Ehhez ajánlom szíves figyelmetekbe a magyarul éppen mostanság megjelenő MARIO ALINEI : ETRUSCO, UNA FORMA ARCAICA DI UNGHERESE? ( Az etruszkok a magyarok egy ősi formája ? ) illetve ANGELICA MERCANTONIO nyelvi megközelítéseit, vagy éppen a magyar SZABÓ MIKLÓS (ELTE, kelta-kutató) keltákról vallott újabb nézeteit..
De vehetném még GROVER.S. KRANTZ (amerikai antropológus) Kárpát-medencei kultúrközponti elképzeléseit....
Én ugyan nem vagyok képben törioktatást és egyáltalán a közoktatás oktatási oldalát nézve- , a lányom révén viszont érdekelt vagyok --- most harmadikas egy művészeti iskolában. Minden óraszámot csökkentenek, vagy csak a töriét? Ha ez utóbbiét, akkor miért pont ezét ?
A második részhez:
Nagyon tiszteletre méltó ez a hozzáállás. Támogatom, annál is inkább, mivel ezen alternatív nézetekbe jócskán beleástam magam, és korántsem olyan stabil a domináns finnugor múlt ---- főleg, hogy külön kell választani az etnikai és a nyelvi fejlődést-----, mint ahogy azt hirdetői önmaguk számára kellően bizonyítottnak látják.
A mai magyart ( a latinbetűs formájában) nem lehet szóképes módszerrel tanítani, szemben a ROVÁS-magyarral ( LIGATÚRA használata) . (amit pár helyen elég bíztató hatékonysággal alkalmaznak a Dislexia leküzdésében)..
Éppen a napokban láttam / fél füllel hallottam az egyik tudományos csatornán, hogy külföldön - holland/dán / talán német / ? - pár alapiskolában kísérleti jelleggel bevezették a régmúlt oktatási formát: több generáció egyidejű osztályközösségét. Ennek lényege abban áll, hogy például a hatodikasok tanítják a harmadikasokat matekből. mint elmondták, itt több, társadalmilag hasznos dolog tud érvényesülni és egészségesen fejlődni:
- a közösségi szellem - csökken a brutalitás - a hatodikasok is begyakorolják az addig tanultakat, megtanulják átadni a tudást - a "homogén" osztályokon belül egészségtelen rivalizálás történik, míg az életkorban "heterogén" szinten a tanár hathatós közreműködésével egyfajta MENTORI szellemiség, illetve a nagyobb diák kézzelfoghatóan érdekelt a sikerélményben..... --A kisebb diák nem érzi annyira a korbeli különbséget, mintha mindig egy felnőtt tanítaná...
stb.
( Emlékszem, még én is ilyen osztályokban végeztem az általános iskola első 4 osztályát, bár ott a fizikai közösség oktatás és mentális szinten élesen elkülönült, illetve nem keveredett.
Most nem azért mondom, de a napokban hangzott el a királyi rádióban, hogy a legújabb elmélt szerint az etruszkok rokonai lennénk, mert hogy az is ragozó nyelv.
(Azt, hogy hogyan kerültünk Itáliába, nem elemezte az illető; de az az érzésem, vmi gubanc lehetett nála gimn. I. oszt. töriből-hogy ontopic maradjak). Ez vajon releváns elmélet, amit "egyenlő mércével" kell mérni? S ugyanvajon a bizonyítékai hol vannak? ezt se tudjuk.
Avagy: a 30-as évek elején elterjedt magyar-munda rokonsági elméletet is vegyük komolyan? (Ld. közelebbről: G. Hajnóczy: Bengáli tűz)
Hm?
Még egy: "45 után hatalmasodott el ez a ...teória" írod. Legjobb tudomásom szerint a sumér-magyar rokonság teóriája is a háború után született.
Anyám vigyázott a szomszéd gyerekre. (Nálam 3 évvel ifjabb.. mindez régen történt :) )
A gyerek anyja mondta, hogy anyám olvastassa hangosan a srácot, mert rosszul megy neki - 10 évesen.
