Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Most már elmondom. Látni sem bírom a szenvedést. Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba, külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen: túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső, ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt, látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni: gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít, ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el? Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett. No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze… De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira, mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe? És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel. Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni! Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok. Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba, aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak. Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves! Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel, zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom! Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve! És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom. Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye. Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben. A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok. A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. (Hervay Gizella: Előszó) Igen, így van, az irodalom nem irodalom. Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre. A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt, a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e ennek az egésznek logikája. Vagy olyan a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra helyezett maszkok, és végül nincsen arc? Értem én, és nem csupán értem, hanem megértem, vagyis nyilván én is megértem azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom. Kiért nem volt az irodalom irodalom? Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon valahova? De ennél is sokkal fontosabb, hogy persze a vers nem vers, nem is volt az soha, és a szabadság sem szabadság, de a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy repedés valahol. A hazugság hazugság-e tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó. A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak. Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten. Egy hét alatt kétszer is összefutottunk az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból, én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk egy pillanatra. Váltottunk néhány szót. Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt, ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas magány összefutni valakivel egy nyüzsgő metropoliszban kétszer is. Másodszor talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most nem magány a magány sem? Nem szerelem a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet? Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is próbálkozunk? Minden másképpen van? Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék az arcon? Sötét árkok közt napsütötte fűcsomók? Találni kellene egy verset, ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen. A választás nem választás. Bármit választasz, úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden. A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál. Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé. Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.
Kifordított idő Szemhéjam alatt az arcod esténként megelevenedik, akár fülemben zengő, monoton hangod. Árnyékom egyre nő, kilóim egyre fogynak. Nem tudok végére járni az üde szorgalomnak. Mivégre a friss nyári reggelek? Nem leszek harmat nélküled. Kezemben tartom a telefont, hogy felhívjalak, de csak magamban ismételgetem, hogy hiányzol, akár a jobb kezem. A csevegés ideje lejárt – nyugtázom érdesen. A csendre kárhozottak mind ingoványos lelkűek.
* Nyelvtörés
Nem tudok megszólalni többé: törnek a szavak. Egyik felük igaz, másik hamis. Kiválogatom az igazakat, de hulló vakolatként morzsolódik le róluk az értelem. Szótagolom, cserélgetem. Puzzle-ként illesztem egymás mögé, hogy őszinte mondatok szülessenek, csupa igaz, kérdőre nem vonható bizonyosság, de ami végül összeáll, azt a nyelvet már nem ismerem, abból nem öltözködhetek. Ma sem tudom, kinél marad a szavak hamis fele és kinél az igaz.
Most állj meg itt, és nézd a láthatárt. Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy, ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha sodrását te csitítod, te bizonyos cél, te tömény titok.
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet? Virágos isten küldött tégedet! Megint veled? veled, veled, veled? Az ócska sláger-dallam is nevet, sajnos, a vénkisasszony is nevet, mi tagadás, a bácsi is nevet nevet, nevet, hogy lehet, hogy veled, megint veled, hogy azértis, lehet, hogy tiporjuk vakon az éveket, külön-külön, mégis veled, veled, a metrólépcsőn ifjú szédület röpít és részegít, s az is nevet és csúfolódón nyelvet öltöget, azt mondja mégis, hogy lehet, lehet, bócorgok majd, vénasszony, nélküled, és zörgő szíved is szeret, szeret, s már nem számoljuk rég az éveket, már rég nem tudjuk, mi is lehetett, kicsoda játszott velem és veled, csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet - sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? Majd vénülök magamban, nem veled, mint olvasón, morzsolok éveket, pereg a múlt, a majdnem-lehetett, és minden éjszakám veled, neked, és minden reggelem neked, veled, és mindig nélküled és nélküled, halálos ágyamon, ott is veled. Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. Amire nem jutott szavam neked,
Mióta készülök, hogy elmondjam neked, amit csak sejtenél, amit nem lehet. (Mindenkinek és senkinek.) Ami nem több, csupán készülődés vagy készenlét, hogy egyszer talán... Mert amit lehet, talán nem érdemes, leporolni a (vélt vagy valós) lényeget, csak összefűzni sok-sok kicsi részletet, cserélgetni az épp meglévő készletet. Mit is mondhatnék, ha fárasztó volt a nap, ülünk a kádban, két kopott ruhadarab mosás közben, ázatag, összetartanak a szépen szakadozgató haboldalak. Miként ha álomba boruló nyírfaág, kezed hanyatlóban, és külön párna vár, de ettől még nem vagy teljesen más világ, hiába nem tudok beszélni most veled, elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.
