Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2019.01.26 0 0 95133

Serfőző Simon

Már csak

A megalkuvás
dicsőül meg.
Tolakszanak
az önérdekek.
Ellomposodunk
kabáttal,
s varjak ülnek
fölénk
minden fára.
Szélekre
szoríttatunk,
s kofaság
és komaság van.
Feszülő
inas ág volt
a dac.
Kifulladnak
a dühök. S már
csak legyintenek
a gallyak.

Lutra Creative Commons License 2019.01.26 0 0 95132

Fodor András

Csend

Végül is megbékül a lét,
nem kérdi tőlem, mért vagyok.
Földről, égről pillámra gyűlnek
tollászkodón a csillagok.

Dereng a kikötött hajó
hamvas kísértete.
Álmok túlsó partjára már
nem indulunk vele.

Pihen a sok ragadozó,
maga húsába tépő indulat.
Meleg árnyékredők pihegnek
a kígyópad alatt.

Fénycsövek bordáira fagyva
megállt a vad muzsika.
Mered az elhűlt szenvedély.
Tündöklő kaloda.

Virágzó, hosszú szárú füst
kötözi fönn a végtelent.
Ki hinné, hogy tüzek kínjából épült
mindez a gyönyörű csend?

Lutra Creative Commons License 2019.01.25 0 0 95131

Gutai Magda

Délutáni versek

                  I.

Ritka madár a fekete sirály.
A hó is hull. A hó elolvad.
Sajog a kulcs. A kényszerképzetek.
A söprögetők meg a halottak.

Így van ez a söprögetőkkel. —
Nézd, a holnapi lomb is
hull már.
Kérem, közeledj. Kötelez a tél.
Közelibb az arcod minden halottnál.

                  II.

Maradni kéne. El kéne menni.
Tele van a világ
integetőkkel.

Van, aki sír, van, aki
elmosolyodik,
s évszakok
kezdődnek el az érkezőkkel.

Leginkább egy piros
függöny mögött állnék;
nézném a kezed remegését.
— Mind nehezebben
lélegzenek
a kertben a rózsák. —
Kellek neked még?

Lutra Creative Commons License 2019.01.25 0 0 95130

Thomas Dylan

Ne add magad
az éjnek csöndben át

Ne add magad az éjnek csöndben át,
Izzítsd fel vén korod hunyó tüzét,
Lángolj, midőn a napfény éjre vált.

Belátja bár a bölcs az éj jogát,
Villám szókkal mert nem szabdalta szét,
Magát nem adja néki csöndben át.

Bánva a jó, hogy elnyűtt igazát
Nem táncoltatta víz tükrén az ég,
Lángol, midőn a napfény éjre vált.

A vad, ki naphoz harsogott imát,
S későn jön rá, az éjt szolgálta rég,
Magát nem adja néki csöndben át.

A zord, ki vaksi szemmel lát csodát,
Víg hullócsillagot, mely égten ég,
Lángol, midőn a napfény éjre vált.

Apám, a bús ormon, mely várt reád,
Átkozz, vagy áldj, csak mondj dühödt igét.
Ne add magad az éjnek csöndben át.
Lángolj, midőn a napfény éjre vált.

/Mann Lajos ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.25 0 0 95129

Kalász László

Reggel

Ím, belépek e lomha
sorsú,
s kemény inú,
folyton rohanó világba.

Áradata oly nagy,
zsongása-kavargása
elkap,
sodor magával.

Bukkannak fel az arcok.

Engem erre visz, mást arra,
s mellőzködésünk
akarva, nem akarva
pillanatok tartama.

Én erre, más meg arra
rohan, sodródik s állnék.
Mint tudom! más is állna
egy-egy arcnál: jaj, hátha
őt kerestem, s ő engem.
Ó, de mennem kell, mennem
futó inak sejtjeként.

Állnék egy pillanatnál,
vélvén sorsom értelmét
megtalálni, s mennem kell.

Állnék egy gondolatnál,
egy meleg szónál várnék.
Ó, de mennem kell, mennem,
s marad csak suta szándék.

