Nekünk eddig a csúcs lelépés 3 éjszakás volt és a gyerekek nagyon élvezték ( azt mindenki tudja, hogy a nagyszülőknél más szabályok érvényesek:) ), én minden nap többször telefonáltam, csak a magam megnyugtatása végett. Ez nagyon hasznos volt akkor mikor az ikrekkel kórházba kerültem, talán kevésbé viselte meg őket, mintha akkor lettem volna először távol tőlük.
Azt, hogy hosszabb időt (mondjuk 1 hét ) lelépjünk én el sem tudom képzelni, nyaralni, telelni, stb mindig a gyerekekkel megyünk, kettesben be kell érnünk 2-3 nappal max. És ez elég is. Ha nagyobbak lesznek, akkor lehet, hogy lesz alkalom hosszabb időre elutazni ( már ha találok embert, aki elvállal hosszabb időre 4 fiút :) ), most nem bírnám őket itthagyni.
Nos, lehet, hogy nem ez a legjobb szó, de olyan bizalom és biztonságérzet alakul ki az első 3 évben, amire lehet később építeni. Ez lesz az alap, ennyiben akár ős is. De nem vagyok pszichológus, csak valamiért kénytelen vagyok igazat adni a Vekerdynek, akármennyire is nem tetszik mindig (pl. hogy ne nézzen tv-t egy kétéves, amikor olyan kényelmes lenne leültetni:))
Nagyon egyet értek veled, meg Bokorral. A heti egy nagyszülős nap tényleg jó. Mondjuk nálunk még nincs rendszer, de kb. kéthetente egyszer ott alszik a kislányunk.
Amúgy Zsófi 8 hónapos volt, amikor visszamentem a suliba tanítani heti 9 órára. Csak ötre akartam, ugyanis idén érettségizik az osztályom, akiket hetedikes koruk óta viszek, és ők is én is szerettük volna, ha együtt fejezzük be a sulit. De akkor már rámsóztak mégegy osztályt...Szóval heti 9 órára + az utazás távol vagyok itthonról azóta, és ilyenkor anyósom ill. apukám vigyáznak rá felváltva. Sose volt semmi gond ezzel, gyönyörűen eszik velük, ebéd után szinte előbb elalszik, mint amikor én rakom le, és olyan jó, amikor hazaérek, hogy kifut elém az előszobába, átöleli a lábam, és már fut is vissza játszani. Látszik, hogy nem stresszként élte meg a hiányom, hanem tudja, hogy jövök vissza.
Bokor,
ezzel nemigen értek egyet. Nem gondolom, hogy a gyereket szoktatni kellene kicsi korától a távolléthez. Illetve nyilván nem árt szoktatni és nem beledobni egy kéthetesbe, de hogy pár hónaposan ezért szoktatni kellene, ezt nem hiszem. Sőt.
Szerintem elég, ha sokat van az ember a gyerekkel közösségben (gyerek, felnőtt), úgy, hogy közben a szülők is ott vannak. Aztán 3 (nyilván nem a születésnaphoz kötve) éves kor után meg lehet próbálni rövidebb-hosszabb időre szép fokozatosan ráhagyni egy általa jól ismert valakire. Mert előbb ki kell alakulni az ősbizalomnak, ahhoz, hogy aztán el lehessen szakadni. És ez nem egy pár hónapos folyamat, hanem inkább 2-3 éves. És szerintem érdemes ezt a pár évet rászánni, utána biztos, hogy könnyebb lesz. Mert ez nem szokás kérdése, hanem fejlettségé.
Hangsúlyozom ismét: nem az egy-két órás, egy estés kimaradásról van szó, ezekkel nyilván nem kell várni 3 évig. Kifejezetten a jó pár napos/hetes lelécelésekről van szó.
Azzal nagyon is egyetértek, hogy néha kell egy-egy gyerekmentes este, nap, amikor lehet a párunkra, magunkra koncentrálni. De ez más. (Konkrétan Vekerdy is ezt mondja, de én mondjuk magam is így érzem)
Szia!
