a nemzeti kisebbség fogalmára. Capotorti professzor ismert definíciója szerint, melyet 1977-ben az ENSZ diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi albizottsága elé terjesztettek: „A kisebbség olyan csoport, amely az állam többi népességéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van, nincs domináns helyzetben, tagjai –bár ugyanazon állam polgárai- a többségtől nyelvük, etnikai hovatartozásuk, vagy vallásuk révén különböznek, a csoport saját kultúrája, hagyományai, nyelve és vallása megőrzésére és ápolására irányuló szolidaritásérzéssel rendelkezik, még ha burkolt formában is”. Az Európa Tanács Keretegyezménye a Nemzeti Kisebbségek Védelméről nem tartalmazza a nemzeti kisebbség definícióját, de 3. cikkelyében a nemzeti kisebbségekhez tartozó minden személynek szavatolja azt a jogot, hogy szabadon megválassza: kisebbségiként kezeljék-e, vagy sem. Bizonyos, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló bilaterális egyezmények nem tartalmazzák a nemzeti kisebbségek fogalmának definícióját, de a Keretegyezménnyel összhangban előírják, hogy a nemzeti kisebbséghez való tartozás az egyén szabad döntésétől függ, továbbá hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van egyénileg vagy közösségük más tagjaival együtt szabadon kinyilvánítani, megőrizni és fejleszteni saját etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat (pl. Egyezmény a Magyar Köztársaság és Szerbia és Montenegró között a Magyar Köztársaságban élő szerb kisebbség és a Szerbia és Montenegróban élő magyar kisebbség jogainak védelméről, és az Egyezmény a JSZK szövetségi kormánya és Románia kormánya között a nemzeti kisebbségek védelme terén folytatott együttműködésről). A Közép-európai Kezdeményezés 1994-es okmánya a kisebbségi jogok védelméről – bár jogilag nem kötelező hatályú – ½ cikkelyében az okmány vonatkozásában definiálja a nemzeti kisebbség fogalmát, mint “olyan csoportot, amely lélekszámban kisebb, mint az állam lakosságának többi része, amelynek tagjai – miközben polgárai az adott államnak – olyan etnikai, vallási vagy nyelvi jellemzőkkel bírnak, melyek eltérnek a lakosság egyéb részétől, és az a szándék vezérli őket, hogy megóvják kultúrájukat, vallásukat és nyelvüket.” A felsorolt definíciók vagy rendelkezések a nemzeti kisebbség fogalmát objektív és szubjektív követelmények segítségével határozzák meg, melyeknek együttesen kell eleget tenni ahhoz, hogy az állampolgárok egy csoportját nemzeti kisebbségnek tekintsük. Az egyén szubjektív választása elválaszthatatlanul összekapcsolódik az azonosságát meghatározó objektív ismérvekkel, amit igazol az Európa Tanács a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezményének 3. cikkelyére vonatkozó vélemény is. Mégis, a nemzeti kisebbséghez való tartozás, illetve a nemzeti kisebbség meglétének objektív kritériuma néhány alternatív módon felállított feltételből áll, melyek az említett definíciókban illetve rendelkezésekben nem szerepelnek egyformán, s ide tartoznak a hagyomány, a kultúra, a nyelv, a vallás, az etnikai eredet, stb. Az objektív kritériumok alternatív felállítása azt jelenti, hogy egy bizonyos nemzeti kisebbség meglétéhez nem szükséges valamennyi követelménynek megfelelni, hasonlóképpen, a kritériumok bármelyike önmagában, vagy önmagáért még nem feltétlenül elegendő egy nemzeti kisebbség meglétéhez. Más szóval, ahhoz, hogy az állampolgárok egy csoportja nemzeti kisebbséget képezzen nem feltétlenül szükséges, hogy a többségi nemzettől, de a többi nemzeti kisebbségtől is a nyelve, a vallása, a hagyományai, a kultúrája, az objektív etnikai származása, stb. tekintetében különbözzön, illetve az, hogy az állampolgárok egy csoportja külön nemzeti kisebbséget képez nem jelenti feltétlenül, hogy a többségi nemzettől, de a többi nemzeti kisebbségtől is valamennyi objektív ismertetőjegyében különbözzön. Éppen ezért úgy tűnik, hogy a nemzeti kisebbség meglétének objektív kritériumait is az adott kisebbség tagjai szubjektív érzéseinek kontextusában kell szemlélnünk. Mi több, e kritériumok közül néhányat – bár első pillantásra objektívnek tűnnek - , mégis nehéz objektíven meghatározni oly módon, hogy az ne legyen a nemzeti kisebbségen kívüli nemzettestből származó tekintélyek által ráerőltetett sajátosság. A szemléltetett jogászi argumentáció a korszerű etnológiai, kulturális és szociális antropológiai kutatásokban is igazolódik. A korszerű etnológia, a kulturális és a szociális antropológia a szubjektivitás mellett foglal állást, mint az egyén és a csoportok etnikai önazonosság-tudatának nem egyedüli, de kulcsfontosságú kritériuma mellett. Példának okáért, az egyik legnagyobb tudományos tekintély az etnicitás etnológiai és szociális antropológiai vizsgálatának területén, professzor Thomas Hylland Eriksen azt az álláspontot képviseli, hogy az etnikai kisebbséget úgy definiálhatjuk, mint olyan csoportot, amely az egy társadalomban élő lakosság többi részéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van, amely politikailag nem domináns és amely etnikai kategóriaként marad fenn, az etnikai kategória fogalom kulturális, vagy objektív tartalmának bárminemű definiálása nélkül. Az antropológiában a szubjektív megközelítésre helyezett nyomaték Fredrik Barth Az etnikai csoportok és határaik című jelentős művének 1969-es megjelenése után került túlsúlyba, melyben a szerző bemutatja, hogy az etnikai csoportot annak tagjai aktívan alakítják azon szubjektív meggyőződésük alapján, hogy oda tartoznak, és hogy az etnikai hovatartozás csak hipotetikusan határozható meg a valódi származás és a szocializáció szerint. Az alapot egy etnikai csoport alakításához nem az objektív kulturális tartalom képezi, hanem a csoport azon képessége, hogy szimbolikusan definiálja saját határait más, hasonló nemű csoportokhoz viszonyítva. Ilyen szemlélet uralkodik a modern világ akadémiai központjaiban működő tudósok egész sorának munkáiban, az Orosz Tudományos Akadémia Mikluho-Maklaj etnográfiai intézetétől kezdve (például dr. Valerij Tiskov), az Oxfordi Egyetemen (Marcus Banks professzor), az Oszlói Egyetemen (Thomas Hylland Eriksen professzor), a Harvard és Princeton egyetemektől a Los Angelesi Kaliforniai Egyetemig (Rogers Brubaker professzor), stb. A Magyar Tudományos Akadémia néprajzi intézetével folytatott több éves együttműködés alapján szerzett ismereteink szerint kutatásaikban ők is ilyen módon közelítik meg az etnikai identitás problémáját.
A Szerb Köztársaságban a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvény 2. cikkelyének 1. bekezdése értelmében nemzeti kisebbségnek tekinthető az állampolgárok minden csoportja, amely számbelileg eléggé reprezentatív, bár kisebbséget képez, és a lakosság valamely olyan csoportjához tartozik, amely hosszantartó és szoros kapcsolatban áll az állam területével, ám olyan jellegzetességekkel bír, mint a nyelv, a kultúra, a nemzeti vagy etnikai hovatartozás, a származás vagy vallási hovatartozás, ami alapján különbözik a többségi lakosságtól, és amely csoport tagjait jellemzi az a gondoskodás, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, beleértve a kultúrát, a hagyományt, a nyelvet vagy a vallást. Az Európa Tanács Tanácsadó Bizottsága, amely az Európa Tanács Miniszteri Tanácsát segíti a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény alkalmazásának felülvizsgálatában, és amely a kisebbségvédelem terén elismert és elfogulatlan szaktekintélyekből áll, a Keretegyezménynek Szerbia és Montenegró területén való alkalmazásáról alkotott véleményében “pozitívként ítéli meg azt a tényt, hogy ez a definíció a Szerbia és Montenegró területén élő nagy számú csoportot felöleli, beleértve a kis létszámú csoportokat is”. A nemzeti kisebbségek ismertetett törvényes meghatározásában külön figyelmet érdemel az a rész, amely megszabja, hogy a nemzeti kisebbség az állampolgárok olyan csoportja, melynek “tagjait jellemzi az a gondoskodás, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, beleértve a kultúrát, a hagyományt, a nyelvet vagy a vallást”. Az ismertetett törvényi meghatározást úgy kell értelmezni, hogy az állampolgárok egy csoportját – bár rendelkezik olyan ismérvekkel, melyek révén különbözik a lakosság többségétől – nem tekinthető nemzeti kisebbségnek, ha tagjait nem jellemzi az a gondoskodás, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, beleértve a kultúrát, a hagyományt, a nyelvet vagy a vallást. Ilyen értelmezés adódik a nemzeti identitás kifejezésének alkotmányos szabadságából is, illetve a nemzeti kisebbségek valamennyi tagjának azon jogából, hogy szabadon megválassza: kisebbségiként kezeljék-e, vagy sem (a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény 3. cikkelye). Ez a nemzeti identitás kinyilvánításának szabadságából, és a gondolatok, a lelkiismeret és a vallásgyakorlás szabadságából is ered, amit az emberi jogokról szóló nemzetközi szerződések egész sora és a demokratikus államok alkotmányai is szavatolnak. Éppen a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény 3. cikkelyét szem előtt tartva, a Tanácsadó Bizottság a keretegyezménynek a Szerbia és montenegrói alkalmazásáról megfogalmazott véleményének 26. részlegében megállapította, hogy “Szerbia és Montenegróban voltak a horvát és a bunyevác sajátosságok kölcsönös viszonyához kapcsolódó viták” és aláhúzta, hogy “ezt a kérdést a keretegyezmény 3. cikkelyében foglalt elvek teljes tiszteletben tartásával kell megközelíteni, és nem kellene megkísérelni bizonyos sajátosságot ráerőltetni bárkire, aki ebben a kérdésben érintett. Ilyen értelemben a Tanácsadó Bizottság üdvözli azt a tényt, hogy a 2002-es szerbiai népszámlálás egyenlő mértékben elismeri az említett sajátosságokat.” A Szerb Köztársaság azon állampolgárai, akik bunyevácnak vallják magukat, nem csupán a népszámláláson való nagy számú kinyilatkozás révén fejezték ki törődésüket aziránt, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, de a nagy számú kulturális, politikai és művészeti szervezetek alapítása, valamint a Bunyevác Nemzeti Tanács megválasztása révén is, amely a bunyevác nemzeti közösség kulturális autonómiájának hordozójává kell váljon, amivel vitathatatlanná vált, hogy a bunyevácok a Szerb Köztársaságban külön nemzeti kisebbséget képeznek, és hogy a közhatalmi szervek, azok valamennyi szervezeti szintjén kötelesek ezt méltányolni. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia néprajzi intézetének kutatásaiban az önálló bunyevác sajátosság meglétének realitásából indul ki, amely mindenekelőtt a bunyevác önazonosság-tudaton keresztül nyilvánul meg, de a külön kulturális identitáson keresztül is, minek révén megerősítést nyer és kifejezésre jut az etnikai sajátszerűség érzése (népnév, földrajzi eredet, történelem, kultúrtörténet, nyelvi sajátságok, néphagyományok és népművészet, stb.). Fontos kiemelni, hogy a kultúra elemei, amellyel a bunyevácok azonosulnak, valamint önazonosság-tudatuk és népnevük történelmi folytonosságot mutatnak. Szem előtt tartva az eddig elmondottakat, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia néprajzi intézete azt az álláspontot képviseli, hogy a bunyevácok egy külön etnikai identitással rendelkező csoportot képeznek, melyet jogilag tekintve – a nemzetközi joggal és a nemzeti kisebbségek jogait tiszteletben tartó államok demokratikus standardjaival összhangban – külön nemzeti kisebbségnek kell tekinteni. Másrészről, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia néprajzi intézete – a társadalmi és humán tudományok korszerű nézeteiből kiindulva – azt a véleményt képviseli, hogy egy bizonyos nemzeti kisebbség elismerése vagy meglétének tagadása céljából annak értékelése és felmérése, hogy a nemzeti kisebbség meglétének objektív kritériumai ki lettek-e elégítve, nem képezheti a tudományos kutatás és következtetés tárgyát, és hogy az erre tett kísérletek egyben a szubjektív kritériumok meglétének tagadása, s ezzel együtt egy bizonyos sajátosság ráerőltetése az e kérdésben érintett személyekre, illetve a tudományos vélemény politikai eszközként való felhasználása.
dr. Mladena Prelić TUDOMÁNYOS MUNKATÁRS
prof.dr. Dragana Radojičić IGAZGATÓ
Vojislav Stanovčić akadémikus AZ IGAZGATÓBIZOTTSÁG ELNÖKE
A vitanapnak nevezett Emberi jogi bizottsági ülés részjegyzőkönyve:
EMBCB/26/2006. EMBCB/26/2006-2010.
Részjegyzőkönyv az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának 2006. november 28-án, kedden, 11 órakor a Képviselői Irodaház II. számú termében megtartott üléséről.
Napirend:
Népi kezdeményezés a Magyarországon honos népcsoportok felsorolásának a bunyevác kisebbségi népcsoporttal való kiegészítéséről szóló határozati javaslat (H/960. szám) (Bizottsági ajánlás elfogadása)
Elnököl: Fogarasiné Deák Valéria (MSZP), a bizottság alelnöke
Jegyzőkönyvvezetők: F. Zs. és U. F.
(A napirend tárgyalásának kezdete: 16 óra 45 perc.)
ELNÖK: Rátérünk a 13. napirendi pontunkra, amit azzal kezdenék, hogy mindenekelőtt nagyon szépen megköszönöm mindenkinek a türelmét, aki ebben a napirendi pontban érintett, hogy kivárták, amíg az előző témánkon túlvagyunk. Egy különleges feladat a népi kezdeményezés tárgyalása a bizottságban. Bevallom, hogy én még ilyen eljárásban nem vettem részt, úgyhogy ha valamit rosszul tennék, nem pontosan házszabályszerűen, akkor kérem, szíveskedjenek rám szólni. Köszöntöm tisztelettel a megjelenteket. Mindenekelőtt Muity Mihály urat, aki a kezdeményező képviseletében van itt, illetőleg majd köszöntök mindenkit aszerint, ahogy sorra kerülnek. Annyit mondanék, hogy a bizottság tagjai a népi kezdeményezés eddigi történetével, életútjával kapcsolatos minden írásbeli anyagot megkaptak. Ezeket én most nem ismertetném itt részletesen, hiszen önök tudják pontosan, hogy miről beszélünk. Viszont azt elmondom röviden, hogy milyen menetben fogjuk tárgyalni a népi kezdeményezést, hogy ezzel röviden ellenőrizzem is magamat, hogy jól értem-e. Tehát mindenekelőtt meghallgatjuk a kezdeményezőt, utána amennyiben az Országos Választási Bizottság részéről Halmai Gábor úrnak van hozzátennivalója ahhoz, amit írásban megkaptunk, akkor őt. Utána a Tudományos Akadémia képviselőjét, ha van itt valaki az MTA részéről. (Jelzésre:) Akkor őt nem hallgatjuk meg, de megkapta mindenki az anyagot. Utána a kormány álláspontját hallgatjuk meg, utána amennyiben az országgyűlési biztos úrnak van hozzátennivalója, őt, utána az Országos Horvát Önkormányzat képviselőjét, és ezek után jönnek a bizottság tagjai.
Hogy ne szaporítsam tovább a szót, máris átadom a szót Muity Mihály úrnak, aki a kezdeményező képviseletében vesz részt a napirendi pont tárgyalásán. Kérem szépen, mondja el az álláspontját. (Jelzésre:) Elnézést. Akkor azt már rendeztük, amit Gusztos úr szeretett volna mondani? Tehát Kaltenbach úr az álláspontját másodikként hadd mondja el, mert ő már jó ideje itt van. (Nincs ellenvetés.) Köszönöm szépen. Tessék parancsolni!
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Köszönöm szépen a szót. Tisztelettel köszöntöm az emberi jogi bizottságot, továbbá a bizottság által meghívottakat. Muity Mihály vagyok Bajáról, a bunyevác kérdés kezdeményezője. Mint tudott, kezdeményezésünkkel kapcsolatban az eddig kiírt feltételeknek annyiból eleget tettünk, hogy az elvárt legkevesebb 1000 hiteles aláírással szemben leadtunk több mint 2000 aláírást, amiből 1700-at, vagy talán valamivel többet hitelesnek minősített az Országos Választási Iroda. Annyiból nehéz helyzetben vagyok, hogy ez az utolsó napirendi pont, ezért megkérdezném, mennyi idő áll rendelkezésünkre, hogy arányosan szét tudjam közöttünk osztani a mondandónkat, mert négy kísérőm van, és nekik is lenne hozzáfűznivalójuk.
ELNÖK: Mind az öten szeretnének hozzászólni?
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Az ötből egy úr pár gondolat erejéig, röviden, hárman feltétlen.
ELNÖK: Azt szeretném önöktől tisztelettel kérni, hogy röviden legyenek olyan kedvesek szólni, ugyanis mindent megkaptunk írásban, azokat az anyagokat is, amelyeket önök tájékoztatásul készítettek össze nekünk. Természetesen megadom a szót, csak ha kérhetem, röviden szóljanak.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Értem. A megküldött anyag gyakorlatilag egy pici kis rátekintés ellenérvként mindarra, ami a Magyar Tudományos Akadémiától érkezett az Országos Választási Bizottság felkérésére, csak egy apró szegmense az egésznek. Annyit engedjenek meg, hogy bemutassam Nevenka Basic Palkovics asszonyt, aki Szabadkáról érkezett, ő a Szabadkai Múzeum könyvtárigazgatója, irodalmár, történész. Kísérőim: a szintén Szabadkáról érkezett Mijo Mandic úr, ő kisebbségkutató, nyelvkutató, egyébként építészmérnök, továbbá velem érkezett Bajáról Süge Attila úr, ő történész, a Vajdaságból származik, de másfél évtizede itt él Magyarországon, részint Újvidéken, részint Pécsett fejezte be egyetemi tanulmányait, kisebbségkutatással és egyebekkel foglalkozik, továbbá Gálai Antal úr Bajaszentistvánról érkezett, ő matematikus, informatikus tanárember, és ezen túlmenően a bajai Zlatna Grana bunyevác egyesület titkára. Ennyit röviden rólunk, ha ők maguk még egyebet kívánnak még mondani magukról, ám legyen. Ebben a témakörben talán a legtudatlanabb én vagyok, ezért megpróbálom én a legrövidebbre fogni. Annyiból nehéz a helyzetünk, lévén, nekem jó tanácsadóim javasolták, hogy ne „horvátoskodjak”, de ez nehéz kérdés. Én nem is nagyon szeretnék, hiszen mi, bunyevácok, a horvátokat ugyanúgy testvéreinknek tekintjük, mint a sokácokat, a rácokat, a bosnyákokat, és így tovább. Tehát bizonyos rákényszerülök, rákényszerülünk a védekezésre, hiszen az Országos Választási Bizottság megkérte a Magyar Tudományos Akadémiától azt az állásfoglalást, amely feltételezem, ismert a meghívottak előtt, és – hogy úgy mondjam – az ránk nézve bizonyos aspektusokból nem túl hízelgő, majdhogynem úgy tűnik, mintha mi, bunyevácok, egy nem létező nép lennénk, amely nekünk, azoknak, akik annak valljuk magunkat, meglehetősen fájó, érzékeny pontunk. Én elég terjedelmes ember vagyok, tehát elég nehéz elképzelni, hogy nem létezek. Én Bácskából – félig Bajáról, félig Bácsbokodról – igenis, úgy érzem, hogy bunyevácként származom. Hároméves korom után tanultam meg az óvodában magyarul, én előtte a szüleimtől bunyevácul tanultam meg a nyelvet, azt a gyermeki nyelvet, később, az iskolaévek alatt mi szerb-horvát nyelvet tanultunk akkor még, és húsz évvel ezelőtt merő önszorgalomból – felfrissítendő az elfelejtetteket – beiratkoztam egy tanfolyamra, de az is inkább még mindig szerb-horvát jellegű volt, vegyes nyelvű. Muszáj picit empatikus húrokat pengetnem, lévén az, hogy bennünket bunyevácokat horvátnak soroltak volna, ez az utóbbi másfél évtized alatt „trendi”. Ez – be kell vallanom őszintén – nemcsak nekem fáj, hanem sokunknak. Nevezetesen annak az 1700 személynek, akiknek az aláírását hitelesként minősítette az Országos Választási Bizottság, de az csak egy apró szeletkéje annak az összesnek, akiket én ma Magyarországon bunyevácként 10-15 ezer fő közöttire bátorkodom tippelni, lévén, hogy az aláírásgyűjtés során annyi emberrel találkozunk, annyi véleménnyel és önmagukkal kapcsolatos vallomással, hogy alapos okom van ezt a számadatot így kimondani. Bizonyára – bizonyos szempontokból – mérvadók azok az adatok, amelyekre az MTA állásfoglalása hivatkozik, nevezetesen a népszámlálásokkal kapcsolatos adatok, és a többi, de – könyörgöm – tudott dolog, hogy abba a rubrikába tudunk x-et húzni, ott tudunk dolgokat kipipálni, ahol erre van mód, van rubrika. Ha nincs, akkor marad a választék, és ez – szerintem – meglehetősen megtévesztő képet mutat az adott dokumentumokon. Semmi mást nem szeretnék kérni a tisztelt emberi jogi bizottságtól, mint azt, hogy azon túl, hogy nagyon nehéz volt azt az 1700 hiteles aláírást összeszedni, mert ez első pillanatra olyan bagatellnek tűnő, és bevallom, magam is úgy voltam vele, hogy ugyan már, miből tart azt az ezret összeszedni. Aztán rá kellett jönnöm arra, hogy ez nagyon komoly előkészítő munkát vett igénybe, két hónapon keresztül, míg erre időnk rendelkezésre állt, szakadatlan odafigyelést, és a választási törvény meglehetősen korlátok közé szorította a lehetőségeinket, hiszen ha másra nem gondolunk, csak arra, hogy közintézményekben nem lehet aláírást gyűjteni, akkor bizony-bizony, szűkre szabottak voltak a lehetőségeink. Másrészt nem tudom, lehet, hogy meglepő, lehet, hogy nem, de bizony-bizony, az emberekben vagy még mindig, vagy újból, bizonyos értelemben, nem mondom, hogy félelem, de ódzkodás leledzik akkor, amikor aláírást kérünk egy ilyen ügyben. Lévén, itt nemcsak arról volt szó, hogy ő támogató aláírását adja, hanem arról, hogy ő annak vallja magát, és most – tetszik, nem tetszik – az az 1700 hiteles aláírás azt mondja, hogy ez 1700 bunyevác embert takar, férfiakat, nőket, választópolgárokat. Nem szeretnék belemenni abba, hogy tudós emberek okfejtéseit én cáfoljam, mert ehhez nekem nincs elég eszem. De az általam felsorolt kísérők autentikus személyek ahhoz, hogy – hát, hogy mennyire rövidre fogottan, de bizonyos értelemben – vitába szálljanak, hiszen arról volt szó, hogy ez vitanap. Én most megpróbálom visszafogott vitaként kezelni a dolgot, és többet talán nem is mondanék. Ha lesz még lehetőségem, vagy esetleg kérdés van, akkor szívesen állok rendelkezésre, és most kérdésként teszem fel, hogy közülük ki, mikor szólalhat meg, most vagy később.
ELNÖK: Természetesen most, csak kérem, hogy aki megszólal, kérem, hogy a nevét legyen kedves mondani a nevét, hogy a jegyzőkönyvben pontosan rögzíthessük.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Köszönöm. Tehát most Nevenka Basic Palkovic fog pár gondolat erejéig magyarul szólni.
