Ez a helyet azért hoztam létre,hogy minden olyan mű,gondolat,szerzemény,ami nem fér bele logikailag,vagy jó ízlésileg a Vers,vagy amit akartok.. topikba,ide kerülhessen.Legyen hát ez a topik azoknak az irodalmi gondolatoknak a gyűjtőhelye,amelyek az apatopikban eretneknek számítanak.
Úgy vélem ebben a topikban feloldhatjuk még az alapvető tilalmat is.Tehát ha valakinek olyan ingere támad,ám próbálja ki magát és lepjen meg bennünket néhány "sajátverssel"! Vagy ha szégyenlős az illető,akkor megteheti helyette más,hisz ugye az apatopikban az a kiskapu is tiltott,hogy bármely klubtag saját művét idézze egy másik klubtag.
Nosza!:-)
Érdekes, hogy kamaszkoromban annyira nem szerettem. Vallom is, hogy Ő nem az ifjúságnak írt. Az Ő műveihez meg kell érni az embernek, hogy értékelni tudja.
Te persze már akkor is értékelted, mert koravén voltál. :) Én meg mivel későn érő típus vagyok csak vénkoromban kezdtem el szeretni.
Mikor olvasom - ahogy az előző verse végén írja - úgy érzem, mintha a szívemet simogatnák.
Fogadok, hogy az " Emberek között" nincs meg Neked!
Jó is, bizony. Én is begyűjtöttem az évek során 16 db. Fekete István kötetet, de az utóbbi években jöttem rá, hogy azért még néhány hiányzik. És biza' jómagam is szinte kamasz koromtól kezdve olvasom újra és újra mindegyik művét. Nem lehet megunni.
Ritkán múlik úgy el este, hogy nem olvastam Fekete Istvánt. Minden műve megvan és nem csak amiket Ő írt, hanem azok is amiket Róla írtak.
Elmondhatatlan hogy mennyi szépséget, jóságot adott eddig és remélem még sokat fog adni.
A polcomon sorba vannak rakva a könyvei és mikor egyet befejezek, csak úgy találomra nyúlok a következőért. Mindegyiket nagyon sokszor olvastam, mégsem unom meg.
Ez nem vers
Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
Na, megkerestem: az idők kezdete óta hétszer tettem fel ezt a verset és némelyik alá még szösszenetet is írtam. Bizonyság arra, hogy tényleg jó ez a költemény.:-)
Pl.:
'(hmmm....érdekes. De az a fránya harmonikus sor tényleg divergens...pedig csak egy kevés, egy egészen kevés jóindulat, egy minimális belátás kellene hozzá és konvergens lehetne, hiszen a legtöbb jó családból való sorozat ilyen: de nem és nem. Makacs, mint egy negyedfokú nemlineáris függvény. Ezek mind ilyen megátalkodottak. Semmit nem jelent nekik a szokásjog, a tradíció. Az, hogy a legtöbb determináns lenézi őket, mert nem állnak be a sorba. Így hát egyedül járnak moziba, lóversenyre és tüdőszűrőre. De úgy kell nekik. Miért nem állnak be már végre abba a kurva sorba. /elnézést/ De hát ezeknek beszélhet az ember.. Tudom. Ismerem őket. Rokonok.) :-)'
Egy másik szösszenetem:
Egyébként érdemes jobban belegondolnunk a vers mondandójába.
A harmonikus sor esete a befolyásoló erőkkel rendhagyó eset , nagyon jól reprezentálja a közömbös ellenállás eredményességét a hatalommal szemben. Ugyanis valamely nézet elfogadtatására nagyon sok módszer létezik. Meggyőzés, erőszak, megvesztegetés, zsarolás...stb. Egy nem divergens sor esetében bármelyik alkalmazható. Mert mi van, ha valamely konvergens sor nem fogadja el a "kívánatos" nézeteket, elveket? Ugye, először megpróbálják meggyőzni. Ha ez nem megy, akkor jön az erőszak. Ha a konvergens sor olyan erős -igen, léteznek nagyon erősen konvergáló sorok- akkor következik a zsarolás. Mert hát minden konvergens sornak van valakije, akit félt, akit óvni szeretne és akinek nem szeretné, ha bántódása lenne, vagy -konvergens soroknál ezt sosem tudni- minden konvergens sornak van valami "sötét" dolog a múltjában, amit alkalomadtán elő lehet ráncigálni és meglobogtatni a konvergens sor orra előtt. Ezért aztán a konvergens sorok többsége elvtelen, gyenge, megalkuvó. Nézd csak meg, hány ilyen sor van, amelyik a vége felé elveszíti konvergenciáját, aztán már azt sem tudja, sor egyáltalán, vagy mátrix. Bezzeg a harmonikus sor a maga divergenciájával! Őt nem lehet erőszakkal befolyásolni! Erősebb, mint bármelyikük! Egyedülálló a matematikában! És ráadásul nincs múltja sem, amivel zsarolható volna -vagy ha van is, az olyan távoli mélységekbe merül, hogy közönséges hatalom által ki nem bogozható, fel nem deríthető.