Alkonyi tenger ez a tenger, Arany-kék s merő rőt színekkel, S márvány taréjú hab alatt Félistenek és cethalak. Nézem a párás távolt, s látom: Bíborba játszó amforákon, Mint elkanyargó szürke szál, Ifjúságomnak füstje száll. Hajómon drágagyöngy és mirrha, Mégis a szívem mintha-mintha Árvább volna, mint akkoron Sósvizes, izmos hajnalon. Lelkem már istenekkel terhes, De kalóz-szellő sohsem verdes Hajóm vásznán és nem izén, Hogy új kaland vár új vizen. Zöld szemeivel száz sziget Lothossal élni nem hitet, E hűvös alkony-ég alatt Nincs mámor már, csak gondolat. Nem fáj a seb, hogy: nem lehet! Nem űz a szomj, mely kergetett! Nincs könnyem: - tudom, mindhiába, Nem érek többé Ithakába.
A tanítványok gyakran és hosszan faggatták Homéroszt Műveiről, hogyan is kell érteni őket, Ő pedig örömest fedezte fel újra meg újra magát, És felmagasztalva nem sajnált soha sem bort, sem pecsenyét. Egy lakomán, hús és bor közben szóba került az a Hitvány fecsegő Therszitész, ki a gyűlésben felállt, És kihasználva a nagyok viszályát a koncért, Így szólt: Nézzétek a népek pásztorát, ki gyapjúkat nyírja, És leöli juhait, mint teszik azt a juhászok. Azzal a zsoldosok véres és csupasz kezeit Véresen és csupaszon megmutatta a zsoldosoknak. Hogy állunk ezzel a Therszitésszel, mester, Kérdezték a tanítványok, miért adsz igaz szót a szájába, És cáfolod meg aztán a saját szavaiddal? Hogy kedvében járjak a fejedelmeknek, Mert éhezem, mondta Homérosz. És mivel vered el éhedet, tán a babérkoszorúval? Azzal is, mondta a mester, ám a babért Nem becsülöm többre, mint a húsos fazekat. 2.
Úgy mondják, a tanítványok közt volt egy azonban, Egy okos ifjú, egy minden lébe kanál, akinek nem Volt ez a példa elég, s a folyó partjára leülve ott faggatta a Mestert, hogy mire vélje a választ, amit a többieknek adott. Végigmérve az ifjat, szólt az öreg mosolyogva: Nyílvessző az igazság, és a lövésznek is árthat, Hogyha az íj húrját túlzottan megfeszítette! A nyíl nádba Takarva is nyíl marad, és az igazság hazugságba öltöztetve is igazság, Mert a lövészét túléli az íja, mondta felállva a mester.
rügy alakban a gyávához, aki maga is Rómába akar menni
éjjel léptem hozzá. a sarkában jártam: neonfényű utcákon heteken át, hogy fülébe közelről súgjam,
azt mondjam, tudja, hova mennék, és hogy nincs értelme tagadni, akarja, hallom ám azt is, amit ő kimondani nem mer, a fedetlen bőre ezer szóval felér, és a riadalom, a tagadás, már bocsásson meg, de gyerekes játék.
azt mondjam, tudja, hogy szeretné ő is Rómát, csak most még fél, hogy baj éri az úton, hát ez természetes, de ezért vagyok én itt, hogy a döntéseket, amelyek nehezek lehetnek, bonyolultak talán, én hozzam meg.
