A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.
A lélek émelyeg, árvasága kinozza.
Mondják, hogy messze nagy háboruk zajlanak.
Óh, hogy a lassu szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!
Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!
Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!
Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő,
te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő:
a méla kályhatűz, a bűvös esthomály -
emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő!
Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkonunk estelét a rózsaköd beszőtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív!
Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted - óh, drága mérgü kéj! -
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve múltamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a múlt!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.
Ti eskük, illatok, sok végnélküli csók!
Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?
- Óh, eskük, illatok, sok végnélküli csók!
A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint, bizony
néha a boka is előtünt - óh, nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld
homályban szúnyogok fulánkja simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:
karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.
Ehhez most fáradt vagyok. De hogy ne maradj vers nékül, pimasz leszek:
Dolnának szeretettel a mai termés.>:-))
47
Hideg éjszaka,
Forró nappal utána.
Melyik a rosszabb?
48
Forró szerelem
Hideg józanodás.
Melyik a rosszabb?
Baudelaire: A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem
A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,
most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben.
Vihetnénk néki pár virágot, angyalom!
A holtak, a szegény holtak búsak nagyon
s ha október szele, öreg fák tördelője,
sírjukon zordonan lehell a néma kőre,
az élőket bizony rosszaknak vélhetik,
kik testüket meleg ágyban melengetik,
míg ők, lélekmaró fekete álmodásban,
nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,
de féregjárta bús vázak, a föld alatt,
érzik szivárgani csontjukra a havat
s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk
meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.
Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,
meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;
ha egy decemberi kékhideg éjszakában
lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,
komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő
s ki megnőtt gyermekét mégegyszer látni jő:
mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,
látva, hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?
Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat!
Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.
Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják
nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.
Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra,
minthogyha messze, fel, meredne, ég felé,
sohase láthatod a kövezet fölé
hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra.
Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,
amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt
a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében
én is, az iszonyig keresve a gyönyört,
tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört
szívvel kérdem: "Vakok, mit lestek ott az égen?"
Babits Mihály fordítása
***
Csak ne szerénykedj! Prózát sem lehet könnyű fordítani.
Az ifjú - szeme láng, bőre barna huszéves
remek test, járnia meztelen kellene,
s imádta volna, míg feje rézpánttal ékes,
holdfényben Perzsia egy kóbor szelleme;
romlatlan és tötét bájai közt viharzó,
büszke most gerjedő hevületeire,
s oly tiszta még, akár gyémánt tengelyen forgó
nyáresték könnye, a szűz tengerek vize:
az ifjú, a világ ocsmányságait látva
szívében megremeg, bosszúsan háborog,
s átütve nem muló mély sebbel, megkivánja
az irgalmas nővért, a kedves ápolót.
De ó Asszony, szelíd részvét, marék zsiger te,
nem vagy az irgalom nővére, soha nem!
sem ében szem, se lágy s könnyed ujj, se remekbe
formált szügy s puha öl, hol rőtes árny pihen.
Alvó világtalan, roppant pillákkal ernyős,
mind rejtelem csupán a csókunk és a kéj:
mellünkre te tapadsz, pedig te vagy az emlős,
s mi dajkálunk, komoly s igéző Szenvedély.
S te ránk a hajdani erőszakot, a hús mély
kábultát, alélt gyűlöleted dühét
mind visszaontod, ó, mégse rossz szándokú Éj,
mint havonta öled a vér fölöslegét.
Ha megborzasztja őt a nő, akit ölén egy
percig vitt - ó, gyönyör, lét szava, tett dala! -
jöjj, friss-zöld Múzsa és jöjj, lángoló Itélet,
hadd tépje már nemes tüzetek mámora!
Ah! ki hol ragyogást, hol nyugalmat kivánna,
s kit elhagy szívtelen a két Nővér, a lágy
karú szép tudomány után esd s a virágba
borult természeten nyugtatná homlokát.
