bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Úgy értettem, hogy a két ünnep összefügg, és a közti időszakhoz egy csomó szokás kapcsolódik. De akkor már persze belemehetnénk Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, Sarlós, Nagyboldogasszony és Kisasszony napjába is, így együtt...
Sík Sándor: Sarlósboldogasszony
Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony. Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már A nyár nagyasszony napja: Már benne párállik a pirkadati szélben A csurranó nyárdéli tűz, De az orgonalombon még reszket a harmat, S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát Az aratók komoly karéja. Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok, Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend. Egy fenkő csisszen a pengén. Messziről egy kis csikó csengője csilingel. Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem (Daloló nyílvessző) az égbe magát. És testem-lelkem minden pórusán át Érzem, hogy árad bennem ég felé A föld felomló, mély dala.
Ha rám mutogatnának tíz emeletnyi lények, nézd csak, nézd azt az apró kis talpát, hím-e vagy nőstény, ezek mind egyformák végülis
És ott ülnénk körülöttük a nyári fűben mintegy napozva, Platón, egy vékony ács, meg én, szemünkbe fogadva őket, járó épületet – ők meg lassan, nyugodtan, hogy nagy törvénylábukkal el ne tapossanak
ha rám mutogatnának, hívnának, küldenének, meg-megdobnának és gyógyítanának, oldalamat kétméteres kézzel lapogatván, akkor…
de ők, ők még irigyelnének is, nézd, milyen öntörvényű, pontos mozdulatok, büszke piciny sörény
Látjátok, feleim, szem' tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A "pillangó", a "gyöngy", a "szív"- már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: "A halál gyötrelmei körülvettek engemet" Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: "Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippl színe? Bartók vad szelleme? "Az nem lehet, hogy annyi szív ..." Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: "Testvért testvér elad ..." Egy hang aléltan közbeszól: "Ne szóljon ajakad ..." S egy másik nyög: "Nehogy ki távol sír e nemzeten ..." Még egy hörög: "Megutálni is kénytelen legyen." Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: "Rosszabb voltam mint e z e k ? ..." Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk.
Parkon vezetett át a nyílegyenes fasor. A parkban gesztenyefák nőttek. A fasor végén a park szétvált egy kis kastély előtt. Földszintes volt, de magas lábazaton állt. A keskeny, magas ablakok nem verték vissza a fényt, és feketék voltak. A parkban gyerekek játszottak. Gesztenyét szedtek. Kiabáltak, engem észre sem vettek. A fasor egyenes volt, és egyenesen a kastélyhoz vezetett. Már nem voltam gyermek, és már nem szedhettem gesztenyét. Nem hangoskodhattam, a fák körül sem futkározhattam. Az én dolgom az volt, hogy menjek, csak menjek, egyenesen be a kastélyba. Féltem, de tudtam, hogy így fogok tenni. Odamegyek és bemegyek, és becsukom magam után az ajtót. De lassan, csak lassan... :)))
A jégzajlástól megdőlt szilvafa hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti, gyöngén fodros a víz. "Idill" - mondaná, aki hallja, de nem idill, mert a szelid hangon döngő szunyogok véremből egyre-másra gömbölyítik apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat, s vadul hadakozom.
Szemközt, a másik parton, mint hibásan húzott egyenes, hosszú, enyhe domb, meredekre levágott oldalán sárga homokfoltok és összevissza bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák. A Duna még a part alatt se loccsan: lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson. Túlsó felén, ahol a domb nézi magát benne, mint lankadatlan, kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél, innen: szikrázó szín-ezüst. Kicsiny hajócska hozza és viszi a széles és korlátos komp-uszályt, mely barna lovak, foltos ökrök, magosra fölrakott szalmás-szekerek sárgán lobogó képét úsztatja végig a vizen. Dohog a motor, néha nekidől mint mérgesített eb. Tücsök zenél, itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat, túlról és innen szorgos sulykolófák zöngétlen csattogása versenyez, s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. -
Hány éve látom, hallom ezt már! Gyakran fordult a tájék körülöttem, s az emberek: szeretteim és nem szeretteim más-más glédába álltak, de ez mindig így jött velem a Mecsek alá, a Tiberis mellé s távol Sziciliába egyaránt.
Mellettem olvas feleségem, olvas, nem tudja, mivel bajmolódom: neki csak néhány-éves emlék, ami nékem majdnem az élet.
Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok múltunkat egybeszerkeszteni, hogy ne csak, mint összehajló fák, melyeknek a törzsük idegen, ne csak jelenünket s jövőnket éljük együtt,
de megérti-e, megértheti-e, akárki is, mit mond nekem a sulykolófák egyhangú zenéje, a meredekre vágott, foltokkal ékes domboldal, a víz acélja és ezüstje, a zajos tücskök kara, a hátam mögött zúgó vegyeserdő s e megdőlt szilvafa...
Először is egy vallomás, Csorba Győző szavait kölcsönvéve:
"A Szigettől megkaptam a Dunát is, vízmániám nagy ajándékát, máig csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, s a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishal-rajaiban, a nap és a hold ráfektetett fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem..."
Szélcsend a tavon. Fenn és a vízen ránctalan az ég. Egyszerre megzajdul a hullám, Cserepekre hull szét a tükör, Nyújtózkodik a tófenék.
A hullámhad rohamra dobol, Tajtékot hány, mint a harag. Egymásba torló száz vad vonalon Rohan az őrült hullám szilajon S a reszkető parti fövenybe harap.
Két perc az egész. És újra csend. A tó mosolyra nyitja újra önfeledt szemét. Csak a megmart parton hever szanaszét Kivert kavics, kihányt szemét, Apró, szegény, halott halak.
Mi volt ez? Honnan ez a kétperces őrület? Hirtelen szél a víz felett? De hova lett? A tó olyan anyásan szendereg, Akár a bölcsőben a kisgyerek.
Valami nagy hajó Ment el valahol feneket kapálván? Sehol egy kémény, Sehol egy folt a mennybolt kékén, Ég, föld mosolyog, mozdulatlan, békén, Mint alvó lányka szénapárnán.
Ó nyughatatlan buborék, Sejted-e, mitől remeg a Fenék? Pici hullám örök tavaddal: Áradj te is az áradattal, Ragad, ragad az ősdagály. Hunyd le a szemed áhítattal, Hadd játszadozzon tarajaddal Tüzes csodát a napsugár.
