Bizonyára vannak olyan szülők, akikre nem feltétlenül igaz, hogy gyermekükért élnek. Sajnos egyre többet hallani olyan "szülőkről", akik kifejezetten és szándékosan tettek valamit gyermekük boldogsága, boldogulása ellen. Bízom benne, sok tanulságos eset lát majd napvilágot, amiből mind a szülők, mind a gyermekek tanulhatnak
Nekem az ilyen esetek mindig gyanúsnak tűnnek. Bár tény, hogy vidéken, ahol nincs olyan nagy forgalom, lazábban fogják egyesek a gyerekeket. Értem itt ezalatt a bringázás, környéken csavargás. Jó néhányszor csodálkoztam azon, hogy mit keresnek apró kölkök az utcán amikor falun jártunk. És többségében ott történnek az ilyen balesetetek.
Néhány napja is elcsatangolt egy két és fél éves kisfiú, és az éjszakát a szabad ég alatt töltötte. Még szerencse, hogy nem volt hideg, és nem esett az eső.
Én még a saját kertünkbe is úgy engedem ki a skacokat, hogy háromszor ellenőrzöm, hogy minden kapu csukva van-e. És ötpercenként rohangálok ki, megnézni őket.
Egy 13 éves fiú kimentett két kislányt (5 és 6 évesek voltak) valami elzárt víztározóból vagy bányatóból, nem figyeltem elég pontosan. A 6 éves megmaradt, az 5 éves meghalt, mert már megfulladt. Mindez sötétedés után következett be, kérdésem: mit keresett két 5 ill. 6 éves kislány sötétedés után szülői felügyelet nélkül egy tilos helyen????
Tekintve, hogy nyár van és este 8 körül is világos van még, ill. a hiradások úgy szóltak, hogy "koromsötétben estek a vízbe", vajon hány óra lehetett? Otthon nem hiányoztak valakinek?
Anyu amiatt lett alkoholista (negyvenvalahányévesen), mert a nagyanyám egy állat, alattomos, semmirekellő, semmi jó szót nem érdemlő szülő. És ugyan sokáig bírta, de aztán egy rövid időre feladta és az itallal tudta csak elviselni az anyját. Miután a háznak, amiben lakunk ( és itt direkt nem írtam, hogy otthonunk, mert nem érzem otthonnak ) a fele a nagyanyám nevén van, és nem hajlandó aláírni az adásvételit. Így kényszerűségből lakunk itt egykupacon. Nekem annyiban van szerencsém, hogy a felső szinten vagyok a kis családommal, de az pont elég négyünknek. Anyu kénytelen elviselni a nagyanyámat. Még azt sem engedi meg, hogy a két egymásba nyíló szobát különválasszák. Amikor anyu bezárja az ajtót, ott terem, hogy kinyissa. Mindenben nyakig turkál, mindenről tudnia kell.
Istenem, de sokat kaptam ki tőle kicsikoromban!
Hogy irigyeltem azokat a gyerekeket, akik strandra meg kirándulni jártak a nagyszüleikkel. Én meg kelhettem hajnalban, mert kötelező volt kimenni vele a piacra, és hazacipelni amit vett. Persze nem volt jó ám a közeli piac, hanem a város másik végébe kellett menni.
És minden miatt hisztizett. Állandóan odavágott valamit. Persze sose a saját cuccait. Amikor anyu édesapja meghalt, totál ellenefordult anyunak. Addig legalább a papa megvédte, de aztán anyu teljesen ki lett téve a nagyanyám kénye-kedvének.
És most 96 éves a nagyi, és mindenki arra vár, hogy végre elpatkoljon... És az a szomorú, hogy senkinek nem fog hiányozni.
Az mondjuk nagy szerencse, hogy anyu hamar leszokott az ivásról. Azért ehhez az is kellett, hogy amikor terhes lettem a naggyal, megfenyegettem, hogy elmegyek otthonról, és soha nem látja az unokáját. Erre észhez tért. És ő is dolgozott becsületesen, és most is, és sokat segít. Pl ő hordja a nagyot úszni egy héten 3x. Ennek gondolom az a hátsó oka, hogy így legalább nem kell itthon lennie a nagyanyámmal, és nincs szekatúrának kitéve.
