Sok-sok hónap után elvergődtem Kertész Kudarc című regénye vége felé. Ebben a topicban a nyitófejezetért még lelkesedtem, de a regényvég egész egyszerűen csapnivaló. Lekenés. Karakter-abberáció. De csak zavarja Kertészt. :)))
Képzeld el, hogy milyen kedvező statisztikát jelent az, ha mi itt ilyen című topicban eszmét cserélünk. Pezsgő szellemi élet a Nobel-díjasról. Javítjuk az országimázst. Aktuális.
Szerintem Kertészt sem zavarná. De felőlem nyithatsz Borges-topicot,vagy bármi mást is /álomtopic/ ha akarod átmegyek oda :)
Az álombeli realitásnak az egyéni emóciók az erővonalai, az emlékképek meg az az anyag, amire ezek az erővonalak hatnak, és ettől mozog.
Az ébretlétben az erővonalak a szubjektumon kívülre kerülnek /az anyag meg fizikai és filozófiai értelemben adott/, ez az amit lehet is látni:hogy mi történik a világban magában. Persze az álom is a létező világ része/fil. értelemben!/, csak nem érzékelhető a többi szubjektum számára. /Persze én is már álmomban asszem megláttam-megéreztem más gondolatát, aki hozzám érzelmileg közel állt./
Álom nélküli alvásban: eccerűen pihenünk..:DDD
Érzékelésmentesen semmi sem létezik.
Mi van, meleg még a leves?, hogy nem méc ebédezkednyi?
Majmég leszek, rem-lem Te is!
Rapid Eye Movement
Az ébren átélt "realitás" mégis különbözne az álomban átélttől? (Engem ez a kérdés izgat, ezért ismétlem.)
Vagy: ébren mindig érzékelünk valamit. Ha alszunk, akkor REM-fázisban álmodunk, és érzékelünk valamit, illetve visszaemlékszünk arra, hogy érzékeltünk valamit.
De mi történik velünk, amikor alszunk és nem álmodunk?
A tömörítés mint eljárás sem mindenható, mert tudva van, hogy az ürdüng/ördög a részletekben lakozik, és soha nem szundít..
Tömörítési veszteség
/most már télleg jóétvágy!/
Rendben, félreértettelek hirtelen..biztos van ilyen metafizikai magány-érzés, néha mintha én is éreztem volna..
Platón valszeg úgy értette, hogy társadalmilag vagyunk egyedül, ha álmodunk, ill. ha nem vagyunk ébren. És itt válik el a kézzelfogható realitás az álomban átélttől. Minden cselekedetünk kikapcsolhatatlan társadalmi közegben történik ha ébren vagyunk.
Biztos ő is álmodott úgy, mint más 'rendes' :D emberek.
Én is álmodtam olyanokat, amelyek teljesen nonszenszek lettek volna a mindennapi lét-logika számára, pl. falon átbújás, idő/óraszerkezet/ jelentéktelenné, indifferenssé válása. Volt álombeli prekognícióm is, és teljesen éber állapotban is. A déjá vu is jól ismert jelenség, és az azt kisérő lelki megelégedett időnkívüliség is. Ezek pixokul érdekesek voltak. a déjá vu érzelmileg indifferens, a prekog. nem. Sőt.
:-) Ebéd! Jó é/j/t-vágyat!
Ez a fajta 'mindent egyszerre érzékelés, minden infót és mintázatot észlelés, szemlélés' a holografikus kép megalkotásához hasonlatos. Felülemelkedve azon, hogy minden létezőnek a bizonyos meghatározott, behatárolt fokú szubjektuma -amely többé kevésbé tudatosul- irányítja a cselekedeteit saját belső immanens logikája szerint, amely logika egy másik létező számára irracionálisnak is tünhet, a világban bővebb értelemben végtelen számosságú infótartalom van, amit csak egy hozzámérhető kapacitású tárhely tartalmazhat-esetleg dolgozhat fel.