NEVENKA BASIC PALKOVIC (Szabadka): Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Barátaim! Mindenekelőtt engedjék meg, hogy üdvözöljem önöket a szerbiai Bunyevác Nemzeti Tanács és a magam nevében. Köszönjük Mijo Muity úrnak, a magyarországi bunyevácok nemzeti kisebbségként való elismerése indítványozójának a megtiszteltetést, hogy meghívott csapatába, lehetővé téve számunkra, hogy mi is hozzájáruljunk e rendkívül jelentős népi kezdeményezés sikeréhez. Át szeretnénk adni önöknek saját pozitív tapasztalatainkat, és őszinte szívvel kívánjuk, hogy törekvéseiket siker koronázza, mert úgy véljük, hogy kezdeményezésük teljes mértékben indokolt, mint a korszerű európai társadalom, az isteni és az emberi törvények alapjain nyugvó igény. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Nevenka Basic Palkovic vagyok, a délszláv és általános irodalom tanára, szakmai címem szerint custos és könyvtáros tanácsadó. A szabadkai Városi Múzeum szakkönyvtárát vezetem, és több mint 25 éve foglalkozom – többek között – népem, a bunyevácok kulturális, nyelvi és nemzetiségi önazonosság-tudatának tanulmányozásával. Amíg a szabadkai Városi Könyvtárban dolgoztam, a folyó és retrospektív helytörténeti bibliográfiával foglalkoztam. Tagja vagyok a háromnyelvű múzeumi folyóirat, a szabadkai Museion szerkesztőségének is, és ezért majdnem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy elolvatam minden egyes betűt, amit a bunyevácokról leírtak, úgy a szerb és horvát, mint a magyar nyelvű irodalomban. Beszélem a Szabadkán hivatalos használatban lévő mindhárom nyelvet, a szerbet, a horvátot és a magyart, az idegen nyelvek közül pedig az angolt és a németet. Mijo Mandic úr szabadkai építészmérnök, jeles munkatársam szintén több tucat, a bunyevácokról szóló bibliográfiai egység szerzője, és abban a szerencsés helyzetben van, hogy a neves Mijo Mandic tanító unokája és nevének viselője, aki az egykori Magyarország területén megjelent legjelentősebb bunyevác időszakos kiadványok szerkesztője volt. Az idősebb Mijo Mandic Katymáron született 1857-ben, ahol az oktatás és nevelés terén szerzett érdemei miatt emléket állítottak tiszteletére. Ő a szerzője az első bunyevác tankönyveknek és imakönyveknek. Szabadka város díszpolgáraként halt meg 1945-ben. Mi szabadkai születésű bunyevácok vagyunk, de elődeink, nagyapáink és dédanyáink Magyarországon születettek, mind bunyevácok. Tőlük tanultuk, hogy büszkék legyünk bunyevác származásunkra, hogy tiszteljük nyelvi és kulturális örökségünket, hagyományainkat és népszokásainkat, melyeket igyekszünk megőrizni a jövő nemzedékeinek. Egy többnemzetiségű és többvallású környezetben születtünk és nőttünk fel, s ezért így is neveltek bennünket; a tolerancia és a sokféleség méltányolása szellemében, függetlenül attól, hogy nemzeti, vallási, faji vagy nemi különbözőségekről van-e szó. A sokféleséget gazdagságként fogjuk fel, és ezt várjuk azoktól az emberektől is, kikkel együtt, egy városban, egy hazában és egy környezetben élünk és dolgozunk. A mi tágabb hazánk Európa. Nem felejtjük el sohasem a saját anyanyelvünket, mert azt beszélik szüleink, szomszédaink és rokonaink, és több mint 20 ezer ember Szerbiában, kik a legutóbbi, 2002-es népszámláláson bunyevácnak vallották magukat. A hivatalos statisztikai adatok most mindenki számára hozzáférhetők és hitelesek. A bunyevác nemzeti kisebbség érdekeit Szerbiában a Bunyevác Nemzeti Tanács képviseli és védi, melynek székhelye Szabadkán, részlege pedig Zomborban működik. A tanács 2003. február 23-án alakult oktatási, kulturális, tájékoztatási, satöbbi bizottságaival együtt. Tevékenységének keretében jelenik meg a Bunjevacke novine havilap. A bunyevác sajátosságot ápolja a Bunyevác matica is, amely 1995-ben alakult Szabadkán, amely kiadói tevékenységet folytat, könyvtárat működtet és havonta megjelenteti a Ric matice folyóiratot. Számos egyéb szervezetünk és tevékenységünk van még emellett, mint ahogy számos és sikeres a Szabadkán élő többi nemzeti közösség, a szerbek, a horvátok, a magyarok, a romák, a németek és más nemzetek tevékenysége is, kiknek munkáját figyelemmel kísérjük és támogatjuk, különösen ha az nem avatkozik bele a sajátosságainkba, és nem tagadja az alkotmánnyal, a törvénnyel és az európai alapokmányokkal szavatolt jogainkat. Ezen általános okiratok előtt mindannyian egyenlők vagyunk, létszámunktól, „korunktól” és a politikai tényezők hatásától függetlenül. Ha most egy kicsit visszatekintünk a múltba, láthatjuk, hogy az 1900 és 1910 közötti időszakban a bunyevác nyelvet több mint 36 ezer polgártársam jelölte meg anyanyelvként, dokumentálva a magyarországi népszámlálás hivatalos statisztikai alapján, és megjelent a „Szabadka város közigazgatása az 1902-1912. években” című könyve. Ne felejtsük, hogy Szabadka ebben az időben 97 ezer 800 lakosával Magyarország harmadik legnagyobb városa, és hogy Bácskában és Baranyában körülbelül 70 ezer bunyevác él, ami szintén leellenőrizhető a korabeli hivatalos statisztikákból. Népünket a XVIII-XIX. század és a XX. század első felének legjelentősebb magyar irodalma mindig külön tárgyalja, mégpedig a „bunyevác” név alatt, míg a többi népet délszlávként említi. Hogy csak néhány címet említsek: Iványi István: Szabadka szabad királyi város története, Szabadka, 1892; Pallas Nagy Lexikona III. kötet 1893-ból; Dudás Gyula: Bács-Bodrogh Vármegye Egyetemes Monográfiája, Zombor, 1896, II. kötet; Bunyevác kérdés és az 1868-iki XXXVIII. és XLIV. törvénycikkek végrehajtása, Szabadka, 1896; Borovszky Samu: Bács-Bodrog Vármegye, 1909; Révai Nagy Lexikona, IV. kötet, Budapest, 1912, satöbbi. A legjelentősebb kiadványok, melyek szerzői Magyarországon élő bunyevácok, szintén a XIX. század második felében és a XX. század első felében jelennek meg. A bunyevác nemzeti megújhodás nagyjai a XIX. században szintén Magyarország területén életek és alkottak. Legfontosabb íróink és kutatóink arról tanúskodnak, hogy Magyarországon már a XVII. századtól éltek bunyevácok. Közülük csak néhányat sorolunk fel: Lovro Bruculjevic filozófia- és teológiatanár Budáról, Petar Lipovcevic, a bunyevác népdalok daloskönyvének szerzője Bajáról, Ivan Ambrozovic és Luka Karagic imakönyvszerzők, Mirko Emerik Pavic Budáról, aki több illír nyelvű könyv szerzője, Grgo Pestalic, a bajai gimnázium tanára, a filozófia doktora, Grgur Cevapovic történetíró és a bajai születésű Ivan Mihalovic, a tanítóképző tanára, az 1875-ben kiadott első bunyevác nyelvtan szerzője. Ivan Antunovic püspök Kunbaján született, és nemcsak Bácskában, hanem azon túl is ismert volt. Az 1882-ben kiadott Rasprava o podunavskih illetve potisanskih Bunjevcih illetve Sokcih című munkája a bunyevácokról szóló rendkívüli alkotás, az általa szerkesztett Bunjevacke illetve sokacke novine és a Vila pedig a legrégebbi bunyevác nyelvű lapok. Legjobb tanítványa Mijo Mandic tanító volt, az első és hosszú életű havi folyóirat, a Neven szerkesztője, ami 1884 és 1914 között jelent meg. A bunyevác megújhodás kulcsfigurája, a szabadkai Ambrozije Sarcevic több magyar-bunyevác szótár, a jugoszláv szavak magyarázata – Tolmac jugoslavenskih rici – és a szólásgyűjtemény (1869) szerzője. Ámulatba ejtő tény és a mai vitánk mellett szól az az adat, hogy a legjelentősebb bunyevác lapok, naptárak, imakönyvek, folyóiratok és értekezések Magyarországon területén lettek kiadva és nyomtatva annak ellenére, hogy néha betiltották és támadták, pénzhiány miatt pedig be is szüntették őket. Mindezek a kiadványok helyet kaptak Ivan Kujundzic bunyevác bibliográfiájában, a szabadkai Városi Könyvtár szerzőcsoportjának Szabadkai bibliográfiájában és más bibliográfiákban. Marad a tény, hogy a bunyevácok amellett, hogy Magyarország lojális polgárai voltak, mindig tudatosan vállalták délszláv származásukat, nyelvüket és elnevezésüket, amely a történelem során az illírektől, a katolikus rácok, dalmaták és katolikus vlahokon keresztül a leggyakrabban használt bunyevácig változott. A bunyevácok között továbbá él az a tudat is, hogy a szerbek és a horvátok is testvérnép, de nekik saját identitásuk van. 1918-tól a bunyevácok a délszlávok újonnan létesült államában, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban is élnek, azt követően…
ELNÖK: Bocsásson meg! Valószínűleg a bizottsági ülés előkészítésének is hibája, hogy ezt nem tudták, de egy parlamenti bizottságban ilyen terjedelmű szóbeli előterjesztést, tájékoztatót nem szoktunk meghallgatni. Kérem, legyen olyan kedves, rövidre fogni, ha nem haragszik meg, legyen olyan kedves befejezni.
NEVENKA BASIC PALKOVIC (Szabadka): Pont a végén vagyok, az utolsó szavakat mondom. Ismeretes, hogy a bunyevácok ma Szerbiában, Magyarországon és Horvátországban élnek, bár egyes országokban nem vallhatják magukat bunyevácoknak, hanem automatikusan a másik nép közé sorolják őket. E tényállástól függetlenül, a kisebbségi jogokra vonatkozó valamennyi európai alapokmány – melyet aláírt az Önök országa és a mi országunk is – kimondja, hogy a bunyevácoknak joguk van ápolni nemzeti identitásukat, nyelvi és kulturális örökségüket, függetlenül attól, hol élnek. Köszönöm szépen a figyelmüket.
ELNÖK: Én is megköszönöm az előadást. Most tisztelettel azt szeretném kérni önöktől, hogy tekintsenek el attól, hogy további megszólalásokra adjunk lehetőséget, mert körülbelül ennyi idő, és ennyi tartalom az, amely a bizottság tagjai számára – mindazokkal az anyagokkal együtt, amelyet eddig megkaptuk – egészen biztosan elegendő lesz, és utána lesz mód még kérdés feltevésére. Tehát most Kaltenbach úrnak adom meg a szót.
DR. KALTENBACH JENŐ a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm szépen. Tisztelt Bizottság! Az én szerepem ebben az ügyben minimális. A kisebbségi törvény meghatározza, hogy az ombudsman milyen körben mozoghat, ebben a döntés az Országgyűlésé, és miután az Országgyűlés az ombudsmani törvény szervezeti hatályán kívül esik, ezért ebben az ügyben nincs módom állást foglalni. Ez még akkor is így lenne, hogyha történetesen az Országgyűlés döntése alkotmányos visszásságot okozna, hiszen a szervi hatály nem teszi lehetővé, hogy az Országgyűlés által hozott ilyen döntésben az ombudsman megnyilvánuljon. Ezért arra a levélre is, amelyet egyébként a Szociális és Munkaügyi Minisztériumtól állásfoglalás céljából kaptam, kénytelen voltam azt válaszolni, hogy tájékoztattam a minisztériumot arról, hogy több mint 11 éves ombudsmani működésem alatt kétszer fordult elő, hogy nem bejegyzett – tehát a törvény által nem taxált – csoport állította magáról, hogy valamelyik taxált csoportból kvázi kiválva, önálló csoportként értelmezi magát. Egyik eset volt a vendek ügye néhány évvel ezelőtt, a másik pedig ez. Panasz, tehát az ombudsmani hivatalhoz érkezett panasz kettő fordult elő, nemrég éppen Muity úrék fordultak hozzám egy ügyben, és néhány évvel ezelőtt egy szintén egyedi ügyem volt, vend kisebbségi megjelöléssel. Ezen kívül hozzám panasz nem érkezett. Miután nincs lehetőségem az ügyben állást foglalni, ezért ezeknek a tényeknek a közlésére kell szorítkoznom, hiszen itt olyan etnográfiai, nyelvi és egyéb ismereteket igénylő döntés készül, amelyben egyébként is csak úgy lenne lehetséges az ombudsmani hivatal részvétele, ha szakértőt kérnénk fel. Erre viszont a törvény nem biztosít lehetőséget, hiszen ezt a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez telepíti a törvény. Noha lehet vitatkozni, hogy ez jó megoldás-e, de tény, hogy a törvényi szabályozás így szól. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Halmai Gábor úr, parancsoljon!
DR. HALMAI GÁBOR (Országos Választási Bizottság): Köszönöm szépen. Halmai Gábor vagyok, az OVB elnökhelyettese, és azért jöttem el, mert hívtak. Ez nem magyarázkodás, csak nagyon kevéssé tudom segíteni az ügy érdemi elbírálását. Az OVB háromszor foglalkozott ezzel a kérdéssel, három határozatot is hozott. Az elsőt április közepén, akkor az OVB hitelesítette az aláírásgyűjtő ívet. Másodszor, amikor az aláírásokat átnyújtották, akkor az OVB határozatban elrendelte ezek megszámlálását, majd végül, amikor ez megtörtént, az Országos Választási Iroda részéről, akkor megállapította, hogy a szükséges számú hiteles aláírás összegyűlt. Ezért nem jöttem volna el, hadd mondjak el két gondolatot arról, amely szerintem, érdemes megfontolásra, és a törvényi szabályozásnak is egy bizonyos fokú bizonytalanságát jelzi, és ennek megfelelően az OVB testülete is kénytelen volt értelmezni a törvényt. Az a kérdés ugyanis, hogy kinek kell azt a tudományos akadémiai szakvéleményt, amely mindenki előtt ott fekszik, a maga döntésében érvényesítenie. A kisebbségi törvény módosított szövege – a 61. § (2) bekezdése – lakonikus rövidséggel csak annyit mond, hogy az Országos Választási Bizottság az eljárásában kikéri a Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását. Ez kétféleképpen értelmezhető mondat, az egyik értelmezése az, hogy az OVB kikéri ezt a véleményt, majd a hitelesítés során maga értékeli, és mondjuk, ha negatív a vélemény, mint ahogyan az már az OVB előtt is negatív volt, hiszen egy héttel az OVB első döntése előtt született meg az Akadémia elnökének a levele, akkor nem hitelesíti a kezdeményezést, tehát az aláírásgyűjtő ívet, és akkor a folyamat megáll. Pontosabban, abban az esetben a normál eljárási rend keretében az Alkotmánybírósághoz lehetett volna jogorvoslattal fordulni. Az OVB, miután először kellett alkalmaznia ezt az új törvényi rendelkezést, elég alaposan végiggondolta ezt a – még egyszer mondom, szerintem legalább kétértelmű – törvényi szabályt, és úgy döntött, hogy nem az OVB-nek kell ezt a bizonyos mérlegelést elvégeznie. Az OVB egyetlen feladata – a törvény szerint –, hogy a formai követelményeket ellenőrizze. Tehát az aláírásgyűjtő ívnek a törvényben leírt formai követelményeit kellett ellenőriznünk, azokat rendben lévőnek találtuk, és ezt követően hitelesítettük a kezdeményezést. Magyarul, az OVB nem végezte el az akadémiai vélemény értékelését, és ennek szeretném még egyetlen mondatban az okát adni. Azt gondolom, hogyha egy népi kezdeményezés kapcsán – és tudjuk, hogy a népi kezdeményezés pontosan abban különbözik a népszavazástól, hogy ott a döntést illetően az Országgyűlés szuverenitása lényegesen komolyabb – az OVB akkor jár el helyesen a törvény értelmezésében, ha az Országgyűlésnek ezt a szuverenitását a maga előzetes döntésével nem vonja kétségbe, hanem átutalja az Országgyűlés keretébe, és maga csak a formai feltételek ellenőrzésére szorítkozik. Hadd jegyezzem meg – ez az utolsó megjegyzésem –, hogy ennek a megoldásnak, amely nagyon kényelmes az OVB-nek, és talán kevésbé kényelmes az önök, meg majd az Országgyűlés plénuma számára, van egyetlen hátulütője, és ez egy jogi hátulütő. Így bizony, elvész a jogorvoslati lehetőség. Az Országgyűlés döntésével szemben már nincs alkotmánybírósági kontroll. Ez nyilvánvalóan egy megfontolandó kérdés, de ez már jogalkotási probléma, és én ennél többet nem szeretnék erről mondani. Köszönöm szépen a figyelmüket.
HORNUNGNÉ DR. RAUH EDIT (Szociális és Munkaügyi Minisztérium): Tisztelt Alelnök Asszony! Tisztelt Bizottság! Köszönjük a meghívást. Bennünket Balogh Zoltán, az emberi jogi bizottság elnöke keresett meg, pontosabban Kiss Péter miniszter urat, hogy a mai bizottsági ülés előtt a kormányzati álláspontról tájékoztassa a bizottságot. Ezt köszönettel megkaptuk. Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy a kormányzati álláspont kialakítását megelőzően magunk is kikértük a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal véleményét, valamint áttekintettük a Magyar Tudományos Akadémia véleményét. Ezt követően november 22-én kormányülés keretében alakította ki álláspontját a kormány, amely szerint nem tartja támogathatónak a bunyevác népcsoport önálló nemzeti kisebbségként történő elismerését, mivel a bunyevác népcsoport egyike a magyarországi horvát nemzeti kisebbséget alkotó több, egymástól regionálisan is elkülönülő történeti népcsoportnak. Sem a népcsoport történeti, különfejlődése, sem pedig a mai nyelvi helyzete nem indokolja az önálló kisebbségi közösségként való elismerést. Tehát gyakorlatilag a kormányzat a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisebbségi Hivatal által kialakított álláspontot támogatja. Természetesen a kormányzat tiszteletben tartja az Országgyűlés lehetőségét és a majdani ezzel kapcsolatos döntését. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Bár elhangzott a hivatkozás, mégis kérdezem a Kisebbségi Hivatal képviselőjét, hogy kíván-e valamit hozzátenni. Egész biztos igen. Parancsoljon!
ISPÁNOVITY MÁRTON (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal): Nagyon szépen köszönöm a felkérést. Ide jövet azon gondolkodtam, hogy hogyan kaphatnék én szót, hiszen én magam is a bunyevác közösség tagja vagyok, bunyevác családban születtem, a már itt megidézett egyik magyarországi kistelepülésen. Én abban a közösségben nőttem fel, abban az iskolarendszerben. Ha nem untatom a bizottságot, el is hoztam néhány dokumentumot, amelyeket otthon a családomban találtam. Talán érdekes. Elhoztam édesanyám leckekönyvét az 1940-es évekből, amelynek elején még a „hiszek egy Istenben” van, ami önök előtt nyilván ismert. Itt az én kedves édesanyám Vuikov Terézként buny anyanyelvűként van azonosítva. Ez természetesen azért volt, mert a két világháború között a magyarországi bunyevácok, és azt kell mondanom, az első világháború előtt is, ahogy az Akadémia anyaga is leírja, egy nagyon komoly asszimilációs törekvésnek voltak az elszenvedői, részben az akkori magyar kormányzat részéről. Ezt nyugodtan kijelenthetjük, hiszen ha megnézzük a századfordulón megjelent Pallas Lexikont meg egyéb lexikonokat, ott is a bunyevác közösségről kritikán aluli megfogalmazások szerepelnek. Hadd idézzem az egyiket, mert az engem mélységesen sért. Azt írták, hogy a bunyevácok a bunyistar fellázadó népből eredő szó, és söpredék népet jelent. Tehát ezekre a magyar irodalmakra hivatkozni, amit itt hallottunk, enyhén szólva sértő, hogy mi visszasírjuk a magyar nyelven megjelent irodalmakban a bunyevácokra való utalást. Meg szeretném mutatni az én általános iskolai kétnyelvű bizonyítványomat, mert bizony a ’60-as években Magyarországon kétnyelvű bizonyítványok voltak a nemzetiségi iskolákban. Itt már két nyelven szerepel az, hogy az én anyanyelvem a horvát. Tehát nem igaz az a feltevés, hogy Magyarországon a rendszerváltozás után következett be a bunyevác közösségeknek az úgymond horvatizálása vagy kroatizálása. A bunyevácok igenis tartották a kapcsolatot a horvát anyanemzettel, hiszen az idetelepült bunyevác közösségek a mai Horvátország és Bosznia-Hercegovina hercegovinai, tehát katolikus horvátok által lakott területeiről települtek Magyarországra. Meg kell mondani azt is, hogy nyilvánvalóan akkor, amikor még nem alakult ki a horvát úgymond nemzetállami eszme, tehát az 1600-1700-as években. Tehát nyilván az idetelepültek nem a nagy horvát nemzeti eszmével érkeztek ide, hanem rendelkeztek ezzel a lokális tudattal. A bunyevácok ugyanúgy - én magam is így nőttem föl, és bunyevácnak tartom magamat 100 százalékig - nőttek fel, mint ahogy Magyarországon sok ilyen kis etnikai, szubetnikai csoport, hogy ő a lokális tudatát őrzi. De ugyanez van a határon túli magyarok esetében, amikor is a székelyek, a csángók a saját etnikai identitásukban elsősorban székelynek és esetleg csángónak vallják magukat. Még annyit hadd mondjak ehhez - mert ez a személyes része, és tovább nem húznám az időt -, hogy a Kisebbségi Hivatal, illetve a magyar kormány a rendszerváltás óta a bunyevácokat a horvát közösség részeként kezelte, és minden politikai, anyagi támogatást a bunyevác közösségnek ezen a horvát közösségen belül adott meg, a közalapítványt, a hivatali és egyéb forrásokat tekintve. Ugyanígy azt is el kell mondani, amit az Akadémia is megmond, hogy minden bunyevácok lakta településen kisebbségi önkormányzati kezdeményezés indult, és a legtöbb településen megalakult a horvát kisebbségi önkormányzat, és Észak-Bácskában ezeknek a kisebbségi önkormányzatoknak szinte 100 százaléka bunyevácnak vallja magát. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. Alelnök asszonynak átadtam egy nagyon érdekes anyagot. Talán még erről szólnék egy szót. A bunyevác kérdés nem új keletű probléma, hiszen 150 évvel ezelőtt az első kisebbségi törvény tárgyalásakor ez a magyar országgyűlésben is felmerült. Ugyanis Csorba Bódog, Szabadka főjegyzője – ez is nagyon érdekes egybeesés – felszólalt a bunyevácok ügyében, és a következőt jelentette ki. Az alelnök asszonynál van, lemásoltam Mikó Istvánnak a nemzetiségekről szóló könyvéből ezt a részt, ahol Csorba Bódog kijelenti, hogy egy nemzetiséget kihagytak az országos nemzetiségek sorából, és ezek az alvidéki dalmaták, avagy bunyevácok. Természetes, hogy kihagyták őket, mivel a horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, hiszen államalkotó nép volt, mi egy országban éltünk, a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek Bácskába. Csorba Bódog azt mondta, hogy a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, merthogy ők népfajul dalmaták, de nemzetként magyarok. Itt is látszik, hogy az egész bunyevác kérdés egy politikai játszma része volt, és mi, amikor itt most véleményt mondunk az Akadémia véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát és reméljük, mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része, ahogy a bunyevácokra Horvátország is tekint, és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se bunyistarok, hanem horvátok, és remélem, az Országgyűlés ezt a határozatot így fogja meghozni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Most a Horvát Önkormányzat képviselője következik. Mondom Muity úrnak és kísérőinek, hogy természetesen vissza fogják kapni a szót, reagálhatnak az elhangzottakra, csak előbb hadd menjünk végig azon a sorrenden, amiben megállapodtunk.
KARAGICS ISTVÁN, az Országos Horvát Önkormányzat elnöke: Köszönöm szépen, alelnök asszony. Megmondom őszintén, nem készültem hozzászólásra, de a megadott szót köszönettel elfogadom. Az Országos Horvát Önkormányzat közgyűlése is természetesen foglalkozott ezzel a kéréssel, illetve kérdéssel, és majdnem egyhangú határozatot hozott arról, hogy a bunyevácok a horvát nemzetiséghez tartoznak. Egy kivétellel, tehát egy képviselő szavazott nemmel, aki vajdasági származású. Magam is bunyevác horvát vagyok, a vallásom, nyelvem, a tradíciók alapján, és erre büszke is vagyok. Nem történelemórára jöttünk, de jól tudjuk, hogy mikor, honnan és miért akarják a bunyevácokat elkülöníteni a horvátoktól. Nemzet státuszt is kaptak pár évvel ezelőtt, természetesen nem Magyarországon. Magyarországon az itt élő bunyevácok mindig tudták - hiszen én a szüleimtől is ezt hallottam és örököltem tőlük, sőt a nagyszüleimtől -, hogy hol a helyük. A bunyevácok - hasonlóan például a dalmatákhoz vagy dalmátokhoz - a mai Horvátországban a horvát nemzet részei, éppúgy, mint mondjuk székelyek, a csángók a magyar nemzet részei. Ez természetes dolog. Magyarországon a bunyevácokon kívül még hét horvát népcsoport van. Kérdezem, mi a különbség a bunyevácok és a sokácok, vagy a bunyevácok és a római katolikus rácok között. Hogyan éreznek a mai bunyevácok? Erre a kérdésre viszont tényekkel tudok válaszolni, hiszen amióta kisebbségi önkormányzati rendszer van Magyarországon – 1994 óta – minden Bács-Kiskun megyei településen, ahol a magyarok mellett a bunyevácok is élnek, laknak, horvát önkormányzat alakult. Ez most, ebben az évben is megtörtént. Sőt, nemcsak falvakban, hanem városokban is. Ha tendenciózus előadást akarnék tartani – nem akarok, Isten ments! –, akkor nagyon sok olyan tudóst, szerzőt tudnék felsorolni, akik a bunyevácokat horvátnak tekintik. Egyébként a magam részéről erre nem úgy reagálok, mint a magyarországi horvátok elnöke, hanem, mint egy Bács-Kiskun megyei bunyevác. Kikérem magamnak, hogy más országból meghívott előadók mondják meg nekem, hogy én ki vagyok! Én teljesen megelégszem azokkal a megjegyzésekkel, amelyeket kapok a hazai horvát vagy magyar történészektől. Köszönöm szépen, és visszautalnék arra, amivel kezdtem, hogy az Országos Horvát Önkormányzat közgyűlése egyhangúlag támogatta, illetve segíti és kéri a parlamenti határozatot, illetve döntést abban az értelemben, hogy a magyarországi horvátok politikai egységét nem szabad szétbontani, és természetesen a bunyevácok a magyarországi horvát nemzetiség szerves részei. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Most a bizottság tagjait illeti a szó. Kérdezem, ki kíván kérdezni, hozzászólni? Donáth László képviselő úr, parancsoljon!
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Nekem az előkészítő anyag alapján kialakult a véleményem, de itt elhangzott a Kisebbségi Hivatal képviselője szájából egy hivatkozás az 1800-as évek második felében készített kisebbségi, vagy nemzetiségi törvényről, és annak kapcsán említette azt, hogy felfogása szerint a bunyevác népcsoport valamilyenfajta politikai játszma részese, résztvevője vagy áldozata volt. Bevallom önnek őszintén, én műveletlen, bunkó ember vagyok, és erről nem tudok. De bocsássa ezt meg nekem, és avasson be ebbe a részletbe, tekintettel arra, hogy engem nem az érdekel, hogy a kisebbség 200 emberből áll, vagy 20 ezerből, de állhatna 200 ezerből is, abszolút nem érdekel, hány aláírást tetszettek összegyűjteni, ha ketten vannak, akik azt mondják, hogy egy hiten vannak, akkor azt a kettőt is akceptálni kell. De magamnak választ kell adnom arra a kérdésre, hogy az Országos Választási Bizottság jeles képviselőjének kicsit önironikus megjegyzése szerint, a mi szuverenitásunk terhére tolja át a felelősséget, hogy ne találjon az előterjesztésben – tehát az önök kérelmében – nehézséget. Ezt ő megteheti, és ez az ok tiszteletreméltó, de az alól nem menekülhet, hogy visszakérdezzek: vajon Halmai Gábor alkotmányjogásznak a törvények ismeretében mi az álláspontja? Megkérhetem-e őt arra – a barátságunktól teljesen függetlenül –, hogy mint alkotmányjogász, és nem, mint az OVB képviselője, ossza már meg velünk, hogy e nemes nagy tudomány, az alkotmánytan ismeretében hogyan látja ezt a kérdést? Hiszen, ha nem tévedek – és igazítsanak helyre tiszteletreméltó kollegáink –, három dologra mégiscsak szükség van. A régiségre, tehát, hogy bizonyos ideje itt éljen az a kisebbség, a másik a nyelv – egyben hagyomány, kultúra –, a harmadik, hogy rendelkezzék anyanemzettel. (Közbeszólás: Ez nem.) Ez nem feltétel? (Többen: Nem.) Akkor köszönöm szépen, itt be is fejeztem, mert máris… Szeretném, ha válaszolnának ezekre a kérdéseimre. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Szabóné Müller Timea képviselő asszony jelentkezett.
