Nyilván indiában a temlomharang hangja könnyebben asszociálható a piaci képhez, mint nálunk. Én is pontosan ezt a "szentséget" hiányoltam a képről amit mindketten szépen megoldottatok. :) Lola a fordítással, te pedíg a képhez kötődő új szöveggel.
Most én is próbálkozom valamivel:
A gyümölcs illat,
olyan, mint szent harangok
hegyi viszhangja.
/sajnos ez a kép sem az igazi, mert olyan kéne amin mondjuk egy kis falu temploma, és a gyümölcs is, és a a hegyek is látszanak....
ha nem jönne össze első bűvészkedésem, akkor csak így simán:
HAIKUMŰHELY
ha az eltévedt bolyongók kitalálnak innen, ki-ki kénye és kedve szerint elmélkedhetne e nemrég nyílt kedves kocsmában töltött hosszabb-rövidebb időkben...
Na ezért volt félreérthető...:) Meg így sokkal inkább siketek monológjának tűnt a dolog, mintsem párbeszédnek...:) Persze ha sértés/sértődés nélkül, vice versa működőképes lenne a dolog, az lenne a legjobb.
"észrevételeidet nagyon komolyan veszem, hiszen más kontrollom nincs"
Pedig nem ártana más kontrollja se... Megintcsak: kölcsönösen... És nem lehúzón, nem túldícsérőn, hanem előremutatón...
"tartsam be, legalább ezt az egy szabályt"
Nem szabály...:)
-o-
Akkó' nekimerészkedek megint: Idealista: a szöveg jó, bár rögtön lehetne mondani (mert valamit mindig lehet:), hogy nem klasszikus hai, de hát akkor nem klasszikus hai... Na und... A háttér viszont nekem nem igazán...:) Tudom, nagyon nehéz ilyen archív fotókat, ráadásul többet és különböző félefajtát megfelelőképpen kivágni, összerakni, - hogy mégis egy legyen az egész... Ilyenkor próbálom vagy nagyon pontos koncepcióba/szerkezetbe passzítani őket, mittudomén, virág szirmaiba, ág levélkéibe, valahonnan induló spirálba, stb, stb, ami egy világos, rendezett és ezzel persze csinált struktúrát ad a képnek, - vagy álomszerűvé összemosni, gomolyítani, gombolyítani az egészet. Az utóbbit a Hajléktalan verseknél elég jól megoldottad, ott indokolt a sok egymásra halmozott, egymásba fonódó képi infó, és szépen egységet is alkot, egymással is, a szöveggel is, - de itt nem látom azt a szervezőerőt a képen, ami összefogná, egységbe foglalná a fotókat... Viszont ha van és érdemesnek találod, - elmondhatod...:) A Feltételes reflex - jó játék... A 'ni'-t szívem szerint lecserélném így-re... A sor is szerencsésebb, ha egy erős mássalhangzóval zárul, meg a gondolat se törik meg, ha nincs az a furcsa, kifelé mutató-csodálkozó 'ni'... A moralizálás eredményére meg kíváncsi lennék...:)
Kedves Csakcsendbenn! Félreértesz – nagyon örülök annak, hogy figyelemre méltatod a dolgaimat. Nincs a környezetemben olyan, akivel érdemben lehetne beszélgetni róluk.
Az észrevételeket tovább gondolom, és leginkább magammal polemizálok, illetve a haikuról írt értekezésekkel és az általam olvasott és sokra becsült szerzők gyakorlatával hasonlítgatom össze.
Nem sértődöttség és indulat munkál bennem, hanem a belső polémiámat gördítem akaratlanul tovább. Sőt az észrevételeidet nagyon komolyan veszem, hiszen más kontrollom nincs, így nagy bennem a bizonytalanság.
Aztán vagy megfogadom, vagy nem. – Valami, legalább utólag átgondolt személyes indoka, van ez utóbbinak is. Nem a CSAK. Ezért is fontos számomra, mert tovább gondolkodásra késztet.
Egyébként az összes haikumat átdolgoztam: az elválasztásokat 99 %-ban megszüntettem éppen a Te tanácsodra – bár sok elismert szerző nem nagyon foglalkozik ezzel (legalább inasként tartsam be, legalább ezt az egy szabályt/.
