Ugye, hogy az egyik kiemelkedő kortárs zeneszerő megérdemel egy topicot? Az alábbi lemezismertetést eredetileg a progrock levlistára írtam, de most kiváncsi vagyok, az itteni -gondolom, szintén nagyon szűkkörű- közönség hogyan viszonyul Wyatt zenéjéhez.
Előrebocs: Nem próbálkozom holmi objektív kritikával. Nem is menne, meg hát
ahhoz túlságosan is szeretem RW zenéit.
Amikor megneszeltem, hogy új Wyatt lemez van a láthatáron, bizony, sokat vártam tőle. Mi a fenét várhat az ember egy Wyatt lemeztől, főleg ha 6 évig kell koplalnia rá?
De ez felülmúlta a várakozásaimat.
Megpróbálom elmondani hogy miért. Az utóbbi kb. 30 évben Wyattnak megvolt a maga teljesen egyedülálló, és egységes zenei világa, ami
a "Rock Bottom"-tól az "Old Rottenhat"-on, a "Dondestan"-on át egészen a "Shleep"-ig
tartott, de ebben a sorozatban már nem voltak olyan stílusváltások, mint pl, az első
("The End of An Ear") és a 2. szólólemeze ("Rock Bottom") között. Mondhatni, nagyjából
a szokásos mederben folydogáltak. Azt persze mindig lehetett tudni, hogy egy RW lemez csak nagyszerű lehet, de a "Rock Bottom" olyan jól sikerült, hogy azt felülmúlni reménytelen vállalkozásnak tűnt. Nem mondom, hogy ez most változott, vagy ez az új lemez felülmúlja azt. Valószínűleg nem. Mert ez pl. nem olyan tömör. Vagy nem olyan energikus, és elkeseredett. Olyan szomorú, olyan melankólikus. Ez kicsit más, mint az előzőek.
Talán furcsa ilyet mondani, (mert már az első lemezei is remekművek) de úgy érzem, Wyatt lassan, valahogyan mégis változott az évek alatt. Fejlődött, kinőtte a kicsit egyhangú, minimalista gúnyát. Hangszerelésileg is. Továbbra is nagyrészt ő jelenti az egész zenekart (itt már egy csomó hangszeren játszik, szintetizátor, zongora, ütősök, fúvósok, harmonika...), tehát ez már nagyobb "zenekar" a megszokottnál. És immár a számok is változatosabbak a korábbi lemezeken hallhatónál. Példul, a szokásos zenéi mellett van itt olyan szám, amiben a "zenekar" (ti. Wyatt) egy klasszikus jazz örökzöldet játszik (param-param, para-pam), miközben Wyatt egy teljesen másfajta (vagy csak az eredetit, de teljesen kicsavarva, megváltoztatva? -ezt nem tudtam eldönteni) dallamot énekel rá, eléggé disszonáns módon. Megborzongató, még az én avantgardra kivájt fülemnek is. Vannak egyszerűen kivitelezett, mégis mély, és gyönyörű dalok, és van rengeteg lelemény, apró, finom, nagyon szép háttérrészlet, (amilyenek annyira jellemzők az ősegyüttese, a Soft Machine legjobb időszakára. Sok az ének, de ez Wyattnál persze előny. Sajnos az én korlátozott angol tudásom nem igazán teszi lehetővé a hallott szövegek értelmezését, de tekintve az ő erős politizáló hajlamát (eddig stimmt, én is...), és (alighanem) ortodox kommunista meggyőződését, velem a modern kommunistával lenne némi vitája. Pl. az egyik szám is, ami az Usa iraki akcióját kritizálja. Ja, a "Hiroshimás" szám (feltételezett, mélyen humanista, pacifista, és mélyen naív) eszmei mondanivalójával sem értek egyet (Igaz, ott pont japánul énekel. De nicht beszarren, csak pár szó van benne). Szerencsére ez nem akadályoz meg engem abban, hogy momentán pont ezt a számot tartsam a lemez leg... hogy is... legélvezetesebb, és legmegindítóbb darabjának. Na ennyit Örkény cáfolatául, a "miért ne tanuljunk nyelveket" érv mellett.
De azért... Akit most kicsit kiváncsivá tettem, annak gyorsan lehűteném a lelkesedését. Emlékezhettek, volt már itt olyan csoda, hogy belelkesítettem egyes fiatalokat az elvont avantgardra. Oszt amikor meghallották...: Azt hiszem, a Cuckooland tipikusan az a lemez, amit elvontsága, különössége folytán csak a Wyatt fanatikusok tudnak teljes mélységében élvezni. Azok viszont nagyon: Én, néhány szám alatt szinte sírtam a szépségtől, vagy a meghatottságtól.
Egy kritikai részlettel zárom, amit valami külföldi recenzenstől olvastam. Ennél nagyobb dicséret nem is kell: "Ez a lemez drasztikusan különbözik bármely másik 2003-ban megjelenttől. Ez egy lemez az értelmes, mélyen érző, és mélyen gondolkodó embereknek. Egy lemez a felnőtteknek."