És hiszem, és ez éltet,
— nem szövetem parancsa —
hogy sejtlétemre éljek
milljom közt is magamba,
rohanó sorsomban is,
mégis enyém egy szándék,
tulajdonom, melyet nem
irányít világ, ég
kavargása-hatalma,
s benne én mozdulatlan,
s lehet, hogy ellenében,
ha akarok, s jogom van ! —
száguldani merészen,
s utána majd a többi,
más felé, de nem arra,
merre e futótestű,
biztos világ akarja.
S ha akarunk, megállunk
egy-egy fölismert arcnál.
S ha vágyunk az : meghalunk
egy igaz pillanatnál.

Lutra Creative Commons License 2019.01.24 0 0 95128

Raffai Sarolta

A tegnap

     tegnap volt. Ha volt.
Már megfordíthatatlan.
Ma észak nyomul elibéd
sötét madárrajokban —

Számláld veszejtő napjaim.
Fehér homály a kerten —
félelem-vacogta havak
nőnek kivédhetetlen —

szemöldökfáig — házeresz
enyhelyébe tapadtan.
A tegnap: tegnap volt. Ha volt.
Már álommá hazudtam.

Lutra Creative Commons License 2019.01.24 0 0 95127

Stetka Éva

Talán a hajnalt...

Világoskék árnyak alól
Néznek reád az arcok.
Neve nincs egynek sem, de túlról
Valami nóta harsog.

Valami nóta, mely velük
Egybeköti a lelked.
Csönd ... s kinn az ablak alól
Pacsirta énekelget.

Ó, emberek, szíveteket
Nem járja át az ének?
Tavasz fakad, s a lomb alól
Virágos sejtés ébred.

Hol voltam eddig, merre járt
Szívem a pusztaságon?
S hol voltál te szétszaggatott,
Elrongyolt ifjúságom?

Mint a szelek a hó alól
Kibuknak a remények.
Valami nóta, nóta szól,
Élsz-e még, s én is élek?

Világoskék árnyak alól
Fordul felém az arcod.
Széttöri burkát a világ,
S kék pille szárnya csattog.

Cserepes szárnyak hamvai
Hullnak a homlokodra.
Hol jártál lélek hajdan
Magadból így kicsukva?

Szemléld magad, az éj közel,
A sejtelem maradt csak
Neked, ki a homályban élsz,
S kitárva minden ablak .. .

Lenn és fönn is, kívül, belül
Álmaid köteléből
Kihullt egy szem s lazán dereng
A széttört köd az éjből.

Laza fények, fehér ködök,
Hajdani zokogások ...
Virágzanak a kaktuszok
S a mandragóra ágak.

Ibolyaszín vizek, fehér
Hajók a messziségben ...
Dalolj madár, dalolj, dalolj,
Dobogj szív úgy, mint régen.

Omoljon le a szürkeség,
Az élet szürke árnya.
Húzódjék hozzád közelébb
Az évek sokasága,

Hegedűk hangja, kék vonók,
S gyöngyöző zongorákon
Vonuljon át, röpüljön át
Egyetlen ifjúságom.

Tiéd voltam, s te az enyém,
Mit adhat mást az élet?
Fehér madár, kék vőlegény
S hajók a messziségben ...

Az idők széthullt tengelyét
Formálja át az álom.
Indulsz felém, jövök feléd
Boldogságom, halálom.

A világ burkát önmagunkra
Olyan hiába zárjuk.
Add a kezed! Semmi se halt meg
Talán a hajnalt várjuk .. .

Lutra Creative Commons License 2019.01.24 0 0 95126

Simon Márton

Van

Van ez, hogy állunk a temető kerítésének
két oldalán, és mintha csak egy röplabdával adogatnánk,
passzolgatjuk egymásnak a halálodat. És akkor hozok
egy fejszét, hogy kivágjam a fát, ami a temető bejárata elé
nőtt, hogy ki tudj jönni, és te azt mondod, ne butáskodj,
kisfiam. Pedig a vállamig sem érsz.

Szóval befoglaltad az álmaim. Szerintem ezeket a szövegeket is
kissé egyhangúvá teszed, már a tematika szempontjából.
Viszont ez lett az egyetlen hely, ahol még szóba állhatok veled,
ez maradt, semmi más – persze ha nem számítjuk,
amikor esténként, a boltból hazafelé menet, gabonapelyhet,
tejet cipelve, reflexből elkezdek beszélni hozzád. Ez a kettő.
Vacsorára is reggelit eszem. Ehhez mit szólsz?