Nekem a két nagyobbik fiam 4 ill. 3 évesek. Mind a kettő 1 éves korától rendszeresen, minden pénteken a szüleimnél aludtak és imádták, olyannyira, hogy most ragaszkodnak hozzá, hogy "kettőt" aludhassanak ott. Mivel ikreket szültem nemrég, így mégtöbb segítségre volt szükségem, az sem zavarta őket. A terhességem előtt dolgoztam (heti 1-2 napot napközben ), olyankor bébiszitter vigyázott rájuk. Mi a szórakozást igyekeztünk akkor megoldani mikor a szüleimnél voltak amúgyis. Most, hogy van a két pici nemnagyon járunk el, de én szeretném lassam-lassan bevezetni újra az életünkbe a gyermek nélküli kikapcsolódást, hiszen attól, hogy az embernek gyermekei vannak kell magára is gondolnia. Így alakul ki az egészséges egyensúly és sokkal türelmesebb lesz az ember a gyerekekkel ha nem érzi úgy, hogy csak nekik él. Olyan embert kell keresni akit szívesen elfogadnak a gyerekek ( ha megoldható a nagyszülőkkel akkor az a legjobb megoldás ), nálunk lassan 3 éve van ugyanaz a bébiszitter, már szinte családtag ( heti 1-2 alkalommal jön, segít a picik mellett, meg ha el kell mennem valahova ). Természetesen imádom a gyerekeimet ( nemvéletlen van belőlük 4 ), de én is ember vagyok és néha el kell mennem kettesben a férjemmel itthonról. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a három szülés után egyiknél sem jelentkezett a depresszió, mindig vidámak és türelmesek vagyunk itthon, a gyermekeim is boldogak és kiegyensúlyozottak. Szvsz nem árt a gyereknek ha néha más vigyáz rá, a lényeg azon van, hogy megfelelő személyt kell találni, ami nem túl egyszerű dolog.
Még valami, mégpedig a Vekerdy téma. Én nagyon bírom amúgy, csak néha úgy érzem, úgy beszél az egész gyerektémáról, mintha gyerek és családja valami légüres térben élnének, ahol nincs munkahely, nincs stressz, mindenki ráér mindenre, szóval beszél valami ideális helyzetről, amitől ideges leszek, mert úgy érzem, rossz anya vagyok, ha ezt az ideális helyzetet nem tudom megteremteni. No, szóval szerintem több dologban kicsit olyan, mintha nem ezen a földön élne...
Persze, ilyen gyerek is van, meg olyan is... Én csak azt vettem észre, hogy a lányom, amíg tulajdonképpen mindig a közelében voltam, akár volt társaság, akár nem, mindig arra számított, hogy majd én megoldom a problémáit. Határozottan jót tett neki, amikor egy hétig "nyaralt" a nagyszülőknél! És nekem milyen jót tett, lehet köveket hajigálni rám, hogy egy hétig magamban lehetettem! Akkor keltem, akkor feküdtem, akkor ettem, amikor nekem tetszett. Elmehettem moziba, randizhattam a barátnőimmel, vagy egyszerűen csak elheveredtem valahol, és néztem az eget. Esténként beszéltünk telefonon, ő olyankor sírdogált kicsit, aztán anyám megnyugtatott, hogy csak olyankor sírdogál, amikor beszélünk, szóval van egy kis színház, nehogy azt gondoljam, hogy nem hiányzom neki... :-) Amikor visszajött, ő is fel volt töltve, meg én is, meg a nagyiék is, szóval mindenki boldog volt... :-)
Most, hogy iskolás, nem tudjuk ezeket a heteket beiktatni, csak nyáron. Hiányzik is mindenkinek! (Főleg nekem :-)
Viszont a múltkor én voltam egyedül otthon, ő meg itt maradt az apjával. Lehet, hogy szörnyen hangzik, de annyira jó volt! Mint gyerekkoromban... :-)
Szerintem ahhoz, hogy a gyerek barátkozó, nyitott emberke legyen, nem feltétlenül kell napokra távol lennie a szülőktől. A gyerekeim igen kommunikatív, magabiztos, és barátkozó lények, valószínűleg azért, mert kicsi koruk óta gyakran voltak/vannak társaságban, többnyire úgy, hogy mi is ott vagyunk.