Hogy apám miért lett piás, nem igazán tudom, de ő több, mint 25 évig művelte. Sokszor az ablakon menekültünk, miután kishíján agyonvert minket. De szerencsére anyu viszonylag hamar lépett. mindössze 9 évig bírta a házasságot, ebből 6 évig az alkoholista férjét. Az elején még nem is volt ilyen verekedős, de a végére bevadult, hát anyám beadta a válást.
Ez erdekes.Nekem mind a ket nagyapan volt erosen alkoholista,es pont ezert az en szuleim egyaltalan nem isznak.Dolgoztak vilag eletukben,nem ittak,nem dohanyoztak,apam-anyam otthon volt,nem csavarogtak,megsem volt az a szeretetteljes a legkor.
Es en is elmenekultem erettsegi utan es az en volt ferjem is pias lett.csak nekem nem volt akkora szerencsem,hogy hamar kikeverdjek belole,nekem rament 15 evem.
Amikor érettségi után elkezdtem dolgozni, akkor anyu fillérre kiszámolta a rezsi rám eső részét. Akkor rettenetesen utáltam miatta, mert a barátaimtól nem kértek a szüleik semmit. Az iszomyatosan hatalmas postás kezdő fizuból meg alig maradt 1-2 ezres magamra. Hamar letört a lelkesedésem az önállósággal kapcsolatban. Aztán ugye gyorsan férjhez mentem, hátha úgy könnyebb lesz elviselnem az otthoni légkört. A helyem otthon megvolt, még most is megvan - emeletet húztunk a házra- de olyan mint egy kész átjáróház. A férjhrzmenetel meg azért volt sürgős, mert miután apán közel 25 évi alkoholizmus után leszokott az ivásról anyu lett alkesz. Ez a tény már sok volt számomra. Kellett melém valaki, aki segít ezt elviselni. Aztán később rájöttem, hogy rosszul választottam, mert a férjem is elkezdett inni. Gyorsan el is váltam. De szerencsére hamar megtaláltam a mostanit. Ez nagyon rendes, nem iszik, és minden körülmények között kiáll melettem.
es azt is emlitsem meg a gyerekemnek,hogy a parom a 2 diplomajaval egy banknal hitelkatyat arul,mert a tanari brutto 108e Ft-os fizetese a hideg vizre sem volt eleg??
Na jo,ez kb 3 eves fizetese,lehet,hogy azota mar lenne 150 is:((
Ha segít, nyugodtan említsd neki az én példámat, hogy ugyan szakközepet végeztem, és el is tudtam helyezkedni, de ha most visszamennék dolgozni ( postára) gyes után, akkor még százezer se lenne a bruttóm. Akkor mi marad készhez? Abból meg két gyereket nevelni? És most így felnőtt fejjel, két gyerek mellet esténként, éjszakánként tanulhatok.
Különben ez a saját kárán tanulás című fejezet engem végigkísér az egész életemen. Jó sokáig nem hallgattam senkire, és csomószor pofára estem. Most azért már eljutottam oda, hogy talán érdemes meghallgatni a másikat, ha más miatt nem is, a tapasztalat rengeteget jelent.
< Mit kellene mondanom neki,hogy eszhezterjen?Ha ijeszgetem,hogy utcasepro lesz belole,az art a lekenek,pedig sajnos igaz. >
Sajnos az a baj, hogy fel sem fogják ennek a súlyát. Én sem fogtam fel, és kiröhögtem anyut, amikor azt mondta, hogy "éhen fogok halni". Hát éhen ugyan nem haltam, de ha a férjem nem lenne iylen talpraesett, és nem csinálna még a xarból is pénzt, akkor nem tudom mi lenne.
< Tudom,kamasztulajdonsag,de nem erzem sem a tanarok hibajanak,sem /teljesen/ a magamenak sem. >
Nagyon meghatározó az első iskolában töltött év ( vagy kettő ). Ott dől el minden, hogy a tanítónéni hogy áll hozzá a gyerekekhez. Csak ugye egy 35-40 fős osztályban igen nehéz. ( Ezt onnan tudom, hogy szeptembertől szociálpedagóusnak tanulok, és sokat olvastam utánna a témának, és jelenleg pedig grafológusnak tanulok, és ott rengeteg pszichológiát kellett megtanulnunk, benne a fejlődéspszicho-t)
Ha nekem végre-valahára gyerekeim lesznek és majd elérkezünk oda, hogy iskolába kerülnek, én szeretettel fogom őket motiválni arra, hogy ne veszítsék érdeklődésüket a tanulás iránt, de a nemszeretem tantárgyaknál nem várom el, hogy azokból is ugyanolyan intenzitással készüljenek, mint amiket szeretnek. Félévi, évvégi szinten, ha a hármasok-négyesek vannak túlsúlyban, az nekem bőven megfelel. Középiskolában tanuljanak ki egy tisztességes szakmát (meg mellette egy nyelvet), még akkor is, ha maguktól jó tanulók és később mégis úgy döntenek, hogy továbbtanulnak. (Ha ők akarnának továbbtanulni, támogatnám őket minden erőmmel, de nem erőltetném, nem treníroznám az agyukat erre már nyolcadikos koruktól!)