Anyu odatta a könyvet. A gyerek hallgat, és nézi a szöveget.. a percek telnek..
Anyám azt hitte, hogy a srác az egész lapot elolvasta már magában..
Hát nem!
Kb. öt perc alatt EGY MONDATOT!!!!!!!!!!!!! betűzgetett!
Mindez 15 éve volt. Azóta csak romlott a helyzet...
(Engem egy ultraöreg néni tanitott első ált-ban, 40-es évekbeli módszerrel. Megtanultam olvasni. A szomszéd srác tanitónője egy 80-as évek elején végzett csaj volt. Szóképmódszerrel tanitott...)
nem értem ezt a sok nyavajgót, mi baja a finnekkel, engem mindig büszkeség tölt el, ha Kimi Raikkönen, vagy Heikki Kovalainen futamot nyer :) és még sorolhatnám :)
Még egy fontos megállapításra jutottam. Létre akarják hozni a hülyék társadalmát, ugy mint usa stb, még a mostaninál is rosszabb helyzet lesz itt nemsokára...... hogy kinek mi szüksége van erre azt inkább nem írom. DE, azt is meghamisítják az iskolák jó részében, amit esetleg otthon hall a gyerek. A nemzeti öntudatunkat alá akarják ásni (a legjobb úton haladnak e felé). Ezeknek az iskoláknak köszönhetően (sajnos nagyon sok rossz tanáral karöltve) mesterséges hülyék lepik el a társadalmat.
Lehet, ez nem sok embert zavar, de engem bánt, amikor emberek alapvető dolgokkal nincsenek tisztában.....és így befolyásolják hiányos tudással az ország (e megmaradt csökevény) sorsát még a legfelsőbb szinteken is. Ezekután el lehet képzelni, mi van a 'pórnéppel':)))
annyi közünk a sumérokhoz legalább van, mint a komcsi időkben kitalált és erőltetett finn rokonság..... ez nem ide tartozik ugyan, csak megjegyeztem:)))
A tankönyv-revíziós gondolat színeváltozásai
2005. április 28. 10:33 Utolsó módosítás: 2005. április 28. 15:06
A „spontán” kínai tüntetések bizonyították, mennyi gondot tud okozni egy félreérthető vagy szimplán hazug – jelen esetben japán – történelemtankönyv. Európa sem mentes a serdületlen ifjúságnak szánt olvasnivalók ürügyén kirobbant konfliktusoktól. Lassan hetven éve kezdődött meg az államok közti egyeztetés a tankönyvekről – először csak a fegyverbarátok közt, hogy aztán mára a nem egy alomhoz tartozók is szóba álljanak egymással.
A pacifizmusára büszke Japán nem az első alkalommal akaszt bajuszt második világháborús kegyetlenkedéseit bagatellizáló történelemtankönyve miatt. A mostani kínai incidens előtt a két Korea tiltakozott az 1930-as évek és II. világháborús időszakot tárgyaló könyvek miatt. A jelenlegi konfliktus különösen rosszul jött a külpolitikai ugrásra készülő szigetországnak: Kína ugyanis az eddiginél is határozottabban ellenzi a tervezett ENSZ-reformok azon pontját, amely szerint Japán a Biztonsági Tanácsban állandó tagságot kapna.
Pedagógusok és társadalomtudósok egyként állítják, nagyon is indokolt odafigyelni, milyen tankönyvekből nyerik történelmi ismereteiket a tizenévesek. A többség ugyanis középiskolai tanulmányai után már nem jut rendszerezett történelmi ismeretekhez, így a későbbi világképét alapjaiban határozza meg, miket hall és olvas a szomszéd vagy nemzetével történelmi kapcsolatba került népekről.
Jakab György történelemtanár, pedig egyenesen olyan "rejtett tantervekről" ír, amelyek a múltra vonatkozó ismereteknél sokkal lényegesebb szerepet játszanak abban, hogyan gondolkozzunk a múltról és közvetve a jelenről. Állítása szerint a kelet-európai tankönyvek által tükrözött "rejtett tantervek" nem igazán különböznek egymástól: "a szomszéd népeket, illetve a velük élő kisebbségeket nem ismerő vagy figyelmen kívül hagyó, a nemzeti hagyományba, nemzetállami keretekbe bezárkózó, önmagunkat másokkal szemben megfogalmazó, konfliktusos történeti tudat, történelemszemlélet [a] jellemző."