A harmonikus sor harmóniája ellenére maga a tömény titokzatosság. És van egy óriási előnye: szükség van rá! Még a hatalomnak is szüksége van rá, hogy módszereit gyakorolhassa! Ezért aztán csak módjával lehet rajta erőszakot alkalmazni, megsemmisíteni pedig végképpen nem szabad, nem lehet. A harmonikus sor ezért maradhat divergens...amíg világ a világ...'
Hát igen: akkor még jobban forgott az eszem kereke...
Egyébként nekem például egyik rossz tulajdonságom, hogy általában erősen konvergálok a divergenciához.:-) Tudom, sokan utálnak ezért. De van néhány -számomra kedves- ember, aki jobban ismer annál, mintsem ezért haragudjon rám.
1. Divergens: Egymástól elhajló,eltérő, széttartó.
2. A prímszámok reciprokaiból alkotott sor divergens.
3. A harmonikus sor a természetes számsor reciprok értékeinek összegzéséből áll elő.
Világos. A kérdés csak az, hogy megbocsátható vagy legalábbis elnézhető -e ez neki?
Jó pár évvel ezelőtt találtam rá erre a versre az "apatopikban". Talán éppen "apa" tette fel. Én meg rögtön feltettem a kedvenceim közé.
Rakovszky Zsuzsa
A harmonikus sor
Hermann Tamásnak
,,A harmonikus sor divergens."
Egy ideig ezt elnéztük neki. Végül is nem vagyunk egyformák, és ahány ház, annyi szokás, satöbbi. Legfeljebb azt reméltük, majd élményekben gazdagodva egy kissé árnyaltabban fogja látni a dolgokat. Gyöngéden bár, de félreérthetetlenül felhívtuk rá a figyelmét: az élet ennél azért bonyolultabb. Utaltunk a nehéz gazdasági helyzetre, a kedvezőtlen időjárásra, valamint arra, az efféle merevség nem visz semmi jóra. Próbáltunk emberi érzéseire hatni: kértük: gondoljon özvegy édesanyjára - vagy legalább a miénkre, a reumánkra, gyermekkori traumánkra, s hogy mi mindent éltünk mi át. Majd közöltük vele, nem ismeri a gyakorlati életet; és hogy az emberek túlnyomó többsége nem így gondolkodik. És - minden rosszindulat nélkül bár, de emlékeztettük rá, hogy ő sem tökéletes: a maga idejében tett ő is egyetmást. Ha mégsem, no mondd már, hát majd fog. Ekkora megátalkodottság végül is, érthető módon, még minket is fölingerelt, de hangsúlyozzuk: továbbra is csak észérvekkel kívántunk hatni rá. Úgymint: először szóban, majd írásban figyelmeztettük; 100 forint pénzbüntetésre és fővesztésre ítéltük; bevontuk a félárúját, a helyjegyét, a tejjegyét; letéptük a jobb fülét, aztán a balt; indexre tettük; sós kútba tettük, onnan is kivettük, kerék alá... egyszóval mindezt és más bevált meggyőzési módszereket is alkalmaztunk vele szemben. Fájdalom, minden jószándékunk falra hányt borsónak bizonyult: a harmonikus sor továbbra is, kitartóan divergens.
És akkor itt az ihlető . Az egyik. Félek, hogy a másikat már soha nem találom meg.
John Milton
Májusreggeli dal
A Hajnalcsillag - napunk hírnöke - Táncolva jő keletről, és vele Május, ki zöld öléből szertehint Sárga nárciszt és sápadt kankalint. Üdv, gazdag május, hisz' tevéled Ifjúság, kéj s vágy megéled, Fű-fa búvik köntösödbe, Völgy-hegy áldásodra büszke. Téged köszönt hát kora énekünk, Üdvözlünk, soká légy velünk!