Azt sem tudom, mi ez. Foglalkoztatni persze foglalkoztat,
csak érdekelni nem annyira érdekel. Úgy értem: hadd
egyszerűsítsem személyes névmásokig a bénító, torokszorító,
megemészthetetlen, satöbbi, hadd beszéljek. Hadd halásszak ki
a hideg, zavaros tükörből néhány primer közlést.

Sár lettél. Tele van veled a szám.

Van ez a dolog, hogy 11 évesen megfordul a fejünkben,
lehetnénk akár öngyilkosok a maradék gyógyszereiddel
(sok gyógyszer maradt utánad), de már akkor is van annyi eszünk,
hogy tudjuk, ez ahhoz nem elég. Szóval, ami ahhoz nem volt elég,
hogy téged életben tartson, az nem lehet elég, hogy minket
megöljön. Ezt most praktikus okokból nem állítjuk párhuzamba
az ún. szeretettel.

Okos gyereknek lenni a legrosszabb.

De le lehetne ezt egyszerűsíteni. A tejcsarnokban édeskés, jellegzetes
szag terjeng, a fal sárga, a pucér villanykörte koszos. Légypapír.
A tejet 3000 literes acélkádakban keringetik, keverik, forgatják.
Sok évvel később látsz ilyen kádakat messze onnan, egy tengerparti
raktár hátuljában. Kék műanyagból, de a rendszer ugyanaz.
Ezekben rákokat tenyésztenek.

Innentől folytasd te, a te sírásod jobb.

Bármeddig folytathatnám.

Lutra Creative Commons License 2019.01.24 0 0 95125

Demény Ottó

Nagypéntek

Hideg a homlokod uram
ne haragudj de mintha kissé
kívül állnál mindeneken
se kard se szó se mágia
csak tegye mind a maga dolgát
a katonák a főpapok
s Pilátus is hadd mossa kezeit
lehet uram hogy kotnyeles vagyok
de hová lettek mozdulataid
a kenyér a halak csodája
s a tenger lecsendesítése
én védekezem ellene
de lásd gyanú kél a szívemben
túlon-túl is megrendezett
ez az egész nagyon is ékes
kerekded töviskorona
külön hordár a keresztednek
és ez a sok illatos asszony
uram félek elhagytál minket
uram ez a karrier kezdete
meghalsz föltámadsz mennybe mész
s mi itt maradunk vezekelni
várnak reánk a katakombák
a szurokfáklyák oroszlánok
uram jobb ha megtudod —félek
hiába látsz kőszirtnek engem
én egyszerű halász vagyok

Lutra Creative Commons License 2019.01.24 0 0 95124

Simai Mihály

Levélhullás-hangon

Búzakalász-egyszerű
kenyér-egyszerű
madárcsontú
madártoll-reszketeg-kezű

egyetlen perce sem volt hetven évig
élt
félt
míg megtanult levélhullás-hangon beszélni
türelemmel és fájdalmasan
mint az őszi fák

s néha mint a lelkifurdalás
olyan mélyről olyan magasból
szól már az anyánk

Lutra Creative Commons License 2019.01.23 0 0 95123

Kiss Judit Ágnes

Száműzetés
 
Mi rabság volt, száműzetés,
egyszer talán otthon lehet.
Ha éjszaka pisilni mész,
a kapcsolót már megleled.
 
A matracod erős tutaj,
visz át a zúgó tengeren,
s ha sírsz, néz rád a nagy tükör
fényes szemével szenvtelen.
 
A szomszédból már ismerős
a kutya meg a kisbaba,
s ha party végén buszra ülsz,
már úgy mondod: megyek haza.
 
Lehet, hogy mindig így marad.
Ha verset írsz, kibírhatod,
fekszel a takaró alatt,
ölelsz egy játékállatot.

Lutra Creative Commons License 2019.01.23 0 0 95122

Oszip Mandelstam

Mosdom éjjel kinn az udvaron

Mosdom éjjel kinn az udvaron –
villog az ég csillag-morzsaléka.
Fénye: só a szekerce-vason,
Hidegszik a színig teli dézsa.