De a sebzett, a gőg zord tudósa utálja
a sötét mágiát és szent fegyelmeket;
érzi, mint hömpölyög gyilkos magány utána.
Most, váltig szépen és a sírt se vetve meg,
álmok, vagy útak, át az Igazságnak éjén,
s nagy célok, bennetek higgyen a szíve már;
s téged hívjon beteg testében s lelke mélyén,
ó, irgalmas nővér, ó, rejtelmes Halál!
Rónay György fordítása
Ha tudnád, hogy milyen nehéz verset fordítani! én sose próbálkoznék vele. csakis prózát és primitív versikéket fordítok. Ezért annál jobban tisztelem azokat akik ilyen hihetetlenül nehéz munkával is sikeresen megbirkóznak.
Ma tág a tér és ragyogva kékül,
sarkantyú, kantár és zabla nélkül,
szállnak a bor sötét lován
egy tűnő tündérég után.
Mint két vad angyal, kiket adáz
foggal a forró útiláz ráz,
szeljük a reggel szűz szelét,
te messze délibáb, feléd!
Lágyan a sima, sűrű forgók
hintáznak lelkes szárnyukon.
Ikermámorban, ittas bolygók,
mellettem úszva bús hugom,
futunk a messze fény elébe,
álmaink édes édenébe!
Babits Mihály
***
Lám, a költő fordítóként sem tud kibújni saját bőréből: Babits itt sem titkolta, hogy a sorvégi rímek mellett az alliterációt is igen-igen kedvelte.
Rimbaud
A párizsi orgia
avagy
Párizs újra benépesül
No, gyávák, most elő! Tódulj, a tér szabad már!
A lángtüdejű nap a szennyes utakon
végigsikált, ahol úgy hemzsegett a barbár.
Szent Városunk ime, elnyúlik nyugaton!
Hát rajta! Már a tűz mindenfelé joházik!
Nézzétek: itt a part - nézzétek: a körút,
házaitok körül könnyű azúr sugárzik,
melyet még a minap bombák vörösse dúlt!
a döglött palotát dugjátok deszkavázba!
Csillan a szemetek: elmúlt a szörnyü nap.
Ni, egy piros csapat a derekát riszálja:
legyetek bárgyu, víg és rettegő vadak.
Üzekedő szukák, kik a mocsokba faltok,
kéjpaloták szava kiáltoz értetek!
Fussatok, faljatok! zihál az utcasarkok
körül a kéje éj: ti árva részegek,
igyatok! és ha jő a fény bolond özönnel,
és körülöttetek patakzó pompa reng,
csak nem nyáladztok majd a borba holt közönnyel
s némán, míg szemetek vak távolban mereng?
Zabálj a szépfarú Istennő örömére!
Hallgasd a böfögők szivszaggató jaját!
Hallgasd, hogy ropja kinn a hörgő, lázas éjbe
a bamba meg a vén, a szolga meg a báb!
Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,
büdös lehelletek, hajrá, előre csak!
Bort, bort a nemtelen mámorok asztalára!
Gyalázat marta fel, ó, Győztes, a hasad!
Táguljon orrotok felséges undorokra,
nyűtt tarkó-izmotok vad méreg járja át,
míg kulcsolt kezeit csúsztatva nyakatokra:
"Gyávák, tomboljatok!" - a költő így kiált.
Mert lám a büszke Nő forró ölébe ásva,
sikolto görcseit szorongva lesitek,
vonagló mellein iszonyu szorítással
becstelen magotok szégyenét fojtva meg?
Vérbajos kóklerek, királyok és bolondok,
a szajha Párizson, ó, mire is valók
e testek, lelkek és e mérge és e rongyok?
Leráz ő titeket, harapós rothadókm;
s míg loccsant beleken holt öletek isratve,
forrón esengtek ott a pénzetek után,
szégyenetek fölött zord ökleit mutatja
a harcok terhese, a vörös kurtizán!...