DR. SZABÓNÉ MÜLLER TIMEA (MSZP): Szívesen megvárnám, míg Halmai úr válaszol erre a kérdésre, de elmondom, amit elkezdtem. Van valami megfoghatatlan dolog a parlamenti munkában. Én egy első ciklusos képviselő vagyok, és mindig olyan személytelen, általános dolgokkal szoktunk foglalkozni, de van valami szépség ebben a bizottságban, mert mindig kerülhetnek ide érzelmeket felkorbácsoló témák, ugyanakkor pont ettől a dologtól félelmetesen nehéz a döntés. Amikor erre a bizottsági ülésre készültünk, és a papírokat elolvastuk, akkor azt gondolom, minden képviselőtársamban megszületett a döntés, hogy ennél a napirendi pontnál mit fogunk szavazni. Én is látom, és gondolom, ezzel a többiek is így vannak, hogy láttuk azt a mérhetetlen munkát, amely nagyon tiszteletet parancsoló, és tényleg gratulálok ahhoz, hogy idáig el tudtak jutni ezzel a népi kezdeményezéssel, ez önmagában óriási dolog, és azt gondolom, akárhogyan is fog végződni a történet, a magyarországi bunyevácoknak ez nagyon nagy lehetőség. Ahogyan itt hallgattuk önöket, bizony, nagyon sok kérdés merült fel bennünk, bennem is, hogy mi lenne a jó döntés. Hogyan tudunk ezzel a számunkra ilyen nagy nyitottságot hagyó döntési kompetenciával jól „garázdálkodni”? Kicsit úgy érzem, hogy ez a döntés nemcsak önökről szól, hanem nagyon sok más népcsoportról is, mert ahogyan itt elhangzott a beszélgetéseink során, hogyha egy, a jelenlegi szabályozásoknak nem teljesen megfelelő népcsoportnak megadjuk ezt a lehetőséget, akkor valószínűsíthető, hogy nagyon sokan fognak bejelentkezni a következő időszakban, és egy dömpinget indítunk el. Tehát, sajnos a mi döntésünk nem egy adott kérdésre vonatkozó döntés, hanem nekünk muszáj a döntésünk következményeit is figyelembe venni. Higgyék el, nagyon nehéz helyzetben vagyunk most, de én várom, hogy az alkotmányjogász úr mit mond a felvetésre. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Szászfalvi alelnök úr kért szót.
SZÁSZFALVI LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm szépen. Nagyon röviden, két mondatban szeretnék szólni a Kereszténydemokrata Néppárt álláspontjáról, mely lehet, hogy ez közel lesz a Fidesz álláspontjához – és lehet, hogy a többi frakció álláspontjához – is. Tehát szeretném rögzíteni, hogy a mi döntésünk nem politikai ítélet, és természetesen nem értékítélet. Tiszteletben tartjuk azt a fajta bunyevác identitás- és népcsoporttudatot, amely nyilvánvalóan létezik, megvan, de a Magyar Tudományos Akadémia leírása, megfogalmazása is egy törvényről, és a törvénynek valómegfelelésről beszél. Ennek alapján fogunk döntést hozni. Tehát nyilvánvalóan tiszteletben tartunk mindenféle érzelmi kötődést, ahogyan egyébként úgy látom, nemcsak a kezdeményezők részéről van egy ilyen tudat, hanem itt ketten – két szervezetet is képviselve – kifejtették, hogy ugyanazon identitástudattal bírnak és rendelkeznek. Tehát nyilvánvaló, hogy a döntés nem egyfajta politikai értékítélet, hanem egy törvénynek való megfelelésnek vagy meg nem felelésnek a döntése, belátása vagy be nem látása. Úgyhogy azt szeretném kérni, hogy legyenek szívesek így akceptálni a hozzáállásunkat és a döntésünket. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Egyelőre nem látok más kérdezőt. Egy pillanat türelmet kérnék, én is hadd kérdezzek egyet, amiből elárulom, hogy alapvető hiányosságok vannak a tudásomban. Azt, hogy hány nemzetiség van felsorolva a kisebbségi törvényben, tudjuk, de hogy hány nemzetiségi csoport, népcsoport él Magyarországon, gyanítom, hogy sokkal több, mint ahányan a törvényben fel vannak sorolva. Akár ha csak azt nézzük, hogy a roma etnikai kisebbségen belül hány csoport van, ott is jó sok. Ha ezt meg tudnák mondani nekem, megköszönném. Ha nincs további kérdés – utána majd időkeretről is megállapodunk, hogy mindannyian szóhoz juthassanak –, visszaadnám a szót, mert ő kapott egyenesen hozzá irányuló kérdést.
DR. HALMAI GÁBOR, az Országos Választási Bizottság elnökhelyettese: Köszönöm szépen. Nagyon megtisztelő a képviselő urak és hölgyek érdeklődése egy szerény alkotmányjogász egyetemi tanárhoz, aki nincs abban a helyzetben, hogy ezekről a kérdésekről állást tudjon foglalni, lévén, hogy ezek nem alkotmányjogi kérdések. Ami ebben alkotmányjog, az pusztán annyi, hogy ez a bizonyos kisebbségi törvény lényegében három fontos kritérium kapcsán írja elő azt, hogy ha valaki megállapítja – szándékosan használom ezt a szót, hogy „megállapítja” –, hogy létezik a kezdeményező, akkor bebocsátást nyerhet a kisebbségi törvény felsorolásába. Ez odáig alkotmányjogi kérdés – és ebben egyetértek Donáth képviselő úrral, barátommal –, hogy a törvény annyit mond, hogy 1000 embernek kell tanúsítania ezt a bizonyos identitástudatot, és ha ez az 1000 ember hitelesen összegyűlt, akkor elvileg az önazonosság alapján ez a döntés meghozható, de a döntés mégis csak az Országgyűlés felelőssége. Ebben a döntésben mérlegelni kell azokat a szempontokat, amiket az Akadémiának is mérlegelnie kellett. Nem kell a képviselőket arra emlékeztetnem, hogy eredetileg a törvényben ez az akadémiai véleményezés nem volt benne. Több kísérlet kapcsán merült fel az, hogy egy országgyűlési bizottság nagyon nehezen tud abban a kérdésben állást foglalni, hogy egy közösségnek valóban van-e közös nyelve, közös kultúrája, közös identitása. Ez egy olyan kérdés, ami politikailag nem eldönthető. De hozzá kell tennem, alkotmányjogilag legalább annyira nem eldönthető, mert megmondom őszintén, végigolvastam az összes szakvéleményt, az Akadémia rövid véleményét meg egy hosszabbat is, és én ma nem tudok választ adni arra a kérdésre, hogy pont ez a három identitás megvan-e. Én csak annyit tudok mondani, hogy ha megvan, akkor tessék szíves lenni eltekinteni attól, hogy hány százezren vannak. Annyiban kijavítanám a képviselő urat, hogy azért ezren lenniük kell, tehát a kettő biztos, hogy kevés. De ha ezren megvannak, és ezt az Országos Választási Bizottság igazolta, hogy ennyi hiteles aláírás és ennél több is van, akkor az bizony egy döntés kérdése, hogy hogy ítélik meg a közös nyelvet, a közös kultúrát és a közös összetartozás-tudatot, amit a törvény megkövetel. Én csak annyit mondtam, hogy örömömet fejezem ki, hogy ezt a döntést nem annak az Országos Választási Bizottságnak kellett meghoznia, amelynek én tagja vagyok, minden elismerésem azoké, akik ezt a döntést meg fogják hozni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. (A jelentkező Donáth László felé fordulva:) Kaltenbach úr jelentkezett, mert kérdeztünk, és utána. (Donáth László jelzésére:) Vagy most rögtön. Akkor egy kis türelmet kérnénk.
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Nagyon hálás vagyok minden szóért, ami ebben az ügyben elhangzik. Én megpróbáltam ostyába burkolni a keserűt, de ne tessék kiköpni a pirulát, azt le kell nyelni. Magyarul arról van szó, hogy ha találok hasonszőrű 999-et, és megalakítjuk a vörös hajú kancsalok csapatát, holnap a kopaszok, aztán így tovább, mint a szerencsétlen hunok, akik itt jártak a közelmúltban. Itt van a 2005-ös határozat Szászfalvi elnök úr aláírásával. Azt mondtam, hogy életemet és véremet értük, csak énekeljék el a himnuszukat hunul. Egy szót sem szóltak, merthogy ilyen nincs. (Szászfalvi László: Azt mondták, hogy te is hun vagy!) Hát én is hun vagyok, bizony. Tehát engem az izgat, hogy igaz-e az, hogy a történelem kegyetlensége folytán valamely egykor volt nép – legyen az akár az avaroké, a getvitáké, a vízi gótoké, a hunoké, adott esetben az illír nyelvet beszélő sokácoké – leírható azzal, hogy őket elsodorta a történelem, a nagyhatalom, a gazdanép integrációs törekvése 100 év alatt elrendezte mindenfajta erőszak nélkül a kisebbségi helyzetet, vagy pediglen fönnállhat-e az a veszély, visszamenve a kérdés másik végére, hogy miközben halaszthatatlanul fontos minél több kicsiny közösség építése és létében való megerősítése, hogy a társadalom egészségesen működhessék, azonközben ehhez az egészséges kulturális, nyelvi, vallási és egyéb civil működéshez nem tartozik hozzá feltétlenül a politikai önigazgatás feltételrendszere. Ez volt a kérdésünk, amit szeretnék, ha a magad alkotmánytanászi módján is megválaszolnál, mintegy elővételezve vagy feltételezve egy olyan világot, ami jobb, mint a mai, de amiben a kisebbségi probléma a többséghez viszonyítottan politikai kérdésként újrafogalmazódik.
DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót, alelnök asszony. Én nem jelentkeztem, csak kaptam egy kérdést, és ezért kénytelen vagyok én is egy kicsit, de csak nagyon kicsit hosszabban válaszolni erre a kérdésre, és alternatív véleményemnek hangot adni. Elhangzott, hogy ez egy abszolút tudományos, szakmai és nem politikai kérdés. Hadd fejezzem ki azt a meggyőződésemet, hogy ezzel csak részben értek egyet. Kétségtelen tény, hogy a kérdés egyik fele szakmai, tudományos, itt azonban olyan vizekre evezünk, ahol a tudomány maga is rendkívül bizonytalan. Hiszen épp az előbb hallottuk öt vagy talán tíz perc leforgása alatt, hogy számos tudósember terjedelmes és kevésbé terjedelmes munkákban hitet tesz a konkrét esetben a bunyevác népcsoport létezése mellett, de nem kevesebb határozottsággal és terjedelemben ennek az ellenkezőjére is találunk a tudományban bizonyítékot. Azt gondolom, hogy a történelemtudomány, a nyelvtudomány, a néprajz csak és kizárólag nem tud válaszolni erre a kérdésre, itt csak rendkívül bizonytalan fogódzókat, illetőleg érveket fogunk találni szinte mindenre. Hadd mondjam el azt, hogy a nemzetközi közjog egyik visszatérő, máig megoldatlan és valószínűleg az elkövetkezendő ezer évben megoldatlan problémája lesz a nemzeti önrendelkezés mint olyan. Ez egy jogon kívüli fogalom. Senki nem tudja megmondani, hogy mik azok a pontos ismérvek, amik alapján el lehetne dönteni, hogy egy nemzet az nemzet-e, vagy sem. Szoktak idézni ironikus megnyilvánulásokat, talán cinikusakat is. Eltérnek a vélemények, hogy kitől származik, egyesek szerint Karl Poppertől, aki például azt mondta: a nemzet az emberek egy olyan csoportja, amelyik a saját eredetét illetően tévedésben van. Úgyhogy borzasztó nehéz válaszolni erre a kérdésre, csak a tudomány alapján nem is lehet. Ezért azt a meggyőződésemet szeretném kifejezni, hogy sajnos, és ebből a szempontból szerintem, bölcsen döntött a törvény, amikor ezt az Országgyűlésre bízta, mert véleményem szerint ez politikai kérdés. Legalább részben biztosan az, hiszen itt egy közösségnek – ez esetben a Magyar Köztársaság egy közösségének – egy olyan kérdésében kell az Országgyűlésnek döntenie, amelynek közjogi, gazdasági és egy csomó más következménye van. Ebben csak felelős döntést lehet hozni, és ezért mérlegelni kell az egyébként is nehezen eligazító tudományos szempontok mellett a nagyon is politikai szempontokat. Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben csak a jog eszközével választ lehetne kapni. Az Országgyűlés az a legmagasabb, az összes felelősséggel megáldott – és megvert – fórum, amelynek ebben döntenie kell, mérlegelve az összes szempontot. Ezért nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hány kisebbség van Magyarországon. Azt tudom, hogy a törvény 13-at sorol fel, és ez politikai döntés volt.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Wiener György képviselő úr jelentkezett.
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Bizottság! Tisztelt Vendégeink! Elhangzott az előbb az, hogy tudományos kérdésben kell állást foglalnunk, majd az is, hogy felelős politikai döntést kellene hoznunk. De minek alapján hozzuk meg ezt a felelős politikai döntést? Teljesen egyértelmű, hogy az alkotmányjog, amellyel egyébként magam is foglalkozom, nem ad erre a kérdésre semmiféle választ. Egyetlen egy fogódzó van csak, amelyet az alkotmányjog számunkra biztos, de az semmilyen segítséget nem nyújt. Ez pedig éppen, hogy az úgynevezett szabad identitásválasztás elve, amely azonban itt azért nem nyújt fogódzót, mert a jog nem tudja megmondani, hogy mihez is kapcsolódik ez az identitás. Ha egy nép, egy népcsoport, egy etnikum államalkotó, akkor természetesen semmiféle problémánk nincs. Az államalkotó népek esetében teljesen egyértelmű a helyzet, nem véletlen, hogy a mai 13 kisebbségünk közül 11 államalkotó, a ruszinok nem államalkotók, a romák pedig teljesen speciális helyzetben vannak, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon, bár kétségtelen, hogy a Szaszanida birodalomban a romákról már tudtak, állítólag az V. században Vahram Gor király uralkodása idején vándoroltak oda, és onnan kerültek később más államokba. De volt egy olyan – az előbb már említettem – kisebbség, a ruszin, amely elérte, hogy a kisebbségi törvény megalkotásakor kisebbséggé minősítsék, és felépítse a saját intézményrendszerét. A kérdés az, hogy mások akkor miért nem léptek fel, miért nem jelentkeztek úgy, ahogyan ezt a ruszinok tették. Még szakértőként – a ’90-es évek elején – igen sokat foglalkoztam a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvénytervezet előkészítésével, és akkor világosan lehetett látni, hogy azok a kisebbségek, amelyek hallatlan aktivitást fejtettek ki, mint mondjuk, a bolgárok, a szerbek vagy példaként lehetne említeni a lengyeleket, az örményeket is, tehát, ahol volt egy vagy néhány meghatározó személy, aki harcolt, mint a görög Dzindzisz Jorgosz vagy Lásztity Péro, vagy a bolgár Doncsev Tosó, vagy az örmény Avanasian Alex, és így tovább. Ott lehetett érzékelni, hogy a politikai mozgások is abba az irányba mutattak, hogy a kisebbséget elismerték, de – mint mondtam – a ruszin volt az egyetlen a romákon kívül, amelyik nem volt államalkotó nemzet. Megítélésem szerint a bunyeváckérdés a hun problémától azért elég jelentősen különbözik. Tudniillik, a hunok esetében nem lehet semmiféle folytonosságot kimutatni, még akkor sem, hogyha a kettős honfoglalás elméletét, amelyet valaha László Gyula professzor dolgozott ki, elfogadjuk, mert ott döntően onogurokról, és nem hunokról van szó. A problémánk azonban nemcsak a bunyevácok miatt ilyen mély, hanem a horvátság történelme miatt is. Tudniillik, a horvát állam – ha jól tudom – a 820-as években keletkezett, a Bizánctól való leszakadás eredményeképpen, és 1092-ig volt igazán önálló, a Kriponilovic-dinasztia uralma alatt. Ezt követően még a magyar királyok magukat horvát uralkodóknak is nyilvánították, ilyen volt például első magyar-horvát uralkodóként Álmos, Könyves Kálmán testvére. Később azonban a horvátság beépült a magyar államszervezetbe, a tartományurak közül a XIV. század elején nagyon meghatározó horvát nemzetségek is meghatározó politikai szerepet töltöttek be, a Babonicok, a Subicok, a Frangepánok, és bár nem voltak tartományurak, de ebbe a körbe lehet sorolni a Zrínyieket is. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a horvát államiság időszakában tudunk-e egyáltalán bunyevácságról, a rendelkezésre álló kiosztott papírok azt mutatják, hogy nem ez az az időszak – bár az a bizonyos Buna nevű település és környéke nyilván akkor is lakott volt, tehát igazán nem rendelkezünk ismeretekkel a horvátság, a szerbség eredetét illetően sem, nincsenek olyan biztos fogódzóink, mondjuk a longobárdoknál, vagy a frankoknál. Tehát volt-e szerepe egy ilyen etnikumnak, egy ilyen népcsoportnak akkor, amikor még volt önálló horvát állam, vagy nem volt? A következő kérdés pedig az, hogy amikor a mai Magyarország, illetőleg a Trianon előtti Magyarország területére költöztek – hogy mely településekre, az a papírokból elég jól láthatón –, akkor volt-e valamilyen kapcsolatuk a horvátsággal, vagy nem. Ez a következő eldöntendő kérdés. Modern nemzetről természetesen – ezt helyesen írja az MTA dokumentuma – nem beszélhetünk ebben a korban egyetlen etnikum vagy nemzet, vagy nemzetiség esetében sem, mert a modern nemzetté válás a XVIII-XIX. században kezdődött el ebben a térségben, és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben a mai napig sem fejeződött be ezt a nagyon kemény, etnikai jellegű háborúk és etnikai tisztogatások teljes egyértelműséggel mutatják. Ezek nem egyszerűen az emberi elvetemültség következményei, hanem a nemzetté válás tragikus attribútumai, velejárói. A nyelv lenne az, ami itt meghatározó lehetne, de ez az, amihez mi a legkevésbé sem tudunk hozzászólni, mert nem tudjuk eldönteni, hogy horvátságról, horvát nyelvhasználatról van-e szó, vagy pedig a bunyevác nyelv most a horvát nyelvnek egy nyelvjárása-e vagy sem. Csak megjegyzem, hogy ezek a problémák korábban jelentkeztek olyan nemzetek esetében is, amelyek ma már önálló nemzeti, sőt állami léttel rendelkeznek, de volt időszak, amikor vitatták, hogy ők egyáltalán léteznek, és mindenki tudja, hogy a testvérnemzetek közötti gyűlölet sokszor erőteljesebb, mint az idegenek között – csehekre és szlovákokra, ukránokra és oroszokra, szerbekre és horvátokra kell csak utalni, vagy szerbekkel és bosnyákokkal lehetne ezt a sort folytatni. Úgy ítélem meg, hogy a mostani megnyilvánulás a bunyevácság részéről egyfajta kísérlet arra, hogy egy önálló kisebbséggé alakuljanak, tehát a nemzetté válás útján úgy induljanak el, hogy tudják, hogy nemzetállam alkotására a történelemben már soha nem lesz lehetőségük, mert a jelenlegi globalizációs folyamatok nem a nemzetté válás, hanem az egyetemes emberiség egységesülése irányába mutatnak. Ez persze, nagy valószínűséggel megint egy 100-200 éves folyamat lesz. Tehát nagyon nehéz ebben dönteni, és nagyon nehéz érzékenységeket érinteni, hiszen nyilvánvaló, hogyha a bunyevácok mellett döntünk, az a horvátok számára, ha a horvát álláspont mellett döntünk, pontosabban, ahogyan ők maguk megfogalmazzák, a horvát bunyevácok álláspontja mellett döntünk, akkor azok számára, akik magukat bunyevácnak vallják, hozunk olyan döntést, amely számukra nem megfelelő, miközben mi ezen az egészen kívül állunk, és látszólag nem vagyunk érintettek. Ez a legrosszabb pozíció, tudniillik, első közelítésben a bírónak – de itt nem bírói döntést kell hoznunk – pártatlannak kell lennie. Itt azonban olyan emberek döntenek, akiknek sem horvát, sem bunyevác vonatkozásai nincsenek, vagy legalább is, én ilyenről nem tudok. Tehát az érdektelenség alapján a szónak nemcsak abban az értelmében vagyunk érdektelenek, hogy személyes érdekeink ehhez nem fűződnek, hanem az érdektelenség másik jelentése, egyfajta közömbösség is szerepet játszhat a döntésünkben. A döntést persze politikailag alá lehet támasztani a magyar-horvát stratégiai viszonnyal, de nem hinném, hogy ennek alapján kellene ezt a döntést meghoznunk. Én nem látok abban semmi problematikusat, hogy más országból érkezettek – ez persze nem a pártom, hanem saját magam álláspontja, lévén, hogy politikai egyeztetést ebben a kérdésben nem folytattunk –, akik magukat bunyevácnak vallják, és különböző államok területén élnek, elmondják az álláspontjukat Ha a magyar-magyar kapcsolatokat nézzük mind a határon túli magyarság, mind a nyugati szórványmagyarság esetében, akkor is teljesen természetes, hogy ilyen esetekben a nem Magyarországon élő magyarok álláspontja is számít, tehát teljesen egyértelmű, hogyha alakulni akar egy nemzet vagy nemzetiség, vagy újjá akar alakulni, abban az esetben teljesen érthető, ha a más országból érkezettek is megszólalnak. Nyilván nem azzal az igénnyel, hogy részt vegyenek az intézményrendszer kiépítésében, mert ebben kizárólag magyar állampolgárok vehetnek részt, ami aztán ismét egy alkotmányjogi probléma, hogy csak magyar állampolgár lehet az, aki Magyarországon nemzeti és etnikai kisebbségi intézményrendszer létrehozására jogosult. A problémát tovább növeli, hogy nincs sehol Európában ilyen kisebbségi intézményrendszer. Nem véletlen, hogy az Európai Unió is ódzkodik attól, hogy ezzel a problémakörrel foglalkozzon, hiszen nyilvánvalóan a franciáknál a bretonok, a okcitánok, a normanok, és így tovább igényt tartanának erre, vagy a spanyoloknál a gallegók, a baszkok, a katalánok, az andalúzok, és lehetne a sort folytatni. Alelnök asszonynak száz százalékosan igaza van abban, hogy nem tudjuk, hány kisebbség él Magyarországon, és nyilvánvalóan kinyitjuk az ajtót, ha most igent mondunk. Azt szeretném kérni alelnök asszonytól, hogy néhány perc szünetet rendeljen el, hogy legalább mi a saját köreinkben ezt meg tudjuk beszélni. Meg kell mondanom, én jelen pillanatban nem tudok dönteni, mert nem érzem magam feljogosítva sem arra, hogy a horvátságnak, sem arra, hogy a bunyevácságnak a döntésemmel valamiféle sérelmet okozzak. Azt kell végiggondolni, hogy mi az, ami az objektív folyamatokból következhet. Természetesen nem az érdektelenség, közömbösség mozzanatával, hanem az érdektelenség, nem érdekkötöttség mozzanatával kívánnék a döntéshozatalban részt venni. Kérem alelnök asszonyt, hogy ezt az ügyrendi felvetést tegye fel szavazásra.
ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Egyetlen dolgot visszakérdeznék, illetve javasolnék, ha lehet. Az előtt kéri a szünetet, mielőtt visszaadjuk a szót a beadványtevőknek?
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Lehet, hogy jobb lesz utána, de ez a szünet nélkülözhetetlen, hogy saját magunkkal tisztában legyünk.
ELNÖK: Köszönöm szépen, akkor ezt majd megbeszéljük utána. Hadd kérjem a bizottságot, hogy ha más nem kér szót a bizottság tagjai közül, akkor adjuk meg a lehetőséget, hogy a kezdeményezők reagáljanak az itt elhangzottakra. Amennyiben azt szeretnék – és gondolom, szeretnék –, hogy mindenki megszólalhasson, akkor kérem, próbálják meg két-két percbe belerakni, és akkor összejön egy kerek megszólalási lehetőség. Köszönöm szépen.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Köszönjük szépen. Nagyon szeretném, hogy szóljanak a társaim is, lévén, hogy itt olyan konkrétumoknak tűnő dolgokat állítanak némely vonalak, melyeket mi igenis alaposan cáfolni tudnánk, tudunk. Valami technikai malőr biztos keletkezett a dologban, mert amennyiben tudtuk volna, hogy milyen időintervallum áll rendelkezésünkre szólni, abban az esetben nemcsak ez a tájékoztató került volna részünkről átadásra, hanem kellő alapossággal egy olyan szakdolgozat, mely, tisztelettel bátorkodom feltételezni, hogy a jeles Akadémia állásfoglalásával bármikor vitaképes, és A-tól Z-ig cáfolni tudja azokat az állításokat, amelyek ránk nézve negatívak. Tisztelettel megköszönöm azokat a hozzászólásokat, amelyek naivitásommal szemben növelik azt a bizalmat, hogy mégis csak úgy tűnik, törődő bizottság előtt vagyunk. De el kell mondanom, a nagy vitám miből fakad. Én abban a hiszemben vagyok, amikor ma, ezekben az időkben kezdeményezzük ezt, hogy tizenvalahány éve, ’93 óta méltatlan körülménynek tartom, hogy a bunyevác nép vonzatában valamilyen formában jóvátétel címszó alatt lehet, hogy valakik azt hiszik: lám, hátha tényleg akkor hibáztunk, és ezek az emberek megérdemelték volna, hogy tizennegyedikként bekerüljenek. Nem szólok mások nevében, nem szólok sokácok nevében, nem szólok bosnyákok nevében és rácok nevében, de azért engedtessék meg, hogy azt mondjam, hogy számunkra szláv emberek számára enyhén szólva nevetséges az, hogy a szerbeken kívül szinte minden más náció kizárólag horvát, és semmi más. Tudniillik azért az a bunyevác öntudat, ami bennünk él, bennem él, élt a nagyszüleimben, él a szüleimben; apám 83 éves, anyám 74 éves, és soha az életben nem hallottam őtőlük - lehet, hogy egyszerű emberek, de soha nem hallottam tőlük -, hogy ők horvátok lettek volna. A mi vidékünkön bunyevácok éltek és élnek a mai napig is. Továbbá tisztelettel hadd bátorkodjak valamire utalni. Lehet, hogy Karagics Mihály urat vérig sértette az, hogy mi mertünk a közös Bácska területéről autentikus személyeket hívni segítségül, nálunk okosabb személyeket, de ennek oka semmi más, mint az az egy hónappal ezelőtt az MTV által sugárzott 25 perces rövidfilm a kisebbségi regionális műsorban, amelyben egy pécsi akadémikuson kívül a volt szerb-horvát gimnázium időskorú igazgatója, Vuics meglehetősen lekicsinylő és dehonesztáló módon szólt rólam és társaimról, pedig nem is ismer bennünket, soha az életben nem találkoztunk. Ugyanebben a filmben az az Osztrogonácz József, aki a Magyarországi Horvátok Országos Szövetségének elnöke, el mert odáig menni…
ELNÖK: Egy kicsit az idővel tessék gazdálkodni.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Csak két perc. El mert odáig menni, hogy azzal vádoljon engem, hogy nem bácskai, nem bajai kútfőből fakadt ez az ötlet, hanem külföldről. Nem, kérem szépen, tisztelettel hadd mutassak rá, nem külföldről fakadt. A Bunyevác Túlélők Egyesülete, melynek elnöke vagyok nyolc éve, annak idején, nyolc évvel ezelőtt az alapszabályában lefektette ezt a célt, amit ma szeretnénk végigvinni.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Hadd menjünk tovább.
MUITY MIHÁLY: Süge Attila történész szeretne még szólni.
ELNÖK: Parancsoljon!