Igy tehát a mindenről mindent tudás elég problémás lesz. Ha valaki dicsekedni akar, hogy ő milyen sokat érzékel és tud, azt megfelelő megbocsátással kell kezelni. Hogy jól tud tömöríteni, mintákat, képeket felismerni, osztályozni, hasonlítani, összemérni, az oké..
Nem hinném, hogy azt mondtam volna: az álom megszünteti a metafizikai magányt. Alighanem azt szerettem volna eme hozzászólás-ablakokba kaparászni, hogy az álom érzékelése egy másfajta, szokatlanabb, ritkábban átélt metafizikai magány élményével szolgál.
Platónt viszont nem értem. Ő álmában senkivel sem társalgott volna? Vagy nem álmodta volna azt, hogy szó nélkül megérti mások álombéli szavát?
Az álom éppoly valóságosan hathat a pszichére, mint az ébrenlét bármely tapasztalata. És állítólag nem hazudnak.
Az álomban megtapasztalható a metafizikai magány eltűnése? Hmm, ez lesz csak még érdekes..Ezt fejtsd ki mélyebben, érdekel a megközelítésed!
Asszem Platón mondta volt, hogy csak álmainkban vagyunk mindig egyedül , ébren viszont sosem, mindig társak közt vagyunk. Ezt valszeg úgy értette, hogy ha magányosak is vagyunk, a bennünk élő közösségi tapasztalatok öntudatlanul is munkálkodnak, hatnak. Kikapcsolhatatlan erővonalak.
Borges némiképp érthetőbb, amikor erről a problémáról ír:
"Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen."
Most nem jut eszembe, Arany János hány szót használt. Húszezret vagy ötvenezret? Mindenesetre sokat.
Tételezzük fel, most ébren vagyok, és nem álmodom ezt a számítógépet és ezt a hozzászólást. Két másodpercig nézem szobám egyik sarkát.
Vajon mennyi időbe telne leírnom minden fontos részletét eme enteriőr-részletnek? A szoba sarkában most nincsenek élőlények (leszámítva a könyvekben táplálkozó molyokat vagy a könyvek tetejére szállott atkákat). "Egyszerű" feladat: csak a tárgyak, és eme tárgyak, nomeg a hőmérséklet, a fényviszonyok, a légmozás, a szagok-illatok, az innen-onnan a szoba sarkába szűrődött hangok visszaverődései, aztán a légnyomás, a háttérsugárzás, a nehézségi erő, az entrópia mindenféle galádságai.
És most csak maradjunk ennyinél. Leírni mindezen tényezők és entitások szerveződését, kölcsönhatását - mi csak két másodperc alatt bekövetkezni képes.
Tételezzük fel: van ötvenezer szavunk, hogy egy szobasarok kétmásodpercnyi történelmét viszonylagos alapossággal leírjuk.
Egy álmot leírni szavakkal? Nem mondanám, ha nem próbáltam volna (egy időben, úrfikorom hosszú forró nyarain). Felriadni álomból hajnaltájt, kiugrani ágyból, rohanni íróasztalhoz, a szótárfüzet papirosához, töltőtollhoz, írni, írni... Ám az eredmény mindig siralmas volt, torzított, az ébrenlét friss érzeményeinek kiszolgáltatott az írás eredeti tárgyához képest. Hersegve szántottam tollammal a papírt, és magamról írtam, nem az álmomról.
Bevezetés: Az álmodás (vagy az álmainkra való visszaemlékezés) voltaképpen magányos foglalatosság.