Amikor én felvételiztem, akkor nem volt olyan lehetőség, hogy ha az illető nem tudja egyértelműen eldönteni, hogy tovább akar-e tanulni és mit, akkor 2 éves kiegészítő (technikum-jellegű) képzéssel szakmát is tanuljon (gimnázium után, ami szakmát nem ad, az érettségi meg önmagában 0). Ez a ma már élő rendszer azért jó, mert ha időközben a nebulónak megtetszik az adott (gyakorlatias) szakképzés, akkor könnyebben bejuthat a felsőoktatásba, hisz van neki mire építeni. De ha nem tanul tovább, akkor meg van szakmája és elkezdhet dolgozni.
Egyrészt a már említett protekció hiánya. Másfél éve pályázgatok különböző helyekre hirdetések, honlapok alapján, plusz "kis" protekciókkal meg nem hirdetett állásokra is - sikertelenül. Voltam állásbörzén, álláskereső tréningen, tehát biztosan nem az a hiba, hogy rosszul szerkesztem meg az önéletrajzom, nem jó rajta a fényképem, vagy tartalmilag sablonos a motivációs levelem. Interjúkra szolidan és elegánsan öltözöm fel - már ha egyáltalán behívnak - odafigyelek végig az interjúztatóra, határozott vagyok de nem túl rámenős, mosolygok, nem beszélek mellé, stb.
Másrészt tanulmányi szerződés köti a kezem, emiatt kénytelen vagyok a közszférán belül maradni akkor is, ha szívesebben kipróbálnám magam a versenyszférában. Miért? Mert így még maradhat esélyem arra, hogy áthelyezéssel kerülök az új helyemre és nem kell azt a rengeteg tandíjat visszafizetnem, csakhogy a közszférán belül meg egyre fogynak az álláshelyek a leépítések miatt. Munka lenne (mint ahogy jelenlegi helyemen is 3 ember munkáját végzem), csak hely nincs!...
Harmadrészt gondoltam totális pályamódosításra, átképzésre. De három évet felemésztett a második suli is, kifáradtam, újabb éveket már nem vagyok hajlandó tanulásra "pazarolni" és megint feláldozni a magánéleti céljaimat miatta. Valami olyasmi lenne jó, amit max. fél év alatt el lehet sajátítani. Pl. gondoltam arra, hogy fodrász leszek, de megérdeklődtem, az is min. 2 év + gyakorlatot is kell szerezni. Nem is olyan egyszerű szakma az!
Ha van valami ötletetek, hogy mit próbáljak ki, szívesen fogadom. :)
Nem kamaszra gondoltam, amikor az elfogadást emlegettem. Ha baba picnek, kicsinek teljesen el van fogadva, akkor kamaszkorában is sokkal könnyebben kezelhető. Önmaga számára is.
Bár úgy tűnik vitázol velem, inkább igazolsz. Akármennyire is akarta az anyukád nem lettél diplomás a kedvéért. Lehet, hogy ha elfogadja hogy nem akarsz menni, benned mégis felébredt volna a vágy. Nekünk mint középislát végzett fizikai dolgozóknak, nem volt soha célunk, hogy diplomás gyerekeink legyenek, nagyon megfelelt volna két szakközépikolát végzett iparos is. De azt, hogy szeretik a számítógépet tudomásul vettük, és akkor amikor a szakköri díj tétel volt a házikasszában, kipréseltük, és a szgépet is megvettük, pedig többe volt anno, mint a család havi jövedelme. Ma már diplomások és azt csinálják amit szeretnek.
"Az anyukám mindennél jobban szerette volna, ha érettsdégi után tovább tanulok. Akkorra annyira megutáltam a tanulást ( főleg a tanárok miatt, wkik elfelejtettek megtanítani tanulni, ill megszeretni a tanulást) hogy eszem ágában sem volt főiskolára menni. A jelentkezésimet ugyan beadtam, de az utsó felvételire egyszerűen nem mentem el, dacból!"