SÜGE ATTILA történész (Baja): Azt szeretném kérni, hogy tíz perc erejéig szólhassak, ha szabad, a kéréssel ellentétben, és ha tíz perc után úgy gondolják, hogy a szavaim érdektelenek, nyugodtan szakítsanak félbe. Az itt hallott félretájékoztatást és történettudományi sötétséget ugyanis mind meg lehet világítani. Mert engedtessék meg, hogy a történeti tények is szóba kerüljenek, és ezáltal legyen alapja a politikai döntésnek. Nem érzelmi oldalról közelítem meg tehát a kérdést, hanem a bunyevácság önálló nemzeti létének történeti alapjai felől. A Magyar Köztársaság területén élő bunyevácok önálló nemzeti létének elismerése ügyében ugyanis… (Jelzésre:) Elnézést, nem tudom két percben összefoglalni.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Elnézést, alelnök asszony. Bocsánat, hogy közbeszólok. A kedves úr tényleg nem érzékeli, hogy nem áll annyi idő rendelkezésre, amennyi az általa kidolgozott anyaghoz szükséges lenne. Tisztelettel kérném majd csatolni az anyagot a jegyzőkönyvhöz, és amennyiben mód nyílna rá, ettől függetlenül két percben legalább globálisan összefoglalva elmondaná.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Egy pillanat türelmet kérek. Most megjött az elnök úr, aki az előkészítésben részt vett, és most azt mondja – ő is elmondhatja, de én tolmácsolom –, hogy lehetőségük volt bármilyen írásos anyagot elküldeni előzetesen, azt a bizottság tagjai megkapták volna. Így viszont a bizottsági ülés és a tárgyalás valóban szétfolyik. Nem hiszem, hogy kettő percben nem tudják röviden összefoglalni a mondanivalójukat. Utána úgyis még megvitatjuk magunk, mármint a bizottság tagjai, hogy elegendő információ áll-e rendelkezésünkre a döntéshez, és ha úgy ítéli meg bárki, hogy nem elegendő az információ, akkor egész biztos lesz ennek folytatása. De most azt szeretném kérni, hogy legyenek olyan kedvesek két percben röviden összefoglalni azt, hogy mi az, amire reagálnak, mi az, amivel nem értenek egyet. Köszönöm szépen.
SÜGE ATTILA történész (Baja): Akkor köszönöm szépen, nem tudom két percben összefoglalni.
ELNÖK: Köszönöm szépen, akkor ki vállalkozik erre? (Jelzésre.) Parancsoljon!
GÁLAI ANTAL (Baja): Gálai Antal mérnök-informatikus vagyok, Bajáról érkeztem. Mi bunyevácok egy tömbben élünk a Bácskában, többnyire Baja, Szabadka, Zombor környékén. A mai Jugoszláviában – vagy a közelmúlt Jugoszláviájában – rendkívül erős nemzetiségi alapú összecsapások és asszimilációs folyamatok voltak. Ennek a bunyevácság jelentős része ellenállt. Ez azt mutatja, hogy komoly kérdések adódnak a tudományos vizsgálatok eredményeiben. A Közép-európai Egyetem készült esettanulmányt javasolom csatolni – ha szabad angol nyelven megküldjük. Mi a magunk részéről nem éreztünk más tudatot, hiszen előbb kerültünk ide Magyarországra, mint ahogyan a horvátság pillanatnyi nemzettudata kialakult volna. Az én öregapám bokodi volt, mikor a sorozáskor kérdezték , hogy milyen nyelven beszél, akkor magyarul, mondta. Megkérdezték, és még mit tud még, hát svábul és bunyevácul tudott. Megkérdezték, melyiket vegyék először, azt mondta, hogy a bunyevácot. Ezért aztán horvát katona volt. De ettől még a társnemzet hadseregében sem alakult ki a horvát tudata. Ugyanez van velünk is. Az az érzésünk, hogy amennyiben a ruszinok – ugye? – meglehetnek, és külön az ukránok, azok nincs között nagyobb különbség, mint közöttünk. A másik érdekes dolog, hogy nyelvi szempontból nem látható a különbség, mert ugyan, van bosnyák, szerb és horvát nemzet, de a mi szempontunkból ez a három nyelv majdnem ugyanaz. Alig van különbség, mint a szotyola meg a napraforgó között. Azt szeretném mondani, amikor mi ezt a kezdeményezést támogatni kezdtük, a kérdés az volt, hogy mi a feltétele. Úgy tudjuk, a törvényben az a fontos, hogy több száz éve legyünk itt. Mi végig azt tudjuk, hogy minket külön regisztráltak nemzetiségként kétszáz éve, vagy a felett. Tudjuk, hogy ezer felett kell lennünk, és úgy érezzük, hogy ezt teljesítettük. Úgy hallottuk eddig, hogy más nem teljesítette. Nem is értjük akkor, hogy a törvény mire ad lehetőséget. Miért hozták, hogyha nem szabad vállalkoznunk rá? A másik, hogy az előbb bemutatott bizonyítvány, hogy a ’60-as években horvát van írva, miközben a háború környékén még bunyevác, számomra azt mutatja, hogy a háború után történt meg az asszimiláció. Mi a magunk részéről sem vallási, sem nyelvi alapon nem tartjuk helyesnek ezt a kérdést megvizsgálni, hanem úgy érezzük, ha a történelmi Magyarország idején nemzetiségnek számítottunk, akkor most a mi dolgunk az, hogy ismét elnyerjük ezt a státuszt. Mi a magunk részéről, amikor úgy hallottuk, hogy délszlávok vagyunk, ebbe belementünk. Amikor elszakadt, akkor a képviselőink, értelmiségeink, s amely réteg a legtöbbször szokott asszimilálódni, választotta a horvát identitást többségében. Akik nem nyelvi képviselőink, azok mind maradtak – ugyanúgy, ahogyan én – bunyevácok. Hogy miért választottunk bunyevácok horvát önkormányzati képviselőket, mondjuk évnek vagy nyolc évnek ezelőtt? Azért, mert a közöttünk lévő bunyevácok közül találtunk neveket. Hogy miért nem választották magukat külön bunyevácnak? Szerintünk ez az egyéni érdekük is volt. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Adhatok még valakinek szót, hogy röviden összefoglalja? (Jelzésre.) Parancsoljon!
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Ha csak egy szó erejéig meg tetszik engedni. Azért eszembe jut nekem egy olyan mondat valahonnan, hogy jaj, hát igen, adott a kisebbségi törvény, abba 13 kisebbség van belefoglalva, és a görögök azért valamilyen oknál fogva, mintha nem igazán képeznék azt a százéves folyamatosságot, és lám, az akkori állam, az akkori kormány volt olyan méltányos és nagyvonalú, hogy jó, hát a kivétel erősíti a szabályt. Nem folytatom, ennyi, köszönöm.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Ha más nem kér szót, most visszatérünk Wiener György képviselő úr ügyrendi javaslatára. Kérdezem, hogy az ügyrendi javaslathoz a frakciók kérnek-e hozzászólási lehetőséget, vagy a nélkül is szavazhatunk a javaslatról. (Nincs jelzés.) Úgy látom, hogy igen. Döntés Wiener György ügyrendi javaslatáról Tehát ki az, aki elfogadja a javaslatot, hogy öt perc tanácskozási szünetet tartsunk? (Donáth László: Két perc.) Öt perc. (Szavazás.) Köszönöm, öt perc szünet, mert az volt a javaslat.
(Szünet: 18.16-18.33)
ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Tisztelt Vendégeink! A bizottsági ülést folytatjuk. A bizottság tagjaival történt előzetes egyeztetés után a következő javaslatot teszem, amit utána természetesen a bizottság tagjainak formálisan is meg kell szavazni, pontosabban ki kell fejezni az álláspontjukat. A kezdeményezésről, az előterjesztésről a vitát lezárom. Ugyanakkor a döntést elhalasztjuk a bizottságnak egy következő ülésére, tekintettel arra, hogy nem volt módunk minden információt egész pontosan és részletesen megismerni, amit a mai bizottsági ülés előtt is megkaphattunk volna, de ma kaptunk meg, ennélfogva eme információk birtokában szeretnénk a döntést meghozni. Kérdezem tisztelettel a bizottság tagjait, hogy így ezzel a javaslattal egyetértenek-e – egyelőre a javaslattal. (Szavazás. – Egyhangú egyetértés.) Köszönöm szépen. Ezzel a mai napon ezt a napirendi pontot lezártuk. Köszönöm szépen a kezdeményezőknek is. (Muity Mihály jelentkezik.) Majd a bizottsági ülésen kívül lesz módunk még a részletekről beszélni. (Muity Mihály: Csak egy mondat.) Ha egy mondat, akkor parancsoljon!
MUITY MIHÁLY beadványtevő: Az egyetlen mondat arról szólna tisztelettel, hogy milyen ok miatt fogom átadni önöknek a Szerb Tudományos Akadémia állásfoglalását. Ennek oka csupán az, hogy amint említettem…
ELNÖK: Ez már nem egy mondat.
MUITY MIHÁLY beadványtevő: A tisztelt elnök úr utalt arra, hogy számunkra egy szempont a mérvadó: a Magyar Tudományos Akadémia és a Horvát Tudományos Akadémia állásfoglalása. Ezt követően folyamodtam én ehhez a lehetőséghez. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Természetesen mindent, amit megkapunk önöktől, áttanulmányozunk. Úgyhogy köszönöm szépen a kezdeményezést. Köszönöm szépen mindenki más meghívottnak is a részvételét. Tekintettel arra, hogy az „egyebek” napirendi pontot már megtárgyaltuk, ezzel a bizottsági ülést bezárom. Köszönöm szépen.
Népi kezdeményezésünk, „A Magyarországon honos népcsoportok felsorolásának a bunyevác kisebbségi népcsoporttal való kiegészítéséről” címmel, H/960. számú országos népi kezdeményezés megtárgyalására az Országgyűlés 2006. december 12-i ülésnapján (kedden), kb. 18:00 órától, a javaslatról szóló döntésre várhatóan az Országgyűlés következő ülésén, 2006. december 18-án kerül sor.
Egy dolog az Emberi jogi bizottság által rögzítettek, más dolog pedig az, hogy megítélésünk szerint ügyünk folyamatában olyan anomáliák történtek, melyek miatt e bizottság tagjai alultájékozottak, illetve az ominózus MTA-állásfoglalás, dr. Karagics Mihály elnök, dr. Ispánovity Márton főosztályvezető, és közvetve Osztrogonácz József elnök által nem kis mértékben megtévesztettek voltak a bunyevácsággal, hazai bunyevác népünkkel kapcsolatban.
Mindezekre tekintettel a célunk az, hogy ne szülessen a jelzett időpontban ügyünkben döntés.
Az ominózus "vitanap" Süge Attila történészt a következő dolgozat rögzítésére késztette.
_____________________________________
A BUNYEVÁC-HORVÁT "HÁBORÚ"
A magyarországi kisebbségi hivatal képviselője egy nem éppen pártatlan beszédet tartott – ami pedig egy semleges hivataltól elvárható lenne! – 2006. november 28-án, a bunyevácok népi kezdeményezésének, országgyűlési bizottsági meghallgatása alkalmából rendezett vitanapján. Érdemes megismerkedni az itt előadott megközelítéssel, mert tükrözi nem csak a bunyevác önállóság kérdését övező összes feszültséget, de a nagyhorvát nemzeteszme élő jelenét is.
Ispánovity Márton úr ugyanis mindenekelőtt a Magyarországra betelepült, és általa horvátnak nevezett bunyevácok egykor államilag vezényelt elmagyarosítására terelte a szót, amely szerinte a második világháború végéig tartott. Ő ugyanis csak a „nagyon komoly” elmagyarosítási törekvésekről volt hajlandó beszélni, mégpedig „ahogy ezt az akadémia elnöke is leírja”. Ispánovity úr tehát az MTA előzetes állásfoglalására, a Dr. Vízi E. Szilveszter által aláírt levél tekintélyére hivatkozott. Holott ez valójában elsősorban éppen a horvát beolvasztási kísérleteket domborította ki, amiről Ispánovity úr már egy szót nem szólt. Pedig az akadémia elnökének az a bizonyos mondata, ahol egyáltalán szóba hozza a magyar beolvasztási politikát, az egészen pontosan így szól: „A bunyevácoknak a 18-19. században, ill. részint a 20. században az egymással rivalizáló, de olykor egymást is fedő, kiegészítő horvát, szerb (és magyar) nemzeti integrációs és asszimilációs törekvésekkel kellett szembenézniük.”
(www.parlament.hu/irom38/00960/00960.pdf vagy www.bunjevac.hu/MTA/00960.pdf)
Vagyis, Vízi E. Szilveszter itt éppen a beolvasztandó bunyevácokon – mindenekelőtt egymással – marakodó nagyhorvát és nagyszerb törekvésekről szólt, melyek mellett a hasonló célzatú magyar igényt is jelezte természetesen – zárójelben. Ha már azonban Ispánovity úrnak köszönhetően, ismét a magyarokkal való riogatásnál tartunk, talán nem ártana ugyancsak e zárójelben megemlíteni azt is, hogy egy befogadó nép igénye a betelepülők beolvadása iránt nem egyenértékű azzal, mint amikor ezt egy másik nép óhajtja területgyarapítási szándékkal megtenni, vagy ha netán egyenesen a betelepülők igyekeznek beolvasztani a soha sehová sem mozduló őslakos népességet – mert van ám délebbre ilyen is. Ezzel pedig máris megadtuk a választ arra nézve, hogy miért volt tömegesebb a magyarországi bunyevácok – Zágrábból és Belgrádból is mindig sóváran és fájdalmasan sérelmezett – elmagyarosodása, mint akár az elhorvátosodása, vagy az elszerbesedése, természetesen az egész történelmi Magyarország területére értve ezt.
Ispánovity úr azonban nem állt meg eme árulkodó – és csupán őt minősítő – csúsztatásnál, amit ő csak egy „ezt nyugodtan kijelenthetjük” megjegyzéssel értékelt, hanem tovább ment. Megbírálta ugyanis a Pallas Lexikont, meg az „egyéb lexikonokat is,” mert hogy azokban a magyar történettudósok részéről úgymond „kritikán aluli megfogalmazások szerepelnek” a bunyevácokról. „Az egyikben például – az állítása szerint egyenesen – azt írták, hogy a buny, bunyevácok, bunyisztár: fellázadó népből eredő szó, és söpredék népet jelent.” Majd erre támaszkodva, gyakorlatilag ledorongolta a bunyevácokkal foglalkozó magyarországi irodalmat is kutató Nevenka Bašić Palković asszony beszámolóját, aki Szabadkáról utazott ide, a határon túli bunyevácok küldöttségében; mégpedig imígyen: „Tehát kérem szépen, ezekre a magyar irodalmakra hivatkozni, amit itt hallottunk; enyhén szólva visszatetsző, hogy mi visszasírjuk a magyar nyelven megjelent irodalmakban a bunyevácokra való utalást.”
Pedig a bunyevác elnevezés lázadó söpredék értelmű, eleve rosszindulatú és gúnyos szómagyarázata, valójában éppen csakis a horvátoktól eredhet; minden esetre a délszláv nyelveken nem beszélő magyarság már eleve is aligha tudhatta, hogy a buna szó valójában lázadást jelent! Annál inkább a térségben élő hercegovinai – és távolabbi – délszlávok, akik ugye, manapság már egy-két évszázada horvát érzelműek, és így horvátnak számítanak. Ez a támadás tehát, sokkal inkább azoktól a szójátékokkal és gúnyversekkel fölfegyverzett 19. századi nagyhorvát (illírista) elemektől eredhet, amelyek e bekebelezendő kicsiny nép esetében már ezt is elegendőnek találták; ha a szokványos fölmagasztalások – a bosnyákok a „horvátság virága”, a szerbek a „legtisztább vérű horvátok”, stb. – mézesmadzaga helyett, most éppen a bunyevác nép nevének durva lejáratásával próbálkoznak! Az a bizonyos magyar ismerettár pedig ezt a népies balkáni szómagyarázatot valószínűleg csupán megjegyezte, a népnév egyéb – például a Buna folyó nevéből – kiinduló, legkülönfélébb magyarázatok (etimológiák) között.
Ha ez alapján akarja valaki a magyar felet okolni az ide bevándorolt bunyevác kisebbség – javarészt egyébként köztudomásúan önkéntes – beolvadásáért, akkor tehát körülbelül akkorát téved, mint amikor a fehéret feketének mondja. Hiszen az a bunyevác gyerek, akit nagyhorvát társai már nem csupán sajátos bunyevác nyelvezete ürügyén gúnyolnak, de még bunyevác népének nevét is így mocskolják; horvát részről eltaszítván ugyan hová is menekülhetett volna, mint éppen a befogadó magyarság kebelébe?! S abban a puszta tényben is egyébként, ha valaki egy idegen országba bevándorolván, hasonulni próbál a befogadó társadalomhoz; csak már eleve megtévedt ember láthat vajmi rosszat. Mert vajon, ha például egy szerb család Horvátországba vándorol be, majd jönnek utána százával és ezrével a többiek is, és kifejezetten azzal a céllal, hogy ők ott nemhogy beolvadni, de csakis tömegesedni óhajtanak; az nem joggal vált-e ki a befogadó népből ellenérzéseket, az nem egy betolakodási-hódítási kísérlet szándékát rejti-e magában? Vagy fordítva, ha horvátok telepszenek máshová?
Ispánovity úrnak azonban nem csak az itteni bunyevácok megmagyarosodása fáj, de azt is tagadja, hogy az elmúlt évtizedek során a dél-alföldi „bunyevác közösségeknek úgymond horvatizálása, vagy kroatizálása” zajlana. Mert hogy „az idetelepült bunyevác közösségek ma is Horvátország, és Bosznia-Hercegovinának a hercegovinai – tehát horvátok, katolikus horvátok által lakott területeiről települtek Magyarországra.” Erre nézve jó lenne, ha Ispánovity úr csak egy bizonyítékkal is tudna szolgálni. Légvárakra ugyanis aligha lehet építeni egy olyan horderejű vádat, ami alapján aztán egy egész nemzeti közösséget vetnek szellemi-nyelvi népirtásnak alá. Főleg nem, ha a korabeli valóság helyett, csak az elhorvátosított balkáni bunyevácság révén előállt mai nemzetiségi viszonyok egyszerű visszavetítéséről van szó. E kérdésben ugyanis éppen az a bökkenő, hogy – tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét ma már csak horvát részről tagadják – a magyarországi döntéshozóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint a máig megismert történeti források szerint a bevándorolt bunyevácok egyetlen egyszer sem vallották magukat a múltban horvátnak!
Csak hát, a becsületére legyen mondva, ezt természetesen már maga Ispánovity sem tagadhatta. Önbíráló megjegyzése szerint ugyanis „meg kell mondani azt is,” hogy „amikor még nem alakult ki a horvát – úgymond – nemzetállami eszme,” ami azonban a magyarországi bunyevácokat valójában csak a 20. században érintette meg (a horvát-szlavónországi bunyevácokat viszont már a 19. században meghorvátosították, mit viszont senki sem könnyezett itt meg); „az idetelepültek nem a horvát, – nagy horvát – nemzeti eszmével” dicsekedtek, hanem bizony maradéktalanul büszke bunyevácok voltak. Így tettek még Ispánovity úr ősei is. Nem véletlenül! Még ha a bunyevác őseiket ma, e horvátpárti utódok már csak amolyan helyi – „lokális” – néprajzi csoporttudatnak is szeretnék betudni. Mire persze nemhogy a múltat tekintve, de még a mai nap sem tudnak semmilyen tudományos bizonyítékot fölmutatni. Nehéz ugyanis bizonyítani a valótlant, ha mégannyira is hiszünk benne, vagy szeretnénk azt valósnak látni…!
Végezetül, a fölszólaló kitért még Magyarország 1868-as nemzetiségi törvényének az országgyűlési tárgyalására, amikor is Szabadka főjegyzője a magyar országgyűlésen arról beszélt, hogy kihagyták a bunyevácokat az országos nemzetiségek sorából. Ispánovity úr jellemző látásmódja – mindig mindenben a horvát elmélet bizonyítékát látni – azonban itt is megnyilvánul! Először ugyanis azt bizonygatta, hogy ez azért természetes, mivel Pesten már az akkor is tudták volna, hogy a bunyevácok horvátok; márpedig „horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, mert államalkotó nép volt. Úgy hogy, mi egy országban éltünk: a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek a Bácskába.” (Csak remélni lehet, hogy Ispánovity úr hasonló jóindulattal gondolkodik a Bosnyákország felől érkező bosnyákoknak /sokácok/, rácoknak /szerbek/, és órománoknak /vlahok/, Horvát- és Szlavónország török megszállás alatti részeibe való 16-17. századi betelepedéséről is!)
Rögtön az általa 1860-tól (?) horváttá tett bunyevácokat követően viszont már, ő maga árulja el; hogy a szabadkai főjegyző szerint bizony „a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, mert az ő népfajuk, a dalmaták, eredetileg magyarok.” Vagyis ebből máris kiderül, hogy a bunyevácokat éppen hogy magyar néprajzi csoportnak való tekintésük okán hagyták ki Pesten a nemzetiségek sorából; nem pedig horvát voltuk miatt – mint azt Ispánovity oly elfogultan hiszi. Aki most persze, egy lapáttal rá kívánt itt még tenni, az így elmagyarosított szegény bunyevácok horvátbarát érzelmeire. Miközben már azt sem veszi észre, hogy az utóbbi történeti tény – a bunyevácok magyarrá nyilvánítása – leüti az ő előbbi történelemmagyarázatát, hogy tudniillik Pest szemében a bunyevácok már 1868-ban „államalkotó horvátok” lettek volna. S lám, mennyire fáj egyeseknek, hogy e bevándorlók éppen a befogadók közé vegyültek, ahelyett hogy a nagyhorvátok alig titkolt honrabló politikáját egyengették volna…
Mert igen, államalkotók voltak Trianonig a bunyevácok, de nem mint „államalkotó horvátok”, hanem éppen mint „államalkotó magyarok”! Kossuth egyik legharcosabb népének, az 1848-ban fegyverrel is küzdő bunyevácoknak, a befogadó társadalomhoz való akkori hasonulása – de legalábbis az őszinte magyar hazafiassága – egyébként, Trianon előtt valóban oly fokú volt, hogy őket annakidején már nagyjából magyar nemzetiségűnek lehetett tekinteni. „Minő kár!” – hallani szinte. S mondják ezt azok, akik ugyanezt a beolvadást egyáltalán nem kifogásolják, ha Fiuméban történik, mondjuk a betolakodó magyarok, vagy szerbek részéről. Hogy pedig a szabadkai, bajai, zombori bunyevácok esete aligha valamiféle erőszakos elmagyarosítási folyamat eredménye lehetett, azt éppen a sikere bizonyítja, hiszen ahol a beolvadást erőltetik, ott az kudarcba is fullad, valamint az; hogy már a kiegyezés idején is ez volt a helyzet, a – Zágrábtól Belgrádig, és Bukaresttől Prágáig – mindmáig annyit hirdetett magyarosítási állampolitika előtt!
Nem kell tehát ma, a horvát-bunyevác kérdésben magyarellenességet szítani ott, ahol ennek talán nincs is igazán alapja, ahol senkinek még csak az eszébe sem jut a bunyevácok elmagyarosítása; még ha ezzel riogatva is óhajtja valaki a nagyhorvát kosárban tartani, az elhorvátosodni még ma sem nagyon akaró bunyevác kisebbséget. A bunyevác-horvát háborút a magyarok hátán megvívni óhajtó, s ebbe is valamiféle „politikai játszmát” belelátó – nyilván magából kiindult – Ispánovity úgy gondolja, hogy „amikor itt most véleményt mondunk az akadémiánk véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát, és reméljük hogy mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része – ahogyan a bunyevácokra Horvátország is tekint – és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se mint mondtam bunyisztárok, hanem horvátok, és remélem, hogy az országgyűlés ezt a határozatot így fogja meghozni.”
Csak annyit még a kisebbségi hivatal képviselőjének e megrázó jövőképéhez, hogy ha viszont fölszabadulhatnának a bunyevácok az őket rabságában tartó nagyhorvát nemzeteszme erőszakos uralma alól, még az is megtörténhet, hogy sok – már elmagyarosodott – bunyevác is visszatér ősei kebelébe; és az így fölszabaduló bunyevác közösség, a horvátnak megmaradók közösségével együtt már, nagyobb erőt és fényt tud majd kis hazánknak kölcsönözni – mint az olyan velük alkotott kényszerházasságban, ami a „délszlávok”, és újabban a „horvátok” címszava alatt zajlik.
Alábbi beszámolót az Emberi jogi bizottság két ülése között írtam máshol.
Egyik ülés a "vitanap", a következő pedig a bizottsági ajánlás megszületésének ülése.
_________________________________
"Vitanap" a Fehér Házban.
Én egy országos horvát kisebbségi önkormányzati elnök, dr. Karagity Mihály (garai "bunyevác") esetében nem táplálok illúziókat, hiszen esetében a kimondott szó nem lehet más, mint saját és körei "zsebe" remegő védelme.
De hogy éppen egy Karagity adja elő, igen gyatra patetizmussal habzó szájú monológját, miszerint "khikhérem mhaghamnak, hogy rhólam khülföldiek mondják ki, hogy khi is vhagyok énh", az kissé morbid, lévén éppen ő hangoztatta pár hete a horvátok kisebbségi tévéműsorában, hogy számukra kizárólag a magyar és a horvát tudományos akadémia állásfoglalása lényeges bunyevác kérdésben.
Csakhogy, ezzel a vehemensen emlegetett horvát akadémiai állásfoglalással legjobb ismereteim szerint Karagity nem rukkolt elő.
Nocsak!
Talán a Horvát Tudományos Akadémia nem mert kiadni Karagity számára, az ő szájízének megfelelő állásfoglalást bunyevác kérdésben!?
Tartva attól, hogy tudós emberek azt pillanatok alatt szétszedni képesek?
No de, hogy a mai Magyarországon, a parlament Emberi jogi bizottsága "vitanapján" a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal főosztályezetője, Ispánovity Márton göbbelszi szófordulatokra emlékeztető demagógiával merje előadni fröcsögő frázisait, az nem csak számomra, hanem a jelenlévők számára is mellbevágó.
Ilyen tömény agresszivítást csak a nagyon buta emberek engedhetnek meg maguknak, amivel többet ártanak adott esetben képviseltjeiknek, mint használnak.
Mindenesetre az, hogy egy ilyen vitanapra nem egy egyetlen kisebbség javára sem részrehajló munkatársát delegálja a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, az csak növeli a velük szemben kialakult bizalmatlanságot, hiszen ez úgy nonszensz, ahogy történt. Ugyanis ennek a hivatalnak ez esetben nem az a dolga, hogy bármely kisebbség javára is lobbizzon (téve ezt most a horvátok mellett), hanem hogy segítse a törvény adta lehetőséggekkel élő kisebbségek kiteljesedését, esetünkben a bunyevácokét.
Ez a bevadult ember egyébként régi okiratok (bizonyítányok, igazolányok) lobogtatásával öngólt lőtt, ugyanis lényegében bennünket letipró szándékával szemben éppen kezdeményezésünk okszerűségét támasztotta alá.
Egyébként a hazai horvátok mintha kissé túlfeszítenék a húrt, mivel amit művelnek ma Magyarországon nem más, mint egy idegen állam révükön történő folyamatos beavatkozása hazai belügyeinkbe.
Amit még következetesen sem képesek művelni, mivel ha csak arra gondolok, hogy Horvátország saját területén elismeri a bosnyákokat önálló nemzetiségként, addig magyar vazallusaik (szememben csak janicsárok) a szerbek és a szlovének kivételével minden magyarországi délszlávról azt állítják, hogy azok bizony, ha tetszik, ha nem, horvátok!