Barátsággal: Mygan
"Hol azt vetik a szememre, hogy nem mondok semmit"
Ez a bűnös én voltam...:) De nem pont ezt mondtam, hanem azt, hogy: "hiányolok egy-egy csavarást, kifelé gondolást ... kellene oda nekem valami icipici... személyes, lélekszerű." Nem gondoltam nagy dologra, csak egy sejtésnyi/sejtelemnyi személyes utalásra, egy épphogy-elvonatkoztatásra, vagy árnyalatnyi feszültségre, valamire, hogy mondjuk a 14183, vagy a 14184 több lehessen egy egyszerű, de szép kijelentő mondatnál... De: elismerem, hogy a hangulatképeknek, pillanatképeknek - épp ebben a műfajban - van létjogosultsága, hogyne lenne... Ezért írtam utóbb: "Klasszikus fényképszerű pillanatképek koncepció elfogadva...:)" Csak érzésem szerint ez főleg akkor tud átütő lenni, ha valami (hajszálnyi, nüansznyi) pluszt, valami lélekből jövőt (és ez lehet párhuzam, ellentett, bármi, - az ember legmélye, meg aközött a látott, elkapott, megfogott pillanat között) is bele tud lopni az ember gyereke abba a pillanatfelvételbe...
"hol azt, hogy ... gondolkodom, következtetést vonok le, osztom az észt..."
Emmeg Andor volt.:) Ahogy én értettem, a gondolkodással nincs baj, egyébként azt szerintem igen jól műveled a paradoxonoknál, hanem az aforizma, vagy bölcsesség vagy közhely-szerű dolgok, amik már kilógnak ebből a műfajból...
De egyikünk sem vetett a szemedre semmit... Beszélgetés-, morfondírozás-kezdemény, akart volna ez lenni, nem kipellengérezés vagy szemrehányás... Tudom, hogy nehéz így, jóval nehezebb, mint személyesen, ahol egy mosoly, egy szemvillanás, egy gesztus helyreteszi a szavakat...:) Még egyszer mondom, nem piszkatúra, hanem együttgondolkodás (lett volna) a szándék. Viszont mert érezhetően bánt és tényleg nem ez volt a cél, részemről (már napokkal ezelőtt) visszavonulót fújtam... Tedd a dolgod, ahogy jólesik. Végülis tényleg ez az első, hogy jólessék...:)
"Haiku :amit nem kell bevezetni, körülírni, amit nem kell magyarázni, ami van csak úgy, ami megfog, elgondolkodtat, a valóság, a rácsodálkozás: az igazság pillanata. Nekem a haiku 17 szótagban ugyanaz: pillanat, pillanatkép, érzés, öröklét, végtelen, igazság, aforizma, bölcsesség, megkockáztatom vicc, karikatúra..."
sajnos én sem találtam meg, de az eredetit felteszem.
itt szeretnék reagálni az eddigi reflexiókra, úgyis olvassa mindenki akit érdekel.
Hol azt vetik a szememre, hogy nem mondok semmit, hol azt, hogy
nem csak fényképezek, rögzítek...stb hanem gondolkodom, következtetést
vonok le, osztom az észt...
Igaz. Jogos.
A japán haiku : a pillanat művészete - a legőszintébb l'art pour l'art. Ne tagadjátok!Akkor sem könnyű, ha nem akarok mondani semmit.
Haiku :amit nem kell bevezetni, körülírni, amit nem kell magyarázni, ami van csak úgy, ami megfog, elgondolkodtat, a valóság, a rácsodálkozás: az igazság pillanata.
off. Persze, kell újítani, de nem minden esetben fontos... Néha mintha túlzásba vinnék...
Valószínűleg ósdi a gondolkodásom, de nekem tetszenek az általad felsoroltak, bár a labdát már nem is tudom, mitől volt lapda. A hazudság - igen, régies, viszont régiségében is logikus. (Volt.:) A lélekzet-et meg kifejezetten sajnálom. Biztos hülyén hangzik, de szerintem emberként is nemesebbek lennénk, ha ilyen ősi és tiszta jelentéseket nem hagynánk elhomályosulni...
Kell - kel: :) Ááá, biztos csak egy későbbi (természetesen fontos:) újítást vetítettél előre öntudatlanul... Amikor már mindegy lesz, hogy "kell bimbó?" vagy "kelbimbó?";), mert olyan reszketeg és törődött lesz a nyelvérzékünk, hogy a hamut is mamunak gondoljuk...
Inkább a nyelv, meg az ősök finom humora, mintsem az enyém... A ráncaid/ráncaim, de még a nevetőráncaid/nevetőráncaim (szótagszámtól most eltekintve) példul akárhogy játszanánk velük, sose adnák ki ezt a humort vagy árnyalatot vagy mit...