*
én így tanultam a nyelvet: szavaidban mindig legyen szorongás, így tudsz majd szorongatni másokat, de igazadhoz jobban illik, ha kérkedő nem leszel. mert az ostoba őz sem fut a zaj felé, arra megy, ahol finom rügyeket szagol. finom rügy legyél hát, fán túli ésszel, biztos magadban, mert amit az őz akar, te azt döntése előtt jóval tudhatod. és rügyként félj a harapástól, de fán túli testtel, hogy fájjon az őznek amit képzel, hogy majd okoz.
Felmentés Nem vall ellenem semmi, csak a magam vádja, ezer szabad lehetőség között bolyongok tétovázva. Kellek magamnak, jöttömre beindul létem hullámzása, próbálom cellám falát feltörni, nem lehetek a magam fekete báránya. Bennem szeretem magam, sorsom zárt egyenlet, a hiányzó ismeretlen helyén, talán mégis létezik, mi lehet.
* Torzó Túl az égen, a szemembe lopakodó kék lángjában te ülsz Uram, s ha jól látom, kezedben megfeszül a virág. Árnyékod hideg leple alatt nem érzem öled melegét, s a felhígult magasságban tüntetően hátat fordítasz nekem. Nem látod? – térden csúszva nem lehetek próféta. Nem tudok beléd kapaszkodni, egy udvari bolondnak nincs kegyelem.
Elhátráltam már a falig. Feltartott kezekkel állingálok, mintha még bármire is várnék. Néha elbóbiskolok, mint hámban a lovak, s miként az Isten is szokott.
*
(Jelentés)
A tegnap is boldog voltam, megállás nélkül hajnaltól estelig.
Holnap is boldog leszek, megállás nélkül hajnaltól estelig.
Ámde! Kegyes hozzám az Úr: Ma végre szabadnapos vagyok.
*
(Utóirat egy nemzedékhez)
Volhattunk mi ugyan, barátaim, a harmadik, a legkisebbik fiú, túl a vaserdőn, rézerdőn, túl az üveghegyen s az Óperencián sem a szépséges királyleány, sem a felekirályság nem jutott ki nekünk, csak folyást ugyanaz a hétfejű, szörnyszülött jelen idő, a rohadt életbe, barátaim, a rohadt életbe!...
*
(Mint Jézus.)
Átleskelődtem a jövőbe. Sehol senkit nem láttam, csak az Istent. Ott álldogált egymagában, mint Jézus Pilátus előtt.
*
(Az élet peremén...)
Az élet peremén, ahol lakom, minden kerek, csodás! Tavasz van, nyár, ősz, tél, egyre megy: minden nap jár a Mikulás. Kisuvickolva izgul szívem, mint kis cipőm is hajdanán, s pottyangat belé sült galamb, és lepkeszárny és sült banán, s naná, hogy arany alma is és hamuban sült cipó Tapsikol bennem boldogan a sok, gyerekkori cipő.
Ha a jelen kapuja már lezárta félénk utamat, s víg szárnyként üdezöld selyemleveleket lenget a Május, a szomszéd mondja-e majd, „olyasvalaki volt, ki észrevette ezt”? Ha szürkület hív el, mikor, mint néma szemhéjvillanás, a széltépett hegyi bozót árnyaiból előbukkan az ölyv, azt véli a vadász, „e látványt élete során ismerte jól.” Ha pilleteli, langyos éj sötétjében búcsúzom, míg lopva szeli át a sün a pázsitot, azt mondják, „az volt a célja, hogy az ily ártatlan lényeket ne érje bántalom, de értük nem sokat tehetett; s most halott.” S ha békém eljötte után kiállnak majd a kapuba, s rájuk ragyog a tél csillagsűrű ege, ’ eszükbe jut-e, kik arcom nem látják már soha, „nyitva volt az ilyen csodákra a szeme”? S mondja-e valaki, ha az estben értem szól a harang, s kongásába futó szél hasít szünetet, míg nem kél újra, mint új harangé, a hang, „nem hallja már, de míg élt, észrevette ezt”?
Csendes, langyos eső suttog az ablakon, lengő ághegyeken penget a cinke már, túlról hótalanul néz le a hosszu hát s jég nem zajlik a Kis-Dunán.
Hívj, hívj, halk suhogás. Vártalak, indulok. Kedves permeteged mossa meg arcomat. Hetvenhét tavaszom lelke lebeg körül, hogyha hűsödet érzem.