Ki nem állhatom, hogy a szomszédék Ferikéje mindig nagyobbakat akar mondani, mint én. Mi a múltkor megint voltunk gombászni, és meséltem neki, hogy az erdőben ezt meg azt találtunk. Ő erre rögtön azt mondta, hogy ők még több ezt meg azt találtak, és ráadásul egy olyan óriási gombát, hogy amikor nyári zápor jött, beálltak alája, és egy csepp eső sem esett rájuk. Hát ha olyan nagyra nőtt az a gomba, akkor biztos bolondgomba volt, mondtam én, de ő erősítette, hogy nem, mert miközben a nyári zápor esett, ők még beszélgettek is a gombával.
Itt már gyanús volt nekem, hogy Ferike csak bölcsködik. Azért mondtam neki, hogy nem baj, mert ha nagy leszek, egy automata erdőt fogok csinálni, és abban gombnyomásra jön a nyári eső. Csakhogy Ferike akkor már nem bölcsködött tovább, hanem el akarta rontani a kedvemet. Azt mondta, mire én nagy leszek, az erdőt is lebontják, mint a szomszédságunkban a kicsi házakat. Egy nagy bulldózer fog átdübörögni rajta, a fákat kidönti, a gombák helyén pedig sörösüveg dugók lesznek, amivel a gyerekek pinkáznak majd.
Nekem ez nagyon rosszul esett, mert akkor hol fog lakni a kecskebéka, és hová tesszük a madárkának a fedeles dobozt? - De Ferike csak vigyorgott, és ez engem felidegesített. Egyszer s mindenkorra megmondtam, hogy az én édesapám ezermester, tehát mindent meg tud csinálni, még akkor is, ha nem mindig jön neki. Még erdőt is, ha éppen az hiányzik. De akkor már azzal jött elő Ferike, hogy az ő apukája is ezermester, és bulldózert is tud csinálni, azzal pedig le lehet taposni az én apukám erdőjét.
Most már Gyurira is haragudtam, mert ő mindig máshol van, nem ahol kellene, és nem segít nekem, hogy megvédjük a mi közös édesapánkat, aki egy csomó mindent tud még csinálni, csak nekem hirtelen nem jut az eszembe. Tiszta szerencse, hogy legalább a Ferike apukája éppen jött, és én mindjárt megkérdeztem, hogy ő mit szeret jobban, az erdőt vagy a bulldózert?- Kiderült, hogy a csendet és a békességet. Meg hogy van egy javaslata: a ház mögül azt a három szilvacsemetét, amik az elhajigált magokból nőttek ki, ültessük át jobb helyre, mert ha tovább szaporodnak, akár szilvaerdőnk is lehetne. A legszebb pedig az volna, ha a környék összes gyereke oda járhatna fára mászni, és szilvát csemegézni. Csak arra kell majd ügyeljünk, hogy az érett szilva helyett nehogy gyerekek potyogjanak le a fákról. De ez sem lesz nagy dolog, mert kiteszünk egy táblát az erdő szélére, és ráírjuk, hogy: A FÁRÓL LEPOTYOGNI SZIGORÚAN TILOS!
Most már Gyurira is haragudtam, mert ő mindig máshol van, nem ahol kellene, és nem segít nekem, hogy megvédjük a mi közös édesapánkat, aki egy csomó mindent tud még csinálni, csak nekem hirtelen nem jut az eszembe. Tiszta szerencse, hogy legalább a Ferike apukája éppen jött, és én mindjárt megkérdeztem, hogy ő mit szeret jobban, az erdőt vagy a bulldózert?- Kiderült, hogy a csendet és a békességet. Meg hogy van egy javaslata: a ház mögül azt a három szilvacsemetét, amik az elhajigált magokból nőttek ki, ültessük át jobb helyre, mert ha tovább szaporodnak, akár szilvaerdőnk is lehetne. A legszebb pedig az volna, ha a környék összes gyereke oda járhatna fára mászni, és szilvát csemegézni. Csak arra kell majd ügyeljünk, hogy az érett szilva helyett nehogy gyerekek potyogjanak le a fákról. De ez sem lesz nagy dolog, mert kiteszünk egy táblát az erdő szélére, és ráírjuk, hogy:
Bizony nem csak a vádakat kéne meghallgatni. De főleg azt megnézni, ki mondta... milyen kormány, milyen hatalom, milyen időkben és MIÉRT! Mert bizony hamar kiderül, hogy az ítélők ezerszer rosszabbak voltak azoknál, akiket elítéltek... hogy az ítéletekre csak azért volt szükség, hogy legyen indok a vagyont ELKOBOZNI. És most is csak azok keltik rosszhírét, akik a világra csak LOPNI JÖTTEK.
Wass Albert: Előhang
Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
Nem jegyeztem meg, ki is mondta a tegnapi műsorban, hogy aki ilyeneket és így ír, mint ahogy Wass, arról ki az aki elhiszi ezeket a vádakat. Csakis az aki nem olvasott Tőle...Milyen igaz! Az a szeretet, amit árasztanak a regényei, az az otthonosság, ahogy leírja a tájat, az állatokat, az erdőt - de az embereket is - ez az, amiért én szeretem. És ahogy láttam, milyen kedélyes, mosolygós öregember volt:)
Részlet a Kicsi Anna sírkeresztje c. novellából:
A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.
Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szépeszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe.
...
Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.
- Mit csinál itt, jóember?
- Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.
Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:
- Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.
Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.
- Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.
Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.
- Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!
- De akkor már csak annyit kell ráírjak - tette hozzá lassan - hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.
Igen, főleg a havasak nagyon jól sikerültek! Érdekes és tanulságos dolgok hangzottak el, azon már meg sem lepődtem, hogy még mindig nem mentették fel a halálos ítélet alól "ezek", sőt egy 2003-as törvény folyamán még szobrait is levetették, a nevét viselő iskolákat is átnevezték.
Itt meg lehet nézni a 14.20-as, A látó ember - Wass Albert; 1998 c. műsort, a többit sajnos nem:-(
Wass Albert Véren vett ország
Egy ország van a lelkünk mélyén, más országokkal nem határos. Úgy épült fel a szívünk vérén sok könny-falu, sok bánat-város.