Minden ajtón gyanakvó lakat,
zord szigorral les rám a kopár táj –
tisztább szabály aligha akad
a friss vászon tiszta igazánál.

Kezd a csillag olvadozni már,
mint a só, a fagy-fekete vízben.
Sósabb a kín, tisztább a halál,
s kitetszik a rettenet mezítlen.

/Lator László ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.23 0 0 95121

Schein Gábor

Jegyzetek egy térkép hátoldalán

Hervay Gizella emlékére



A házkutatás hajnalig tartott, Oszipot letartóztatták. A parancsot Jagoda
írta alá. Kevesebb, mint négy év múlva ő is az NKVD foglya lesz,
őt ölik meg előbb. Akkoriban Oszip a Butirka-börtön lakója volt. Éjszaka
már fagyott, amikor átszállították egy Vlagyivosztok alatti munkatáborba,
ahol decemberben ismeretlen körülmények között meghalt. Onnan írja majd:
„Hiába, a költészetet csak Oroszországban becsülik. Nincs még egy hely
a világon, ahol megölik miatta az embert.” 34-ben baráti közbenjárásra
még beszüntették ellene az eljárást, és mert ártatlannak mégsem nyilváníthatták,
Csernyisevbe szólt a száműzetés. Ott az első éjszaka kivetette magát
a kórház ablakán, de az ablak túl alacsonyan volt, csak a kulcscsontja tört el,
és az arcát zúzta össze. Az volt a kényszerképzete, hogy a kitűzött időpontban
érte jönnek, és végrehajtják a titokban meghozott ítéletet. Te másnap
születtél, ítélet volt ez is. Milyen kár, hogy nem emlékezhetünk a holnapra!
„Itt fekszem arccal az elmúlásban, és nem tudom, miért volna más
a holnapi halál, mint a mai” – írtad, és nem tévedtél, mert amikor Oszip
ott feküdt a kórházi ablak alatt vérző arccal, törött kulcscsonttal
egy fagyos gödör alján, mint aki még számolhat háromig vagy négyig
a robbanás előtt, kiterítette magát neki az időt. Hát ez meg milyen utca? –
kérdezte később a térképre mutatva. A te utcád, szólt egy női hang.
Látod, nincs benne semmi egyenes, az egész csupa görbeség. És Oszip
torkaszakadtából nevetett. Fejet kellene cserélnünk, mondta, és nevettél te is
egészen addig, míg 77-ben a bukaresti földrengés meg nem ölte Kobakot.
De addig még sok szegényt áztattak csurom vizesre a kelet-európai esők.
Hullott a szemét a szájukból, a hajukból a rozsdás szegek, lepattogtak
az összecserélhető hitek rézgombjai, és nem lehetett letörölni többé
a lejárt szavatosságú éjszakák rúzsfoltjait. Földalatti szeretkezésekhez
vetett ágyat a történelem. Így lettem én is aznap férfi a törvények szerint,
amikor te végleg beálltál a halálhuzatba. Oszip most itt lakik nálam,
súgtad, mennyei albérletben. Ültetek a létra fokán, lóbáltátok a lábatokat,
néztétek, hogy mit láttok, hallgattátok a csendet, ahogy ott lenn legelget,
loptátok a kolompot, és mint az iskolások, mindenen vihogtatok. Láttam,
hogy Oszip alatt majdnem összetörik a létra. Zúgott a kotyvalék ég. Névtelen
utcákon azóta tolvajként járok. Az agyam egy verssort őröl, és Oszip meg te
függtök előttem a végső tetők alatt, mint denevérek, a szempillátok hegyén.

Lutra Creative Commons License 2019.01.23 0 0 95120

Fecske Csaba

Imágó

az ismeretlen hasonmása vagy
csontodon a hús Isten szennyese
mind több benned az idegen anyag
sorsodtól nem menekülhetsz te se

folyton vetélőt cserél a tudat
szorgalmasan dolgozik máj vese
leszel ami a mulandóból marad
az élet a halál szerelmese

útravalód hit és tapasztalat
ki tudja hogy ez milyen alkalom
s szemünkben hová tűnik el a nap

mit változtat meg mi történni fog
honnan s mit üzen öröm s fájdalom
tények palánkja mögött a titok