Nemcsak réti gyepek sejtik, amit hozol, s ázottan neszelő tágszemű szarvasok: vén szívvel magam is értem a suttogást: - Szép tavaszt hozok. Ember, élj!
A hidak felgyulladtak a jöttödre, és a vizek mélyéről felkiabáltál, hogy sosem lesz béke benned. Megkerültél engem, ezért bezártam bűvköreimet, magadra maradtál és a csöndben lassan megfeledkeztél arról, aki voltál. Távolról se vagy az, akinek gondolod magad, békülési kísérleteid velem szánalmas kísérleteid az azonosulásra, hogy olyan legyél, mint én, amikor pontosan tudod, a friss széna szagával mindig több vagyok nálad. Virágot csomóz a bokádra egy könnyű tekintet, ott várlak, ahol sohasem járhatsz, megbékélve a könnyű éggel és a verebekkel, lebetonozom neked a látványt, hogy biztonságban érezd magad.
Ha majd mezitláb elmegyek felhőingben a tér felett, Az óbudai fák alatt, ha eltűnik az út velem, lábam alá, mint fű simul a tejúton a végtelen, hogy odaát is jó legyen, ne szánjatok, hogy ennyi volt, hogy csak ez volt az életem: láttam fázni egy csillagot és boldognak a gyöngyvirágot.
Oly árvák ők mind, az öregek. Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé –
vagy tikkadt nyárban, a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban – vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóizüen –
nyujtott tenyérrel a templom előtt úgy állanak búsan, csüggeteg, mint hervadt őszi levelek a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak, idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: “Jó napot, bácsi.”
A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
“Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni…”
Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyerekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már, egykedvű, álmos leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata – hetven nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát:
“No gyere, tedd le.”
Nem, nem, nem! Hetven éves vagyok, de nem vagyok ilyen. Nem, nem, nem! Én még nem akarom letenni.
Mindig is tudtam: a halál gyalázat, megaláztatás. Nincs béke bennem. Félelmet érzek, s haragot. Kitörölném magam a létezésből: a csimpaszkodó halandók közt ne találj rám! Nem voltam. Nem vagyok.
Elegem van
Elegem van. De ez is elmúlik majd. A semmiből sosem lesz majd elég.
Mit szóltok
Mit szóltok, kedves angyalok? Nevessetek velem: megsértődtem, mert meghalok.
Visszamenekülés
Regresszió? Visszamenekülés? Hiába, hogy felismerem: mint gyerek a játékait, frissen tapétázott szobámat s a laptopomat sajnálom. Miért filóztam én végső kérdéseken?
Ennyi?
Látom magam a karjaidban, egy kedves utcán sietni, a páston, anyám fiatal mosolyát – s mennyit nevettünk Klárival! Városok két lüktető félszívét egybeöltő büszke hidakon álltam a Szajna, Néva, Duna, Moldva, Arno tükre fölött, a fények közepén. Hallottam a homokot énekelni, érintettem duzzadt kis rügyeket, és Szymborska, Nemes Nagy Ágnes, Borges, Apollinaire bizalmasa lehettem. Ennyi. Hát nem volt gyönyörű?
Álmodtam
Álmomban a fehér köpenyes bíró a pálcaforma vizsgálati eszközt kettétörte, s a lábam elé dobta. „Istennél a kegyelem!” Bár úgy legyen.
Méltósággal
Ha nem is telik tőlem igazi nagylelkűség s alázat, s szemem a végső percben is e földi létre szegezem, legalább méltósággal, nemes daccal szeretnék kivégzésemmel szembenézni, ahogy a bitóval ötödízigleni nagybátyám Aradon. Bár a „Hodie mihi, cras tibi” helyzetemben nem elégtétel.
Elalvás előtt
Bal vállon-fekvő helyzetben az ágyon, a bal kezemmel egy doboztetőt s egy hozzáfogott papírlapot tartva, jobbomban egy darabka ceruzát: így készülök a versre, bárha nincs kiforrott eszme, se ritmus, se ihlet. A szörnyű fáradtság s az altató mindjárt hat, érzem, és a félelem, mely rohamokban jön, lassan csitul. Imám, morfinom, végső menedékem a várakozás, mit e póz jelez: külön megváltás esélyére, még az ébrenlét végső perceiben.