S ha e zord tánc után kiálltak már bokáid,
Párizs, és átveri a kés a szívedet,
és elzuhansz s derűás szemedbne még sokáig
ott csillog szeliden a rozsdás kikelet,
ó, félhalott falak, ő, sok-fájdalmu város,
sápadt színedre tár ezer vidám kaput
jövendőd, arra néz orcád és büzske páros
kebled, te szent, akit megáldott már a Mult,
s frissé elektrizált húsod vad kínrea retten,
s a szörnyű életet megújra kortyolod,
ólomszín kukacok nyüzsögenk ereidben,
és tiszta vágyadon jégscsapos ujj csoszog!
Sebaj. A Haladás lelkéne úgysem árthat
az ólomszín kukac - a vámpirok raja
sem vájta ki szemét a kariatidáknak,
s kék lépcsőket mosott szent könnyük aranya.
Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,
s bár várost bűzösebb fekéllyé soha még
nem rothasztottak e viruló szép világon -
a költő vall neked: - Szép vagy te, csodaszép
Orcád a szentelő orkántól lett sugáros;
az erők iszonyú bozsgása fölemelt;
forr míved, a halál dörög. Választott Város!
A siket kürt szivén gyűjtsd meg a harci jelt.
A Költőből zokog a Rongyosok siráma,
A Fegyencek dühe, Kivertek sikolya,
sugaras vágya mind korbács a Nők husára?
szökdelnek sorai: "Becstelen! Bandita!"
- Lám, minden rendbe jött: a bordélyt, mint a multban
felhörgő orgiák sírják megint tele,
s a vörös falakon a gázláng tébolyultan
s baljóslatún lobog a sápadt ég fele!
Kardos László fordítása
A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.
Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.
Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?
Másutt - óh, messze majd! későn! talán soha...
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!
Szegény szivem kiáll a tatra,
szűzdohánnyal paskolt szivem:
freccsen a forró zupa rajta,
szegény szivem kiáll a tatra:
vad röhejben tör ki a banda
és szitkozódik éktelen,
szegény szivem kiáll a tatra,
szűzdohánnyal paskolt szivem.
Hogy is viselné el az árva
trágár kaszárnya-szitkaik!
A kormányon sok mocskos ábra,
hogy is viselné el az árva?
Ó, tenger, nagy abrakadábra,
vedd szivem s mosd tisztára itt!
Hogy is viselné el az árva
trágár kaszárnya-szitkaik?
Ha már bagójuk is kevés lesz,
mit tegyünk ellopott szivem?
Jönnek bacchusi böffenések,
ha már bagójuk is kevés lesz,
az émelygéstől mit se érzek,
amíg taposnak szívemen:
ha már bagójuk is kevés lesz,
mit tegyünk, ellopott szivem?
Somlyó György fordítása
A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
A tölgypadok között, a templomi zugokban
szorongnak, hol lehük langy bűze fűl, setét
szemük a dús-arany Karon csügg, mely zubogva
húsz torkon dörgeti malasztos énekét.
Szívják viasz szagát, mint illatát kenyérnek,
boldogok és sunyik, akár a vert ebek;
Istenhez, szenthez és királyhoz a szegények
komikus és konok imája így lebeg.
Az asszonyok...Padot koptatni nékik oly jó,
hat setét napon át verte őket az Úr!
Itt ring porontyuk is: a furcsa és gomolygó
prém-rongyok közt zokog szakadtig és vadul.
Úgy élnek, levesen...mellük kilóg aszottan,
s bár imát egy se mond, szemükben áhitat;
szúrósan nézik: a szétzüllött kalapokban
hogy parádéz ki-be a nyegle csitrihad.
Kinn egy boros bitang s az éhség és a fagy vár,
itt jó! Sok néma kín után! Egy óra még!
Körültük egy csapat pusmogva nyögve zagyvál.
A leffegő tokás, szipogó nénikék.