Lutra Creative Commons License 2019.01.22 0 0 95119

Milovan Danojlic

Az estéli magány balladája

A lakatok, melyekkel bezáródik az este,
a túl nehéz homályt a semmihez kötik.
Folyónk fölött — mintha ez törvény lenne —
a csöndből, a mélyből egy csillag az égre szökik.
Itt élünk, itt valahol; bőrünkre éj
ereszt tüskét: tűhegynyi kis fájdalom.
Törvényem, hogy mégse félj,
ha elfutsz: csak körbejársz, és visszajutsz.
Homályunk itt a földön: a soha nyíló lakat.
Hallom holnapi érkező szép szavunk,
amely a látomást fejti és megmondja:
kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk.

Csönd jő, a végleges kínt
mindenkinek kiszabja, kiméri:
a magányt, szakadékmély hallgatást
osztja, volt barátját sem kíméli.
Minden bárány meglelte farkasát
s most ki-be-játszanak messzi kert alatt;
de fáradt arcodon — láss csodát —
mint valami patak: a mosoly fölfakadt.
Ne sietéssel, gyors lépéssel, de éles
ésszel, töprengéssel mérjük az időt.
Hallom holnapi érkező szép szavunk,
amelyik embert és csillagot összeköt.
Kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk?

Tegnapunk égető szégyen —
belülről, mélyről: mintha ágyúzás a régből,
dörög; cikázik jövőnk az égen:
összeadódik jelenből, emlékből.
Hogy ember emberhez tartozik,
mint régi balladákhoz fájdalom —
ember emberért öröktől felelős,
hogy örök a kapocs, hidd el, s énekem
hitet éleszt majd, arcot kipirosít.
Hallom holnapi érkező szép szavunk:
szerelmesen szól, éles távoli síp —
megmondja, kik vagyunk, miért vagyunk.

Falom a kenyeret: keserű csillagot,
hozzám az álom is mostoha.
Ne vesse a gáncsot se élő, se a holt —
Tervezem holnapi érkező szép szavunk.
Te, szenvedés lakatja: nem pattansz el soha:
ki vagy Te? Kik vagyunk; miért vagyunk?

/Pintér Lajos ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.22 0 0 95118

Tornai József

Most már énekelek

Most már énekelek,
fönnszóval, hetek, évek óta
s beszélek veled éjszaka
és magamban és másokkal,
fönnszóval hívlak,
mondom neked, amit tudok,
de még mindig halotti álarcod kísér,
még mindig földbeszállásod,
földbebukásod siratom,
még mindig a hiányt,
a lélegzet kimaradását:

mikor egy egész égbolt nem kap levegőt.

Lutra Creative Commons License 2019.01.22 0 0 95117

Weöres Sándor

Merülő Saturnus
 
                            `T. S. Eliot emlékének`
 
 
Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! --
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kívánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
 
Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályúnál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja -- bánjam-e? -- már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból --
                                  Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs --
bánjam-e? -- lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályúban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Pannika127 Creative Commons License 2019.01.21 0 0 95116

ADY ENDRE

SÓHAJTÁS A HAJNALBAN 

 

Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.

 

Lutra Creative Commons License 2019.01.21 0 0 95115

Raffai Sarolta

Üzenet

Pártütő szó — hogy ellenünkre?
Pártütő szó — csak ellenem.
Félelmeim visszhangozzák
erdők, hegyek fenségesen.
 
Becsület?
Istenemre, volt.
Tiszta szív tiszta szívvel páros
Nagy-nagy havak, halottfehérek
hatalmasan igazodnának
emberségünk vonulatához.

Tisztesség?
Istenemre, volt.
Megemelt homlok fényűzése.
Dombja mögé le-lecsapott
a sas maga, s a héja, vércse.

Érdemed?
Istenemre, volt.
Tornyok szívei megdobogtak.
Csakhogy olykor becsületesnek
lenni kevesebb, mint okosnak —

csupán okosnak lenni —
olykor becsületesebb.
 
Már hiába.
 
Ha ítélek:
magam ítélem
halálig tartó árvaságra.