Van egy nő. Gyűlöl. Apró, akár egy törpe, egy nagyobbacska törpe.Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus, olyan, mintha 70-80 évvel ezelőtti volna. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés.
Ha rám néz, elvörösödöm. Ha ránézek, elvörösödik. Satöbbi.
Egy nő (34)
Van két anyám. Szeretnek. Az egyik szőke, a másik fekete.
A szőke prézsmitál, morog, kiabál, zokog, civakodik, mindenekelőtt a férjével, aki az apám.
Nem megy el vele társaságba, se kisvendéglőbe. Itthon ül.
Nem szereti apámat, csak az apám emlékét. A konkrét, jelen idejű apámat nem szereti, azt az elegáns, karcsú fiút szereti, akire emlékezik. Akire emlékezik, az nem független az apámtól, aki a mai napig elegáns és karcsú, de nem is egészen ő. Anyámnak, a szőkének, volt honnan röptetnie képzeletének pillangóit, és röptette is őket.
Ez az apám hidegen hagyja. Szenvtelenül figyeli a férfit; nem segíti, az bizonyos.
A fekete kérdezi ki a leckét. A szüleimnek fontos, hogy jól tanuljak, nekem nem fontos, mert jól tanulok.
Föl kell mondanom például a Himnuszt. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába - ez a rész sok gondot okozott. Leblokkoltam. A fekete anyám széttárta a karját, ő tehetetlen. Ekkor apám szelíden mellém ült, egyik oldalamon a fekete, a másikon ő, és a fejembe verte a memoritert. A hátam mögött a kezük egymásba fonódott.
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
velence csatornáiba beúsztak a delfinek ennél szebb apokalipszist még moziban sem láttunk soha: az olajfoltok lassan zsugorodnak távoli szigetek pompás partjain és az üres utcákon senki se jár ragyogó tavasz van pedig madarak csiklandják az ég kék köldökét s az égre itt is ott is slampos libacsordák vetülnek gyermekkorom emlékeiből az ózonlyuk ma-holnap befoltozza magát s greta t.-nek – ha végre felnő – más hivatás után kell néznie emberek nélkül jobb a világ: tehát csak a mizantrópok jutottak a mennybe egy hónapja tart a kijárási tilalom a vírus mint egy totalitárius rendszer már a tudatunk is ellenőrzi befurakszik rendre itt is ott is két ártatlan futó gondolat közé a boltba ha nagy ritkán még kimerészkedünk nem nézünk a többiek szemébe mintha megfertőzhetne a puszta tekintet is s az utcán dagadó szatyrainkkal nagy ívben kerüljük ki egymást (hazaérve fáradt bűntudattal mossa kezeit hét-nyolcmilliárd riadt kis pilátus) kosztolányinak most lett csak igaza: minden lakás olyan akár a ketrec mint százkarú polip körülfon mindent az élni akarás kegyetlen diktatúrája egy hónapja vagyok egyedül a fejemben lakó bágyadt istenséggel aki a nevemen szólít ha már épp elaludnék s ha elalszom mégis makacsul-hitetlenül templomot épít orvul a néma számba a hozzá esdeklő gótikus imádságból – a tornya mélyen a torkomig ér hányásra ingerel: ebből lesz a vers de nem fedi fel magát: titkon botorkál fejemben elvegyül mint az égő csipkebokor ausztráliában álruhát húz mint mátyás király álarcot mint egy mindenható betörő: hiába is rejtegetném előle kincseim közben persze kiderül hogy a delfinek mégsem úsztak be velencébe (a rohadtak!) valaki megint kamuzott a neten – milyen csodálatos a természet… viszont a szmog valóban eloszlott a legzsúfoltabb nagyvárosok fölött is emberek nélkül jobb a világ és ma sem lesz alvás hajnalig egyedül járom a márványos termeket rideg és pompás koponyámban keresem istent pedig nagy a gyanúm hogy isten most a vírus s épp az a jó ha nincsen