Én meg ott szúrtam el, hogy mégis elmentem a felvételire, pechemre fel is vettek és el kellett végeznem a sulit. Utáltam, a végére gyomorfekélyt is kaptam, de négyessel diplomáztam. (Nálunk inkább anyagi és nem anyai kényszer volt a továbbtanulás: anyám egyedül tartott el, és az ő fiatalkorában még valóban úgy volt, hogy tanulással-szorgalommal, becsületes munkával felemelkedhetett az ember, többre vihette, mint a szülei. Anyám azt gondolta, hogy a diploma garantálja a magasabb fizetést, hamarabb lesz esélyem pl. egy autó vagy egy lakás megvásárlására, mint neki és apámnak volt. - Tévedett, de ezért nem hibáztathatom.)
El is kezdtem dolgozni a végzettségem szerinti szakmában, a jelenlegi munkahelyemen, ami kezdetben tetszett, viszont időközben főnökváltás volt és a régiek helyébe éppen egy tekintélyelvű banda került, azóta nagyon szenvedek! Csak a presztízs számít, a dr. a név előtt, meg a seggnyalás - nem pedig a tényleges tudás és az igyekezet. Menet közben jelentkeztem egy kiegészítő képzésre (ezt már én akartam, éppen abban a reményben, hogy azzal már sikerül szakterületet és munkahelyet is változtatni), most értem a végére, de újra csalódnom kellett: protekció nélkül nem kellek sehová! (Érdekes, az orvosi hálapénzről már mernek beszélni, de ez a protekció-dolog még mindig tabutéma...)
Még azt is megbántam, hogy megszülettem. Az új főnök kb. 3 éve folyamatosan túlóráztat, fenyegetőzéssel éri el, hogy bennmaradjunk, pénz nem jár rá. Nagyon boldogtalan vagyok, hogy az állandó túlórázás miatt nem sikerül párkapcsolatot kialakítanom és meglévő baráti kapcsolataim is fellazultak. A munkám maga is unalmas, belefásultam, gyűlölöm. Hétvégén sem tudom már magamat kipihenni, és nem csoda, hogy fáradtan, kedvetlenül, nyúzott képpel nem vagyok vonzó jelenség a pasik szemében. :(
Diploma (-mák) ide vagy oda, én sokkal szívesebben művelnék egy egyszerűbb (középfokú végzettséget igénylő) szakmát, amivel lehetővé válna számomra az egészséges életritmus, egyensúly a munka és a pihenőidő között, és a "karrierem" (azért teszem idézőjelbe, mert nem vagyok karrierista, csak ha emberi hangon szólnak hozzám, akkor lelkesedéssel és szorgalmasan dolgozom) nem állna a legfőbb célom, a családalapítás útjába!
Úgyhogy egyáltalán ne bánjad, hogy nem tanultál tovább, GYES-ről visszatérni a munka világába a diplomásoknak is ugyanolyan nehéz (nálunk pl. egy kisgyerekes sincs, nem véletlenül); pláne, ha két gyerkőc jött egymás után, tehát 5-6 éved maradt ki a gyakorlatból! Semmi nem fontosabb, mint hogy legyen társad és egészségesen fejlődő gyerekeid, akikre kellő energiát tudsz fordítani, hogy odafigyelj! :))
"A pszihológust meg abszolut kiválthatja a szülői odafigyelés és elfogadás, mert miért szorong 1 gyerek? Hogy nem felel meg a szüleinek, a sulinak stb. ( a felnőttek is jórészt)"
Ez sajnos nem teljesen igy van a legnagyobb odafigyeles mellett sem.Foleg nem egy kamaszgyereknel,aki soxor magabafordul.Hiaba jo a kapcsolata a szuleivel,vannak dolgok,amiket nem tud egyedul feldolgozni.
Az anyukám mindennél jobban szerette volna, ha érettsdégi után tovább tanulok. Akkorra annyira megutáltam a tanulást ( főleg a tanárok miatt, wkik elfelejtettek megtanítani tanulni, ill megszeretni a tanulást) hogy eszem ágában sem volt főiskolára menni. A jelentkezésimet ugyan beadtam, de az utsó felvételire egyszerűen nem mentem el, dacból! Aztán dolgozni kezdtem, majd családom lett. Most itt állok, hogy gyes után vissza kéne menni dolgozni, és nagyon nehéz. Hát fenőtt fejjel, lét gyerekkel kezdhettem újra a tanulást!