A XX. század elején nem csupán a "keletiekre" volt ez jellemző, az egymással fenekedő európai államok tankönyveiben egymást érték a saját nemzeti nagyságot feldicsérő, a rivális népeket porba alázó etno centrikus kitételek. Ez a szemlélet mindenben megfelelt az akkori politikai igényeknek, még akkor is, ha a szövetségesi átrendeződések nyomán gyakorta lett a korábbi ősellenségből örökbarát.
Persze a politika bakugrásait a tankönyvkiadás nem mindig tudta hiba nélkül követni. Amikor a Szovjetunió és a náci Németország megegyezett Lengyelország feldarabolásában (Molotov-Ribbentrop-paktum) rögtön megindult a "történelemszemlélet" közelítése az aktuális helyzethez, és a Szovjetunió központilag németbarát lett. Még a német lovagrenddel szembeni orosz hősiességet ábrázoló, nálunk Jégmezők lovagja néven ismert Eizenstein-filmet is levették a szovjet mozik műsoráról. A frissen jött „barátság” lényegében a német invázióig tartott, és az iskolákat sem kímélte. A koncepciós perek idején már megszokott módon, idő hiányában a "tankönyvrevíziót" maguk a nebulók hajtották végre: ahogyan korábban Buharin vagy Tuhacsevszkij képét kellett feketére festeni, ezúttal a német imperializmusra és nácizmusra vonatkozó kitételeket kellett eltüntetniük saját tankönyveikből.
Német cenzorok a fegyverbarátoknál
A harmincas évek vége egyébként is választóvonalnak számít a tankönyvmizériák történetében. A náci Reich kezdeményezi ugyanis először sikeresen, hogy legalább fegyverbarátai tankönyveiben „hitelesebb” kép jelenjen meg a németségről. Németország a harmincas évek végén több szövetségesével kulturális egyezményeket kötött, amelyek létrehozták az ún. történész vegyes bizottságokat, amelyek a történelem fintoraként ma is mintául szolgálnak a tankönyvrevízióban megállapodóknak. Az olaszokkal kötött egyezmény XXI. cikkelye például kimondja. „A szerződő felek gondoskodnak arról, hogy a tanítás során használatos tankönyvek tartalma megfeleljen a történelmi igazságnak és a német-olasz egyetértés szellemének.” Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az olaszok elfogadták a németek számára alapvető jelentőségű fajelméleti megközelítést, míg a németek tudomásul vették az olasz tankönyvekben megjelenő a latin-mediterrán kultúra primátusát hangsúlyozó szemléletet – derül ki Molnár Péter cikkéből (Századok, 1999/IV.).
Az olaszoknak Dél-Tirolról és az „északi faj különlegességéről” szóló kitételeken kívül alig volt kifogásuk a német tankönyvekkel kapcsolatban. Nem így a németeknek, akik terjedelmes listát állítottak össze a germánokat és a németeket sértő kitételektől. Szó, mi szó, nem éppen két nép barátságát bizonyította, hogy az egyik talján tankönyv például a németek az olaszokkal szembeni ősi gyűlöletről beszélt. Vagy egy másik azzal magyarázta, hogy a reformáció nem terjedt el Itáliában: „egy olyan ország, mint a kifinomult kultúrájú Itália, alkalmatlan volt a még félig barbárnak tekintett németek tanításainak elfogadására.”
A legmulatságosabb, hogy még Benito Mussolini első világháborús naplórészlete is áldozatul esett a német cenzoroknak. A Duce ugyanis említést tett arról, hogy az osztrák hadsereg katonái tűz alá vettek egy olasz hadikórházat.