Egy ország van a lelkünk mélyén, úgy építgetjük napról-napra. Csalódás-házak gond-falakból, keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország, önnön vérünket adjuk érte, s addig fog bennünk egyre nőni, amíg telik még könnyre, vérre.
Amíg, hogy fa égig ne nőjjön: alkony vigyáz a napsugárra. Míg minden este gyújtott mécses koromba fullad éjfél tájra.
Egy ország van a lelkünk mélyén: más országokkal nem határos. Véren vett ország ez az ország, nagyon ködös és nagyon sáros.
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek, és nincs ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska is rágja le vetését, ha vakond túrja is gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend, s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak. A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa, s a vérző csonkból virradó tavaszon, Újra erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedéknek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők, és kiássák a fundamentumot, s az erkölcs ősi hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem habarccsal és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szentelt vízzel és búzakenyérrel, és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentum Istentől való, és IstentőI való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kő marad, a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak, kik megtagadják ma nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor barátjok leszek, és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk, és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad...
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz, és annak kinek kezéhez vércsöppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fenn a magas ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok, s a víz szalad, és csak a kő marad, a kő marad...
Maradnak igazak és jók, a tiszták és békességesek, erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát, s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat, mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad.
Ma a Duna TV-n Wass Albert-nap van, nemrég egyik versét mondták el. (A Funtineli boszorkány c. könyvéről dokumentumfilm 23 órakor)
Wass Albert: Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk... Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országútak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. mindég kettőt, soh'se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki. A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni. Így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, júdáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező. Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te. Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe. Bizony, jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy útakra megyünk. Messzi nagy útak porából bizony, köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk.
Amikor Edith először meglátta, csak nevetett; nem hitt a szemének.
Odébb ment, és megint odanézett. Kicsit elmosódottabban ugyan, de még mindig látta a mókusszerű, mégis ördögien fürkésző tekintetet, amint a madáretető kör alakú nyílásán át bámult rá. Minden bizonnyal csak káprázott a szeme, az árnyékok csalták meg, vagy egy görcs a madáretetõ hátsó falának fájában. A napfény jól megvilágította a szerszámoskamra és a kertet határoló téglafal alkotta sarokban elhelyezett, tizenötször huszonhárom centis madáretetőt. Edith közelebb óvakodott és három méterre megközelítette, de a pofa addigra eltűnt.
Furcsának találta a dolgot, úgyhogy miközben visszament a házba, elhatározta, hogy este elmeséli Charlesnak.
De elfelejtette.
Három nap múlva megint látta azt a pofát. Kitett két üres tejesüveget a hátsó ajtó küszöbére, és felegyenesedett, amikor megpillantotta a mélyen ülő, apró szempárt, egy vonalban vele, a madár- etetőben. Egyenesen rá nézett, és mintha barnás bunda keretezte volna. Edith összerezzent, aztán dermedten állt. Úgy látta, hogy a szemhez két kerek fül és egy fenyegetõ, kegyetlen, sem nem állati, sem nem madárszerű száj is tartozik.
Nagyon jól tudta azonban, hogy a madáretető üres. A kékcinke-család hetekkel korábban kirepült, a fiókák pedig éppen csak megúszták, mert a szomszéd Masonék macskája fente rájuk a fogát. A szerszámoskamra tetejéről ugyanis az egyik mancsával elérte a lyukat, amit Charles egy kicsikét nagyobbra csinált a kelleténél. Edith és Charles azonban sikeresen távol tartották Jonathan-t, míg a madarak már elég messze repültek. Napokkal késõbb Charles levette a madáretetőt, ami úgy függött ott, mint egy kép a falon, és megrázta, hogy meggyőződjön róla, nem maradt-e benne valami törmelék. Sosem lehet tudni, mondta, hátha a cinkék másodszor is fészket raktak. Eddig azonban nem tértek vissza, ebben Edith biztos volt, mert folyamatosan figyelt.
Mókusok meg soha nem fészkelik be magukat madáretetőkbe. Vagy mégis? Mindenesetre a környéken nem éltek mókusok. Talán patkányok? Azok sem telepednének meg soha egy madáretetőben. És különben is, hogyan jutnának be, ha nem tudnak repülni?
Mialatt ezek a gondolatok cikáztak Edith fejében, a fürkésző, barnával keretezett, fekete szemet nézte, amely átható tekintettel bámult vissza rá.
Egyszerűen odamegyek és megnézem, mi az, gondolta Edith, és elindult a szerszámoskamra felé, de három lépés után megállt, mert rájött, hogy nem akar hozzáérni a madáretetőhöz. Hogyisne, hogy aztán megharapja valami rágcsáló a koszos fogával. Este elmondja Charlesnak. Most, hogy közelebb került, még mindig látta azt a valamit, sőt, tisztábban, mint azelőtt, tehát mégsem az érzékei csalták meg.
A férje, Charles Beaufort informatikus-mérnök egy üzemben dolgozott, tizenhárom kilométerre onnan, ahol laktak. Amikor Edith elmesélte, mit látott, Charles kissé összevonta a szemöldökét és elmosolyodott.
– Komolyan? – kérdezte.
– Lehet, hogy tévedek, de azért megráznád még egyszer azt az izét a kedvemért, csak hogy biztos nincs-e benne semmi? – kérte Edith nyomatékos hanghordozással, bár már ő is mosolygott.
– Rendben, persze – mondta Charles élénken, aztán elkezdett valami másról beszélni. Éppen vacsoráztak.
Edith kénytelen volt emlékeztetni a férjét, amikor a tányérokat pakolták be a mosogatógépbe, szerette volna ugyanis, ha Charles még sötétedés elõtt ellenőrzi a madáretetõt. Úgyhogy ki is ment, Edith meg a küszöbön állt és figyelt. A férfi megkopogtatta a fa alkotmányt, aztán egyik fülét rátapasztva hallgatózott. Levette a szögről, megrázta, aztán óvatosan megbillentette, hogy a nyílás alulra kerüljön, és megint megrázta.
– Az égvilágon semmi – kiáltott oda Edithnek. – Még egy szalmaszál sincs benne – folytatta széles mosollyal, és visszaakasztotta az etetőt a szögre. – Mit láthattál vajon? Csak nem gurítottál le pár viszkit?