És most látom be igazán, hogy milyen igaza volt anyunak akkor. Sajnálom hogy nem hallgattam rá. De akkor kifejezetten rosszul éreztem magam, hogy mit akar evvel a tanulással, és miért erőltet olyat amit nem akarok!
Néha úgy tűnik, hogy a gyerek szempontjából, hogy a szülő bele akarja kényszerítei valamibe, de sajna a tapasztalatlanságából adódóan nem fogja fel, hogy esetleg az a javát szolgálja.
Mondjuk az a szülő, aki szándékosan árt a gyerekének, neadj isten fájdalmat okoz neki, akár fizikálisan akár lelkileg terrorizálja, hát nem érdemli meg, hogy gyereke legyen!
Ha jó a mozgása akkor nem fejlesztésre szorul, hanem ösztönzésre, hogy kiaknázza a benne szunnyadó tehetséget. És itt jön be az amit az előbb írtál, hogy bizonyos dolgokat megbeszélni a gyerekkel. Ezt pl, vgy ő akar sportolni, mert kedve van, vagy rábeszéled, de azt érzékeltetni, hogy lustaként, rossz tanulóként, ügyelenként nem kellesz nekem ez bűn sztem.
A pszihológust meg abszolut kiválthatja a szülői odafigyelés és elfogadás, mert miért szorong 1 gyerek? Hogy nem felel meg a szüleinek, a sulinak stb. ( a felnőttek is jórészt)
Ez sem biztos.Tetelezzuk fel,hogy egy szulo a szerinte legjobbat akarja a gyerekenek,ami nem mindig egyezik a gyerek szerinti legjobbakkal.Amig kicsi,sajnos tenyleg a szulo akarata ervenyesul,de nem biztos hogy arto szandekkal.
Az,hogy a gyerek ezt hogy eli meg mar mas kerdes.
Akkora trauma,ha pl edzesre jaratom,mert en ugy latom,hogy a jo a mozgasa,de fejlesztesre szorul?Vagy enekkarra?
Vagy elhordom pl pszihologushoz,mert ugy latom szorong valamitol??
mert bizonyos szempontbol nem is az.Bizonyos szempontbol meg igen.Nem szabadna atesni a lo tulso oldalara sem,mert ahogy latom,ez kezd elhatalmasodni.
Ha azt mondom a gyereknek,hogy vigye le a szemetet,az nem megbeszeles kerdese.
Nem vitatkozunk,ezen nincs mit megbeszelni,ez nem demokratikus valasztas kerdese.
Bizonyos kerdesekben viszont kikerem a velemenyet,meghallgatom,uram bocsa meg igazat is adok neki.
Sajnos ebben a fene nagy demokratikus ujfajta nevelesben a gyerekeknek szinte csak jogai vannak,a kotelessegekrol valahogy szivesen elfelejtkeznek.Ha egy tanar nem emelheti fel a hangjat,mert azonnal ott terem az RTL klub,a gyermekvedelmi meg a fene tudja meg ki,az engem elszomorit.
Kevesse feltetelezem,hogy egy tanar perverzitasbol megy taitani,hogy legyen kiken kielnie a hatalmaskodo hajlamait.
Legtöbbet azzal árthat a szülő, ha gyerekét nem fogadja el. Ezt teheti úgy is , hogy bántalmazza a büdös kölköt, mert nem fogad szót, de teheti úgy is, hogy hurcolássza mindenféle fejlesztésekre, hogy jobban teljesítsen. Mind a kettőben az van, hogy te kevés vagy nekem, ( anyám én nem ilyen lovat akartam!)
Hála az égnek engem nem értek atrocitások, de éppen azért, mert demokratikus nevelésben részesültem, ökölbe szorul a kezem, ha a gyerekek (+ kamaszok, fiatal felnőttek) fölött hatalmaskodó, beképzelt hatalmukkal visszaélő szülők/tanárok mindenáron tekintélyt akarnak maguknak parancsolni! (És itt most nem is a nagyon durva esetekre, a verésre vagy a fajtalankodásra gondolok, hanem pl. arra, hogy a gyereknek magáznia kell szüleit vagy nagyszüleit; soha nem mondhat ellent a szüleinek - "szemtelenkedik", nem tekintik őt magukkal egyenrangú félnek.)