dg
Bocsánat, félreérthetően fogalmaztam. A "kölökmentes kikapcsolódás" alatt ez esetben a napokra, hetekre való lepasszolást értettem, természetesen azért én sem betonoztam be magam a lakásba a gyerekeimmel:-))). Csak a mozi említése más megvilágításba helyezte a mondanivalómat.
dg
Kedves Eowyn, szerintem más gyereknél azért van másképp, mert a gyerekeknek hihetetlen jó érzékelőii vannak a szüleik felé. Ha a szülő úgy érzi, hogy még nem engedheti el a gyerekét, akkor a gyerek is úgy fogja érezni, hogy nem akar a ssülő nélkül lenni. Nekem az a véleményem, hogy attól, hogy anyák lettünk, még nem szűnünk meg önálló egyéniségek lenni. Nem rendelhetünk alá mindent a gyereknek, mert az visszafelé is elsülhet, amikor felnő.
Ha személyes tapasztalataim érdekelnek: először akkor mentünk moziba, amikor 2,5 hónapos volt. Apám vigyázott rá. Aztán nagyon ritkán hagytuk másra, mert kevés emberre bírtuk hagyni. Azt is monhatnám sajnos, mert nehezen barátkozó, bizalmatlan kislány lett belőle. Egészen addig, amí néha rá nem bíztuk hosszabb időre nagyszülőkre. Kb. 1,5 ;ves korában először, egy hétvégére, aztán hosszabb időkre, egy-egy hetekre. Most 8 éves, imád máshol aludni, barátoknál, táborban, bárhol. Mindig úgy jön haza, hogy hatalmas élmény volt. Olyan gyerekek, akiket sosem bíztak másra, most is képtelenek elszakadni, főleg anyájuktól.
Vekerdyről később...
Kedves Eowyn, szerintem más gyereknél azért van másképp, mert a gyerekeknek hihetetlen jó érzékelőii vannak a szüleik felé. Ha a szülő úgy érzi, hogy még nem engedheti el a gyerekét, akkor a gyerek is úgy fogja érezni, hogy nem akar a ssülő nélkül lenni. Nekem az a véleményem, hogy attól, hogy anyák lettünk, még nem szűnünk meg önálló egyéniségek lenni. Nem rendelhetünk alá mindent a gyereknek, mert az visszafelé is elsülhet, amikor felnő.
Ha személyes tapasztalataim érdekelnek: először akkor mentünk moziba, amikor 2,5 hónapos volt. Apám vigyázott rá. Aztán nagyon ritkán hagytuk másra, mert kevés emberre bírtuk hagyni. Azt is monhatnám sajnos, mert nehezen barátkozó, bizalmatlan kislány lett belőle. Egészen addig, amí néha rá nem bíztuk hosszabb időre nagyszülőkre. Kb. 1,5 ;ves korában először, egy hétvégére, aztán hosszabb időkre, egy-egy hetekre. Most 8 éves, imád máshol aludni, barátoknál, táborban, bárhol. Mindig úgy jön haza, hogy hatalmas élmény volt. Olyan gyerekek, akiket sosem bíztak másra, most is képtelenek elszakadni, főleg anyájuktól.
Vekerdyről később...
Mondjuk mi nem azért megyünk el otthonról esténként, mert "nekünk ez jár", vagy "le akarjuk rázni a gyereket", de úgy érzem, az se teljesen normális, ha minden eseményből kivonjuk magunkat, se mozi, se színház, se egy nyugis esti iszogatás egy kávézóban, sörözőben. Attól még közbe is eszünkbe jut a gyerekünk, szóba is kerül, hogy vajon alszik-e már, stb.
Persze ahova csak lehet, visszük magunkkal: nyaralás, síelés, vendégség, ...