– Nem. És pontosan elmondtam, amit láttam – felelte Edith. Hirtelen vigasztalannak érezte magát, mintha megfosztották volna valamitől. – Egy picit nagyobb volt a feje, mint egy mókusnak, a szeme mélyen ülő, apró és fekete, és a szája valahogy olyan komor.
– Komor száj! – nevetett fejét hátravetve Charles, miközben visszament a házba.
– Fenyegető. És a tekintete ádáz – helyesbített Edith meggyőződéssel.
De semmi mást nem mondott róla. A nappaliban ültek, Charles átfutotta az újságot, aztán belenézett az irodából hazahozott jelentésekbe. Edith egy reklámkatalógusból próbálta kiválasztani a mintás csempét a konyha falára. Kék és fehér legyen, vagy rózsaszín, fehér és kék? Nem volt döntésképes hangulatban, Charlesra meg ilyesmiben soha nem lehetett számítani. Mindig csak bólogatott és azt mondta: “ Amit te választasz, az nekem is biztos tetszeni fog.”
Edith harmincnégy éves volt, és hét éve ment hozzá Charleshoz. Házasságuk második évében elvetélt, de nem volt ez teljesen véletlen, a szüléstől ugyanis rettegett. Igazából tehát nem minden szándékosság nélkül esett le a lépcsõn, bár a magzat elvesztését véletlen balesetnek tudták be. Később nem próbálkozott újabb gyerekkel, és Charlesszal még csak szóba sem került a téma.
Mindennek ellenére boldog párnak tartotta magukat. Charlesnak jól ment a Pan-Com Műszergyárban, és több pénzük, nagyobb szabadságuk volt jó néhány szomszédjuknál, akiket lekötött a két vagy több gyerek. Mindketten szerették vendégül látni a barátaikat, Edith elsősorban otthon, Charles pedig a hajójukon, egy tízméteres motoros jachton, amelyen négyen fértek el. A közeli folyót és a csatornákat járták a legtöbb hétvégén, ha az időjárás engedte. Edith majdnem olyan jól főzött a vízen is, mint a szárazföldön, Charles reszortja pedig az ital, a lemezjátszó, és a horgászfelszerelés volt, ráadásul kérésre matróztáncot is járt.
A következő hétvégén nem szálltak vízre, mert Charlesnak túlóráznia kellett, Edithnek így alkalma nyílt jó néhányszor rápillantani az üres madáretetőre, immár persze új biztonságérzettel telve, mert tudta, hogy nincs benne semmi. Amikor a nap rásütött, semmit nem látott a nyíláson át, csak az építmény halványbarna hátulját, ha nem esett rá fény, akkor meg feketeséget.
Hétfő délután éppen az ágyneműt húzta át, hogy a szennyest majd odaadhassa a mosodásnak, aki háromkor szokott jönni, amikor felvett a földről egy pokrócot, és valamit meglátott alóla kisurranni. Valami kiszaladt az ajtón – barna volt és nagyobb, mint egy mókus. Edithnek elállt a lélegzete, és elejtette a pokrócot. Lábujjhegyen a hálószobaajtóhoz ment, és kinézett a folyosóra meg le, az elsõ öt lépcsőfokra, amennyi onnan is látszott.
Miféle állat az, amelyik egyáltalán nem csap semmiféle zajt, még a csupasz falépcsőn sem? Vagy lehet, hogy igazából nem is látott semmit? De hát bizonyos volt benne. Futólag még az apró fekete szemét is látta. Ugyanaz az állat volt, amelyik a madáretetőből nézett ki rá.
Mindössze annyi a teendõ, hogy megkeressem, mondta magában. Szükség esetére valami fegyveren gondolkodott – elsõként a kalapács jutott eszébe, az azonban a földszinten volt, úgyhogy magához vett egy nehéz könyvet, és teljes készültségben leóvakodott a lépcsõn. Amikor a lépcső aljára ért, körülnézett és mindenhova belesett.
De a nappaliban semmit sem látott, igaz, az állat a kanapé vagy a fotel alatt is megbújhatott. Bement a konyhába, és elővette a fiókból a kalapácsot, aztán visszatért a nappaliba, és gyors mozdulattal vagy egy méterrel arrébb taszította a fotelt. Semmi. Ráébredt, hogy fél lehajolni, és benézni a kanapé alá, aminek a takarója majdnem a földig ért. Azért pár centivel mégis odébb lökte, és hallgatózott. Semmi.
Talán mégis érzékcsalódás, vélekedett. Amikor az ágy fölé hajolt, biztosan valami pihét látott elszállni. Úgy döntött, nem tesz róla említést Charlesnak. Másfelől viszont, a hálószobában látottakat pontosabban körül lehetett írni, mint azt, amit a madárházban látott.
Egy jumakölyök, gondolta egy órával késõbb, míg lisztben forgatott meg egy szelet húst a konyhában. Egy juma. De honnan jutott ez az eszébe? Létezik egyáltalán ilyen állat? Lehet, hogy látott róla fényképet valami magazinban, vagy valahol olvasta a szót.
Edith gyorsan végzett a konyhában, aztán levette a nagyszótárt, hogy megkeresse a juma szót, de nem volt benne. Tréfát űztek vele saját gondolatai, csakúgy, ahogyan maga az állat is valószínûleg puszta érzékcsalódás volt – bár különös összhangot érzett, mintha a név teljesen ráillett volna az állatra.
Két nappal később, miközben Charlesszal éppen a kávéscsészéiket vitték ki a konyhába, Edith megint megpillantotta. A hűtőszekrény alól vagy mögül rugaszkodott neki, végigszáguldott a konyhán, és eltűnt az ebédlőben. Edith majdnem leejtette a csészét meg a csészealjat, de sikerült elkapnia őket. Csörömpöltek a kezében.
– Mi a baj? – kérdezte Charles.
– Megint láttam az állatot!
– A micsodát?
– Nem mondtam el neked – kezdte hirtelen, kiszáradt torokkal, mintha egy fájdalmas vallomást készülne tenni –, de azt hiszem, megint láttam azt az izét, amelyik a madáretetőben volt, csak most fent a hálószobában, hétfőn. És mintha az előbb megint láttam volna.
– Edith, drágám, a madáretetőben nem volt semmi.
– Amikor megnézted, akkor valóban nem. De ez az állat gyors, szinte repül.
Charles tekintete aggodalmasabb lett, és õ is a konyha küszöbét nézte.
