Soha többé nem találok ilyen kapcsot, és nélküle már nem az igazi.
Vajon mi lett volna, ha nem törik el? Most meg, mint az eldugult lefolyó:
a kagylóban áll a piszkosszürke víz.
Szerelöö kellene, de nemhogy én, még a Magasságos se tudja a pontos
címet-számot.
Ülünk a mocsokban. Nincs kedvünk kitakarítani, rendet rakni
vagy akár egyetlenegy billentyüüt is lenyomni.
A tükröt is rég megette a por, de azért látom a tapétán...
A sarokban kucorgok. Látom ahogy alszol, ahogy a fejed alatt a tenyered.
Dúdolni kezdek, s álmodban elmosolyodsz. Álmomban....
Türelem. Az út merre?
Hozzád, vagy ismét a keréknyomok?
Igazábol mit szeretnénk?
Takarítani, aludni, nemlenni?
Elmenni valahova, valamerre, mintha létezne olyan, hogy szabadnap.
Régóta nincs.
Csak bámulunk reggel a kávénkba, ahogy a csótányok párzanak a mosogatón.
Nincs kedvem számolni az idööt, vonásokat húzni az ajtófélfára és várni,
mikor utálsz meg.
Valahogy tartósítani kellene a lelket és hozzádgurítani a gondolatokat.
Mókuskerék-élet, végtelen emberlét.
Nem tudjuk kinööni és a zubbony sem segít.
Mi sem egymáson.
Csak ülünk a homályos tükörrel szemben.
Bámuljuk csótány-önmagunk.