Hát, nekem ez a 3 év fura, bár Vekerdy írásaival a Nők Lapjában általában egyet szoktam érteni. Az igaz, hogy amíg csak pár hónapos volt a kislányom, addig mindig úgy mentünk el otthonról, hogy már aludt, és ő egész kicsi kora óta végigaludta az éjszakát, szóval fel sem tűnt neki, hogy nem vagyunk otthon. Most viszont egyáltalán nem zavarja, ha elmegyünk, max. fél percig pityereg. Persze nem minden nap vagy héten megyünk el.
De pl. a mi családunkban szokás volt, hogy öcsém és én kicsi korunktól egy napot a nagyszülőknél aludtunk a héten, és ez nekünk annyira bejött, hogy kb. 18 éves korunkig megtartottuk ezt a szokást. Utána is inkább azért maradt abba, mert a nagyszülők egyre betegebbek lettek, sokat voltak kórházban, stb. De mi imádtuk öcsémmel, hogy olyankor máshogy zajlik a vacsi, fürdés, egy szobában alszunk, stb. Persze ez már nagyobb korunkban volt, hogy kicsiként mit gondoltunk róla, arról fogalmam sincs, de negítív hatása tuti nem volt, mert a szüleinket és nagyszüleinkt egyaránt szeretjük azóta is, és nincsenek komplexusaink. Ezért gondoltam, hogy átvehetem ezt a szokást, mivel a kislányom kezdetektől fogva rengeteget volt a nagyszülőkkel, sokat látta őket, sokszor utaztunk velük együtt ide-oda, szóval szinte azon csodálkozik, ha nem látja őket sokáig.
De, elhiszem, hogy más gyereknél ez máshogy van. Meg a nagyszülőn is sok múlik, meg, hogy van-e olyan, akiben megbízunk teljesen.
Kipróbálás: azért vannak jelei szerintem, ha egy gyereket már másra lehet bízni. Meg az ember ált. nem úgy kezdi, hogy na itt a gyerek, elhúzok egy hétre. Nálunk is benne volt a pakliban, hogy autóba ülök, és hazafuvarozom a srácot, ha meggondolja magát. (nem amikor szültem:-) )
Én azt hiszem, a köztes álláspontot képviselem, most nem altatnám a csajt (16 hós) sehol, még egy éjszakára sem, viszont nem tartom lehetetlennek, hogy ha két éves kora körül ott akar maradni a nagyinál, akkor otthagyjam. Egyébként megfigyeltem, hogy ha valami miatt más vigyáz rájuk, a kicsinek óriási biztonságérzetet ad, hogy ott a bátyja.
A kölökmentes kikapcsolódás nekem soha nem ment, hiába érzem néha úgy, hogy legszívesebben a világ végére utaznék, tudom, hogy úgysem érezném jól magam, mert állandóan a gyerekeken zakatolna az agyam. Tiszta röhej, utoljára a Mátrix 1-et láttam moziban:-))).
De nekem így jó, nem vagyok mártír anya, ugyanúgy utazunk, síelünk, stb. mint régen, csak most már a gyerekekkel.
dg
Gyerekfüggő, meg szülőfüggő is, meg lehet az a bizonyos 3. év egy afféle irányszám, de én semmiképpen sem értelmezném úgy, hogy ez márványba van vésve. Meg van akinek nem egy áldozat, ha mindenhova magával viszi a babát, de van akinek egy büntetés, ha "be van zárva".
Én, ha nem volt muszáj, nem hagytam másra a gyerekemet, de volt hogy muszáj volt, és azért igyekeztem nem marcangolni magam miatta.
Viszont volt egy eset, mikor a gyerek alig múlt négyhónapos, akkor rábíztam három napra a nagymamájára és meg se álltunk a férjjel a Balatonig, mert úgy éreztem, tele van a hócipőm, szükségem van egy-két babamentes zavartan éjszakára meg egy kis lazításra, különben bekattanok férjestül. Volt persze sírásrívás, de már azon a ponton voltam idegileg, hogy nem érdekel, egyszerűen kell egyet szusszannom. És ez jót is tett (nekem), jópár hónapra feltöltődtem, a gyereken azóta sem sikerült felfedezni maradandó károsodást. És meg se ismétlődött a dolog jó sokáig. Egy-két éves kora körül is volt hogy festés volt otthon, költözés, ilyesmi, akkor persze irány a nagymama, de ezzel a helyzettel mást amúgy se tudtam volna kezdeni.