Mint látható, a németek az olaszoknál hatékonyan érvényesítették szempontjaikat, nem csoda hát, hogy a magyarokat is meghátrálásra kényszeríttették. Igaz, a korrekció a háború végnapjaiban már nem került sorra, és a világégést követően nem csak vitatott szöveghelyek, de maguk a tankönyvek is eltűntek az iskolákból.
Molnár Péter tanulmányából (Századok, 1997/II.) kiderül, hogy a magyar-német vegyesbizottság 1943-ban és 1944 háromszor is ülésezett – ez a német-magyar elhidegülés időszaka –, de míg az egyre határozottabb német követelések meghallgatásra találtak, addig a németek nem mutattak fogékonyságot a magyar érzékenység iránt. Pedig a Pukánszky Béla egyetemi tanár vezette magyar szekció komolyan vette a dolgát, és 233 tankönyvet olvasott át, és részletes hibalistát állított össze. A magyarok nagyon szerették volna ha kiradírozódnak efféle mondatok: „Ez a föld – Magyarország – nagy részben ősi germán-német kulturtalaj és már nagyon régóta németek által lakott.” A magyar uralkodói körökben is egyre nagyobb ellenszenvvel kísért Volksbund-szervezkedés közepette pedig nem csoda, hogy a magyarok a hazai svábság évezredes üldöztetésére és felülmúlhatatlan kiválóságára vonatkozó textusokat se nézték jó szemmel. Egy - hiába - sérelmezett példa: a németek kiszorításában „a magyar és a cseh politika volt a legkíméletlenebb, ennek ellenére a német népcsoport tekinthető az egyetlen államalkotó elemnek”.
A németek elérték, hogy a magyarok rábólintsanak a zsidó írók és a német emigránsok nevének és műveinek eltávolítására, a zsidó vonatkozású írások eltüntetésére, így került ki a könyvekből Heine személye és versei vagy Lessing Bölcs Náthánja. De áldozatul estek az akkurátus cenzoroknak a németeket becsmérlő kurucdalok is. Ráadásul – ami a magyaroknak különösen fájt – az Anschluss következtében birodalmi németté lett Burgenlandot nem szerepeltethették a trianoni veszteséglistán, és még az atlaszokban is korrigálni kellett volna a „hibát”.
A német-francia modell
A háború utáni új Európában – különösen az egy szövetségi rendszerhez tartozók között – magától értetődően vetődött fel, hogy miután az ellenségeskedés zsigeri és ideológiai megalapozásában fontos szerepet kaptak az iskolai tankönyvek, úgy a megbékéléshez is muníciót szolgáltathatnának.
A legismertebb és legpozitívabb példa a német-francia tankönyvrevízió volt, amely sikeresen illeszkedett a két „ősellenség” közti enyhülési folyamatba, sőt annak az egyik motorja volt. Itt nem csupán arról volt szó, hogy az egymást sértő állításokat „gyomlálták” ki a tankönyvekből, hanem alapvető szemléleti váltás történt, az eddig a nemzeti küzdelmekre, hősökre és politikai történésekre összpontosító, szükségképpen konfliktusokra épülő történelemábrázolást felváltotta egy modernebb, a gazdaság-, társadalom-, mikro-, mentalitás- és kultúrtörténetre építő, így az együttélést és a kapcsolatokat hangsúlyozó megközelítés. Ennek a csúcspontja, hogy ma már Elszász-Lotharingiáról egyazon tananyagot tanulhatja a francia és a német nebuló – mondta a hvg.hu-nak Mink András, a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom Archívuma (CEU OSA) kutatója.
Salat Levente politológus szerint a francia-német modell intézményi háttére követendő példát ad a magyar-román megbékélésnek. Éppen ezért a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja – ahol Salat „civilként” tevékenykedik – szorgalmazza, a román-magyar kormányközi együttműködés keretében tűzzék napirendre, hogy az 1963-ban alapított Francia-Német Ifjúsági Iroda (FNII) mintájára hozzák létre ennek a román-magyar megfelelőjét.