Lutra Creative Commons License 2019.01.21 0 0 95114

Simai Mihály

Éjszaka

Ne mondd csak ne mondd
mit ígértem
ez az éden nem az az éden

rőt egek szénné komorodnak
sötét szemedben korom-odvak

lobbantunk hajnal pirosában
virrasztunk egymás parazsában
hamuhodunk sors pörösében

ne mondd csak ne mondd
mit ígértem

hiteink immár korom-odvak
szemeink szénné szomorodnak
alapot ásunk a romoknak

valahová a valahogynak

Lutra Creative Commons License 2019.01.21 0 0 95113

Fehér Ferenc

Egyetlen szó

A legszebb szót kerestem én is:
legyen láng! kenyér is, fény is!
Melyik volt? Mégis tán az első,
lelket átjáró láz — a jelző;
az az egy és megkophatatlan,
abban a régi dolgozatban .. .
Láng volt? Nem. Pehely se.
Valaki ellehelte.

Valaki már kimondta régen
(gyertyalángnál), csupán idézem:
Könyvek. Éj. Vonatfütty. A töltés ...
Kint csak a szél. Venyigezörgés . . .
Ki bánta akkor, más mondja, én-e?
Csak lobogjon lángja, fénye.
Szó csupán? Lélek árvaháza mégis,
ha nem lakom benne én is!

Lélek? Csak értelmem cselédje!
Fakó világot vont fehérbe,
csakhogy földi való és égi eszme
vélt párhuzamát elhitesse,
s a kenyérszín szót Igére váltsa.
(Bankok lépcsőjén ült. Ki látta?)
A szó világtalan,
ha színarany.

Nem is szó volt: se mély, se zord hang —
hallottam én a kimondhatatlant:
árvából szivárgó vér volt, nyöszörgés,
mikor az apját rögök püfölték ...
(Nem is kongatta kínok nagy harangja —
temető fölött csak pacsirta hangja ...)
A szó elárvult egészen.
Ki fogja kézen?

Én láttam sugárrá válni egyszer:
lány ment előttem, kamaszgyerekkel,
nyárfák során, folyóparti nyárban,
s azt a szót akkor sem találtam,
csak néztem, amint mesére váltan
mennek a szembe nyilazó sugárban ...
Az egész talán csak ennyi!?
Ezt kellett volna megnevezni?

Már az igaz (s nem a milyen szép),
a jelzőktől független milyenség
vonzott. Nem is a szó — a mérge,
így leltem rá a kék igékre.
De hát az állítmány s az állapot
igék ágyán csak béna tetszhalotti
ellobbant versre
szállingó pernye.

Jelöljön eget a föld felett, és
igéből indázó cselekvést!
Legyen utamnak határozója;
ha nem tenger, hát lenge bója!
(Fedélzet se várt azóta:
vadság sok vaksi kalóza
keverte fönt a kártyát. . .
Csak ez maradt: ,.Csináld hát!”)

Marad a befelé s a kétség,
tunya sík helyett a mélység —
nem szavak kútmélye. Sírmély!
Életet mér, aki így mér.
Mert ha vélt igazad kimondod,
jelöld is végén a pontot;
halottat hagysz ott, vagy alvót —
húzd rá az ajtót...

Más szavak mind sorra halnak,
azt mondhatnám bár magamnak!
Meghagynám másoknak búzamagnak,
románnak, szlávnak és magyarnak,
mert akkor szó csupán, ha éltet,
ha jó bizalom, s nem kísértet —
éle sincsen, sem fonákja,
s visszája sem ok viszályra.

Egy szó, mely sokkal több, mint a nyelvem
a kínzó helyettesíthetetlen;
nélküle verítékgyöngy a homlok,
és makogsz csak, mint a meghasonlott. . .
Ki herdálta el? Merre találom?
Mit hagyok rátok, fiam, leányom?

Ismertem, hiszen örökbe kaptam,
nem cipóként — kenyérdarabban.
Talán visszahozná az emlék,
ha földről még morzsát emelnék;
hogyha sírra, hantra, rögre
én magam hullnék örökre . . .
Túl minden elmúláson
őrizné hallgatásom.

Azt az egy szót keresem váltig,
azt a rögben rejlő világnyit;
igét valóvá, eszmévé váltson,
így igazolja dadogásom ...
Ha volt életem, legyen halálom,
s hogyha soha meg nem találom,
követ rám senki ne vessen:
kudarcomért szeressen.