Vagyis: szerintem az az ember, aki nem bírja ki minden éjszaka otthon a gyerekkel, ne vállaljon gyereket, de ha már mégis, akkor azért az a helyes, ha próbál valami egyensúlyt teremteni a gyerek érdeke és a saját minimális komfortérzete között. Ha időnként mennie kell, mert különben egy zombinak fogja érezni magát, hát hadd menjen már néha (NÉHA!) egy kicsit, bulizni, színházba, bármi. Kompromisszumokkal, természetesen.
Lehet, hogy a gyereknek is jobban megéri, mert egy kisimult anyát fog visszakapni.
Orsoly,
én most kifejezetten a több napra/hétre történő másrabízásról beszéltem.
Amúgy a Vekerdy a bölcsödét szükséges rossznak tartja, és azt mondja, hogy ha muszáj, akkor muszáj, de ha meg lehet oldani, akkor inkább ne (itt most azokról az esetekről beszélt, hogy a "gyerek szokja a közösséget", meg "kell a gyereknek a gyerektársaság", ezek nem így vannak, elég nekik a játszótéri/játszóházi közösség, és anya is ott van vele, ami lényegi különbség). De azt is mondja, hogy ha muszáj, azt a gyerek érzi, és jobban viseli, minthogy a második gyerek születése is kényszerhelyzet, igaz, ekkor jó esetben nem tűnik el napokra anya, mert a gyerek bemehet a kórházba.
A gyerekfüggőségről nekem az a véleményem, hogy valószínűleg így van, de azt, hogy melyik gyerek ilyen vagy olyan, azt csak azután lehet, tudni, hogy kipróbálta az ember, és én ezt a kockázatot pl. nem tartom indokoltnak, de mint mondtam, ez az én véleményem, és nem ítélem el azokat, akik másként gondolják.
Én úgy vagyok ezzel a kérdéssel, hogy nagyon gyerekfüggő. A fiam pl. a kistesó születésekor aludt először a nagyinál, 2 év 2 hónaposan. Bár előtte már volt olyan, hogy közös síeléskor az ő szobájukban aludt, egy-egy éjszaka. Most 3 és fél éves, és szinte minden szombaton nagyizik, együtt vagyunk egész nap, kirándulunk, ilyesmi, aztán Ő ott marad, és délelőtt megyünk érte. Soha nem erőltettük, az egyszem szülést leszámítva a program mindig fakultatív volt, akart maradt, akart hazajött. Láthatóan jó neki így, nekem meg az jó, ha neki jó:-)))). Több napra semmiképp nem adnám, még most sem.
A kicsi 16 hónapos, nála az az érdekes szitu van, hogy ha a bátyja nagyizik, akkor őt alig lehet hazaráncigálni, mert maradni akar. De szerintem még korai, na meg biztos vagyok benne, hogy amint kitenném a lábam, már nem akarna annyira maradni:-))).
Van egy unokatesónk, aki most 2 éves, és rajta nagyon beigazolódni látom, amit a pszihomókusok mondanak. A sógornőm a gyerek egész pici kora óta tele van "nekem ez jár" programokkal, amikor csak tudja, lerázza a srácot, ennek eredményeképp a gyereket le sem tudja vakarni magáról, ha együtt vannak. A kicsi bizalmatlan mindenkivel, még a szűk családon belül is, állandóan résen van, nehogy eltűnjön az anyja. Persze van még sok más tényező, ami ehhez vezetett, az egészet valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy az Ő elveik szerint a gyereknek maximálisan alkalmazkodni kell a szülőkhöz, és egész pici kora óta ebben a szellemben nevelték.