A követendő példa számai mindenestre elképesztők: 1963 óta a két ország több mint hétmillió fiatalja vett részt az FNII által támogatott 200 ezer rendezvényen. A több mint 7000 csereprogramban évente 200 ezer francia és német fiatal utazott egymás országába.
A megbékélés sikerét nem csak olyan politikai gesztusok jelzik, hogy rendszeressé vált, egymás teljes jogú képviselete az unió szerveiben, hanem a változások "leszivárogtak" a társadalomba is, különösen a németbe. Évek óta a franciák vezetik a németeknél a legrokonszenvesebb népek listáját, és magyar történészék állítják, elvétve találkozni olyan német historikussal, aki ne beszélne franciául.
Parázsló ellentétek
A szocializmus évtizedeiben az egykori béketábor országainak elvileg rendezni kellett volna a "burzsoá történetírás keltette zavart", ahhoz kellő alapot biztosított a közös ideológia, a marxizmus-leninizmus és a proletárinternacionalizmus. Ehhez képest a korábbi ellentétek változó intenzitással, de lényegében tovább parázslottak. A szövetségesek közti kulturális és tudományos egyezmények rendelkeztek a történész vegyes bizottságok felállításáról, amelyek időközönként évente-kétévente ültek össze.
A magyarok élen jártak a béketábor országai közt a bizottságok gründolásában. Niederhauser Emil professzor, aki maga is több bizottság munkájában vett részt, sőt a csehszlovák-magyarnak egy ideig az elnöke is volt, a hvg.hu-nak úgy jellemezte a bizottságok tevékenységét, hogy azok többnyire tudatosan kerülték a rázós témákat. Nyilván az óvatosságnak köszönhető, hogy a tankönyveket a vegyes bizottságok általában nem vizsgálták. Bár itt is akadt kivétel: a csehszlovák-magyar az 1970-es években több alkalommal foglalt állást a cseh, a szlovák és a magyar tankönyvek egymást érintő megállapításairól. De hiába állapodtak meg egymással a történészek, ha a központilag irányított tankönyvkiadás nem hajtotta végre a korrekciókat.
Niederhauser úgy emlékszik, hogy a vegyes bizottságok ülésein nem voltak heves viták, hiszen többnyire olyanok kerültek be, akik ismerték a másik fél történelmét. Ezzel együtt a protokolláris jellegű hivatalos beszámolók is azt mutatják, az ellentéteket nem mindig sikerült a szőnyeg alá seperni. Az 1985-ös csehszlovák-magyar biztossági ülést lezáró Tilkovszky Lóránt elnök például fontosnak tartotta megjegyezni, hogy "elhangzott a vitában több nem kellően átgondolt (...) eszmefuttatás (...) is, ez nem keltett jó benyomást egyik félben sem. Nem engedhetjük meg azonban, hogy megsértődjünk".
Egy 1980-ban készült állambiztonsági ügynöki jelentés pedig beszámol az 1980-ban Bukarestben ülésező román-magyar bizottságban zajló vitáról is. Ebből kiderül, hogy Hahn István, a magyar ókortudomány nagy öregje a dákóromán kontinuitás tarthatalanságáról győzködte román kollégáit. Az az állítása pedig, hogy Románián kívül senki sem hiszi már el a hipotézist, talán csak az egyetlen franciákon kívül, akik még udvariasságból, de egyre kevesebb meggyőződéssel bólogatnak, bizonyosan nem maradt válasz nélkül.
A Niederhauser szerint az egyébként "igen jámbor" Győrffy Györgynek is sikerült beletrafálnia a szlovák nemzettudtaba, amikor több cikkben is cáfolta, hogy a "Nagymorva Birodalom" kiterjesztette volna uralmát a Kárpát-medencére. "Ezek után Szlovákiában vele ijjesztgették a gyerekeket, tehát szóba se jöhetett, hogy bármelyik ülésünkre meghívjuk őt" - kommentálta a fejleményeket Niederhauser.