Véleményem szerint a modern európai társadalmakban a tekintélyelv túlhaladottá vált; felismerték, hogy a szülők/tanárok/főnökök a tekintélyelv alkalmazásával engedelmességre tudnak valakit kényszeríteni, de az őszinte tiszteletet és szeretetet ilyen esetben nem várhatják el. Előbb-utóbb a parancsnoki magaslatokból irányított élet, tanulás, munka eredménye siralmassá válik. Nemcsak azért, mert a szenvedő alany belerokkan(hat), hanem aki ezzel akart elérni valamilyen célt, kifacsarni valamilyen teljesítményt - az is csalódik, ugyanis a hatásfok jóval alatta marad a vártnak.
A diktatúra után többé-kevésbé felszabadult országok lakói azonban nem mindig tudnak a szabadsággal mit kezdeni, illetve gyakran összetévesztik a szabadságot a szabadossággal. Így a közéletben és a médiában látszólag uralkodik a liberalizmus, azonban a családokban, az iskolákban és a munkahelyeken a hierarchikus kapcsolatok továbbra is nagyon merevek ember és ember között. Igen gyakran hitetik el az elnyomott emberekkel, hogy "szükségük van" az elnyomásra, mert ők annyira buták, ügyetlenek, élhetetlenek, hogy uruk és parancsolójuk nélkül egy rakás sz..-t sem érnek! Nekem főleg az iskolából vannak ilyen jellegű élményeim: a diákokat már alsó tagozatban alávetik ennek az agymosásnak, én pl. a rossz osztályzatot, tanári dorgálást kifejezetten büntetésnek éreztem (akkor is, ha az nem nekem szólt) és nem pedig segítő szándékú kritikának, a hiba kijavítására tett közös lépésnek. Ahogyan igazán lehetne tanulni... (Talán ez a beidegződés lehet az oka annak is, hogy a rossz jegyet/intőt kapó gyereket még otthon pluszban megbüntetik, nem vizsgálva annak okát.)
Hát majd még mesélek ilyen - vagy ehhez hasonló szülőkről.
De lényeges: akármilyen is a szülő, a gyerek akkor is őt fogadja el, mert azt hiszi ez a normális. És ebben rejlik a dolog tragédiája, mert ezt a mintát viszi tovább sajnos.
A gyorsan forgó centrifugába lógatta bele két éves gyermekét egy apa csütörtökön este, a Szabolcs megyei Tuzséron.
A 44 éves férfi brutális tettét azzal indokolta, hogy felidegesítette őt a gyermek, ezért döntött úgy, hogy megbünteti kisfiát, akinek a bántalmazás során eltört az egyik karja.
A férfi ellen súlyos testi sértés és kiskorú veszélyeztetése miatt indított eljárást a záhonyi rendőrség.
Vegyünk pl egy családot, ahol minden a legnagyobb rendben van. Az egyik szülő szexuális játékszernek tekinti a gyerkőcöt.
Erre ugye van megoldás? Persze! Jobb esetben elmennek, feljelentést tesznek...
De nem így történik legtöbbször. A gyermek tűr tovább, mert ha szegény apucit ilyen vádakkal illetnék, oda a munkája, egzisztenciája.
No, persze nem ilyen durva dolgokra gondolok elsősorban, csak olyanokra, amelyek alapos okot szolgáltatnak arra, hogy a gyermek normális apa vagy anyakép nélkül nőjön fel kényszerűségből. Akár a szülő alkoholizmusáról is beszélhetnénk, de itt elsősorban azon esetekre gondolok, amikor a szülő tudatosan árt a gyereknek. Szándékosan tesz valamit, ami tiszta sor, hogy a gyermeket helyezi háttérbe. (Legyen mondjuk egy háromszereplős szerelmi háromszög, amikor anyucinak olyan pasiija van, aki máshol tisztes családapaként díszeleg. Közben pedig a "tiszteletreméltó szülő" hazudik mindenkinek) Nem tudom, mennyire volt érthető, remélem, közelebb vitt ahhoz, amit el szerettem volna érni.
Spanci nem biztos,hogy koztorvenyes dolgokra gondolt,de en is azt tanacsolom,nezz be oda,a hajad szala az egnek fog allni.Na en megyek is,ujabb tortenetm van:((