Ne egy ilyen Karagity, és ne egy ilyen Ispánovity döntse el azt, hogy az az 1700 hiteles aláírással jegyzett bunyevác nemzetiségű magyar állampolgár minek vallhassa magát, hiszen ők nem törvény felettiek, csupán csak veszett módon acsarkodva azok szeretnének lenni!
Kevesek ők ahhoz, hogy ellophassák identitástudatunk gyökereit!
Konklúzióm egy ma hallott Móricz idézet: "elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott".
Ez így most részben igaz.
De nem is lehet sem vitatni, sem tisztázni egy olyan bedobott állásfoglalást, mely összeállítói meg sem adják jelenlétükkel annak lehetőségét, hogy badarságaik ízekre szedhetők, cáfolhatók lehessenek.
A pro és kontra jelleg hiánya miatt folytatás következik, örömmel nyugtáza, hogy akadnak még olyan fontos jelentőséggel bíró személyek, kik komoly érdeklődést mutatnak, és él bennük önmagukkal szemben az objektiv látásmód igénye.
A "vitanapon" egyik kísérőm Süge Attila történelemtanár volt.
Szívemből sajnálom, hogy az MTA-állásfoglalást megfogalmazó tudósok megfutamodtak, és nem volt kikkel ütköztetni ezt a kivételes tudású fiatalembert.
Alább közzéteszem az ő tollából származó "védőbeszédünket", aki eddig olvasta, kivétel nélkül lenyűgözőnek tekintette.
*****
A BUNYEVÁCSÁG ÖNÁLLÓ NEMZETI LÉTÉNEK TÖRTÉNETI ALAPJAI
A Magyar Köztársaság területén élő bunyevácok önálló nemzeti létének elismerése ügyében hiányos és homályos történelmi kép alakult ki az MTA 2006. április 11-én kiadott állásfoglalása után. Ezért, a kérdés tárgyilagos és felelős eldöntése érdekében szükséges lenne az ott megjelent ismereteket néhány alapvetően fontos történeti ténnyel kiegészíteni. A magyarországi horvátok képviselői ugyanis oly alapon támadják a bunyevácok önálló nemzetiségét, mintha itt valójában tősgyökeres horvátokról lenne szó. Holott maguk sem azok! A mai horvátság kialakulásának valós történeti háttere pedig mindent megmagyaráz.
Mert természetesen, a bunyevácság nemzeti és etnikai önállósága minden ellenkező állítás dacára is fönnáll, még a többi velük elkeveredő délszláv nép – így a bosnyákok, sokácok, rácok (szerbek) és mások – viszonylatában is.[1] A bunyevácokat ugyanis saját nyelvük és kultúrájuk, ősi hagyományaik különböztetik meg a lakosság többi részétől – így a többi délszláv néptől is. Ennek adatolt fölvezetése és bizonyítása érdekében azonban célszerű megismerkednünk e délszláv népek nyelvi és történeti múltjával. Mindenekelőtt azzal, hogy – történeti szemszögből nézve – jelentősebb számú horvát soha nem is élt Magyarországon; beleértve még, az államjogilag egészen 1868-ig magyar tartománynak számító, Zágráb környéki Tótországot, azaz Szlavónországot is.[2] Amennyiben ugyanis, akár a bunyevácokban, akár a bosnyákokban, akár pedig a szlavónokban valaki tősgyökeres horvátokat vél látni, nem fogja tudni megmagyarázni azt a nyilvánvaló tényt, hogy miért hagyták volna el e horvátok a csakáv (čakavština) nyelvüket, és miért beszélnek ma ehelyett, a bosnyákok-szerbek stokáv (štokavština) nyelvén? Nos, éppen azért, mert ők is eredetileg mindannyian a bosnyákok, bunyevácok, és egyéb nemhorvát bevándorlók leszármazottai.
A Tótságban vagy Szlavóniában ugyanis, ahonnét – vagy amelyen keresztül – manapság a török kori horvát bevándorlást föltételezhetnénk, egészen az őslakosságot elsöprő oszmán hadakig nem horvátok; hanem a honfoglalás kora óta ott élő magyarok, és a jellegzetes kajkáv (kajkavština) beszéddel élő szlavónok, mai szóval szlovénok laktak, akiket a mind tömegesebb drávántúli magyarság hol vendnek, hol pedig – a többi kárpáti szlávval együtt – tótnak nevezett. A csakáv nyelvezettel (čakavština) beszélő horvátság pedig, a téves mai történeti köztudattal ellentétben, eredetileg éppen abban a Dalmáciában élt, amely a török kort követően már nem számított horvát területnek, s amelynek trónját 1102-től a mindenkori magyar uralkodóház foglalta el. Márpedig ez a horvátság a török elől nem elsősorban északra, hanem nyugatra, Isztria felé menekült. Magyarországra így elsősorban a Dinári hegységtől északra eső sokácok, bunyevácok, bosnyákok, rácok (szerbek) – és kisebb mértékben szlavónok (várvidéki szlovénok) kerültek. A horvátok egyébként már a középkorban is „bezjáknak” azaz erőtlennek nevezték a szlavónokat, sejthetően csak azért, mert – ahogyan ezt a szlavón rendek nem egyszer hangoztatták is – ők nem Horvátországhoz, hanem Magyarországhoz tartoznak![3] Ebből nem is következtethető ki köztük nagy egyetértés. Maguk a szlavónok viszont Szlovinszka és Szlovinija néven ismerték szülőföldjüket.[4]
Az ő Szloviniájuk tehát, már a megnevezéséből adódóan is arra utal, hogy a szlovén nyelvterület szívéről van itt szó. A gráci – szlovénül Gradec – katonai hatóság sem horvát, hanem „vend” katonai határőrvidéket szervezett 1538-ban e magyarországi Tótságban. Az összetartozás Szlavónország osztrák-magyar határain túlnyúló tudatával magyarázható az is, hogy a kajkáv szlavónok a török elől éppen Krajnába és Stájerföldre menekültek – nem pedig északra. Marino Sanudo 16. századi olasz történetíró ennek nyomán az egész kajkáv térséget – Szlavóniát, Isztriát, Krajnát, Stájerföldet és Karintiát – „La Besiathia” néven emlegette már. Primož Trubar, a szlovén irodalmi nyelv megalapozója, a lefordított Evangéliumokhoz írt utószavában viszont, csak a szlavóniai szlovénokat nevezi bezjákoknak; amikor arról ír, hogy „a szlovén nyelv nem egységes. Másként, más szavakkal szólnak a krajnaiak, ismét másként a karintiaiak, a stájerföldiek, a dolenyszkóiak, a bezjákok vagy a Kras vidékéről valók”. Azt tehát azonban, ő is egyértelműen kihangsúlyozza itt, hogy a „bezják” szlavónok tősgyökeres szlovénok. Ez lehetett az oka annak is, hogy Trubar a szlovén irodalmi nyelv alapjául, a Karintiától és Szlavónországtól egyaránt távol eső, köztes krajnai nyelvjárást válsztotta.
Itt jegyezte meg a „szlavisztika atyjának” – a morva Dobrovskinak – 1809 február 6-án írt levelében Jernej Kopitár, a nagynevű szlovén nyelvész; hogy a három történelmi szlavón megye lakóit csak nemrégtől fogva „nevezik horvátországiaknak, földrajzi s nem néprajzi értelemben”. Kopitár le is szögezi, hogy „származás szerint valójában nincsenek horvátok a Kulpától északra, hanem csak földrajzilag vett horvátországiak, akik pedig vendek (szlovénok) a származásuk szerint”. Nem csupán a szlovén tudósok írogatnak azonban így, de némely alaposabb magyar történész is leszögezi, hogy a vendek a Muravidéken kívül még „Horvátországban, Szlavóniában [is] éltek, a múlt [19.] század végén”.[5] Balogh Albin is egyértelműen leírja, miszerint „vendek vagy szlovének mint ősrégi lakók, eredetileg karantán (korunt) szlávok, nagyjából a mai szlovén területen laktak, beleértve Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket is.”[6] Idézhetünk azonban korunkbeli kutatótól is ilyen értelmű összegzéseket. Kiszely István például kijelenti, miszerint „valaha egész Isztria és Friuli szlovén volt. Délen a horvátok felé határuk a Kulpa, és Száva mentén húzódott a Boszna torkolatáig, majd ettől északra egész a Dráva torkolatáig.”[7] A szerb tudósok is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. „A szlovénok az alpi Krajna mellett a polgári Horvátország (Varasd, Zágráb és Kőrös megye) és Szlavónia nagy részén is megtelepedtek” — olvashatjuk például Cvíjicsnél.[8]
A bunyevác önállóság kérdése tehát messzire vezet, amennyiben ezt éppen horvát részről támadjuk meg. Nevezetesen oda, hogy a drávántúli magyar megyék javarészt elveszítették az eredeti őslakosságukat a török korban, melynek helyébe Bosnyákország katolikus és görögkeleti lakossága tolult be.[9] A katolikus bosnyák többség pedig nyelvileg fokozatosan beolvasztotta a szlavón ősmaradványokat – kiknek emléke ma már csak a mai horvát káj-nyelvjárásban él. Mi több, Mária Terézia korának torz közvéleménye – amely már inkább a történelmi Szlavónország területét tekintette Horvátországnak[10] – odahatott, hogy az itt élő katolikus szlávok, elsősorban a földrajzi meghatározottság okán; egyszerűen horvátoknak, azaz horvátországiaknak (Horvati) kezdték nevezni magukat. Csak a pontos érthetőség kedvéért: ha történetesen Vendföldnek, Szlovéniának, vagy Ráciának hívták volna a tartományt, akkor e lakói ma valószínűleg vendnek, szlovénnak, vagy rácnak neveznék magukat! Némileg hasonló volt a helyzet a történelmi Horvátországban is, csak ott a főleg éppen bunyevácokkal elárasztott[11] tősgyökeres horvát őslakosság járt úgy, mint a Kapelláktól északra eső, őshonos szlovénok; és mivel Dalmácia volt e – már velencei – tartomány neve, horvát helyett itt az utódnép egyszerűen csak dalmatának (Dalmatinci) nevezte át magát.
A folyamat azonban a Száva és a Kulpa völgyében, az erőltetett horvátosítás ellenére is, 1848-ban csak ott tartott, hogy a szlavón őslakosságban – s főleg a parasztság körében – a horvát (horvatstvo) helyett, még mindig az ősi szlavón öntudat (šlavonstvo) uralkodott.[12] „A horvátok egy része a Dráva és a Száva között Zágráb környékén igazságtalanul viseli ezt a nevet” – írja például Karl Eckerman, éppen 1848-ban. „Ők szlovénul beszélnek, míg a horvátok többi részének nyelve a szerb felé hajlik.” Adolf Fickernek, Az Osztrák Monarchia lakossága című könyve szerint pedig, az összes szlovén száma megközelíti az egymillió-kétszázezret. Ő azonban e népnek csak kétharmadát teszi Belső-Ausztriába, a maradék közel négyszázezer szlovént Horvát-Szlavónországban találja meg. „A horvátországi szlovénok – azonban, jegyzi meg 1860-ban – szinte teljesen el vannak horvátosítva; a horvátosítás helyenként még magára Alsó-Krajnára is átterjed”. Mert igen, Magyarországon kevésbé ismeretes ugyan, de történeti tény, hogy a nagyhorvát nacionalizmus mindig is ki próbálta sajátítani a szomszédos szláv népeket. Ez a szlovén etnikumú szlavónok, valamint a bosnyák sokácok esetében a jelek szerint sikerült is. Hiszen ma még a muraközi kajkáv őslakosokat is úgy ünneplik már, mintha ők lennének a legigazibb horvátok egész Horvátországban…
Mindenki tudja viszont, aki csak valamelyest is tisztában van a délszláv múlttal, hogy a nemzetieskedő horvát politikusok és történészek mindig is e sajátos módon dicsőítő történelemképpel támadtak, a „hegyi horvátoknak” kikiáltott krajnai-karintiai-stájerföldi szlovénokra, továbbá a „horvátság virágaként” fölmagasztalt muzulmán bosnyákokra, de a „vörös-horvát” montenegróiakra, sőt – még a szerbek nemzeti önállóságára is. Sztárcsevich Antal (Antun Starčević) ugyanis már úgy írta át a történelmet, miszerint „Szerbiában él a horvát nemzet legnemesebb része” – s még attól sem riadt vissza, hogy a Nemanyákat úgymond a „legtisztább vérű” horvátokká kiáltsa ki. A nagyhorvátok jellegzetes fegyvere ez. Mindezen horvátosítási kísérleteknek pedig végső soron az a nyelvészettudományi tény ad valós esélyt, hogy a délszláv népek dinári csoportja – a horvátok, a montenegróiak, a szerbek, a bunyevácok, és a bosnyákok – mind olyan egymástól nagyon nehezen elhatárolható nyelvezetű népek, akik tökéletesen meg tudják érteni egymást. Csak hogy megvilágítsuk e nyelvek alapvető különbözőségét: a szó a szerbeknél recs, a bunyevácoknál és bosnyákoknál rics, a horvátoknál pedig rijecs. Ezért is állapíthatta meg Unyi Bernárdin, a bunyevácok legnagyobb történetírója, hogy „tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak”.[13] Márpedig ma, külön nyelvnek számít a szerb, a horvát, a bosnyák – s talán már a montenegrói is.
Az ugyanis nem várható el egy, magát független államnak s önálló nemzetnek nyilvánító közösségtől, hogy ne legyen önálló nyelve! Nem beszélhetnek tehát a szerbek sem bunyevácul, vagy montenegróiul, de a montenegróiak sem horvátul, vagy bosnyákul; hanem ki-ki a maga nevével illeti a nyelvét is. Nem balkáni sajátosság ez: a hivatalos norvég nyelv például, teljesen azonos az irodalmi dán nyelvvel! Az egyes nemzetek nyelvkérdése tehát bizonyos esetben nem is nyelvészeti, hanem merőben politikai kérdés: ha már egy nép önálló, akkor saját népnévvel megbélyegzett nyelv is dukál neki – legyen az nyelvészeti szempontból bármennyire is azonos, egy másik nyelvvel. S fordítva! A politika mindenkori irányítói természetesen tudják ezt, és ki is használják. Hitler előtt minden germán nép német volt, s minden germán nyelv a német nyelvjárása! Vagy nézzünk a mai Távol-Keletre, a hivatalos kínai han nyelv címszava alá szorított tucatnyi hatalmas nép nyelvére, melyeknek képviselői azonban Pekingben, már csak tolmácsok segítségével tudnak értekezni! A nemzeti önállóság és politikai függetlenség tekintetében valahol félúton megakadt népek tehát, hivatalosan általában az őket kisajátító nép nyelvén beszélnek: például a nemrég még bolgároknak nyilvánított trákiai törökök, a „román nemzetiségű” erdélyi magyarok, vagy éppen a morvák, akik mindmáig „csehül” beszélnek. Itt vannak a kárpáti ruténok vagy ruszinok is, kiknek a nyelve hivatalosan az „ukrán”. Sőt, ha emlékezünk, nemrég még az ukránok sem beszélhettek ukránul, hanem csakis „oroszul” – őket magukat pedig kisorosznak nevezték. Sorolhatnánk aztán, e szellemi-nyelvi népirtás legkülönfélébb példáit szerte a világon, mit általában éppen a kiirtandó nemzet asszimiláns tagjaival az élen hajtanak végre. A magyarok jól ismerik így a moldvai csángók esetét, akiket hivatalosan mindmáig románnak tekintenek – ráadásul elsősorban éppen a saját csángó papjaik! – ha tetszik ez nekik, ha nem.
A nyelvtörténeti kitérő itt tehát azért szükséges, mert csak így ismerhető föl az előttünk álló kérdés fajsúlyos volta. Ez a fölismerés pedig a mai Magyarországon eddig még erősen várat magára – bizonyíték rá a bosnyák példa. Hiszen egy évtizede már, hogy kivívta szabadságát a – mindaddig hol muzulmán szerbnek, hol pedig muzulmán horvátnak kikiáltott – bosnyák nemzet; hogy immár hivatalosan is elismerik a bosnyák nemzetiség létét úgy Szerbiában, mint Horvátországban is. Ámde Magyarországon a bosnyákokat még mindig horvátnak tekintik! Csak mert ők katolikusok, kevesen vannak, és meglehetősen erőtlen már az önazonosságtudatuk. Már nincs is, aki tiltakozzon. Ma a bunyevácokat kívánják ugyanezen úton tartani, természetesen a nyelvükkel egyetemben. Magyarország azonban nem feledheti, hogy vannak sajátos esetek is, ha egy népet, vagy nyelvet ítélünk meg. A Kapronca melletti zsdálai magyarok például, ugyancsak a legnagyobb horvátoknak tüntetik magukat föl; ízes magyar anyanyelvükön is! Amint sok megtévesztett moldvai, erdélyi vagy felföldi magyar is ugyanígy tesz. Bármennyire is nem érti ezt, a „nyelvében élő nemzet” szóképén nevelkedő hazai magyar! S hasonlóképpen tömjénezik magukat ma, az úgynevezett horvát-bunyevácok is. Másrészt, ezt a „nyelvében él a nemzet” elvet tagadják az Angliával, angol nyelvükkel is ’vígan’ háborúzó írek, és amerikaiak. Vagy a már csak szerbül tudó, de magukat még mindig magyarnak valló szerémségi, és temesközi magyarok.
Hiába tehát a nyelv, a nemzettudat akár fittyet is hányhat reá! Hiába az elnyomás is, a hivatalos álláspont, a rábeszélés, és a sok szemfényvesztő elmélet, hiába hogy bizonyos korok közvéleménye nem ismeri el egyes népek létét; attól ezek a népek a valóságban még élnek és léteznek – még ha esetleg csak nehezen, a kihalás útját taposván is. Hasonlóképpen a bunyevácok, a bosnyákok, a horvátok is, mind-mind önálló – egymástól és a szerbektől is független – népek, hiába hasonlít a nyelvük, s hiába tagadták-tagadják bizonyos korokban, sokszor önnön rétegeik is ezt. Hiába is egy a nyelvük – akár! Ezek a népek és népcsoportok ugyanis másik oldalról értik a „nyelvében él” szemléletet: hát éppen azért bosnyák a bosnyákok nyelve, mert „nyelvében él a nemzet”! S ezt nem szabad megtagadni egyetlen nemzeti önazonossággal bíró néptől sem. Az nem lehet igaz, hogy a nyelvi-szellemi népirtást kizárólag nemzetállami függetlenség, esetleg háborúk árán úszhatja meg egy – csak etnikumában, puszta létében is – számontartást igénylő, öntudati szabadságra vágyó nép, ha egy másik nép nemzetieskedői teszik rá a kezüket. Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér szabadságot a magyarországi bunyevác nemzetiségnek…!
Erre ugyanis, a bunyevácok esetében valójában minden törvényi föltétel adott. Mert a bunyevácság nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán – mint láthattuk – valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá. Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok, és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A bunyevácság eredetéről és nyelvi hátteréről szóló fönti vázlat ráadásul, természetesen kiegészül azzal a sajátos, külön fejlődő, és javarészt sajnos föl sem tárt nemzeti történelemmel, ami végül teljes tanúbizonyságot tesz a bunyevác közösségi érdekek kifejezésére és védelmére hivatott külön nemzeti összetartozás-tudatról is. Mindenekelőtt íme néhány fontos adat a bunyevác történelem főbb mozzanatait illetően.
E sok évszázados magyarországi népcsoport – máig föltárt, és tudományos kutatás alá vett történeti források szerinti – első említése 1622-ben történik, a Matkovics János által kért bajai bunyevác plébánia kapcsán.[14] Valójában azonban, csak az 1687-es nagy bevándorlásuk után váltak itt közismertté. Kevésbé ismert, hogy 1848/49-ben a bunyevácság Kossuth egyik legharcosabb, legönfeláldozóbb népe volt; és nem csupán Sztratimirovicsék – Bácsszenttamás (ma Cpбoбpaн)[15] és Tiszaföldvár (ma Бaчкo Гpaдиштe), majd Zenta (ma Ceнтa) magyar, zsidó, és egyéb hazafias lakosságát is fölkoncoló – szakadár rácsága ellen, hanem a később itt megjelenő horvát-szlavón bán, Jellacsics József (Josip Jelačić) hadaival szemben is.[16] Grosschmid Gábor például, aki Bács-Bodrog megye 1848-as újoncállító biztosaként, három hónap alatt majdnem 10.000 honvédújoncot állított ki a legcsekélyebb kényszer nélkül; azt írja az emlékirataiban, hogy még a németek és a sokácok, különösen pedig a bunyevácok és ruténok is „jókedvvel ugrottak a mérték alá.”[17] Zomborban ilyen rác és bunyevác hazafiakból állították októberben föl az egész 34. honvédzászlóaljat. A bunyevácságnak akkor – és még közel egy évszázadig – a nagyszerb nemzeti bekebelezés ellen kellett védekeznie. Az 1918-as szerb megszálláskor, és közvetlenül Trianon után ezért, a bunyevácok és sokácok egy saját vajdaság fölállításának igényével küzdöttek a belgrádi nagyszerb törekvések ellen.[18]
Csak a nagyszerb nyomás megtörését követően kerülhetett igazán napirendre az ugyanolyan szándékú nagyhorvát bekebelezés veszélye. A bunyevácokat és sokácokat horvátnak kikiáltó eszmekör ezért igazán csak 1936-tól tudott erősebben érvényesülni.[19] A horvát Titó által meghatározott legutóbbi korszakban pedig, a bunyevácokat látszólag már egyértelműen és visszafordíthatatlanul bekebelezte a nagyhorvát nemzeteszme. A hallatlanul erős összdélszláv nyomás csak az egységes délszláv állam megbomlásával, és általában a lelkiismereti- és szólásszabadság itt is megnyilvánuló hatása nyomán csökkent. Ennek köszönhető a bunyevác kérdést is övező, mind szabadabb nemzetek közti légkör. Délvidéken (Vajdaságban) 1991 óta újra lehetnek bunyevácok és sokácok az emberek, minek következtében a magukat horvátoknak vallók száma rohamos csökkenésnek indult. Hasonló folyamat várható hazánkban is, mert amennyiben a bunyevácság itt is fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a bunyevácság számát illetően látványos emelkedés fog bekövetkezni. Ez a fölszabadulás természetesen akkor is be fog következni, ha ezt bármiféle hatalmi erővel meg próbálják akadályozni – csak akkor még kifejezettebb lesz.
Tekintettel arra, hogy a horvát népcsoportok eredetének bármilyen tudományos kutatása ma még óhatatlanul beleütközik a dáko-román folyamatossági elmélet horvát változatába, a bunyevác kérdés kapcsán is elengedhetetlen a szlavón-horvát elmélet behatóbb cáfolata. Amennyiben ugyanis a létében fenyegetett bunyevácság a tudományos érvelés teljes fegyvertárával kívánja megvédeni nemzeti öntudatát attól a történelmi sorstól, ami például a szlavónokat érte; elkerülhetetlen, hogy minden ilyen nagyhorvát törekvést maradéktalanul leleplezzünk. Csak így óvhatjuk meg a bunyevácokat attól, hogy őket magukat is ’tősgyökeres horvátokká’ kiáltsák ki éppen azok, akik maguk sem tősgyökeres horvátok – hanem ugyancsak bunyevácok, szlovénok, vagy bosnyákok. A bunyevácság önálló nemzeti létének kérdésében tehát, semmiképpen sem szabad többé figyelmen kívül hagyni az itt vázolt néptörténeti-, nyelvtörténeti-, és egyéb ide vágó tapasztalati tényeket. A tények nem ismerete ugyanis nem ment föl bennünket a felelős döntés kötelezettsége alól…
Foglaljuk ezért össze ezeket itt végül tételes sorrendben!
1. Magyarországon nem ismeretesek a bunyevácsággal kapcsolatos azon alapvető tények, miszerint itt nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, és nem horvát etnikai területről származó népcsoportról van szó.
2. Magyarországon így, az sem ismeretes, hogy a dinári térségből elszármazó bunyevácok elhorvátosodása helyett, éppen a történelmi Horvátország vált bunyeváccá, a 17-18. századi népmozgások nyomán.
3. Magyarországon ma már tökéletesen ismeretlen az a történeti tény, hogy az eredetiséget nélkülöző történeti háttér okán nem a bunyevácok, hanem éppen a mai horvátok etnikai jogfolytonossága vonható kétségbe.
4. Magyarországon ma már ugyancsak tökéletesen ismeretlen az, az ok-okozati történeti tényező, hogy az itteni bunyevácok már csak azért sem lehetnek horvátok, mert az őket horvátnak erőltetők sem horvátok eredetileg.
5. Magyarországon ma már úgyszólván ismeretlen az a történeti tény, hogy a Zágráb és Varasd megyékben élő őslakosok közül nemzetiségi hovatartozás tekintetében sokan még a 19. század végén is szlovénok voltak.
6. Magyarországon azt is készségesen elfeledik, hogy az efféle szellemi-nyelvi népirtást általában éppen a kiirtandó nemzet már beolvasztott tagjai hajtják végre – s hogy így van ez a bunyevácok esetében is.
7. Magyarországon nem ismeretes ugyan, de ugyancsak nyilvánvaló történeti tény a nagyhorvát nacionalizmus azon különlegessége, ahogy megpróbálja kisajátítani, és nemzettudatilag bekebelezni a szomszédos népeket.
8. Magyarországon az is csak kevéssé ismert tény, miszerint az elhorvátosításnak valós esélyt ad az a sajátos körülmény, hogy a délszláv népek dinári nyelvcsaládja valójában egymástól nem elhatárolható nyelvezettel bír.
9. Magyarországon nem ismert tapasztalati tény, hogy a nemzeti lét elismerése alapvetően mindig politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel címkézett nyelv dukál – legyen az akár azonos is, egy másik nyelvvel.
10. Magyarországon ma alig ismert történeti tény, hogy a bunyevácság úgy a nagyszerb, mint a nagyhorvát nemzeti bekebelezés ellen mindig erélyesen küzdött: 1848-ban fegyverrel, 1918-tól politikai mozgalmakkal.
11. Magyarországon rosszul ismert történeti tény, hogy a horvát Joszip Bróz Titó által fémjelzett korszakban a bunyevácságot csak látszólag kebelezte be egyértelműen és visszafordíthatatlanul a nagyhorvát nemzeteszme.
12. Magyarországon nem ismerik föl, hogy a horvát-bunyevác vita eldöntésében nem csak a horvát, de a szerb felet, sőt; a semleges osztrák és olasz történetírást, netán a szlovén-, vagy bosnyák tudósokat is meg kéne kérdezni.
13. Magyarországon hitetlenkedésre talál az a már tapasztalt statisztikai tény, hogy amennyiben a bunyevácság fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a létszámát illetően is látványos emelkedés fog bekövetkezni.
14. Végül pedig tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét, ma már csak horvát részről tagadják, a magyarországi döntéshozóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint az ide bevándorolt bunyevácok soha nem vallották magukat a múltban horvátnak!
A magukat ma továbbra is horvátnak érzők tisztességének és szabad akaratának védelmére legyen viszont mondva, hogy a nemzeti lét legfőbb ismérve természetesen nem a tényszerű történeti származás, nem is a saját nyelv; hanem mindenekelőtt a nemzeti önazonosságtudat. Ilyen szempontból pedig, a magyarországi horvátság nemzeti léte éppolyan bizonyos, mint az önmagukat bunyevácoknak, vagy bosnyákoknak érző, és valló lakosok.