Na szóval, szerintem nagyon fontos, hogy ebben a kérdésben (is) tiszteletben tartsuk a gyerek életkori és alkati sajátosságait, a mozi-buli-vásárlás stb. cuccokra lesz még jó pár évünk:-))). (mondom ezt én, aki egy-egy húzósabb nap után legszívesebben meg sem állnék Pápua Új-Guineáig:-))) )
dg
Lucilla, nekem azzal egyutt is nagyon huzosnak tunik ez a 3 ev, hogy en meg nem hagytam ott Lackot ejszakara senkinel. De szvsz a szulo is ember, neki is jar kis piheno miegymas, es ha van olyan akit a gyerek szeret es ismer, en nem erzem ezt akkora tragedianak. Pl mit mond Vekerdy a bolcsirol? Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy 3 evig otthon legyenek a gyerkoccel, 2 evesen megy bolcsibe. Vagy ez meg nala belefer a par oraba?
Szoval asszem en nem ertek egyet akkor ezekszerint Vekerdyvel, bar teny, nem vagyok pszichomokus, es meg csak ez az egyszem gyerekem van:) De nyilvan Lacko is fog neha aludni a nagyszuleinel, foleg ha azt nezem hogy nemsoka ugye jon kisteso es akkor biztos nagy segitseg lesz, ha egy par napra naluk lesz.:)
Egyetértek Lucillával (meg ezek szerint Vekerdyvel :), én sem hagynám ott a pici gyerekemet 1-2 napra sem. Hogy pontosan mekkora az a pici, azt még nem tudom, most még csak 2,5 hónapos, úgyhogy ezen még ráérek gondolkodni. Egyelőre azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy elmenjünk pl. moziba a férjemmel és az egyik nagymamára bízzuk pár órára. Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak erről, hogy csinálják, szóval örülök ennek a topiknak!
Nos, én ezzel a véleményemmel eléggé egyedül vagyok, de én hiszek Vekerdynek, és sok más gyerekpszichológusnak, akik határozottan állítják, hogy 3 éves kor előtt nem szabad a gyereket másra hagyni. Ha menni kell, akkor vinni kell a szülőknek magukkal(elsősorban az anya a fontos, de ha az apa is eléggé állandó szereplője a mindennapoknak, akkor ő is maradhat a gyerekkel). A gyereknek az okosok szerint nem a helyszín, hanem a személyek igazán fontosak.
És hát az indoklás az az, hogy ebben az időben a gyerekek még nem értik meg (akármilyen nagyon is elmagyarázzuk nekik), hogy nem örökre hagyjuk őket a nagyira/nagynénira/szitterre, hanem csak kis időre. És komoly problémák lehetnek belőle (nyilván nem törvényszerű, hanem lehetséges kockázat), ami nem biztos, hogy azonnal kijön, és nem is biztos, hogy a szülő észreveszi az összefüggést, mondjuk egy pár hónap múlva fellépő alvászavar és e között.
Itt most alapvetően a jó pár napos rábízásról van szó, nem egy pár órásról.
Persze vannak szükséghelyzetek (kistesó születése, de itt is ugye be lehet vinni a gyereket látogatóba), de mindig mérlegelni kell, hogy egy nyaralás megér-e ennyi kockázatot.
Nekem nem. De sok anyukával történő beszégetés alapján mások másként gondolják, így ez csak egy vélemény, mindenki döntse el maga.
Természetesen kiváncsi lennék, nem kiváncs.
Magamról annyit, hogy kislányom, Zsófi 15 hónapos, és már nagyon sokszor aludt a szüleimnél, amit látszólag imád. Persze, mindig úgy örül, amikor megyek érte. (Már ezért is megéri "lepasszolni". :))
Olyan pedig egész kicsi korától volt (pár hónapos), hogy este elmentünk és pl. tesómék vigyáztak rá.
Szóval másnál mi a helyzet?
Sziasztok!
Ebben a topicban arra lennék kiváncs, hogy ti kikre bízzátok szívesen a gyerekeiteket - főleg a kicsikre gondolok - és mikortól? Illetve, hogy szokás-e nálatok, hogy időnként máshol - pl. nagyszülőnél - alszanak? Milyen gyakran mentek el esténként otthonról úgy ,hogy más vigyáz rá(juk)?
Szóval mik a tapasztalatok e téren?