Lutra Creative Commons License 2019.01.21 0 0 95112

Pertti Nieminen

Vers

    Én is rád gondolok. Nem akarózik meghalni, de hát ez
    a szokás. Múlt éjjel havazott, és a király ma vadászni
indult. Lehet, hogy a tigris felfalja a királyt: akár így
fordul, akár másként, az új király mindig készen áll, ám
nincs új magam, akihez hűséges lehetnél.
Szeret engem a király halálunkig, én pedig téged szeretlek.

    Én vagyok a király. A vadászat nem tud lelkesíteni, ám
    az ősapák is vadásztak folyton. Mit lehet tenni?
A favágók fejszecsattogása már elmosódott. Ég felé nyúlnak
a fenyők, a fatörzsek közt a napfény egyenesen a szemünkbe
vág. A hegyeken nem lehet vágtázni, a vadnyom a görgeteghez
vezet. Hagyom, hadd szökjenek meg a szarvasok, remélem fegy-
vervégre kapom a tigrist, amelynek aranysárga és fekete bun-
dája van.
Szeretem a szeretőmet, ő is szereti az övét, ám a történelem
óhaja szerint meg kell őt ölnöm. És ha szétmarcangolna a
tigris, az új király kivégezteti a jóst is, mert hogyan is
bízhatna egy jósban, aki nem tudta megjövendölni a király
halálát. Szomorú vagyok. Átfúj a szél a köpenyemen, hanyat-
lik a nap.
Talán nem is látom ma a tigrist, talán csak az lát engem.

/Jávorszky Béla ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.20 0 0 95111

Raffai Sarolta

Biztató

Belefáradtál százezerszer,
s újra kezdtél te máskor is.
A csoda itt maga az ember,
amint elfúl, amint kiégne,
kapaszkodik fűbe, gyökérbe,
egy kört keringél meggyötörve —
bűvöletben.

A centrumok
vonzásában míg tántorog
végig se gondolja, miért.
Érdemes-e, vagy szabad-e?...
Kockáztat, vállal, s bár veszítsen,
sugallhatja barát vagy isten,
oly mindegy: — eddig, s most elég volt!
- Ki-ki csupán egy nyelvet ért.
A magáét. A legbensőbbet.

Miféle újratermelődés
lehet a titka sejtjeinknek?
Miféle folyamat a fészke
az akarásnak — mert az feltör
s váratlanul: hogy azért se!
Vagy: azért is.

És többnyire
saját vegykonyha bontja le
a forró gőzöket. Marad
a bölcsességgé szelídített
és valaha-volt indulat
jelzésekben, fáradó szóban,
lelassult léptekben megint.
Csorog a folyami homok,
fodrozza szél, fodrozza víz,
fodrozod útjaid te is.
Tán öntudatlan, csak a szükség
változó törvénye szerint.

Lándzsahegyek a bokrok ágán,
élet a földben. Kínra kín.
S a telt-arany napóriás
megszikkad, megdől, elhever
a növénydárdák csúcsain,
a hamvas-foltos tompazöldön —
fehérré szétsodorhatón.
Belefáradtam százezerszer.
S mégis mégis mindössze ennyi
az én sótlan, szegényes, furcsa,
magamnak szerzett biztatóm.

Lutra Creative Commons License 2019.01.20 0 0 95110

Buda Ferenc
 
Hó és csönd

         ítélete alatt
leragadtak a tanyák. Füstölnek, élnek.
Mind rokon — rokonok rokontalan.
Szárkúpok, szikár akác-sorok között
keréknyom, keskeny csapás vezet.
Hám reccsen, szántalp törik, fölér
 a hó a ló hasáig, térdig,
hasig, szívig fölér. Nem szól a
csengő — nincs, harang se szól; fekszik
a torony a ködben hanyatt. Mész
omlik, vertfal reped, a jégcsap-
szakállas nádtető homlokig
ereszkedik. Emberek, vénemberek
élnek füstölnek, lélegzenek,
megetetik kisjézus barmait,
bort isznak, befűtenek, egymást
ölik. Keresztek öreg vállakon,
falakon, bekormolt szűzmáriák.
Mind rokon. Hó és csönd ítélete
alatt leragadt tanyák.