Ez a vers 11 évvel ezelőtt született, egy unalmas tavaszi délelőtt a munkahelyemen. Milton ihlette, meg egy gyerekkori emlék: Egy könyvet nézegetek, amiben szép, színes képek vannak. Az egyiket különösen sokáig nézem: Gyönyörű, hosszú szőke hajú lány mosolyogva, mezítláb lépked egy csomó virágon, amit a kötényéből szór szét maga körül. A fején ugyanilyen virágokból van a koszorú. Alatta a cím: Május
Május
Míly szép, ahogy dalolva lép, S hozza magával a nyár üzenetét. Fején koszorú: mint tarka rét, S kötényéből szórja szét A tavaszi virágok özönét.
Szeretlek szép Május.
Lépted nyomán öröm fakad, Múlik a fájdalmas nyomás, Olyan ez, mint a varázs: Illatok szállnak a szélben, S e millió zenész hirdeti az Illanó ifjúság örömét.
Humoros sőt groteszk, mégis érzékeny zeneiség ez a vers. Mindig felvidít.
Ló
Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa felnéz. A tepsiben a harcsa rotyog. Ki lehet az ilyenkor? Ló áll az ajtó előtt.
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt? Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs. Mindenki az előszobába jön.
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel - „a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester... Én voltam tudniillik, aki csütörtökön felhozta a zongorakulcsot...”
Tizenkét ember és egy eb állnak, mint a kisértetek - a kisfiú nagyot rikolt -, állnak, gyökeret verten.
A Ló, látván, hogy meg nem értik, fejét búsan lehajtja térdig, s szelíd mosollyal, mint a vértanuk indul a lépcsőn lefelé.
Tabló. - Keresvén e tünet okát, tanár úr összehúzza homlokát s szól megfontoltan: „Véleményem ez - a dolog merőben valószínűtlen.”
Nem úgy fakad a vers, ahogy Ti gondoljátok, nagy véres harcok árán, bús, könnyes csókok árán: nem úgy fakad a vers. A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél. Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat. (Alkony felé egymásnak furcsa kékes titkokat hegyek üzennek így.) Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.
14 éves lehettem akkor. Délelőtt volt, vasárnap vagy tanítási szünet. Kint ragyogott a nap, én bent a szobában tettem - vettem, mikor a rádióban megszólalt
egy hang : József Attila: A Dunánál.
Nem érdekeltek a versek. Már nyúltam a gomb felé, hogy eltekerjem, amikor valami történt. Belül a lelkemben. Csak ittam, ittam a szavakat, melyek Latinovits Zoltán hangján szólaltak meg:
1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
...még nem tettem említést a műfordításokról. Amikor az eredeti műben lehet, hogy megtalálhatók a klasszikus rímek, de a fordítás -annak ellenére, hogy nagyon jóra sikeredett- mégsem tükrözi tökéletesen az eredeti vers rímrendszerét. Például éppen azért nem, hogy a fordító képes legyen nyelvünkön is visszaadni az eredeti mű hangulatát.
Stefano Maldini
Versek
Játszani csak, biciklin körözve Forli terén. Ez lesz az élet, tán ez a körben keringés, mindig, mind öregebben, egyre egyformábban? Ez a nyugodt szellő, mondjuk magunknak, e nyár végi levegő, melyet orrunkkal hasítunk, lágy simogatás lesz az utca kövén.
*
Elvesztem ma benned, mint friss kút az est állóvizében, és most fecseg az egész világ. Nem a test és az elme űrje volt, még lábhegyem is tudja ezt, amint keresztezi lábfejed, és megérzi még az erre járó kutyák, sirályok leheletéből összeadódó sóhaj is, a csenddel színültig telt tárgyak fénye, majd hirtelen feltámad a szél, a víg-örömízű szél.
*
Így érkezel, váratlanul néhány egyszerű mozdulatban, mint az élet nagy változásai, akár egy fonállal játszó macska, az ujjak néma tánca,
így érkezel, végtelenül, súlytalan csak elsuhansz, könnyedén, mint gombolyag, mint decemberi ködpamacs, amely fehérre festi a tengert.
*
Két kezedet úgy tartod, mintha ágat, mely táncol a levegőben, s árnyékában oltalmaz. Csípőd bizonytalan vasúti töltés, leomlik lassan a rárakódó emlékek ritmusa alatt.
Ha tudnád, hogy hideged már ott volt az engem átszelő éjszakákban, hogy sóhajod éppen most ér oda, hova érkeznie kell.
Váratlan találkozásunk belsejébe leszállt a tél rézsútos fénye s vele együtt a csend is. A hajerdő sűrűje előtt megállok, te újra kibontod magadat, szélben hajladozó, átlátszó sás vagy az estben, mint mikor engem kerestél.