Etnocentrizmus és alternatívái
A Szovjetunió és az államszocialista rendszerek összeomlása utáni demokratikus átmenet elvileg újból magával hozhatta volna a tömeges és mély tankönyvrevíziót, de eddig erre még nem került sor. Sőt, a nacionalizmusok éledésével mintha több lenne a neuralgikus pont. Történész vegyes bizottságok még ma is - jól-rosszul, de - működnek, ám mivel a tankönyvek rizikós területnek számítanak, és a kölcsönös fogadókészség is többnyire hiányzik, jelentős előrelépés máig nem történt. 2000-ben létrehozták például a szlovák-magyar tankönyvrevíziós munkacsoportot - immár a szlovákiai magyar és magyarországi szlovák szakértőket is bevonva -, de a munka megfeneklett.
Salat Levente kolozsvári politológus szerint Romániában a régi nacionálkommunista történetírás ugyan még tartja magát, de már megjelennek korszerű, alternatív szemléletű román történetírók is. Közülük Lucian Boia és Sorin Mitu munkásságát emelte ki. Utóbbi alternatív középiskolai tankönyvet is írt, amely számos a szaktudományos közleményekben már kikezdett, de a közoktatásban még használatos történeti mítoszt cáfolt meg. Mitu ellen emiatt évekkel ezelőtt összehangolt támadás indult, és a történész kénytelen volt a közéletből kivonulni.
Salat szerint jó kezdeményezések nem csak a tudomány felől indulnak, hanem a pedagógusoktól és a civilektől is. A tanszabadságot kihasználva több didaktikai segédkönyv készült például pedagógusoknak.
Magyarországon a leghangosabban a Történelemtanárok Egylete (TTE) szorgalmazza a változásokat. Az alternatív tankönyvek ugyan már megjelentek az oktatási piacon, de a leginkább oktatott olvasnivalókban egyelőre még mindig alig érzékelhető a kisebbségek történelmi jelenléte, többnyire csak valamelyik konfliktus kapcsán kerülnek elő. A jelenlegi szűk nemzeti keretek közé szorított történelemszemlélet nem elég érzékeny a környező népek sérelmeire, képtelen más oldalról is bemutatni a történelmi eseményket - nyilatkozta a hvg.hu-nak Miklósi László, az egylet elnöke.
Miközben a magyar tankönyvírás elsősorban a vele szoros történelmi kapcsolatban álló népekkel kapcsolatos tankönyv-revízióval van elfoglalva, már új "globális" problémákkal kell szembenéznie. Tavaly decemberben Kairóban rendeztek egy nemzteközi konferenciát, amelyen az arab és az iszlám világot érintő, a nyugati világ tankönyveiben megjelenő negatív sztereotípák volt a téma.
Az Arab Liga, az UNESCO és az arab, illetve iszlám világban tevékenykedő testvérszervei (ALECSO, ISESCO) által szervezett rendezvényen a meghívott nyugati országok mindegyike terjedelmes hibalistát kapott, hogy tankönyveik hol tévednek, vagy hol sértik meg az arabokat és muszlimokat. Magyarország is kapott egy kairói professzor által összeállított kifogásjegyzéket. A Magyar UNESCO Bizottság éppen ezért kezdeményezte a párbeszédet, és a közeljövőben egy asztalhoz ülteti az arab országok képviselőit, a kairói professzort, illetve a magyar pedagógus- és történészszakma krémjét.
Gresiczki Péter, a Magyar UNESCO Bizottság főtitkára csak annyit volt hajlandó elárulni a kairói kifogásokról, hogy a moszlim kritikusok általánosságban nehezményezik, hogy az iszlám és az arabok nem súlyuknak megfelelően szerepelnek a magyar tankönyvekben, alig van szó a kulturális kapcsolatokról, félreértelmezik a "dzsihád" fogalmát, és helytelenül állítják azt, hogy az iszlám elnyomja a nőket.
egy alapítványi gimiben tanítok, meg ezen kívül egy másik alapítványnak az érettségi előkészítő tanfolyamán. Egyik sem főállásom. az oka meg szerintem kettős, de elég általános és nem csak a törire igaz: 1. a gyerek nem érdeklődik (otthon nem foglalkoznak vele) 2. az iskola is képtelen felkelteni az érdeklődését, de még rendesen számonkérni sem tud.
ezeket most 1 mondtatban elintéztem, de könyveket is lehetne írni róluk. de ez már inkább pedagógia,nem töri. vannak persze konkrétan a törivel is gondok de ez más tészta és a teljesítményre nem hat ki.
tanitok, igen, de földrajzot elsősorban. töri szakra is jártam de még nem végeztem el, most szüneteltetem .
alapvető évszámokat kérdeztem demográfiai robbanással kapcsolatban, meg foglalkozási átmenetekkel kapcsolatban.