– Az imént láttad? Megyek, körülnézek – azzal bement az ebédlőbe.
Szemét meresztgetve vizslatta a padlót, közben a feleségére pillantott, aztán hanyag mozdulattal lehajolt, és benézett az asztal alá meg a széklábak közé.
– Edith, tényleg…
– Nézd meg a nappaliban is.
Charles talán tizenöt másodpercig lehetett távol, aztán halvány mosollyal az arcán tért vissza.
– Hát ne haragudj, öreglány, de szerintem te vizionálsz. Hacsak nem egy egér volt. A házban lehetnek egerek, bár remélem, hogy nincsenek.
– Nem, ez sokkal nagyobb. És barna. Az egerek szürkék.
– Na ja – mondta Charles bizonytalanul. – azért ne aggódj, drágám, nem fog rád támadni. Menekül – tette hozzá nem túl meggyőzően. – Legfeljebb kihívunk majd egy rágcsálóirtót.
– Jó – vágta rá a felesége.
– Mekkora?
Edith körülbelül negyven centi szélesre tárta a kezét.
– Ekkora.
– Lehet, hogy menyét.
– Annál is gyorsabb. És fekete a szeme. Az elõbb megállt egy pillanatra, és egyenesen rám nézett. Komolyan – tette hozzá, és a hangja remegni kezdett, aztán a hűtőszekrény melletti pontra mutatott. – Megállt ott egy pillanatra, és…
– Edith, szedd össze magad – mondta Charles, és megszorította a felesége a karját.
– Olyan elmondhatatlanul gonosznak látszik.
Charles nem szólt, csak nézett rá.
– Van juma nevű állat? – kérdezte Edith.
– Juma? Sose hallottam róla. Miért?
– Mert ez a név ugrott be ma valahonnan. Gondoltam, hogy mivel soha nem láttam még ilyen állatot, de mégis eszembe jutott, talán láttam már valahol ezt a nevet.
– Jé, ú, em, a?
Edith bólintott.
Charles megint elmosolyodott, mert szórakoztató játékká vált az egész. Odament a szótárhoz, mint Edith két nappal azelõtt. Miután nem találta a szót, becsukta, és a könyvszekrény alsó polcáról leemelte az Encyclopaedia Britannica megfelelõ kötetét.
– Se a szótárban, se a Britannicában nem találom a szót. Szerintem te találtad ki – mondta nevetve egypercnyi keresgélés után. – De az is lehet, hogy az Alizból szedted. Csodaországban.
Ez a valóság, gondolta a felesége, de nem merte kimondani. Charles úgyis lehurrogná.
Edith halálosan kimerültnek érezte magát, úgyhogy már este tíz körül lefeküdt és olvasott. Charles nem sokkal tizenegy elõtt jött be, Edith még akkor sem tette le a könyvét. Abban a pillanatban mindketten tisztán látták: az ágy végétől indult, a szőnyegen keresztül besurrant a komód alá, majd Edith szerint kiment az ajtón. Charles is így gondolhatta, mert villámgyorsan megfordult, hogy kinézzen a folyosóra.
– Te is láttad! – mondta a nő.
A férfinak arcizma sem rándult. Felkapcsolta a villanyt az folyosón, körülnézett, aztán lement a lépcsőn.
Három percig lehetett távol, Edith hallotta, hogy ide-oda tologatja a bútorokat. Aztán visszajött.
– Igen, láttam.
Edith hirtelen sápadtnak és fáradtnak látta Charles arcát, egyúttal azonban örömmel nyugtázta, hogy végre hisz neki. Már-már elmosolyodott.
– Most te is láthattad, hogy miről beszélek, meg hogy nem vizionáltam.
– Csakugyan – ismerte el Charles.
Edith felült az ágyban.
– Az a rémes, hogy úgy tűnik, mintha nem lehetne elkapni.
Charles elkezdte kigombolni az ingét.
– Nem lehet elkapni? Ugyan már! Olyan nincs, amit nem lehetne elkapni. Talán menyét. Vagy mókus.
– Nem tudod, melyik? Ott ment el melletted.
– Az már igaz – nevetett –, hogy tényleg elég gyors. Kétszer vagy háromszor is láttad, és te sem tudod megmondani, micsoda.
– Volt például farka? Azt sem tudom, volt-e, vagy az egész teste ilyen hosszú – és mutatta, mennyire hosszú.
Charles hallgatott. A köntöséért nyúlt és lassan felvette.
– Szerintem kisebb, mint amekkorának tűnik, a gyorsasága miatt látjuk hosszabbnak. Lehet, hogy mókus.
– De a szeme a feje elülső részén van. A mókusé meg inkább oldalt.
Charles lehajolt az ágy végénél és felhajtotta a takarót, benézett alá, azután végigsimította az ágy lábát a kezével. Végül felállt.
– Figyelj, ha megint látjuk… ha észrevennénk…
– Hogy érted azt, hogy ha? Te is láttad, te magad mondtad.
– Azt hiszem – nevetett Charles. – Honnan tudhatnám, hogy a szemem vagy a tudatom nem tréfál-e meg? Nagyon ékesszóló leírást adtál róla.
Charles szavai olyan benyomást keltettek, mintha dühös lenne a feleségére.
– Szóval, ha megint látjuk?
– Akkor kölcsönkérünk egy macskát. Az majd megtalálja.
– De ne Masonék macskáját. Õket nincs kedvem megkérni.
Amikor a kékcinkék a szárnyukat próbálgatták, kavicsokkal kellett megdobálniuk Masonék macskáját, hogy távol tartsák, Masonéknak pedig ez természetesen nem tetszett. Jó viszonyban maradtak velük, de sem Edith, sem Charles nem szívesen kérték volna tõlük kölcsön Jonathant.
– Kihívhatunk egy rágcsálóirtót – mondta Edith.
– Jó vicc! És mit fogunk neki mondani, mit keressen?
– Elmondjuk neki, amit láttunk – mondta Edith bosszúsan, hiszen éppen Charles vetette fel röpke pár órával korábban a rágcsálóirtót. Rettentően fontos volt számára ez a beszélgetés, ugyanakkor le is hangolta. Úgy érezte, ködös és reménytelen az egész, szeretett volna inkább álomba merülni.