...említhetném Rakovszky Zsuzsát, akinek verseiben nehezen található klasszikus értelemben való 'összecsengés' és mégis: szinte minden műve elgondolkodtató, mert mondandója van, mert érdekes, mert szép. Nekem tetszik, ahogy és amit ír annak ellenére, hogy nem ismerek fel minden költői 'fogást' a műveiben -ahhoz kevés vagyok.
Ime és például:
Rakovszky Zsuzsa
A HETEDIK ÉV
Ez a zilált, zavaros szemű nő ugyanaz lenne tényleg mint az, aki a képen nevető arcával az enyémhez simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel, anyádék hogyan éltek. Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” Mindennel egyetértett. Most napokig némán járkál le-fel, mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő, valami ismeretlen holtak lelke rikoltozna elő a szánkon – nem mi ketten… Sótlan a leves, mondom, mire ő: hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább, hogy kezdődött, mi hozta létre – a társadalom? a család? Isten? hogy megpofoztak négyévesen? – ezt a fekete lánc- reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát elindíthatja bármi: görögjön életek sorain át… Hogy képzeltem: talán mi…? Csúszik velünk is lejjebb a világ – ki bír útjába állni?
Én meg azt mondom, kedves Milu, hogy egy versben még a rímnél is fontosabb a hangulat, az emóció, amit kelt az olvasóban. Ilyen értelemben akár még szaggatottan 'ritmustalan' is lehet a mű. Mert nem kell, hogy a vers elandalítson, nem kell, hogy énekelhető legyen ahhoz, hogy megérintsen valakit. Túl vagyunk már a klasszikus értelmezésén a költészetnek, nem 'csak' Petőfi, nem csak Babits és Arany János stílusa lehet az ideál.
Csak kapásból mazsoláztam egy kicsit és találtam az alábbi művet, amelyben pl. alig található rím és mégis -szerintem- szép vers.
Kiss Dénes
Időző
Meg kell fejtenem ki vagy mit akarsz velem mennyi benned az áhitat a barátság a szerelem Visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit s pókháló ejti csapdába az időtlent
Meg kellene fejtenem e nagy szelidgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét csönd-kondító pillantásodat s ki vagyok neked te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem
Furcsa, borzongató, gyönyörű. Olyan mint egy könnyű, lassú keringő, magával ragad, elandalít. Miközben olvasom azt szeretném, ha soha nem lenne vége.
Edgar Allan Poe
A holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!
A másik ilyen tényező számomra a vers hangulata. Ebben a kettőben (rím és hangulat) a tényezők száma számomra ki is merült. A fentiek értelmében az alábbi a legjobb példa erre.
Áprily Lajos
A tanya Beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll a nap, a házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen ember meg állat álom öbliben.
A színfedélen varju szundikál, a hold reá arany ködöt szitál...
És hirtelen - csalódás? látomány? halk reszketés fut át a kis tanyán.
És csöndesen megindul felfele, a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, zengő csudát zenél hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár, mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga, ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncterem, a kert arany gyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémánt fény remeg, kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre nő a bab és Póli néni seprűnyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe, begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián, Maros vizén - az Óperencián...
Az ősi várban kedves mesenép így éli mókás tündér-életét.
Vajon kit, mi fog meg egy versben? Mitől melegedik meg a szíve, vagy szorul össze, mitől párásodik be a szeme vagy csordul ki a könnye? Az egyik ilyen tényező egészen biztosan a rím. Persze vannak olyan versek is, amiben nincs rím. Hmm. Vers az egyáltalán?
Áprily Lajos
A rím
Hazája álom és titok, szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint kis ér, csilingel és kisér, kisér.
S fürtös csengő lesz: hangpatak, amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont, kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás, hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató, habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering - csak ring s a lelkem benne ring.
Természetesen a "nagyjaink" elé-mögé sok-sok idézőjelet képzelj el!
Nem akarok itt politizálni /annál többet ér ez a topik/, de annyit mondhatok, amikor pl. olyan meghatározásokat hallok manapság 'nagyjaink' pozíciójának meghatározására, hogy 'honatya', hát elfog a méla undor.
Nagyjainkon kit értettél? Mert én a jelenlegi kormányzópárt néhány "Jeles" képviselőjétől szoktam hallani ezt a borzalmat. Mikor az illetők megjelennek a képernyőn, rögtön átkapcsolok, mert minek idegesítsem magam? Nagyjainknak semmiképpen nem nevezném őket. Gondolom te sem rájuk gondoltál? Vagy te is idézőjelben gondoltad? Mert akkor egyetértünk. :)