érettségi előkészítőn érettségi előtt álló 18 éves emberek nem tudták mikor volt a Kiegyezés, a Rendszerváltás (!!!!!), a Tatárjárás, stb. szerintük a románok reformátusok, merthogy a székelyek is azok, és sorolhatnám. ma is volt szerencsém a tanáriban hallani egy történelem felelet (gondolom egyes témazáró után), ahol Pearl Harbourra kellett rávezetni a gyermeket, meg hogy ki kivel harcolt a második világháborúban.
hát pont az a baj, hogy a többség meg sem tanulja a történelmet a középiskolában. elképesztő dolgokat tudnék mesélni. na ezért hathat minden baromság újnak.
Amúgy a Rubicon különszámmal igazad van, nagyon jó cáfolatok és ellenérvek voltak benne, penge volt, de csak azoknak akik amúgy is a Rubicon törzsolvasói, vagyis valószínűleg olyanoknak akik amúgy sem dőltek be Illignek.
Ez a népszerűsítésnek esetleg az olvasóközönség részéről is lehetnek akadályai.
A többség a ’hivatalos’ történelmet még iskolában megtanulja, és eztán úgy érezheti hogy ismeri, akkor meg minek vegyen egy ugyanarról szóló könyvet? Ha szükségét érzi esetleg megnézi a gyerek tankönyveit, esetleg összehasonlítja a sajátjával ha még megvan.
Szóval a képzelt-történelem könyvek sikere azért is lehet ekkora, mert úgy érzi a vásárló hogy valami újat tudhat meg amit korábban eltitkolt előle a politika átszőtte történelemoktatás.
Jó lenne, de hát pénzt általában az utolsó utáni esetben adnak valamilyen történelmi programra, kutatásra, könyvre. Sajnos. A történelem nem a tipikusan üzleti vállalkozásként kezelhető tudomány...
Qedrák! Négy pontos javaslatodhoz: ADJ PÉNZT, ADJ PÉNZT, ADJ PÉNZT...................
"1. Bármilyen büdös a történészeknek, régészeknek, bizony népszerűsítő kiadványokat kell csinálni, elérhető áron."
Egy ilyenbő 150 ezer feletti példányszám kell. Ennyit Mo-on sajna nem lehet elszórni. Támogatást 100 ezer alatti népszerűsitöre nem kapsz. A nép csak azt veszi, amiben sok szines kép stb. van. Ez drága.
"2. Fel kell venni a kesztyűt, és igenis vitatkozni kell azokkal, akik az eddigi tudományos eredményeket megkérdőjelezik."
Pénz, pénz... Nem szenzácis a magvas tudomány, ellenben a lőzungos hülyeség - lásd.: Gavimn Menzies , vagy Hankock könyveit Édesviz módon, vagy rovó barátunk :) ösjelképes könyvének immár 5. kiadását - igen.
Nem vagyunk versenyképesek! nincsenek támogatóink - sajnos....
"3. Nagyobb médiajelenlétet kell kivívni az eddigieknél. Folyóiratokban, napilapokban, TV-műsorokban stb. Igényes, de fogyasztható módon."
Mint a 2. pontban.................
"4. Reformálni kellene a történelemoktatást is. És nem kényszerzubbonyként kezelni a történelmórákat, mint manapság szokta az OM, valami retrográd, és felesleges tantárgyként."
A sok liberálesztéta, irodalmár-szociológusnak kéne ezt megmondani az OM-ben.. :)