Aki azonban történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon kívánja támadni a bunyevácok nemzeti különállóságát, az mindenekelőtt a magyarországi horvátok múltjáról rántja le a leplet; miután gyorsan kiderülhet, hogy ők mind bosnyákok, bunyevácok, meg szlavónok!
[1] Lásd Borovszky Samu [szerk.]: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog Vármegye. I. kötet, 395.
[2] A történelmi Tótország, vagy régi Szlavónia, lényegileg az erdélyi vajdasággal egyenértékű tartománya volt Magyarországnak, amit csupán az Árpádkor végétől általánossá lett közös kormányzat kapcsolt össze, a Kapellák-Bihács vonalától délre eső Horvát Királysággal. Erre nézve lásd: Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest 1991. 109-111. és 115. o.
[3] Lásd Csorba Béla [szerk.].: Affelett sokszor harcolást töttek. Források a Délvidék történetéhez (Bölcs Leótól Nagy Szülejmán századáig). I. kötet. Budapest, 1997, 120. o.
[4] Lásd Istorija Naroda Jugoslavije. I. kötet. Belgrád, 1953. 168. oldal.
[5] Lásd Bán Péter [szerk.]: Magyar történelmi fogalomtár. II. kötet. Budapest, 1989. 250. o.
[6] Balogh Albin: Ország és nyelv a magyar történelemben. Budapest, 1928. 142. o.
[7] Kiszely István: A Föld népei. Budapest, 1979. 456. o.
[8] Lásd Cvíjics: Balkanszko poluosztrvo i Juzsnoslovenske zemlje – Osznovi Antropogeografije. II. könyv, Belgrád, 1931. /Cyrill/ 234. o.
[9] Noha magyar részről csekély figyelmet kap a bosnyákok betelepedése, tény; hogy már a 17. század második felétől kezdve százezerszámra érkeztek a történelmi Szlavónországba. Hegyi Klára szerint például, egyedül a bosnyák ferences tartományfőnök százezer embert telepített át az 1680-as években a Száva innenső oldalára. Lásd Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén; Magyar História, Budapest, 1982, 184. o. Illetve P. Unyi Bernárdin OFM: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest, 1947. 74. oldal. Valamint Fra. Batinić M. V.: Djelovanje Franjevaca. II. kötet. 161-163. o. Pavičić Stjepan O govoru u Slavoniji do turskih ratova i velikih seoba u 16. i 17. stoljeću. c. tanulmánya szerint pedig, még csak a 18. század elején indultak el a katolikus bosnyákok igazán nagy tömegei Szlavóniába (Tótságba), mit a korabeli évkönyvek újfent százezerre becsülnek. De még 1739-ben is ily nagy méretű bosnyák-telepítés folyt.
[10] Szlavónia (Tótság), azaz Tótország (Szlavónország) neve alatt a magyar törvényhozás még 1741-ben is „csak felső Szlavóniát, értsd: Varasd, Zágráb és Kőrös megyéket értette”. Lásd Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz; Pest, 1861. 51. o.
[11] Lásd Unyi Bernárdin OFM: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest, 1947. 24. oldal.
[12] Lásd Gavrilović Slavko: Srbi u revoluciji 1848-49. In Istraživanja 5. Novi Sad, 1976. 287. o.
[13] Unyi i. mű: 216. oldal.
[14] Lásd: Unyi i. mű: 25. és 63. oldal. Valamint: Fermendzsin Özséb: Acta Bosniae. 367. old. In tab. Vol. Memoriali 382, fol. 93. és 114. o.
[15] A bácsszenttamási magyar hazafias lakosság tömeges halálra kínzatását lásd Délvidéki S. Atilla: Az 1848-as Bácsszenttamás véres titkai. In Bácsország, 2001/I-IV. 71-78. o. Már a diplomadolgozatomat is egyébként, a föltáratlan 1848-as bácsszenttamási vérengzés történeti kútfőinek a tárgyából írtam. Ez jelent meg e lerövidített tanulmányban a Bácsország című szabadkai honismereti szemlében; ahol a szenttamási magyarság szakadárok által történt lemészárlását bizonyító forrásaimat tárom föl. A borzasztó történet irodalmi földolgozását Jókai Mór végezte el, még 1850-ben; a Szenttamási György c. novellában.
[16] Lásd Lebl Arpad: Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848-1849. Novi Sad, 1960. 25. o.
[17] Grosschmid Gábor: Az utolsó báró Kray a szerbek között 1848-1849. In Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának Évkönyve. II. évfolyam. 104. o.
És engem ilyenek között akartak megszólaltatni úgy, hogy ne legyen fogalmam arról, miről folyt részükről a hablatyolás, vagdalkozás, áltudománykodás, csúsztatás, magyarázkodás, alaptalan vádaskodás, mitöbb rágalmazás is.
Na majd a "Stipán Vujic" - aki valójában Vuity István - megmondja a frankót :(...
Ez a szántóvetőnek tűnő jóember volt egykor Fentpesten, a Szerb-Horvát Gimnázium teljhatalmú igazgatója.
Még mindig a bölcsek kövét hiszi a zsebében, holott ami ott csörög, az legfeljebb némi aprópénz lehet egy lepedékes műfogsor társaságában.
Sorolom magvasságait:
S.V.: - Én mindig azt mondom, ha kérdeznek, hogy bunyevác vagyok, de a horvát néphez tartozom. A horvátság egy nagy családfa, mi egy ága vagyunk. Az én elképzelésem az, hogy nem lehetünk mi külön nép, hisz nincs külön történelmünk, vagy olyan jellemzőink, ami egy külön népet jelölhet.
Riporter: - Mi az oka ennek a jelenségnek?
S.V.: - Nem tudom, mert azok az emberek, akik elindították ezt az egészet, sosem voltak öntudatosak. Mindig az események szélén álltak, nem is hallottunk róluk. Biztos más ambícióik vannak. Én elítélem őket, hisz tudományosan nem kutatták fel a dolgokat. Elértek odáig, hogy ők bunyevácok, ami végülis fontos. De még egy lényeges lépés kell: hogy tudják, ők horvátok.
Hűen a megvett "janicsárok" eszmeiségéhez, ennyit adott elő az exigazgató, amihez majd következő hozzászólásomban fűzök kommentárt.
Én egy országos horvát kisebbségi önkormányzati elnök, dr. Karagity Mihály (garai "bunyevác") esetében nem táplálok illúziókat, hiszen esetében a kimondott szó nem lehet más, mint saját és körei "zsebe" remegő védelme.
De hogy éppen egy Karagity adja elő, igen gyatra patetizmussal habzó szájú monológját, miszerint "khikhérem mhaghamnak, hogy rhólam khülföldiek mondják ki, hogy khi is vhagyok énh", az kissé morbid, lévén éppen ő hangoztatta pár hete a horvátok kisebbségi tévéműsorában, hogy számukra kizárólag a magyar és a horvát tudományos akadémia állásfoglalása lényeges bunyevác kérdésben.
Csakhogy, ezzel a vehemensen emlegetett horvát akadémiai állásfoglalással legjobb ismereteim szerint Karagity nem rukkolt elő.
Nocsak!
Talán a Horvát Tudományos Akadémia nem mert kiadni Karagity számára, az ő szájízének megfelelő állásfoglalást bunyevác kérdésben!?
Tartva attól, hogy tudós emberek azt pillanatok alatt szétszedni képesek?
No de, hogy a mai Magyarországon, a parlament Emberi jogi bizottsága "vitanapján" a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal főosztályezetője, Ispánovity Márton göbbelszi szófordulatokra emlékeztető demagógiával merje előadni fröcsögő frázisait, az nem csak számomra, hanem a jelenlévők számára is mellbevágó.
Ilyen tömény agressziítást csak a nagyon buta emberek engedhetnek meg maguknak, amivel többet árt adott esetben képviseltjeinek, mint használ.
Mindenesetre az, hogy egy ilyen vitanapra nem egy egyetlen kisebbség javára sem részrehajló munkatársát delegálja a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, az csak növeli a velük szemben kialakult bizalmatlanságot, hiszen ez úgy nonszensz, ahogy történt. Ugyanis ennek a hivatalnak ez esetben nem az a dolga, hogy bármely kisebbség javára is lobbizzon (téve ezt most a horvátok mellett), hanem hogy segítse a törvény adta lehetőséggekkel élő kisebbségek kiteljesedését, esetünkben a bunyevácokét.
Ez a bevadult ember egyébként régi okiratok (bizonyítányok, igazolányok) lobogtatásával öngólt lőtt, ugyanis lényegében bennünket letipró szándékával szemben éppen kezdeményezésünk okszerűségét támasztotta alá.
Egyébként a hazai horvátok mintha kissé túlfeszítenék a húrt, mivel amit művelnek ma Magyarországon nem más, mint egy idegen állam révükön történő folyamatos beavatkozása hazai belügyeinkbe.
Amit még következetesen sem képesek művelni, mivel ha csak arra gondolok, hogy Horvátország saját területén elismeri a bosnyákokat önálló nemzetiségként, addig magyar vazallusaik (szememben csak janicsárok) a szerbek kivételével minden magyarországi délszlávról azt állítják, hogy azok bizony, ha tetszik, ha nem, horvátok!
Ne egy ilyen Karagity, és ne egy ilyen Ispánovity döntse el azt, hogy az az 1700 hiteles aláírással jegyzett bunyevác nemzetiségű magyar állampolgár minek vallhassa magát, hiszen ők nem törvény felettiek, csupán csak veszett módon acsarkodva azok szeretnének lenni!
Kevesek ők ahhoz, hogy ellophassák identitástudatunk gyökereit!
Konklúzióm egy ma hallott Móricz idézet: "elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott".
Ez így most részben igaz.
De nem is lehet sem vitatni, sem tisztázni egy olyan bedobott állásfoglalást, mely összeállítói meg sem adják jelenlétükkel annak lehetőségét, hogy badarságaik ízekre szedhetők, cáfolhatók lehessenek.
A pro és kontra jelleg hiánya miatt folytatás következik, örömmel nyugtáza, hogy akadnak még olyan fontos jelentőséggel bíró személyek, kik komoly érdeklődést mutatnak, és él bennük önmagukkal szemben az objektiv látásmód igénye.
És mi sem változott, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete határozott kifogásom ellenére sem érezte szükségét több, mint fél éven keresztül, hogy korrigálja azt, ami hamis színben tüntet fel bennünket.
Ugyanis soha egy pillanatig sem véltük úgy, hogy mi bunyevácok a "horvát közösség"(sic!) része lennénk, ergo nincs is honnan kiválnunk!
Én csak egy valamit nem értek ennek viszonylatában: amennyiben ez lenne az igaz, miszerint Garán a kimutatás szerinti számban vallja a lakosság magát horvát nemzetiségűnek, akkor hogyan lehetséges az, hogy a mi aláírásgyűjtésünk során mégis több mint háromszázan aláírásukkal hitelesítve bunyevác nemzetiségűnek vallották magukat, támogatva a bunyevácok hazai nemzetiségi elismertetését?
Mióta láttam e bejátszást vívódom, miként kezeljem Osztrogonácz elnök felelősséghárító magvasságait, és egyre inkább jutok arra az álláspontra, hogy merő magánéleti szentimentális okok miatt, nincs jogom nem helyén kezelni egy olyan drabálisságot, mely nem csak személy szerint engem sért vérig, hanem kezdeményezésünket összességében helyezi olyan gyalázatos keretbe, mely egyszerűen fogalmazva szemenszedett hazugság, azaz rágalom!
Osztrogonácz József minden szava sorra fog kerülni előbb-utóbb (ahogy a többi megszólalóé is), de most csak a következő állítását ragadom ki.
"De ezt, ami elindult, nem a Bácskában, nem Baján találták ki, az ötlet külföldről érkezett."
Idézek egyik hozzászólásomból, mely forrása a www.gara.dox.hu fóruma.
Én ennek az országnak az állampolgára vagyok, és nem hinném, hogy a mi törvényeink által biztosított lehetőségekkel élni, szükségszerűen más állam bármilyen szervezetével történő egyeztetést igényelne. Az én, bunyevác nép nemzetiségi elismertetésére történő szándékom nem újkeletű, de ennek jómagam és ebbéli segítőim a közelmúltban láttuk alaposan megfontolt módon elérkezettnek az idejét.
Pillanatnyilag a fő cél az, hogy az OVB határozatot hozzon! Hogy milyent hoz, az függ attól is, hogy az MTA mit tesz asztalra. Mérvadó illetékesek gyakorlati alapokon nyugvó véleménye szerint, még kétség esetén is a kezdeményezők javára illő, hogy billenjen a mérleg. Jómagam bizakodó vagyok, hiszen a beadvány tartalmát tények alapozták meg. Ne tessünk elfeledni, hogy már az EU tagjai vagyunk, és mint ilyenek, kisebbségpolitikai szempontból inkább vagyunk fókuszban, mint ezt megelőzően!
Hidd el nekem, ami intézményesítve kell, hogy legyen, az intézményesítve is van, de ha még jobban szükségesnek ítéltetik, akkor majd annak is megadjuk a módját. Semmi okát nem látom kapkodásnak, ahogy annak sem, hogy pl. holmi "Újó Tóncsóknak" számoljunk be munkánkról olyankor, amikor éppen beadványunkat aláíró társamat, Iharos Ferit környékezik. Meginvitálja oda, ahova most te engem. Majd ha eljön az ideje, akkor mi is megjelenünk ott, ahol jónak látjuk! Te, illetve ti pediglen csak járjátok a magatok útját, ahogy eddig is tettétek.
Mi lényegi kérdésekben eddig sem szorultunk sem belhoni, sem külhoni segítségre társadalmi szervezeti szinten. Én attól tartom missziónkat nagyszerűnek, és valóban alulról induló kezdeményezésnek, hogy nihilista módon távolságtartó minden olyan "segítő kézzel" szemben, melyből most hirtelen oly sok kapálózik felénk. Már mondottam: amennyiben a kezdeményezést siker fogja koronázni, kényesen finnyásak leszünk abban, kik legyenek azok, akik a szükséges legkevesebb ezer támogató aláírás gyűjtésében tényleges segítőink legyenek."
Felhívom a rágalmazó elnök szíves figyelmét, hogy a beidézett hozzászólás rögzítésének időpontja: "Szomb. Feb. 25, 2006 8:42"!
Az az időszak, amikor felfigyelve kezdeményezésünkre igencsak elkezdtek környékezni bennünket mindenféle kétes egzisztenciák.
Áldom az eszem, hogy meglehetős szögletességet és ellentmondást nem tűrve hajtottam el az ilyeneket a fészkes fenébe.
Mindehhez még hozzátartozik az a nagyon nem mellékes körülmény, hogy a Bunyevác Túlélők Egyesülete (mely elnöke vagyok) alakulásának időpontja nyolc évvel ezelőtti, és annak alapszabálya fő célként tűzte ki saját bunyevác eszünktől vezérelve, a bunyevác nép nemzetiségkénti elismertetését.
Magyarországon élő bunyevácok számára nem szükséges sem külföldi "ötlet", sem külföldi segítség ahhoz, hogy tisztában legyünk a magyar törvények által nyújtott lehetőségekkel!
Nem mi vagyunk felbérelt "janicsárok", nem mi kufárkodunk olyan idegen állam által folyosított támogatásokkal, mely fő célja az integráció, a délszláv népek gátlástalan bekebelezése!
Alább most egy hosszabb lélegzetű tanulmányt idézek be, melyre már történt hivatkozás, de mivel közeledik a megmérettetés pillanata, időszerő rámutatni mindazokra a grádicsokra, melyeknek mi bunyevácok részint negatív diszkriminációnkat köszönhetjük, másrészt azt a lehetőséget, mely segítségével most a kisebbségi törvény megváltoztatását szeretnénk elérni.
Mijo
*****
Dobos Balázs
A kisebbségi önkormányzati választójog kialakítása Magyarországon
2005-öt immár alighanem a rendszerváltás utáni magyarországi kisebbségpolitika történetének egyik meghatározó jelentőségű éveként fogják számon tartani az érintett politikai szereplők, a kisebbségi közösségek, illetve a kérdéssel foglalkozó szakértők. Több évet igénylő, kormányciklusokon átívelő, rendkívül alapos előkészítő munka után ugyanis június 13-án az Országgyűlés impozáns, közel 95%-os többséggel fogadta el a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények – köztük az 1993-as kisebbségi törvény – módosításáról szóló törvényt. Hosszú ideje jelen volt már a felismerés az államigazgatási apparátusokban, a pártok szakpolitikusai, a kisebbségi önkormányzatok és szervezetek, valamint a kutatók körében, hogy a kisebbségi törvény – az időközben bekövetkezett mintegy tizenegy, kisebb-nagyobb módosítása [1] ellenére – átfogó felülvizsgálatra szorul. A jogszabály hatályosulásának folyamata, a mindennapok működési tapasztalatai arra indították a döntéshozatalban résztvevőket, hogy több ponton új megoldások után nézzenek, pontosításokat vigyenek véghez a normaszövegben, illetve hatályon kívül helyezzenek korábbi törvényi rendelkezéseket. A nagyarányú parlamenti támogatás mellett azonban nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a törvénymódosítást a kidolgozása során több kérdésben (személyi hatály esetleges kiterjesztése, az aktív és passzív választójog korlátozásának lehetséges módozatai, kisebbségi választói névjegyzék, a köztes, területi kisebbségi önkormányzati szint, az országos kisebbségi önkormányzat létrehozása, a kisebbségi kedvezményes mandátum a települési önkormányzatokban) komoly érdekütközések, szakmai-koncepcionális és politikai viták, kompromisszumok kísérték, illetve többszörös megtorpanások és nekilendülések jellemezték. Az utóbbi intézmény, a kisebbségek kedvezményes önkormányzati mandátumhoz jutása jelen sorok írásakor még további megoldásra vár. [2] Az 1993-as kisebbségi törvény előkészítése és későbbi módosításai, a normaszöveg főbb rendelkezései kapcsán a politikai napirendre vétel megfontolásairól, a jogszabályhelyek több különböző érdek egyeztetése nyomán való kialakításáról, illetve a hatályosulás, az értékelés fázisairól szóló, alapvetően politikatudományi elemzés azonban még további elmélyült kutatásokat igényel.
Jelen keretek között csupán a kisebbségi önkormányzati választójog kidolgozását vázolhatjuk fel, amely a 2005-ös módosítás kidolgozása során a legnagyobb politikai és szakmai vitát kiváltó, élénk társadalmi érdeklődéssel kísért kérdéskörnek bizonyult. A problematika tárgyalásának okot adhat a szabályozás nemzetközi viszonylatban is egyedülálló magyarországi modellje. A leendő – hatályba még nem lépett – új törvény [3] is különös aktualitást kölcsönöz egy átfogó – a főbb szereplőket, azok koncepciót, motivációit, a köztük kibontakozó konfliktusokat és a megszületett megoldásokat összefoglaló – közpolitikai elemzés számára. Dolgozatunk jórészt a politológia fogalom- és eszközkészletének felhasználásával be kívánja tehát mutatni a kisebbségpolitika egy rendkívül összetett és bonyolult elméleti kérdéskörének a gyakorlati megvalósítását, a jogszabályi rendelkezések kimunkálásához kapcsolódó legfontosabb politológiai és jogi összefüggéseket, eseményeket és folyamatokat. Szükséges továbbá leszögezni, hogy – bár léteznek más megközelítések és behatárolási kísérletek – a kisebbségpolitika fogalmát egy tudatos, tervezett, sokszereplős politikacsinálási folyamat értelemben használjuk, amely a társadalom nemzeti-etnikai törésvonalának kezelésére, a többség–kisebbség együttélésének szabályozására irányul, és az állampolgárokat a nemzeti-etnikai minőségükben érinti. A politikai döntéshozatali folyamat főbb szakaszai: a megoldandó társadalmi probléma politikai napirendre vétele, azaz politikai üggyé válása, a konkrét döntés kialakítása, a megvalósítás, amelyet az értékelés végső fázisa követ. [4]
A tanulmány tárgya a kisebbségi autonómiák kérdéskörével van szoros összefüggésben. A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek számaránya, szétszórt településszerkezete következtében nem kivitelezhető egy meghatározott területi egység speciális státusának kialakítása, azaz a kisebbségek territoriális autonómiájának megvalósítása. Így a kisebbségi autonómia kidolgozásának közpolitikai szakaszában a személyi elvű autonómia modellje kerülhetett csak előtérbe, amelynek rendkívüli előnye, hogy az adott kisebbségi csoport minden tagjára kiterjed – függetlenül azok területi elhelyezkedésétől, lokális számarányaitól. A kisebbségi jogosítványokat és hatásköröket a csoportot összefűzni hivatott szervezet gyakorolja, amely egyaránt lehet társadalmi egyesület vagy közjogi alapon létrejövő és működő entitás – miként azt az 1993-as törvény-előkészítés magyarországi vitái kiválóan megmutatták. A legfőbb probléma viszont a csoporttagság kritériumainak meghatározása, tehát annak eldöntése, hogy ki tartozik az adott kisebbséghez. A személyi elvű autonómia feltételezi továbbá a tagság valamilyen szintű regisztrációját, amely azonban nem lehet kötelező, csupán önkéntes, amely megoldás viszont kizárja a jogok gyakorlásából a nem regisztrált személyeket, és a szervezet legitimitását is némileg megkérdőjelezheti. [5] A dolgozat jelen probléma hazai és napjainkban még hatályos megoldását igyekszik áttekinteni és elemezni – a közpolitika szemszögéből.
A magyarországi kisebbségpolitika sajátosságai és szereplői
A fentiek ismeretében, miként határozhatjuk meg a hazai kisebbségpolitika jellegzetességeit (policy style) a Howlett–Ramesh szerzőpáros által használt értelmezési keretben? [6] Gondolati menetünk szerint a 20. század végén, a demokratizálás útjára lépett, a politikai, gazdasági és társadalmi átmenetek folyamatait átélő Magyarországnak erkölcsi-morális kötelessége a területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek fennmaradásának támogatása, az identitásuk megőrzése és továbbfejlesztése intézményes kereteinek és lehetőségeinek biztosítása, amelynek érdekében felvállalja a kisebbségek ügyének napirendre vételét és előkészített döntések meghozását és kivitelezését. Ez irányban mozdítják a politikai döntéshozókat az önszerveződés révén a közösségek érdekeit artikulálni és aggregálni képes kisebbségi szervezetek és azok képviselői is. A belső tényezők mellett a kisebbségvédelemben mindenkor szerepet játszanak a külső faktorok is, hiszen a magyar államnak a demokratikus és az alapvető emberi jogi normák betartása, illetve a milliós határon túli magyar kisebbségei miatt is elemi érdeke, hogy kisebbségpolitikájában a hazai kisebbségek számára messzemenő, a nemzetközi jogi standardokat meghaladó jogosítványokat biztosítson, amelyek kialakításában figyelembe vegye a hazai kisebbségi képviselők által megjelenített, a kisebbségi közösségekből érkező igényeket, szükségleteket.
A rendszerváltás időszakában és azt követően, a magyarországi kisebbségpolitikának tehát mindig is volt egy, nyíltan nem is igen megfogalmazott, a külföldnek szóló „üzenetértéke”, amely a határon túli magyarok helyzetének javítása, illetve a nemzetközi kisebbségvédelmi jogalkotás fejlesztése felé irányult. Mindazonáltal a szakpolitika nem tekinthet el a hazai sajátosságok és a kisebbségi érdekek figyelembevételétől sem, a kisebbségek preferenciáknak a közpolitikai ciklus különböző szakaszaiban való megjelenítésétől és bizonyos fokú érvényesítésétől. A kisebbségek részvételével kialakított nagyvonalú szabályozás azonban nem hagyhatja feledtetni azt a tényt, hogy e participáció nem valósult és nem valósul meg napjainkban sem minden szakaszban maradéktalanul, és a minoritások egyes politikai-közjogi követelései (például a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviselete) a kellő, többségi politikai akarat hiányában nem léphették át a megformálás fázisát. Ráadásul, a legnagyobb létszámú és a többi nemzeti kisebbségtől eltérően, jórészt szociális gondokkal, a társadalmi marginalizáció leküzdésével foglalkozni kénytelen cigánysággal összefüggő politikákat a szakértők olykor inkább a nem-cselekvés politikájával [7] írják le. [8]
A kisebbségpolitika ilyetén való alakulásának egyaránt vannak történelmi és kulturális okai. [9] A magyarországi kisebbségek döntő része ugyanis középkori, kora újkori bevándorlás eredményeként került az ország központi területére, ahol szétszórtan, a magyar etnikum által körülvéve telepedtek le. Közösségeikben a 19–20. századra erőteljesen teret nyertek a természetes asszimilációs folyamatok, amelyeket megkönnyített a szórt településszerkezet, a kibocsátó etnikum későbbiekben kodifikált irodalmi nyelvének nagyfokú ismeretlensége, amely a magyar nyelv térnyerésének kedvezett, valamint az a sajátos identitástudat, amely a magyar etnikumhoz való erős kötődésben érhető tetten. További, alapvető alakító erővel bírt a hazai kisebbségpolitika szereplőinek elgondolásaira, hogy az első világháború után a kisebbségi kérdés Magyarország számára a korábbi belpolitikai sík helyett immár külpolitikai problémává vált. A kényszerítő körülmények hatására a határon túli magyar kisebbségekkel való foglalkozás a hazai politikai és tudományos életben viszont csak az 1970-es évektől vehette ismét kezdetét. A viszonylag lazább etnikai kötődések mellett meghatározó szerepet játszik a kisebbségpolitika alakulásában a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek relatíve csekély létszáma, amelynek egyértelmű kihatása a gyenge érdekérvényesítő képesség, valamint a hagyományos nemzeti-etnikai kérdés nagyfokú ismeretlensége a magyar társadalomban.
A rendszerváltás idején megfogalmazódó, a hazai kisebbségek számára egy, nemzetközi viszonylatban is példaértékű jogi szabályozás és intézményrendszer kialakítása némileg ambivalens képet mutat, hiszen egyfelől bizonyos kisebbségi érdekek figyelembevételével létrejött egy valóban modellértékű – a kisebbségek sajátosságaihoz nagymértékben igazodó – jogosítványrendszer és struktúra, másfelől viszont a döntéshozók hajlamosak bizonyos kisebbségi érdekek figyelmen kívül hagyására, azoknak eltérő politikai preferenciák és a korlátozott erőforrások függvényében való módosítására, azaz csupán feltételes, nem kötelező erejű és nem szankcionálható rendelkezések rögzítésére. További jellemzője a magyarországi kisebbségpolitikának a nagy elvi-koncepcionális kérdések eldöntésének, ezen közpolitikai ciklusok rendkívüli elnyújtottsága, amelyeket így számos megtorpanás-nekilendülés, konfliktus és kompromisszum színesít.