Lutra Creative Commons License 2019.01.19 0 0 95109

Vasvári István

Bíztam hát fákra...

Mint minden magány, az én magányom
se volt olyan, hogy másnak fájjon,
bíztam hát fákra, szélre s vizekre;
őket határnak megteremtve,
s mint ki fegyverét hordja sebesülten,
menekültem mindig-hevülten.
Ugyan ki kérdi?. . . Egyre mondom —
bánom-nem-bánom?. . . míg a sorsom . ..
Álmodtam volna, ha van igézet,
álmodtam volna, hogy így ne féljek!
Ugyan mit tegyek? . . . Egy ösvényen
van csak útra csillagnyi fényem:
Ugyan mit tegyek?. . . Mindent szeretve
kellett botlanom vas-gyűlöletbe —
szabad vagyok, s kötődöm szakadva,
mint rívó barom, mit nem vár gazda.

Lutra Creative Commons License 2019.01.19 0 0 95108

Andrej Plávka

Nem fáj

Lám, nekem csak emlékezni illik,
mi más tennivalóm volna már?
Időm lassan elfogy, tovasiklik,
lobogóm lecsúszik árbocán,

kissé nedves még, vihar cibálta,
s meg is szaggatta a förgeteg,
de a szín ép, a színt őrzi vászna
ma is fűti büszkeségemet.

Szívem nem fáj egy kortynyi borért sem,
lázas napjaim sem keresem —
az bánt csak, hogy későn jött el értem
a mellem feszítő szerelem.

/Veres János ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.19 0 0 95107

Kiss Judit Ágnes

Utóirat
 
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
 
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos, esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
 
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
 
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
 
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

Lutra Creative Commons License 2019.01.18 0 0 95106

Létay Lajos

Ifjúság

Szájon csókolta, nem bírta tovább,
nem bírta már, míg kapualjba érnek,
míg felpattintják végre a szobát —
a haza-út ma csillagmesszeség lett.

A távolba néztem el hirtelen,
megértően. Hallgatva, miként kattan
rozsdállva már egy zár a szívemen.
Egy régi zár — maholnap nyithatatlan.

Lutra Creative Commons License 2019.01.18 0 0 95105

Buda Ferenc

Ki látogat meg

                    tarlóarcú
öreg, ki látogat meg, csorbult
szíveden vaslánc vacog, rozsdás
gizgazokkal meződ benépesül,
magadra maradsz a tályogos
tanyatető alatt, magad maradsz,
szőke üszőid, betonnyakú
bikáid legelnek gazdátlan
mennybéli gyepet, ki látogat meg
tarlóarcú, ki látogat meg,
csak a nyűgös és föl-föl kerengő
nyughatatlan szél marad sziszegő
társad, holt kutyád helyett vonít,
reád uhog, széthasadt citerád
dróthúrját dünnyögteti, befészkel
meszes csontjaidba, hóhérol
hívatlanul, mert akiket hívnál,
akiket várnál, szórólapátra
születtek, szétszéledtek, ne félj,
lesznek még egyszer vendégeid,
viszik a megmaradt három tyúkot,
a kendermagos kakast, ne legyen
Gondja ezekkel se tata maga
Száz évig fog élni most már csak
Pipázzon pihenjen majd eljövünk
Máskor is majd eljövünk majd igen
Majd eljövünk még az unokákat
Is persze csak feküdjön le csak
Feküdjön szépen le majd eljö
de csak a szél sziszeg továbbra is,
csak a szél szalad elibéd a
felporló úton, kéményedbe bújik,
kihűlt korommal behavaz, lenyalja
kősziklát szétmaró könnyeidet,
vaslapok dőlnek rád, tornácod
gyámoszlopa leroppan, elhagynak
lábaid is, akik egykor a
vascsárdást járták virradatig,
jön a szél, újra és újra
ugyanaz a szél, sírdombodat
sóval behinti, tarlóarcú
öreg, megesz a föld, a rettentő
csontjaidtól hányingeres homok
betemet, fagyökér fölemészt,
s látogathatsz minket naponta
halálhírrel, repedt kenyérrel.

Pannika127 Creative Commons License 2019.01.17 0 0 95104

Vajda János

Harminc év után

 

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

 

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

 

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

 

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

 

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!