– Próbálkozzunk meg elõbb egy macskával – mondta Charles. – Farrow-nak úgyis van egy, a szomszédjától kapta. Tudod, melyik Farrow, a könyvelő a Shanley Roadról. Akkor vette magához, amikor a szomszédja elköltözött, viszont azt mondja, hogy a felesége nem rajong a macskákért. Ez meg…
– Én sem rajongok értük túlzottan – szólt közbe Edith. – Nem akarok macskát tartani.
– Rendben. De ezt biztosan kölcsönkérhetnénk, és azért jutott eszembe, mert Farrow szerint bámulatos vadász. Kilencéves nőstény.
Charles másnap este a szokásosnál fél órával később ért haza, mert még beugrott Farrow-hoz is, hogy elhozza a macskát. Edithtel becsukták az összes ajtót-ablakot, azután kiengedték az állatot a kosarából a nappaliban. Fehér, szürke pettyes macska volt, a farka fekete. Meredten állt, és mogorva, némiképp rosszalló tekintettel nézett körül.
– Jól van, Cicó – mondta Charles, és lehajolt a macskához, de nem ért hozzá. – Csak egy-két napig leszel itt. Van itthon tej, Edith? Vagy még jobb lenne egy kis tejszín.
Egy kartondobozból hevenyészett fekvőhelyet készítettek neki, abba beletettek egy régi törölközőt, aztán elhelyezték a nappali egyik sarkába. A macska azonban jobban szerette a kanapé végét. A házban tett felületes felfedezõ útja során nem mutatott érdeklődést a szekrények iránt, bár a házaspár ebben reménykedett. Edith azt mondta, szerinte a macska túl öreg ahhoz, hogy bármit is el tudjon kapni.
Másnap délelőtt Mrs. Farrow felhívta Edithet és közölte vele, hogy ha akarják, megtarthatják Cicót.
– Szobatiszta és teljesen egészséges. Egyetlen baja, hogy nem szeretem a macskákat. Úgyhogy ha megkedvelik, vagy ő megkedveli magukat…
Edith tőle szokatlan ömlengõ hálakitöréssel bújt ki a válaszadás alól, és kifejtette azt is, miért kérték kölcsön a macskát, aztán megígérte, hogy pár napon belül felhívja Mrs. Farrow-t. Edith azt mondta, hogy szerinte egerek vannak a házban, de nem elég biztosak ebben ahhoz, hogy rágcsálóirtót hívjanak. Ez a verbális erőkifejtés teljesen kimerítette.
A macska ideje nagy részét alvással töltötte a kanapé vagy az emeleti ágy végében, de Edith még ezt is inkább eltûrte, nehogy elidegenítse az állatot, sőt szeretetteljesen beszélt is hozzá. Kinyitotta a faliszekrényeket és odavitte hozzájuk, de Cicó ilyenkor mindig kissé kimért lett, nem is annyira a félelemtõl, hanem inkább az unalomtól, és tüstént elfordult. Közben persze bőséges mennyiséget fogyasztott a Farrow-ék által elõírt tonhalból.
Péntek délután Edith éppen az ezüstöt tisztította a konyhaasztalnál, amikor megint meglátta az állatot. Közvetlenül mellette szaladt el a padlón; a háta mögül jött elõ, és barna rakétaként robogott ki a konyhaajtón át az ebédlőbe. Még azt is látta, hogy jobbra fordul, a nappali irányába, ahol a macska szunyókált éppen.
Edith rögtön felállt és az ajtóhoz sietett. Az állatnak már nyoma sem volt, a macska pedig még mindig lehunyt szemmel nyugtatta a fejét a mancsán. Edith szíve szaporán vert. Félelme türelmetlenséggel vegyült, és egy pillanatra szörnyű zűrzavar érzése lett úrrá rajta. Az állat ott volt a szobában, a macska meg csak henyélt! És ráadásul Wilsonék hét órára jönnek vacsorázni, úgyhogy aligha lesz ideje errõl beszélni Charlesszal, hiszen még meg kell fürödnie és át kell öltöznie. Wilsonék elõtt meg nem tudná, és nem is akarná szóba hozni, annak ellenére, hogy elég jól ismerik őket. Ahogy Edith zavara csalódottságba fordult, könnyek szöktek a szemébe. Maga elé képzelte, milyen ideges és ügyetlen lesz egész este, le fog ejteni mindent, és közben nem lesz képes elmondani, mi a baj.
– Az az átkozott juma! – mondta halkan és keserűen, de nem tört le, hanem visszament a konyhába, befejezte az ezüsttisztítást, és megterített.
A vacsora ennek ellenrée elég jól sikerült, semmi nem esett a földre, és semmi nem égett oda. Christopher Wilson és a felesége, Frances a falu másik részén laktak, és volt két fiuk, egy hét- meg egy ötéves. Christopher jogász volt a Pan-Com-nál.
– Kissé nyúzottnak tűnsz, Charles – mondta Christopher. – Nincs kedvetek csatlakozni hozzánk vasárnap? – kérdezte, miközben a feleségére pillantott. – Elmegyünk egyet úszni, azután piknikezünk. Csak mi meg a srácok. Kint, a friss levegõn.
– Ööö… – Charles arra várt, hogy Edith majd udvariasan visszautasítja, de az asszony hallgatott. – Köszönjük a meghívást. Ami engem illet… nos, arra gondoltunk, hogy hajókáznánk egyet, de kölcsönkértünk egy macskát, és azt hiszem, nem volna jó egyedül hagyni egy egész napra.
– De miért kértetek kölcsön egy macskát? – kérdezte Frances Wilson?
– Mert úgy véltük, hogy egerek lehetnek a házban, és ki akartuk deríteni – vetette közbe Edith mosolyogva.
Frances kérdezett még egyet-kettőt a macskáról, aztán ejtették a témát. Cicó az emeleten tartózkodott a vacsora alatt, mindig felment, amikor új ember érkezett a házba.
Miután Wilsonék távoztak, Edith elmondta Charlesnak, hogy megint látta az állatot a konyhában, és azt is, hogy Cicó nem mutatott érdeklődést.
– Az a gond, hogy nem csap zajt – mondta Charles, aztán a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne, hogy láttad?
– Éppen annyira, amennyire biztos vagyok abban, hogy már korábban is láttam.
– Adjunk még pár napot a macskának.