A következőkben rátérünk a magyarországi kisebbségpolitika főbb szereplőinek, az érdekszervezetekből, szakértőkből és a politikai rendszer megfelelő egységéből álló közpolitikai közösség (policy community) ismertetésére, [10] amelyeknek nagyjából az 1990-es évek közepére, az évtized második felére állandósult köre az 1980-as évek folyamán kezdett körvonalazódni. Az évtized végén meginduló politikai-közjogi változások azonban jelentős mértékben átrajzolták a kisebbségpolitika alakításában közreműködő intézményeket és szervezeteket. Éppen ezért álláspontunk szerint kezdetben, a kisebbségi törvény megformálásának, a kisebbségi önkormányzati választójog kialakításának periódusában nem is igen beszélhetünk a Rhodes-i értelemben vett közpolitikai közösségről, amely megközelítés a tagság tartós, szoros kapcsolatát, erőteljes integráltságát, vertikális egymásrautaltságát emeli ki, [11] mivel a vonatkozó időszakban, 1988 és 1993 között mind a kormányzati intézményrendszer, mind pedig a kisebbségi érdekképviseleti szervezetek nagyfokú átalakuláson mentek keresztül. Ezért indokoltabbnak tűnik a kezdeti évek szereplőit az adott ügyre létrejövő közpolitikai hálózat (issue network) fogalmával jellemezni, amely sok, nagybefolyású és marginális szereplő laza szerveződését jelenti, [12] amelyből idővel kifejlődött egy valódi közpolitikai közösség.
Összegezve, az 1980-as évek végétől a magyarországi kisebbségpolitika főbb szereplői makropolitikai szinten: a kormány (1990 előtt minisztertanács), a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága (KB) és Politikai Bizottsága (PB), amely pártszervek rendszeres időközönként hoztak kisebbségpolitikai határozatokat (1956, 1958, 1968, 1978, 1988). Szintén jelentős szerepet játszott a Hazafias Népfront (HN), amelynek csatlakozó szerveiként működtek például a korszak nemzetiségi szövetségei. A kisebbségpolitika kormányzati szintű intézményes kezelését a Kádár-korszakban a Művelődési Minisztérium (MM) Nemzetiségi Önálló Osztálya végezte. E mellett az 1988 közepén társadalompolitikai államminiszterré kinevezett Pozsgay Imre is komoly hatáskörrel rendelkezett a kisebbségpolitika formálásában. [13] Az ő elnöklete alatt jött létre 1989 első felében, áprilisban a Minisztertanács Nemzetiségi (később Nemzeti és Etnikai Kisebbségi) Kollégiuma, amely a minisztertanács döntés-előkészítő, véleményező, értékelő, tanácsadó szerveként funkcionált, és szerepet kapott a kisebbségi törvény előkészítésében. [14] Ugyanezen év őszén hívták életre a Minisztertanács Nemzetiségi (később Nemzeti és Etnikai Kisebbségi) Titkárságát, amely Tabajdi Csaba irányítása alatt már operatív jellegű, önálló államigazgatási szerv volt. Az 1990. május végén megalakult Antall-kormány hivatali ideje a kisebbségpolitikai intézményrendszer nagyfokú átalakításának az időszaka is: az új parlamenti bizottsági rendszer kiépítése során immár egy állandó országgyűlési bizottság (Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság) foglalkozik – többek között – a hazai kisebbségek ügyeivel. A Kollégium és a Titkárság helyébe az új kormány létrehozta a megfelelő szakosított intézményét, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt (NEKH), amely önálló, országos hatáskörű államigazgatási szervként a döntés-előkészítésért, a végrehajtás koordinálásáért, valamint a szereplőkkel, köztük a kisebbségi szervezetekkel való kapcsolattartásért felelős. [15] A MM korábbi, a kormányzati szinten való egyeduralkodó pozíciója helyébe több tárca lépett és kapcsolódott be a kisebbségi ügyek intézésébe, mindenekelőtt a Belügyminisztérium (BM), az Igazságügyminisztérium (IM), a Pénzügyminisztérium (PM), valamint 2003-tól az esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter, 2004-től pedig az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium. A kisebbségpolitika makroszintű alakításában szervesen részt vesznek a mindenkori parlamenti pártok, a köztársasági elnök, az új jogintézményként életre hívott Alkotmánybíróság (AB) és a végül csak 1995-ben megválasztott (és 2001-ben újraválasztott) nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa is.
A vizsgált időszakban a kisebbségek érdekszervezetei nagyfokú átalakuláson estek át. A Kádár-korszak monolit, helyi szervezetekkel és tagsággal nem bíró, politikailag erőteljesen kontrollált, kellő szervezeti autonómiával nem is igen rendelkező nemzetiségi szövetségei [16] (délszláv, német, román, szlovák, az 1980-as évek második felétől cigány) 1988–1989-től megindultak a demokratikus, autonóm, tagsági bázissal rendelkező egyesületekké válás útján. Az egyesületi jog biztosítása azonban több kisebbség esetében is a szervezeti pluralizmus felé hatott, magyarán egy kisebbség érdekeinek képviseletére és a közpolitikai hálózatba való bekapcsolódására több szervezet is igényt formált. Szintén az egyesületi jog teremtett viszont lehetőséget a korábban hivatalosan el nem ismert kisebbségek (bolgárok, görögök, lengyelek, olaszok, örmények, ruszinok, ukránok stb.) megszerveződésére is, amely folyamatot az egységes délszláv szervezet felbomlása és a különálló horvát, szerb, szlovén alakulatok létrejötte egészített ki 1989–1990 folyamán. Több kisebbség szervezeti megosztottsága, politikai-koncepcionális és személyi ellentétei jellemezték mindezek következtében a kezdeti periódust, és nem egy esetben a későbbi eseményeket. A kisebbségi törvény 1993-as hatálybalépését követően, az egyesületi alapú szerveződések helyébe immár a közjogi legitimációval bíró entitások léptek, azaz a kisebbségi igények makroszintű megjelenítését és védelmét, a szükséges egyeztetések lefolytatását 1995-től a megalakuló országos kisebbségi önkormányzatok vették át.
Szakértői szinten jórészt az imént felsorolt intézményekhez kötődő szakértők említhetők: jelentős szakmai háttérmunka folyt 1989–1990-ben, a Nemzetiségi Kollégiumban és Titkárságban, [17] későbbiekben a NEKH-ben, az érintett tárcák (BM, IM) apparátusában, az Országgyűlés megfelelő bizottságaiban, valamint a kisebbségi szervezetek keretében. Az intézményekhez kötődő szakértőket – különösen a kisebbségi törvény megformálása során – többnyire jogász végzettségű, az egyetemi-akadémiai világban dolgozók egészítették ki, akiknek egy része viszont a törvényjavaslat parlamenti szakaszában már egyes pártok szakértőjeként tűnt fel.
A kisebbségi törvény megszületése Magyarországon
A Hogwood – Gunn szerzőpáros által használt közpolitikai folyamat-modell egyik első eleme a társadalmi probléma azonosítását követően az ügy pontos meghatározása [18] , amely jelen esetben, Magyarországon a kisebbségi életviszonyokat, a többség-kisebbség relációját szabályozni, a kereteket kijelölni hivatott kisebbségi törvény hiánya volt. A megelőző politikai időszakban ugyanis a kisebbségpolitika főbb irányait, a cselekvés kereteit jórész bizalmasan kezelt párthatározatok határozták meg, amely koncepciók az 1980-as évek végére, a megváltozott bel- és külpolitikai környezetben immár átfogó felülvizsgálatra szorultak. Elkerülhetetlenné vált tehát a kisebbségpolitika új alapra helyezése, amely a korabeli kelet-közép-, és délkelet-európai nacionalista indulatok egymásnak feszülése között, példamutatóan biztosítja a hazai kisebbségek egyéni és kollektív jogait, valamint életre hív egy modellértékű kisebbségi autonómiarendszert.
A kezdeményezés elsőként a szakértők köréből érkezett: 1979-ben Samu Mihály professzor felkérésre elkészített tervezetével Pozsgay és Markója miniszterek egyetértettek, de Korom Mihály a jogalkotást felügyelő KB-titkár elvetette [19] , így az ügy nem kerülhetett a megformálás szakaszába. Egy szűk évtizeddel később, 1988-ban – a kisebbségi kérdés előtérbe kerülése, a politikai-ideológiai és személyi változások közepette – ismét lehetőség nyílt a kisebbségi törvény megalkotását kezdeményezni. Februárban ezúttal az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetői szorgalmazták a követett kisebbségpolitikai irányvonal felülvizsgálatát, új alapokra helyezését. [20] Ugyanebben a hónapban a HN országos elnökségi ülésén is felvetődött már a törvény kidolgozásának szükségessége, amelyet azonban az MSZMP májusi országos értekezlete nem vitatott meg. [21] Holott a kisebbségi törvény meghozatalát már maguk az érintettek is egyre jobban sürgették: a német nemzetiségi szövetség az év júniusában saját koncepciót dolgozott ki. [22] Június 15-ei dátummal került a formálódó közpolitikai hálózatba a MM nemzetiségi osztálya által elkészített koncepció, amely a kisebbségi jogok gyakorlásának legfőbb keretét – a korszak többi tervezetéhez hasonlóan, és a készülő egyesületi törvénnyel összefüggésben – elsősorban még a társadalmi egyesületekben látta. [23] Ugyanaznap véglegesítette a szakértői kört képviselő Samu Mihály is az előterjesztését, amely a kisebbségi érdekek kifejezését a nemzetiségi szövetségekben és önkormányzatokban, valamint egyéb önszerveződési formákban képzelte el. [24] Szintén 1988 folyamán készített Baka András szakértő az IM számára egy tervezetet, amelyet azonban a megvitatását követően félretettek. [25] Az év közepén a minisztertanács is hozzákezdett a törvény kidolgozásához, amelynek eredményeképpen, szeptember második felében napvilágot látott a „Javaslat a nemzetiségi törvény politikai irányelveire” című dokumentum. [26] Mindezen kezdeményezési kísérletek után, 1988. november 22-én a KB állásfoglalást bocsátott ki, amely „a nemzetiségi politika továbbfejlesztéséről és a nemzetiségi törvény irányelveiről” címet viselte. A vezető pártszerv kritikusan felhívta a figyelmet a jogszabály hiányára: „az alkotmány – az állampolgárok alapvető jogairól és kötelességeiről szóló fejezetben – 1949 óta rendelkezik a Magyarországon élő nemzetiségek egyenjogúságáról, anyanyelvük használatáról, anyanyelven történő oktatásuk, valamint saját kultúrájuk megőrzésének és ápolásának jogáról. Jogrendszerünkből azonban hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó, korszerű és a szükséges mértékig részletes szabályozása.” Ennek pótlására „a Magyar Népköztársaság szocialista elveken alapuló nemzetiségpolitikai törekvéseit az alkotmány megújítása mellett önálló nemzetiségi törvény megalkotásában is ki kell fejezni” [27] A dokumentum a leendő törvény függelékében kívánta felsorolni a törvény hatálya alá tartozó kisebbségeket, amely azonban egy nyitott, azaz bővíthető taxáció lett volna. Szervezeti következményként a párt szintén az egyesületi alapokon létrejövő organizációkra kívánt építeni.
A KB novemberi, hivatalos állásfoglalásával sikerült a kisebbségi törvény ügyének a politikai napirendre kerülnie, és immár kezdetét vehette a megformálás közpolitikai szakasza, bár a formális döntésig nem jutott a napokkal később hivatalba lépett Németh-kormány alatt. Más kelet-közép-, és délkelet-európai országok jogalkotási tendenciáival összevetve azonban jelentős fejleményként értékelhető, hogy Magyarországon a kidolgozás szakasza az Antall-kormány időszakában tovább folytatódott, nem került tehát le a napirendről, amelynek eredménye egy elfogadott, komoly nemzetközi és hazai elismeréseket kiváltó törvényi szintű jogi norma lett. A kérdés politikai üggyé válásában mindazonáltal jelentős szerepet játszott a kisebbségi kérdések iránt megnőtt közéleti érdeklődés, a határon túli magyarok egyes közösségeinek romló helyzete, az érintett, de amúgy csekély érdekérvényesítő potenciállal bíró kisebbségi szervezetek egyre erőteljesebb követelése, valamint idővel a demokratikus, jogállami struktúrák kialakításának szándéka.
A kisebbségi törvény kidolgozása összefoglalóan egy olyan eseménysorként írható le, amelyben a közpolitikai hálózat minden érdekelt és érintett szereplője igyekezett a saját, gyakorta egymással ellentétes érdekeit belefoglalni a normaszövegbe, amely szükségképpen egy sor kompromisszumos, ellentmondásos vagy felemás megoldáshoz is vezetett. Bíró Gáspár szerint a törvény kidolgozása során tulajdonképpen két ellentétes szabályozási koncepció vetélkedett egymással. A kezdetben a Nemzetiségi Kollégium és a Titkárság, utóbb a NEKH köré szerveződő, illetve a kisebbségi képviselőkből álló „autonomisták” a kisebbségi jogok és intézmények alapján felépülő kisebbségi autonómia kialakításának voltak hívei, míg a leginkább az IM körül tetten érhető „liberálisok” álláspontja szerint nincs szükség külön kisebbségi jogokra és intézményekre, hanem a kisebbségek megmaradásának fő biztosítéka az egész jogrendszer kisebbségbarát működése. [28] Az előbbi elgondolás jegyében született a Németh-kormány időszakában, a kidolgozásban élen járó Titkárság keretében egy tervezet, amelyet Bíró Gáspár neve fémjelez. A koncepciónak mind az 1989. novemberi, mind pedig az 1990. februári változata tartalmazta a szabad identitásválasztás elvét (azaz a kisebbséghez tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga), valamint a személyi elven szerveződő kulturális (1990-ben már kulturális és szociális) önkormányzatokat, amelyeknek önkéntes alapon csatlakozó tagjait az önkormányzat szervei tartották volna nyilván. Az elkészült és politikai-szakmai megvitatáson is átesett tervezetek ugyanakkor az identitásválasztás szabadságából következően, nem sorolták volna fel az elismert kisebbségeket, csupán az általuk használt nyelveket. [29] A koncepciót azonban a szakértők, az államigazgatási szereplők, valamint a kisebbségi vezetők is számos kritikával illették, de a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának gondolata tartós maradt a közpolitikai hálózatban. Ez támasztja alá az Antall-kormány programja is, amely szerint a készülő kisebbségi törvény alapvető, intézményes következményekkel járó célkitűzése az önkormányzatokban megnyilvánuló kulturális autonómia kialakítása lett. [30] Az 1990. augusztusi alkotmánymódosítás ennek nyomán pedig kijelölte a törvény kidolgozásának további lehetséges irányait és kereteit azzal, hogy rögzítette a kisebbségek helyi és országos önkormányzatokhoz való jogát. [31]
Az utóbbi, „liberális” szellemben születtek meg Baka András IM számára elkészített tervezetei 1989 áprilisában és egy következő változatban, 1990. februárjában, amelyek a kisebbségi önkormányzati rendszert nem foglalták volna a normaszövegbe, mivel területi autonómia a szétszórt településszerkezet miatt nem volt kivitelezhető, illetve a személyi elvű önigazgatás pedig a kisebbségi egyének regisztrációját feltételezi, amit viszont a kisebbségek képviselői elutasítottak. [32] Hasonló logika alapján készült el az IM 1990 végi szövegváltozata, amely a leendő kisebbségi önkormányzatok számára csupán egyesületi státust biztosított volna. Ez viszont több kisebbségi közösség esetében a szervezeti pluralizmus irányába hatott volna, tehát egy kisebbség akár több országos önkormányzatot is életre hívhatott, ezzel mintegy kiiktatva a hatékony kisebbségi érdekképviselet, és -érvényesítés feltételeit. Az IM koncepciója politikai jogosítványokat szinte alig tartalmazott, és kifogásolható volt az a pontja is, amely szerint az Országgyűlés döntötte volna el, hogy mely közösségek „minősülnek” nemzeti és etnikai kisebbségeknek. [33]
Az utóbb kormányjavaslatként elfogadott IM-tervezet meggyőzte az autonómia-párti kisebbségeket, hogy számukra kedvező változást csupán összefogással lehet elérni. Ezért 1991. január 30-án kilenc kisebbségi szövetség megalakította a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztalát, amely egy jogi személyiség nélküli egyeztető fórumként funkcionált, és „amely a kisebbségi szervezetek érdekeinek és véleményének megfelelően kívánja elősegíteni a sorsukat alapvetően érintő törvény megszületését. Szeretnénk megtörni azt a gyakorlatot, hogy rólunk – nélkülünk döntsenek.” [34] A kisebbségek ugyanis kifogásolták, hogy 1990 májusa óta lényegében nem volt beleszólásuk a törvény-előkészítésbe, illetve tartottak attól is, hogy egy kormányzati szerv – jelen esetben a nem sokkal korábban létrehozott NEKH – úgymond kisajátítja a kisebbségi ügyek kezelését, mint tette ezt az elmúlt évtizedekben a nemzetiségi osztály. [35] Bejelentették ugyanakkor, hogy saját törvénytervezet kidolgozásába kezdenek, amely párhuzamosan futott a NEKH keretében, az IM-koncepció decemberi elutasítását követően megkezdődött előkészítő munkával.
A NEKH-nek némileg előbb, 1991 májusában elkészült és Samu Mihály nevével fémjelzett tervezete nem tartalmazta a kisebbségek meghatározását, esetleges felsorolását, [36] a helyi és országos önkormányzatok létrehozását illetően pedig két lehetőséget vázolt fel: egyfelől az önkéntes szervezeti tagság jegyében egyesületi alapon, másfelől viszont a tagok regisztrációjával közjogi alapon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzatok rendszerét. Az országos testületeket a helyiek hívhatták volna életre delegálás útján. A Kerekasztalnak 1991 júniusában, Bársony János és Kaltenbach Jenő által elkészített tervezete ezzel szemben megfogalmazta a kisebbség definícióját [37] és az identitásválasztás szabadságát. A személyi hatálya a magyar állampolgárokon kívül kiterjedt volna a legalább öt éve, életvitelszerűen itt élő, állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekre is. A kisebbségi önkormányzatok vonatkozásában kitartott a közjogi forma mellett, de elvetette a regisztráció korábbiakban felvázolt módozatait: a helyiek létrehozása a népszámlálásokon megmutatkozó lokális számarányokhoz igazodott, és megválasztásuk általánosan, minden választópolgár által történt volna. Az országos szintet a helyi testületek és országos egyesületek küldöttei alkották volna, és a Kerekasztal elképzelései szerint az alakuló ülését maga a köztársasági elnök vezette volna!
A miniszterelnök április 21-ei állásfoglalását [38] követően – amely a törvény-előkészítés felgyorsítására kérte az érintetteket –, a kormány májusban kodifikációs bizottság felállítása mellett döntött: a BM, a Külügyminisztérium, az IM, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a PM, a NEKH és meghívottként a Kerekasztal képviselőiből álló bizottság feladata a „jogalkotói munka felgyorsítása”, „a szükséges konzultációk szervezése”, illetve a „kisebbségi szervezetekkel való egyeztetés lefolytatása” lett. [39] Ugyanakkor az egyeztetéseket a Kerekasztal és a NEKH képviselői 1991 közepén kezdték meg a két fél által külön-külön kidolgozott, de alapelveikben megegyező koncepciókról, amelynek eredményeként 1991 szeptemberére elkészült egy közös, konszenzusos szövegtervezet. A szeptemberi koncepcióba a Kerekasztal sikerrel keresztül tudta vinni az elképzeléseinek többségét. A kisebbségi szervezetek az általános választójog és a szabad identitásválasztás elveinek jegyében létrejövő, autonóm és önálló, helyi és országos kisebbségi önkormányzati rendszer kialakítása mellett szálltak síkra, amely a kisebbségi autonómia érdekében szükséges döntési és participációs jogosítványokat, az arányos delegálás útján létrejövő országos önkormányzat jogszabály-alkotási hatáskörét és intézmény-fenntartó funkcióját is magában foglalta volna. Új elem lett a helyi kisebbségi önkormányzati választás kezdeményezése, illetve a köztes, területi kisebbségi önkormányzatok intézménye. [40] A rendkívül erős kollektív kisebbségi jogosítványokat és így hatékony kulturális autonómia létrehozását tartalmazó tervezet azonban a maga teljességében nem lett elfogadva.
A konszenzusos változatba azonban a szeptembertől meginduló hivatalos tárcaegyeztetés során az érdekelt tárcák igyekeztek a saját preferenciáikat beleerőltetni: az IM továbbra is kitartott az egyesületi jogi alap mellett, a BM a kisebbségi önkormányzatok rendszerét a települési önkormányzati szisztémába integrálta volna, míg a PM a lehető legolcsóbb kivitelezést tartotta szem előtt. Az államigazgatási egyeztetés során pontosított tervezet kizárta a nem magyar állampolgárokat a passzív választójog gyakorlásából, illetve az aktív gyakorlását is a kisebbségi választópolgár – a büntetőjogi felelőssége tudatában a helyi jegyzőnél megtett – nyilvántartásba vételétől tette függővé. A megfelelő számú választópolgár kezdeményezésére és utóbb, differenciált létszámban, kislistán megválasztott helyiek mellett, az arányos képviselet jegyében, négy évre létrejövő országos kisebbségi önkormányzatok alkották volna a kisebbségi autonómiát. [41] A Kerekasztal azonban határozottan elutasította a BM regisztrációs elképzelését, amelynek hatására a kisebbségi névjegyzék gondolata egy évtizedre le is került a napirendről. A szeptemberi konszenzusos koncepcióval kapcsolatban a PM-nek pedig az a fő ellenvetése volt, hogy a regisztráció hiányában nem állapítható meg pontosan a jogalanyok száma, amely így a leendő törvény finanszírozhatóságát teszi kétségessé, ezért megoldásnak a honos népcsoportok ekkoriban a Kerekasztal által szintén elvetett felsorolását (taxációját) javasolta.
A beterjesztett koncepciók közül 1992 februárjában a kormány a BM elképzelését támogatta, amely diszkriminatív megkülönböztetést alkalmazott a nemzeti és az etnikai (cigányok, örmények, zsidók) kisebbségek között, amely a kisebbségek definíciójában, a nyelvhasználati rendelkezésekben és az önkormányzatok létrehozásában öltött testet. [42] A BM a korábbi elképzelésekkel ellentétben, a létrejövő kisebbségi önkormányzati struktúrát teljes egészében a települési önkormányzatok rendszerébe–keretébe kívánta integrálni. Elgondolásai szerint a helyhatósági választásokon, az általánosan megválasztott települési önkormányzati képviselőtestületekben, amennyiben a képviselők több mint fele kisebbségi jelöltként jutott mandátumhoz, akkor kisebbségi települési önkormányzatot, ha egyharmada, akkor pedig önkormányzati képviselőcsoportot alakíthattak volna. A településrészi kisebbségi önkormányzat létrehozását a képviselőcsoport vagy az etnikai kisebbségiek kezdeményezhették volna. A korábbiakban szereplő területi kisebbségi önkormányzat viszont szintén egy évtizedre lekerült a napirendről. A tervezet mindazonáltal már magában foglalta a honos kisebbségek taxációját is, és a jogok gyakorlásának feltételéül immár a magyar állampolgárságot szabta.
A Kerekasztalnak azonban sikerült a kormányt a hazai és nemzetközi nyilvánosság mozgósításával, az ellenzéki pártok támogatásának megszerzésével meghátrálásra kényszerítenie, és a kormányküldöttséggel lefolytatott, 1992. májusi tárgyalásokon számos kérdésben megegyezésre is sikerült jutnia. Létrejött a megegyezés az egységes kisebbség-fogalomról, illetve a honos kisebbségek taxációjáról, azaz a törvény hatálya tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbségre terjed ki (bolgárok, cigányok, görögök, horvátok, lengyelek, németek, örmények, románok, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének, ukránok). [43] Megállapodtak továbbá – a kisebbséggé válás kérdésében akkoriban rendkívül megosztott zsidóság igénye nyomán – abban az eljárási módban is, amelynek segítségével az iménti felsorolás bővíthető (ezer állampolgár népi kezdeményezése). A kisebbségi önkormányzati rendszer azonban továbbra is a települési önkormányzati struktúra kereteiben maradt, és a Kerekasztal csupán az átmeneti, az 1994-es önkormányzati választásokig tartó javaslatait tudta keresztülvinni: a településrészi önkormányzatokat így népszavazással, falugyűléssel vagy közvetlen választással hívták volna életre, 1994 után azonban csak az utóbbi technika segítségével. A nem földrajzi elkülönülést jelző településrészi önkormányzatot tehát a helyhatósági választások alkalmával hozták volna létre, az aktív és a passzív választójog bármiféle korlátozása nélkül. Idő hiányában nem született viszont megegyezés az országos kisebbségi önkormányzat létrehozásának módjáról.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 5190-es törvényjavaslat 1992. júniusi országgyűlési beterjesztését követően a parlamenti pártok képviselői, szakértői dolgoztak a kisebbségi törvény további előkészítésén, amely szakaszban az illetékes Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság játszott meghatározó szerepet. A bizottság Lukács Tamás (Kereszténydemokrata Néppárt) vezetésével ad hoc albizottságot hozott létre, amely a szeptember végén meginduló általános vitával párhuzamosan az év decemberéig elemezte szakértők bevonásával a szöveget. A szakértők többsége – beleértve a Kerekasztal szakértőjét is – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a személyi hatály kapcsán nem lehetséges jobb megoldást találni, mint a nagyjából háromgenerációs (száz éves) jelenlétet előirányzó kisebbség-definíciót és a nyitott szellemű taxációt. [44] Az önkormányzatok létrehozásával kapcsolatban, a kisebbségi szervezetek körében az a félelem munkált, hogy a kisebbségi lakosság miként és fog-e egyáltalán élni a rendkívül bonyolult szisztémával, és ezért – a saját pozícióik megerősítésére is – az országos szint megalakításában szerephez juttatták volna az egyesületeket, amely elképzelést azonban a szakértők legitimációs problémákra hivatkozva vetettek el. Az ad hoc bizottság munkája előrevetítette a pártok közötti megosztottság felszínre kerülését a helyi kisebbségi önkormányzati formákat és az országos testület létrehozását illetően.
Az eddigiekben születettek, a bekért hazai és külföldi szakértői anyagok, az Európa Tanács véleményének és Tabajdi Csaba összefoglalójának [45] ismeretében látott hozzá az illetékes országgyűlési bizottság a hatpárti egyeztető tárgyalásokhoz, amelynek végeztével a még vitás pontokat politikai megállapodással zárták le. A törvény-előkészítés ezen szakaszában már csak egy alkalommal, konzultatív jelleggel vonták be a kisebbségek képviselőit, akik ez ellen a Házelnöknél fejezték ki tiltakozásukat. [46] A képviselők elfogadták, hogy a taxáció a törvény bevezetője helyett a zárórendelkezései között legyen. A hatpárti egyeztetéseken az ellenzéki pártok kifejezték az aggályaikat a kisebbségi települési önkormányzat formájával kapcsolatban, amelyhez viszont a kormányoldal – a területi autonómia szükségességére való hivatkozással – feltétlenül ragaszkodott. Hosszas viták előzték meg a helyi kisebbségi önkormányzatok különböző típusait és azok elnevezéseit is: végül mind a három forma megmaradt, de Németh Zsolt (Fidesz) és Tabajdi Csaba (MSZP) felvetése nyomán helyi szinten kisebbségi települési önkormányzat (kisebbségi képviselők 50% felett), a képviselőcsoport helyett közvetett, míg a településrészi helyébe közvetlen úton létrejövő, egységesen elnevezett helyi kisebbségi önkormányzatok lettek az elfogadott meghatározások. Az országos szint vonatkozásában, az akkori küldöttrendszer helyett az MSZP közvetlen választást szorgalmazott, amelyben a választópolgároknak külön kellene kérniük a szavazólapot. A Fidesz kezdeményezte a delegálás helyébe a közvetett választás, a kisebbségi önkormányzati képviselőkből és külön elektorválasztó gyűléseken megszavazott képviselőkből álló elektori rendszer bevezetését, amely végül győzedelmeskedett a hatpárti tárgyalásokon. [47]
A politikai megállapodást követően, április 1-jére a felkért szakértők elkészítették a tervezetet, amelyet április 26-án hatpárti módosító indítványcsomagként együttesen adtak be az Országgyűléshez. Így az 1993. július 7-én, [48] rendkívül impozáns, 96,5%-os többséggel [49] elfogadott normaszöveg számos vonatkozásban a parlamenti pártok kompromisszumát tükrözte, amelynek hatása több, belső koherencia-zavarban mutatható ki. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény utóbb – két rendelkezését leszámítva – 1993. október 20-án lépett hatályba. A norma elfogadásával és életbelépésével lezárult a közel öt éve, különböző szereplők részvételével és eltérő szinteken zajló kidolgozás folyamata, és kezdetét vehette a hatályosulás, a végrehajtás szakasza.