S a rémült bamba itt az epilepsziással -
elfordultunk minap, mikor a sarkon állt,
és orrukat a vén misekönyvekbe ásva,
vakok, kiket ebük visz udvarokon át.
S hitét köpködve mind, a koldusat, a bárgyút.
Jézusnak végtelen keserveket darál,
ki sáppadt ablakok tüzén merengve sárgul,
távol sovány s kövér gonosztól egyaránt,
távol-távol a hús- a redves ruha-szagtól:
bús, tört komédia, riasztó gesztusok;
s a szentbeszéd virul az elegáns szavaktól,
s a misztikus ige lüktetve felbuzog,
s a templom naptalan hajóiban furcsa-
zöld mosolyú finom, májbajos és avitt
selymű bús dáma-had - ó, Jézus - csókra nyujtja
a szenteltvíz felé nagy sárga ujjait.
Kardos László fordítása.
Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,
s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!
S az anya, betevén a tankönyvet, nagyon
büszkén eltávozott, s a ráncos homlokon
s kék szempárban nem is vette észre, fiának
lelkéből, hogy lobog a lázadó utálat.
Izzadt egész nap a jóságtól; igazán
derék fiú; de pár sötét fintor, nehány
vonás arcán konok képmutatásra vallott.
Ha a nyirkos falú folyosókon csavargott,
öklét hóna alá vágva öltötte ki
nyelvét, vagy csillagot láttak húnyt szemei.
Ajtó nyílt este és villant a lámpafény fönn:
ő látszott ott, amint toporzékolt a lépcsőn,
míg a tetőn a nap derengett még. Ha jött
a nyár, borús suta és eltökélt kölyök,
sokszor bezárkózott az árnyékszék hüsébe,
merengett, szimatolt, s ringatta ott a béke.
Ha a nap illatán megfürödve a kert
télen a ház mögött holdfényesen hevert:
kúszván egy fal tövén, mely beroskadt a földbe,
és két nyirkos szemét látásokért gyötörve
leste, hogy a koszos léckerités nyüzsög.
Nagy ég! barátai azok a szélütött
kölykök voltak, aki csorgó szemmel, szipogva,
sártól retkes, sovány és sárga ujjuk ócska,
fosszagú gönceik alá dugdosva épp
úgy dünnyögtek, akár a szelíd kis hülyék.
S mocskos szánalmain ha rajtakapva anyja
megretten: a gyerek mély gyöngédsége harcra
készen ágaskodott nyomban szembe vele:
kék volt anyjának és - hazdott a szeme!
Hétévesen regényt szőtt a nagy pusztaságról,
ahol a lelkesült szabadság tüze lángol,
erdők partok, napok szavannák! A lapok
ábráit bújva és pirulva nézte, hogy
nevetnek a spanyol s olasz nők rá. Ha átjött
a munkás lánya a szomszédből, indián nőt
játszva - nyolcéves és vad volt, a szeme tág
s barna - s a kis komisz csapkodva varkocsát,
megnyergelte, és ő ott feküdt alatta
egy zúgban valahol: jól tomporon harapta,
mert nadrágot a lány nem vislet sohasem -
aztán sarkától és öklétől sebesen
bújt szobájába, a friss bőr ízén merengve.
Irtózott a sok únt vasárnaptól telente,
midőn, kicsípve egy karcsú kis asztalon
penészes bibliát böngészett fanyaron.
Álmok törtek reá ágyában minden este.
Nem Istent: a komor munkásokat szerette,
kiket rőt alkonyon látott a kültelek
utcáin hol a nép zúgolódik s nevet,
ha dob szól s híreit zengi a kikiáltó.
Szerelmes rétekért sóvárgott, hol sugárzó
fuvalmak, friss zagos s fák arany bolyhai
áradnak lassan és készülnek szállani.