Másnap, szombat reggel Edith kilenc körül ment le, hogy nekiálljon elkészíteni a reggelit, hirtelen azonban megtorpant, mert észrevett valamit a nappaliban. A padlón a juma teteme hevert, a felismerhetetlenségig szétmarcangolva. A farkát lerágták egy körülbelül ötcentis csonkot kivéve, a feje teljesen hiányzott. De a bundája barna volt, és itt-ott feketéllett a vértõl.
Edith megfordult és felszaladt.
– Charles!
A férje már ébren volt, de még álmosan pislantgatott.
– Mi az?
– A macska elkapta. Lent van a nappaliban. Gyere, kérlek. Rá se bírok nézni.
– Máris, drágám – mondta Charles, miközben ledobta magáról a takarót.
Néhány másodperccel késõbb már lent is volt, nyomában Edithtel.
– Hm. Jó nagy.
– Mi ez?
– Gőzöm sincs. Hozom a lapátot – mondta Charles, és bement a konyhába.
Edith csak álldogált és figyelte, ahogy a férje egy összegöngyölt újságpapírral lapátra tolja a tetemet. A nő merőn nézte az alvadt vért, a szétrágott légcsövet és a csontokat. A lábán kis karmokat látott.
– Mi ez? Menyét?
– Halvány fogalmam sincs – felelte Charles, miközben fürgén becsomagolta az állatot egy újságpapírba. – Kidobom a kukába. Ugye hétfőn szokták elszállítani a szemetet?
Edith nem felelt.
Charles a konyhán át kiment a szemétládához. A felesége hallotta a fedél zörgését.
– Hol a macska? – kérdezte Edith, amikor a férje visszajött.
– Nem tudom.
Charles megmosta a kezét a konyhai mosogatónál, aztán behozta a nyélre erősített felmosórongyot, és felmosta a foltot, ahol az állat hevert.
– Nincs sok vér. Tulajdonképpen semennyit nem látok.
Reggeli közben bejött a macska a bejárati ajtón, amit Edith nyitott ki, hogy kiszellőztesse a nappalit, bár nem érzett semmilyen szagot. A macska fáradt tekintettel nézett rájuk, alig emelte fel a fejét, és csak annyit mondott, hogy “miau”. Ez volt az első hang, amit érkezése óta kiejtett.
– Jó cica! – mondta Charles elragadtatva. – Jól van, Cicó!
Köszönetképpen meg akarta volna simogatni a hátát, de a macska kibújt a keze közül, és továbboldalgott a konyhába, hogy elfogyassza a reggeli tonhalat.
Charles mosolyogva pillantott a feleségére, amit Edith megpróbált viszonozni. Csak egy tojást evett, és a pirítósból egy falat se ment le a torkán.
Még akkor is zavarodott volt, amikor vásárolni indult a kocsival. Szokás szerint üdvözölte az ismerős arcokat, bár nem érezte, hogy kapcsolat volna személye és a többi ember között. Amikor hazaért, Charles kezét a feje mögé téve ruhában hevert az ágyon.
– Nem tudtam, hol vagy – mondta Edith.
– Álmosnak éreztem magam. Bocsánat – szólt Charles, és felült.
– Fölösleges bocsánatot kérned. Ha le akarsz dõlni, csak nyugodtan.
– Le akartam pókhálózni a garázst, meg jól kisöpörni – folytatta a férfi, miközben talpra állt. – Nem is örülsz, hogy megszabadultunk tõle, drágám? Akármi volt is az – és erőltetve nevetett.
– Dehogyisnem. Hát persze – válaszolta Edith, de még mindig levertnek érezte magát, és érezte, hogy Charles se túl vidám. Tétován állt meg az ajtónyílásban. – Csak azon tűnődöm, mi lehetett.
Bárcsak láttuk volna a fejét, gondolta Edith, de nem volt képes kimondani. Lehet, hogy még előkerül valahol bent vagy kint? A macska nem ehette meg a koponyát.
– Valami menyétszerűség – mondta Charles. – Most már akár vissza is adhatjuk a macskát.
Végül úgy döntöttek, másnapig még várnak Farrow-ék felhívásával.
Edith úgy látta, hogy Cicó most ha fáradtan is, de mosolyog, amikor ránéz. Vagy a fáradtságot csak a tekintetében látta? Elvégre a macska kilencéves volt. Edith sokszor rápillantott azon a hétvégén, miközben a ház körüli teendőket végezte. Olyan volt az állat fellépése, mint aki megtette a kötelességét, és ezzel tisztában is van, de nem különösebben kérkedik vele.
Különös, de Edith úgy érezte, hogy a macska a juma szövetségese – vagy legalábbis az volt. Mindketten állatok lévén bizonyára jól megértették egymást, egyikük az erõsebb, a vadász, a másik a préda. És a macska látta, talán hallotta is a másik állatot, akármi volt is az, és bele tudta vájni a karmait. Mindenekelõtt azonban a macska most nem félt tőle annyira, sőt úgy találta, Charlestól sem. Ezt végiggondolva Edith ráébredt, hogy nem kedveli a komor, zárkózott tekintetű macskát, és a macska sem igazán szereti őket.
Edith vasárnap három körül akarta felhívni Farrow-ékat, Charles azonban megelőzte. Edith még azt is rémülten hallgatta végig a beszélgetésbõl, amit Charles mondott, a vasárnapi lapokkal a kezében mégse mozdult a kanapéról.
Charles sűrű hálálkodás közepette közölte velük, hogy a macska elkapott valami nagy mókushoz vagy menyéthez hasonló állatot, de hogy igazából nem akarják megtartani a macskát, bármennyire szimpatikus is, és átvihetnék-e, mondjuk hat körül?
– Hát… Szóval nézd, elvégezte a feladatát, és mi szörnyen hálásak vagyunk érte… Természetesen meg fogom kérdezni az üzemben, hátha akad valaki, aki szeretne egy aranyos macskát.
Charles letette a telefont, és meglazította a gallérját.
– Phű! Ez kemény volt! Undok alaknak éreztem magam. De hát végtére is semmi értelme azt mondani, hogy kell nekünk a macska, amikor nem kell, ugye?
– Persze, hogy nincs. De azért kellene vinnünk nekik egy üveg bort vagy ilyesmit, nem gondolod?
– De, feltétlenül. Ez jó ötlet. Van itthon valami?
Semmilyen bontatlan italt nem találtak, csak egy üveg viszkit.