Az elfogadott és hatályba lépett kisebbségi törvény személyi hatálya tulajdonképpen több pilléren nyugszik. [50] Az előzetes megállapodásoknak megfelelően tartalmazza a kisebbségek definícióját, [51] a kisebbségek által használt nyelvek katalógusát, [52] valamint a honos népcsoportok taxációját. [53] Hangsúlyos elemként szerepel a szabad identitásválasztás elvének [54] kodifikálása is. Mindazonáltal az imént említett elemek ellenére, a kisebbségi törvény továbbra is többnyire absztrakt, konkrétan nemigen megfogható jogalanyokkal rendelkezik: nem ismerjük a törvény által érintett személyi kör tényleges nagyságát, hiszen a kisebbségek népszámlálásokon megnyilvánuló és becsült létszámadatai között többszörösek az eltérések. A regisztráció tilalma olyannyira hatással volt a közpolitikai hálózat kimunkáló tevékenységére, hogy nem lehetett érvényesíteni az Alkotmánynak azt az 1990 óta hatályos rendelkezését, amely szerint a kisebbségek joga helyi és országos kisebbségi önkormányzatok létrehozása, mivel nem lehetett egy, csak a kisebbségekhez tartozók számára rendelkezésre álló választási szisztémát kialakítani. Ezért 1994 végén, az önkormányzati választások előtt az a kapcsolódó döntés született, amely az alaptörvénybe foglalta minden nagykorú magyar állampolgár aktív és passzív választójogát a kisebbségi önkormányzati választások alkalmával. [55] A jogalkotó tehát egyértelműen a minden választópolgár választásának és választhatóságának, illetve a szabad identitásválasztás elvének adott elsőbbséget a kisebbségi önkormányzati választások, azaz a törvény alkalmazása során. A hatályosulás és a végrehajtás több mint egy évtizedes tapasztalatai, azok értékelése azonban a kialakított választójogi rendszer gyökeres megreformálására késztették a politikai döntéshozatali folyamat résztvevőit. A kisebbségi önkormányzati választásokkal összefüggő problémák tehát visszahatottak és ismételten napirendre kerültek a magyarországi kisebbségpolitikában, és így vehette kezdetét a megoldandó szakpolitikai ügy lehetséges megoldásainak kidolgozása.
[1] A kisebbségi törvényt 2005 júniusáig a következő jogszabályok módosították: 1994. évi LXII., LXIII., LXXV., CIV. törvények, 1995. évi VI. törvény, 1996. évi XXV., LXXI., LXXVIII. törvények, 1998. évi LXXXVI. törvény, 1999. évi LXV. törvény és a 2003. évi LXI. törvény.
[2] Az elfogadott törvényt a köztársasági elnök 2005. június 21-én véleményezésre megküldte az Alkotmánybíróságnak (AB), mivel a vonatkozó rendelkezését alkotmányellenesnek tartotta. A kifogásolt pont szerint a települési kisebbségi önkormányzat legtöbb szavazattal megválasztott tagja bizonyos feltételek teljesülése esetén a helyi önkormányzat képviselőtestületének tagjává vált volna. A bekezdést – a választójog egyenlőségének és közvetlenségének sérelmére hivatkozva – az AB szeptember 27-én kelt határozatában szintén elvetette. Az Országgyűlés október 17-én azonban ismételten, ellenszavazat nélkül elfogadta a törvényt és annak sürgősségi kihirdetését – már az alkotmányellenesnek nyilvánított bekezdés nélkül. Egyúttal határozatban szólította fel a kormányt, hogy harminc napon belül terjesszen egy törvényjavaslatot a kisebbségek kedvezményes önkormányzati mandátumhoz jutásáról.
[3] A kézirat lezárásának időpontja: 2005. október 27.
[4] Hague, Rod – Harrop, Martin – Breslin, Shaun: Comparative government and politics. Houndmills – Basingstoke – Hampshire, MacMillan, 1992. 402–406. p. ÁGH Attila: Közpolitika. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Budapest, Osiris, 1999. 137–140. p.
[5] Brunner, Georg – Küpper, Herbert: European Options of Autonomy: A Typology of Autonomy Models of Minority Self-Governance. In: Gál Kinga (ed.): Minority governance in Europe. Budapest, Local Government and Public Service Reform Initiative – Open Society Institute, 2002. 26–30. p. Szarka László: Kisebbségi kulturális autonómiák Európában. Európai Utas, 2005/ 1. sz. 17. p.
[6] Howlett, Michael – Ramesh, M.: Studying Public Policy: Policy Cycles and Policy Subsystems. Toronto – New York – Oxford, Oxford University Press, 1995. 186–187. p.
[7] A nemcselekvés politikájáról l. Heidenheimer, Arnold J. – Heclo, Hugh – Adams, Carolyn Teich: Comparative Public Policy. The Politics of Social Choice in America, Europe, and Japan. New York, St. Martin’s Press, 1990. 5–6. p. Hogwood, Brian W. – Gunn, Lewis A.: Policy Analysis for the Real World. Oxford University Press, 1989. 21. p.
[8] Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág, 1999. 261. p.
[9] Hague – Harrop – Breslin: i. m, 407. p.
[10] Ágh: i. m. 153. p.; Hague – Harrop – Breslin: i. m. 403. p.
[11] RHODES, R. A. W.: Understanding Governance. Policy Networks, Governance, Reflexivity and Accountability. Buckingham – Philadelphia, Open University Press, 1997. 38. p.
[12] Uo. 39. 45. p.
[13] Ld. 60/ 1988. (VII. 22.) MT rendelet az államminiszter feladatáról és hatásköréről. 1. §. b.
[15] L. 34/1990. (VIII. 30.) Korm. rendelet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalról.
[16] A szövetségek főtitkárainak pozícióba helyezéséhez a Magyar Dolgozók Pártja, illetve az MSZMP Titkárságának, utóbb a PB döntésére volt szükség. L. T. Varga György – Szakadát István (összeáll.): Íme, a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle, 1992/2. sz. Így lehetséges volt az is, hogy például a megbízott nemzetiségi osztályvezető két nappal a „választást” napirendre tűző választmányi ülés előtt értesítette a nemzetiségi sajtót annak eredményéről. Magyar Országos Levéltár XIX-I-9-ee. 2. d. 13/2. t. 37075. Gyurok Györgynek, a Délszláv Szövetség főtitkárának megválasztása (Budapest, 1982. április 26.).
[17] Bővebben l. Győri Szabó Róbert: Kisebbségpolitikai rendszerváltás Magyarországon a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság történetének tükrében (1989–1990). Budapest, Osiris, 1998.
[18] Hogwood, Brian W. – Gunn, Lewis A.: i. m. 7–8. p.
[19] Samu Mihály: A nemzetiségi törvény megalkotása nem pártügy (Kézirat). 1989. 1. p. Teleki László Intézet Könyvtára (a továbbiakban TLIK). Győri Szabó: i. m. 99–100. p.
[20] A szerzőpáros kiemelte, hogy a kisebbségi kérdésben való „nemzetközi fellépésünk hitelét, erkölcsi fedezetét folyamatosan változó, bővülő, továbbfejlődő hazai nemzetiségi gyakorlatunk adhatja csak meg.” Szokai Imre – Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 10. 10–11. p.
[21] Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998. 177. p.
[22] A tervezet szerint „nemzetiségi jogok gyakorlására jogosult az, aki nemzetiségi származású és maga annak tartja magát, aki igényt tart a nemzetiségi nyelv és kultúra ápolására.” Intézményi–szervezeti következményként hangsúlyozta az érdekképviseleti jog érvényesítését „minden szinten.” Hambuch Géza: Javaslatok nemzetiségi törvény megalkotásához. Tervezet (Kézirat). 1988. TLIK.
[23] A leendő törvény személyi hatályát ugyanakkor – a német szervezet koncepciójához hasonlóan – némileg homályosan képzelte el: „törvényben nehezen definiálható kompromisszumként kínálkozik annak kimondása, hogy a meghatározott jogok gyakorlásának feltételeit minden olyan településen biztosítani kell, ahol a nemzetiségiek jelenléte a mindennapok során kimutatható.” Stark Ferenc: Javaslat a nemzetiségi törvény elveire (Kézirat). Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztály, 1988. 6. p. TLIK.
[24] Ezen koncepció személyi hatálya még csupán a korszak hivatalosan elismert nemzeti kisebbségeit (déli szlávok – horvátok, szerbek, szlovének –, németek, románok, szlovákok) tartalmazta. De kiemelte, hogy „a nemzetiségi törvénnyel kapcsolatban fölvetődik más kisebbségek kérdése (cigányok, zsidók, magyarországi örmények, bolgárok, lengyelek, vallási közösségek). Ezekre a közösségekre a nemzetiségi törvény nem vonatkozik, ám ha szervezeti fejlődésük – az egyesülési törvény alapján – eljut arra a szintre, hogy nemzetiségi jellegű szervezettséget érnek el, akkor az országgyűlés nemzetiségi bizottságának véleménye alapján a minisztertanács nemzetiségi államtitkársága engedélyezheti külön nemzetiségként való működésüket.” Látható az is, hogy Samu szervezeti–intézményi vonatkozásban hangsúlyosan az államigazgatást reformálta volna meg (országgyűlési bizottság, államtitkárság, tanácsokban nemzetiségi bizottságok). Samu Mihály: Előterjesztés a nemzetiségi törvény koncepciójáról (Kézirat). 1988. TLIK. A koncepció felújítását az alábbiakkal indokolta: „tavalyelőtt a személyi változások újabb reményt keltettek bennem, s újólag elővettem a följegyzésemet, s többen támogatták a fölelevenített kezdeményezésemet. Ennek lett következménye a tavalyi előkészítés.” Samu Mihály: A nemzetiségi törvény megalkotása nem pártügy, i. m. 2. p.
[25] Bodáné Pálok Judit: A magyar kisebbségi törvény megszületésének körülményei. Acta Humana. Emberi jogi közlemények, 1993/ 12–13. sz. 26. p.
[26] Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1993. 261–262. p.
[27] Balogh Sándor (főszerk.) – Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai 1848–1993. Budapest, Napvilág, 2002. 735–736. p.
[28] Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága. Budapest, Osiris – Századvég, 1995. 36. p.
[29] Bíró Gáspár: A nemzeti és etnikai kisebbségi törvénytervezetének alapelvei (Kézirat). Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkársága, 1989. TLIK. Bíró Gáspár: A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségi törvénytervezet alapelvei (Kézirat). 1990. TLIK.
[30] Sitzler, Kathrin – Seewann, Gerhard: Das ungarische Minderheitengesetz: Vorbereitung, Inhalt, öffentliche Diskussion. In: SEEWANN, Gerhard (hrsg.): Minderheiten als Konfliktpotential in Ostmittel- und Südosteuropa. München, R. Oldenbourg Verlag – Südosteuropa-Gesellschaft, 1995. 359. p.
[31] 1990. évi LXIII. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításáról. „5. §Az Alkotmány 68. §-a a következő (4) bekezdéssel egészül ki, és a jelenlegi (4) bekezdésének számozása (5) bekezdésre módosul:
"(4) A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.” Az önkormányzatokban megnyilvánuló kulturális autonómia célkitűzését megerősítette „A Magyar Kormány kisebbségpolitikai koncepciója” (Budapest, 1991. május 17.) c. dokumentum is.
[32] Baka András: Az új magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségi törvény koncepciójáról. Regio, 1990/ 4. sz. 59–66. p. Mindezen társadalmi előfeltételek következtében, Baka szerint „a mai feltételek között a megalkotandó törvény csak azt a vezérfonalat követheti, hogy – a nemzeti és etnikai kisebbségeket a társadalom fontos és megőrzendő tényezőinek, illetőleg a politikai és kulturális pluralizmus lényeges elemeinek tekintve – hosszú távra rögzíti azokat a garanciákat és feltételeket, amelyek között e kisebbségi jogok érvényesülhetnek. A kisebbségi lét okozta hátrányos helyzet felszámolását egyaránt tekinti állami és társadalmi feladatnak is. Szabályozási módja, az alapvető jogok és garanciák rögzítése mellett, utat nyit bármely olyan önkormányzati, érdekvédelmi, oktatási és kulturális elképzelésnek, amely az adott kisebbségek identitásuk megőrzésére alkalmasnak tartanak.” Uo. 62–63. p. Az 1989-es változat a törvény mellékletében sorolta fel a személyi kört alkotó kisebbségeket, az 1990-es változat viszont már konkrétan megnevezte a cigány, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák, a szlovén és a zsidó közösségeket.
[33] Törvényjavaslat a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (Igazságügyminisztérium, 1990. december 22.). TLIK. Schlett István: Nemzet és polgár. A nemzeti és etnikai kisebbségi törvény tervezeteihez. Világosság, 1991/ 3. sz. 175. 177–178. p.
[34] Levélváltás a magyarországi kisebbségi törvénytervezetről. Regio, 1991/ 1. sz. 186. p.
[35] Herbai István: Európa felé – kis kitérővel? A magyar nemzetiségi politika a rendszerváltás éveiben. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1992. 5. p. Lásztity Péter előadása. In: Egyed Albert – Tokaji Nagy Erzsébet (szerk.): Kisebbségek és önkormányzat. Az 1993. szeptember 27–29. között Szentendrén tartott konferencia előadásai és vitája. Budapest, Minoritás Alapítvány, 1994. 68. p.
[36] E helyett „az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság véleményének meghallgatását követően határozatban állapítja meg, hogy az eddigi önkifejeződések alapján a törvény alkalmazása szempontjából mely kisebbségek minősülnek nemzeti, illetve etnikai kisebbségnek.” A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvénytervezet (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1991. május 15.) 47. § (1). TLIK.
[37] „E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan csoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai a lakosság többi részétől nemzeti vagy (etnikai) sajátosságaikban különböznek, és olyan összetartozás-tudatról tesznek bizonyságot, amely saját kultúrájuk, hagyományaik, nyelvük megőrzése és történelmileg kialakult közösségek sajátos érdekeinek védelmére irányul.” Törvénytervezet a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (Kisebbségi Kerekasztal, 1991. június). TLIK.
[38] Közli: Európai Utas, 1991/ 2. sz. 45. p.
[39] A Magyar Köztársaság Miniszterelnökének két állásfoglalása a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos teendőkről. Regio, 1991/ 2. sz. 212. p.
[40] Törvénytervezet a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (1991. augusztus 30.). TLIK.
[41] Törvénytervezet a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (1991. október–november). TLIK.
[42] Az 1992. februári törvénytervezet definíciója szerint „… a nemzeti kisebbségek azok a saját nyelvvel és kultúrával rendelkező népcsoportok, amelyek a magyarsággal történelmileg együtt élnek, és van anyanemzetük. Etnikai kisebbségek azok, amelyeket a lakosság többi részétől saját nyelvük vagy kultúrájuk, hagyományaik különböztetnek meg, de nincs anyanemzetük, illetve a magyarsággal való történeti együttélés során nemzeti kisebbségként nem artikulálódtak.” TLIK.
[43] Ez a megállapodás viszont az azóta eltelt időszak tapasztalatait figyelembe véve, „befagyasztotta” a honos közösségek körét. 1993 tavaszán, az 1992 márciusában bejegyzett Magyarországi Olasz Szövetség kísérelte meg az olaszok kisebbségként való elismertetését, de a NEKH a kezdeményezést elutasította. L. Magyar Országgyűlés Irat- és Levéltára (a továbbiakban MOIL) 1990–1994. Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság (a továbbiakban EJKVB) 25. d. OB-XII/166/93. Szintén 1993 tavaszán jelentkezett be az illetékes országgyűlési bizottságnál az 1992 októberében, a Magyarországi Szlovének Szövetségével szemben megalakult Magyarországi Vendek Szövetsége, amely kisebbség már semmiképpen sem kerülhetett a törvény személyi körébe. MOIL 1990–1994. EJKVB 25. d. OB-XII/192/93. L. még M. Kozár Mária: A magyarországi szlovének. Letelepedésük, múltjuk, jelenük. Vasi Szemle, 1999/ 4. sz. A kisebbségi törvény elfogadása előtt egy hónappal a katymári Bunyevác Kulturális Egyesület tiltakozott a bunyevácok törvényi szerepeltetésének elmaradása miatt. MOIL 1990–1994. EJKVB 33. d.
A kisebbségi törvény hatálybalépését követően, napjainkig az egyik legjelentősebb kísérlet az égei macedónokhoz kapcsolódott, akik a görög polgárháború menekültjeiként érkeztek Magyarországra, és jelenleg körülbelül 1600-an élnek az országban. Kérdéses viszont az ő esetükben, hogy a jelenleg a görögökhöz sorolt népcsoport megfelel-e a törvényben rögzített százéves itt-tartózkodás követelményének. L. Fahidi Gergely: Új nemzeti kisebbség Magyarországon? HVG, 2001. május 12. 91–92. p. Az Országos Választási Bizottság (OVB) 2001. május elején hitelesítette az Égei Makedónok Magyarországi Szövetsége Egyesület aláírásgyűjtő ívét. L. még 1/ 2001. (V. 7.) OVB határozat. A másik – sokkalta vitathatóbb – kezdeményezés 2004–2005-ben a magyarországi hunokhoz kapcsolódott, amelyet 2005 áprilisában szavazott le az Országgyűlés (32/2005. (IV. 27.) OGY határozat). 2005 őszén újabb országos népi kezdeményezés indult, ezúttal a zsidóság kisebbségként való elismeréséért. L. 38/2005. (X. 20.) OVB határozat.
[44] Jegyzőkönyv az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága kisebbségi törvénytervezet előkészítésével foglalkozó albizottságának 1992. szeptember 30-án, szerdán, 10 órakor az Országház főemelet 11. számú tanácstermében tartott üléséről. MOIL 1990–1994. EJKVB 17. d. Az ad hoc bizottság működésének időszakában Varga János (Magyar Demokrata Fórum – MDF) kívánta a jogalanyiságot némileg átalakítani, köztük a százéves honosság helyett az 1920-as kezdőidőpontot kodifikálni. A száz év bizonyos mértékű leszállítása a Magyar Szocialista Párt (MSZP) képviselőinek és szakértőinek is törekvése volt.
[45] Tabajdi Csaba: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvénytervezet módosításának néhány kulcskérdése (Vázlat a hatpárti tárgyalásokhoz). (Budapest, 1992. december 18.) MOIL 1990–1994. EJKVB 20. doboz OB-XII/1469/93.
[46] Dr. Doncsev Toso (Magyarországi Bolgárok Egyesülete, Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztalának Elnöke) – Dzindzisz Jorgosz (Magyarországi Görögök Kulturális Egyesülete) – Dr. Karagics Mihály (Magyarországi Horvátok Szövetsége) – Hambuch Géza (Magyarországi Németek Szövetsége) – Zsigó Jenő (A Magyarországi Roma Szervezetek képviselője a Kisebbségi Kerekasztalban) – Lásztity Péter (Szerb Demokratikus Szövetség) – Mata Mihály (Magyarországi Szlovákok Szövetsége) levele Dr. Szabad György, a Magyar Köztársaság Országgyűlése Elnöke részére (Budapest, 1993. április 21.). MOIL 1990–1994. EJKVB 28. d. OB-XII/366/93.
[47] Jegyzőkönyv az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának 1993. február 4-én, csütörtökön, a Parlament főemeleti termében megtartott üléséről. Jegyzőkönyv az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának hatpárti egyeztető albizottságának 1993. február 25-én, csütörtökön, a Parlament főemelet 11-es számú termében megtartott üléséről. Jegyzőkönyv az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának 1993. március 11-én, csütörtökön, 9 órakor az Országház főemelet 11-es számú termében tartott hatpárti egyeztető tárgyalásokról. MOIL 1990–1994. EJKVB 16. d. Összefoglalóan l. Az 5190. számú a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényjavaslat hatpárti egyeztető tárgyalásain megszületett politikai megállapodás (Budapest, 1993. március 18.). MOIL 1990–1994. EJKVB 25. d. OB-XII/182/93. A Kisebbségi Kerekasztal több kifogást talált a politikai kompromisszum pontjai között, például szervesen részt kívánt venni az országos önkormányzat megválasztása részleteinek kidolgozásában. L. Dr. Doncsev Tosónak, a Kisebbségi Kerekasztal elnökének levele Dr. Fodor Gábornak, az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága elnökének (Budapest, 1993. március 31.). MOIL 1990–1994. EJKVB 27. d. OB-XII/277/93.
[48] További kisebbségi sérelemként említhető, hogy a plenáris ülésre a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségi szervezetek képviselői meglehetősen késve – a levéltári források tanúsága szerint egy nappal előtte, vagy aznap – kapták kézhez a meghívót, így többen csak késve vagy egyáltalán nem tudtak elmenni a Parlamentbe. A július 7-ei ülésre összesen 27 nagykövetség, 7 határon túli magyar politikai párt, a Magyarok Világszövetsége és 20 hazai kisebbségi szervezet képviselője volt hivatalos. L. Dr. Fodor Gábor a bizottság elnöke az Őrségparancsnoknak (Budapest, 1993. július 7.). MOIL 1990–1994. EJKVB 29. d. OB-XII/392/93.
[49] A törvényjavaslat elfogadásához érkezett három ellenszavazat egyike Horváth Aladáré (Szabad Demokraták Szövetsége) volt, aki már a kidolgozás során többször kifejezte a normaszöveggel kapcsolatos elégedetlenségét. Az általános vita alkalmával jelentette ki, hogy „… az államalkotó kisebbségek kisebbségi önkormányzatai nem kisebbségiek. Nem kisebbségiek, mert nem a kisebbségek hozzák létre, mert nem autonómok, feladatuk és hatáskörük többségi testületi döntéstől függ, mert a kisebbségeknek nem felelősek.” Országgyűlési Napló. 1993. március 9., a tavaszi ülésszak 12. napja, az általános vita folytatása.
[50] Eiler Ferenc – Kovács Nóra: A kisebbségi önkormányzatok rendszere Magyarországon. Regio, 2000/3. sz.
[51] „1.§ (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”
[52] „42. §E törvény értelmében kisebbségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a cigány (romani, illetve beás), a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán nyelv.”
[53] „61. §(1) E törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak minősülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.”
[54] „7. §(1) Valamely nemzeti, etnikai csoporthoz, kisebbséghez (…) való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. A kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozatra senki sem kötelezhető.”
[55] 1994. évi LXI. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról. „2. §(1) Az Alkotmány 70. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
(1) A Magyar Köztársaság területén élő minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési és a helyi önkormányzati, továbbá a kisebbségi önkormányzati választásokon választható és – ha a választás, illetőleg népszavazás napján az ország területén tartózkodik – választó legyen, valamint országos vagy helyi népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen.”
Hogy mennyire autentikus forrás egy-egy nemzetiség számszerűségének objektív megítéléséhez a mindenkori népszámlálások, arról legékesebben Föglein Gizella munkája szól, melyre már történt máskor is hivatkozás részemről.
Ne feledjük, a kisebbségi törvény által elismertek és felsoroltak között ott van a honi cigányság is, akik önmagukban ennél a számnál jóval több lélekszámot jelentenek.
Félreértés ne essék, a beidézett tanulmány nem csak az állam által elismert kisebbségekkel foglalkozik!
"Hogy a bunyevácok nemcsak Hercegovinából illetve Dalmáciából költöztek át hozzánk, hanem Boszniából is, azt a bajai bunyevácok letelepedése is mutatja. Már 1622-ben, tehát a török hódoltság idejében szerepel a bajai bunyevác plébánia, abból az alkalomból, hogy Matkovics Simon János világipap misszionárius kéri a Hitterjesztési Bizottságtól a kalocsai egyházmegyéhez tartozó bunyevác plébániát a régi engedményekkel és kiváltságokkal (Fermendzin Özséb: Acta Bosnae 367. old. In tab. ol. memoriali 382, fol. 93. és 114.)"
Forrás:P. Unyi Bernárdin OFM: SOKÁCOK-BUNYEVÁCOK és a bosnyák ferencesek története
"A bunyevác a sokáccal rokon, de nem azonos nép. Amíg a sokácok ősei a thrák-pannonok, addig a bunyevácoké a dardánok vagy dákok. Őshazájuk valamikor Alsópannóniától és Mysiától északra, az Alsóduna balpartján terült el, ahonnan a VI. század végén és a VII. század elején a Fekete-tenger vidékékéről előretörő bolgárok nyomása folytán Illyrium-ban voltak kénytelenek letelepedni."
Forrás:P. Unyi Bernárdin OFM: SOKÁCOK-BUNYEVÁCOK és a bosnyák ferencesek története
Nos, kérem, helyezzük egymás mellé Gara község népszámlálási kimutatását, valamint az idei év során lezajlott önkormányzati választások, horvát kisebbségi választással kapcsolatos adatait.
Mi világlik ki leginkább az összehasonlításból?
Nem más, mint az, hogy a magát jobb híján horvátnak jelölő, de valójában kevés kivételtől eltekintve nem valló bunyevácok száma, 282-ről már csak 98-ra zsugorodott, amikor eme etnikum lobogója alatti kisebbségi önkormányzat szükségszerűsége vált kérdéssé.
A választópolgári joggal bíró garai "horvátok" kétharmada számára vagy közömbös, hogy lesz-e horvát kisebbségi önkormányzat a faluban, vagy éppen ekként nyilvánítják ki csendes nemtetszésüket azzal a rendszerrel szemben, mely egy számukra idegen etnikum körébe kényszeríti őket.
No de vajon, kikből állhat az a 98 fő?
Naná, hogy a kisebbségi tisztségeket betölteni szándékozókból, a majdani ezzel járó pénz által irányítottakból, és azok családtagjaiból, barátaiból, no meg hát azokból az agymosás által megtévesztettekből, kik a hosszú évek óta folyó horvát asszimilációs politikának hitelt adnak.
Tehát részint olyanokból, kik a lelküket pénzért áruba bocsátják, részint naiv polgáraiként a világunknak a módszeresen megtévesztettekből.
Ennyit a fránya számokról, és arról, hogy ki minek "vallja" magát!