S hogy lángolt, többnyire bár azon, ami bús csak,
szobájában, ahol minden zsalút behúztak,
fönn, kék homályban, a nyirkos falak között,
regényt falt, egyre csak abban gyönyörködött,
csodálta elmerült erdőit és pállott
égboltot, ősvadont, nyílt húsevő virágot
- ó örvény, szédület, ó, téboly, irgalom! -
míg a városnyegyee alant az utakon
zajlott - s ő egyedül feküdt a durva vásznon,
vitorlát álmodott s röpült a tengeráron!...
Rónay György fordítása
Barátom, a gitár s a toll ideje eltűnt,
fuvolák, kabaré, uzsorás aranya,
jókedvű párbajok semmiért s mindaz a
szokvány-vigadozás, amiben tetszelegtünk.
Mert nézd, Horatio, nem kell már verekednünk
kártyasvindlik miatt, s kannát zúzni soha,
barátom, lebujok dísze és iszonya,
ki a szitkokban oly nagy mester vagy felettünk:
nézd: Elsenor ködén át jön valaki (óh,
szavamra, nem olyan édes, csodálkozó,
mint Ophélia, az angyalmosolyú gyermek):
a szellem, a király! Célt mutat, nézd kezét,
szeme villám, a föld dördül, amerre elmegy,
s jaj, még ma tenni kell! nincs semmi haladék!
Baudelaire: Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,
emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;
te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal
tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!
Az ősi tomboló barmok futva is hágtak,
dárdájukon a tűz pompázott és a hab,
atyáin hencegőn feltűrve kardjukat,
nyíltan vetették el magvát a tömzsi zsáknak.
Középkorban a nő Angyal volt bár, vagy Ems,
kemény vitézt kívánt kigyúlt ajkaival.
Smég KJléber is, noha a nadrág néha csal,
a férfinem derék ismérveit viselte.
A férfi dicső barmokkal is felért,
ok nélkül bámulunk díszük méretére.
De itt a meddőség! Ime a kiherélt
mének s bikák - tüzes dobogásuknak vége.
S már nincs, ki gőgösen mutatná címerét
gyermekzajos liget árnyán meresztve égre.
Nagy László fordítása
Ad usum mulieribus.>:-DDD
Későn ébred s érzi, a gyomra mily avas,
jó testvér Milotus fölpillant ablakára:
sikált kaázn a Nap, vakító-sugaras,
szemében kergeség, fejében migrén-dárda,
s megfeng a dunyha közt a plébánosi has.
Csak hánytorog, remeg az ágynemű-tömegben,
leszáll, a térdeit hasához préseli.
Mint agg, ha lenyeli a tubákot, meghökken,
mert kell - a hófehér edénykét megleli
s ingét a derekán felgyűri öblös körben.
Guggol s lehorgadó lábujja megmered.
A fényben didereg, de fönn a padlásablák
hártyáin már briós-sárgák a lángjelek -
ím, lakkos orrhegye e guggoló alaknak
szimatol illatot, pozsgás koráll-telep.
..........................................................
Míg felforr, önmagát ölelgeti, de hátul,
pocakján ajkai, combja sajog, hevül,
nadrágja füstölög, de a pipája árvul,
s most mintha kismadár moccanna legbelül,
csavargó öblei, derűs hasán elámul.
Rendetlen bútorok busongják őt körül,
homály s piszok közé hasukból rongyok lógnak,
a zsámoly pöffeteg varangyként elmerül,
kántor-pofája van a vén almáriomnak,
álmában tágogat, habzsol kegyetlenül.
Megfülledt meleget szorít e szűkös helység,
ronggyal kitömve jól a figura feje.
Hallja, hogy szört nevel bőrén a bő verejték,
sóhajt mélán s furán, ha itt az ideje,
meg-megbicegteti a zsámolyt s ejti terhét.
Este feljön a hold, udvara csupa láz,
e díszes fényhímzés szegődik alfelére,
leguggol, s háttere rózsaszín-havazás,
egy mályvabokor ő, mereng a fényes égfe
s fantaszta-orra a Venusra vadász.
Nagy László fordítása
A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.
Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.
Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.
Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.
A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.