– De hát tényleg nagy szívességet tettek nekünk – mondta Edith, miután lelkesen azt indítványozta, hogy adják nekik a viszkit.
Charles elmosolyodott.
– De még mekkorát!
Becsomagolta a viszkit a zöld selyempapírba, amelyben házhoz szállították az üvegeket, Cicót beletette egy kosárba és elindult.
Edithnek nem akaródzott menni, de a férje lelkére kötötte, hogy feltétlenül adja át Farrow-éknak, mennyire hálás ő is. Aztán leült a kanapéra, és megpróbált újságot olvasni, de a gondolatai elkalandoztak. Körülnézett az üres, néma szobában, a lépcsõ aljára tekintett, kifelé bámult az ebédlõ ajtaján.
A jumakölyök elpusztult. Fogalma sem volt róla, mibõl gondolja, hogy kölyök volt. És miféle kölyök? Mindenesetre mindig úgy élt benne, mint fiatal, egyszersmind kegyetlen jószág, amely majdnem mindent tud a világban létező kegyetlenségről és gonoszságról, az állatvilágban és az emberek világában egyaránt. Végül egy macska harapta át a torkát, a fejét meg nem találták meg.
Amikor Charles visszajött, ő még mindig a kanapén ült.
A férfi lassú léptekkel ment be a nappaliba, és egy fotelba rogyott.
– Őszintén szólva nemigen akarták visszavenni.
– Hogy érted?
– Hiszen te is tudod, hogy eredetileg nem az õ macskájuk. Csak jóindulatból vagy mibõl vették magukhoz, amikor a szomszédok, akik Ausztráliába költöztek, nem tudták magukkal vinni. Úgyhogy a macska most valahogy a két ház között cselleng, és Farrow-ék etetik. Szomorú.
Edith önkéntelenül is megrázta a fejét.
– Igazából nem kedveltem a macskát. Túl öreg egy új otthonhoz, nem igaz?
– Igen, azt hiszem. Hát éhezni mindenesetre nem fog náluk. Ihatnánk egy csésze teát, van kedved? Inkább, mint valami szeszes italt.
Charles aztán korán lefeküdt, de előbb még bedörzsölte a jobb vállát híg kenőccsel. Edith tudta, hogy fél a ínhüvelygyulladástól meg a reumától.
Akárcsak Edith, de ő még levert is volt. A fürdõszobatükör elõtt állva úgy látta, a szeme alatt az apró ráncok mélyebbek lettek. Ahhoz képest, hogy vasárnap volt, egészen agyonhajszoltnak érezte magát. De a borzalom eltűnt a házból – ez is valami. Majdnem két hétig élt együtt a nyomasztó állattal.
Most azonban, hogy a juma elpusztult, Edith rájött, mi volt a baja, pontosabban most már be tudta vallani magának. A juma felnyitotta a múltat, ezt a sötét és félelmetes üreget. Felidézte azt az idõt, amikor szánt szándékkal elvetélt, és eszébe juttatta a férje keserû csalódását, majd az azt követõ, színlelt közömbösségét. Emlékezetébe idézte saját bűnét, és azon tűnődött, vajon az állat ugyanígy hatott-e Charlesra, akinek szintén nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete. A Pan-Com-nál még a kezdeti idõkben elmondta az igazságot egy kollégájáról a felettesének, mire a férfit elbocsátották, és Charles kapta meg az állását – az illető azonban késõbb öngyilkosságot követett el. Simpsonnak hívták. A férje akkor csak a vállát vonogatta. De vajon a juma emlékezetébe idézte-e Simpsont? Nincs ember, nincs felnőtt a világon, akinek tökéletesen folt nélküli és bűntelen a múltja…
Egy hét sem telt el még, este Charles éppen a rózsákat öntözte, amikor egy állat pofáját pillantotta meg a madáretetőben. Olyan volt, amilyennek Edith leírta, s most végre ő is alaposan szemügyre vehette.
Látta a mozdulatlan, fénylő, fekete szemet, a kegyetlen, fürkészõ tekintetet, amiről a felesége mesélt, és a fenyegetõ, apró szájat. El is feledkezett a kezében levő gumicsőről, így egyenesen a téglafalra spriccelte a vizet. Futva indult a ház felé, hogy elzárja a csapot. Le akarta venni az etetőt, hogy megnézze, mi van benne, de egyszersmind az is eszébe jutott, hogy a faépítménybe nem fér be egy olyan állat, amilyet Cicó elkapott. Efelől biztos volt.
Charles már majdnem odaért a házhoz, amikor meglátta Edithet az ajtóban. A madáretetõt nézte.
– Megint ott van!
– Igen – Charles elzárta a vizet. – Most már nem hagyom annyiban. Megnézem, mi az.
Sietősen a madárház felé indult, de félúton megállt, és a nyitott vaskapura bámult.
Cicó jött be, loncsosnak és kimerültnek tűnt, sõt, mintha mentegetőzés lett volna a tekintetében. Eddig ügetett, de most öregesen, lógó fejjel lépdelt Charles irányába.
– Visszajött – mondta a férfi.
Edithen félelem és nyomottság vett erőt. A végzet rendelte így, az egész tökéletesen megjósolható volt. Egyre több lesz a juma. Amikor a férje egy pillanat múlva megrázza a madáretetőt, nem talál benne semmit. Aztán ő meglátja az állatot a házban, és Cicó majd megint elkapja. A juma rájuk telepedett, rá és Charlesra.
– Egészen idáig visszatalált, biztos vagyok benne. Pedig három kilométer is megvan az út – mondta Charles mosolyogva Edithnek.
De Edith csak összeszorította a fogát, hogy elfojtson egy sikolyt.
Fordította: Baló András Márton
Patricia Highsmith, “The Empty Birdhouse”, in Eleven short stories, London: Heinemann, 1970.
El kéne szállni fecskemód csak nincsen hozzá fecskekód nem ismerem a jeleket villanydrótkottafejeket nem ismerem a csapatot amelyik eliramodott talán a csapat jelleme és kitartása kellene verdesni még a levegőt a tükörtengerek fölött és visszajönni ha a nyár megint fecskékért kiabál Jövök jövök! – azt mondani ahogy a fecskék hangjai Megyek megyek! – így fecsekül minden emberben fecske ül a fecskejaj a fecskekód el kéne szállni fecskemód.