Tárgyalás: Ki állíthatja azonban teljes bizonyossággal, hogy az álmodás és az úgynevezett ébrenléti érzékelés ismeretelméleti folyamata bármilyen szempontból különbözne egymástól (nem állítom azt, hogy neurológiailag ne lennének különbözőségek, illetve ezeket a különbözőségeket bizonyos könyvekből volt szerencsém érzékelni)? Én csak az én álmaimat álmodhatom, nem a tiédet; én csak a saját magam módján érzékelem a világot, és nem érzékelhetem úgy, ahogy te. (Ha te egyáltalán létezel.) Az úgynevezett ébrenléti érzékelés azért kevésbé szokatlan, mondjuk azt, mert gyakrabban vagyunk az ébrenléti érzékelés részesei. Ami pedig megszokottabb, arra kézenfekvő azt mondani: logikusabb, kevésbé vad, vagy elvárható. A szokás hatalma: mindent megbéklyózó kényszerképzet.
Befejezés: Álomban, ébren is egyedül vagyok. Ha csak ébren lennék egész életemben, beleőrülnék a metafizikai egyedüllétbe. Ezért jó néha kiruccanásokat tenni az álomvilágba - az egyedüllét szokatlan, kecsegtető, baljós vagy egész egyszerűen őrült viszonyai közé.
Sőt eszembejut egy másik motívum:asszem Márquez írta, hogy valaki álmodott, és azt álmodta, hogy álmában is elszenderült, ahol ismét csak álmosság vett erőt rajta, és minden álmában tovább álmodott. Mikor valhogy felébredt nem is tudta hogy konkrétan melyik álmából is ébredt fel.
Ezt a motívot eccer régebben már leírtam itt valakinek, de nem akceptálta, sőt finoman ledorongolt érte. Ráadásul még állítása szerint irodalmi ambíciókat táplál magában, sőt verseket is írt, amelyek neten vannak. Szvsz. végletesen materialista beállítottságú, s mint ilyen sajnálatra méltó.
Lehet, hogy üzenni akart valamit Emil, e-mailt úgyse írhat már! Ha talán mekkprobiznád sugározni az élményt vele kapcsolatban, akkor valóban SiKeres Em/a/il lenne! Te sem lennél megrövidítve, az biztos. Még sikeres médium lehetsz, az nincs kizárva.
Keres jó versmondó /is!/ volt..
Álomtörténésekben nem tételezhető valós erkölcsi-etikai történés, minden csak az álmodó emócióinak önkéntelen-automatikus kivetülése. Persze ez mintegy epikus-történeti keretben történik /sokszor csodás, misztikus, metafizikus elemekkel fűszerezve/, sőt, még az idő folyása is egyenes, egyenletes. Az események belső logikája egyaránt függ az előző éber élményektől, és az álmodó konkrét érzelmi helyzetétől ezekkel kapcsolatban. A társadalmi korlátok/szokások/elvárások nem törvényei az álomtörvényeknek. Ami észlelhető, az az egyedi-egyéni érzelmi élmények, mintegy tudatosítása az érzelmek valós állapotának. Álmában magamagának asszem senki sem hazudik, vagy ha igen, az mélységesen elvetemült, meghasonlott lélek lehet.
Valami albán író által elkövetett műben /Kossuth-Irodalmi újság, pár hete/ volt kötelező álom-bejelentés a HIVATAL részére, na ez lett volna az igazi NAGY TESTVÉR. Az orwelli gondolatrendőrség csak salakolhatott volna utána.
Az álmok nagyon fontosak!!/"-Anyám, az álmok nem hazudnak!"/ Tudományos vizsgálatoknak ellenállnak, csak pszichofiziológiai jelenségeket, korrelációkat mérhetünk, a 'konkrét' lelki dolgok reprodukálhatatlanul maradnak. Csak a szavak /és a bennük rejlő-lévő szimbólumok/ mondhatják el igaz tartalmukat, azt az igazságot, amit a befogadó/átélő/álmodó számára jelentettek.
Utolsó két mondatod számomra bővebb kifejtést, esetleg más megvilágítást igényel.
Med. psych. Dr.Eam
Ők hárman tudták.
A nő Kafka barátnője.
Kafka álmodta őt.
Ők hárman tudták.
A férfi Kafka barátja.
Őt is Kafka álmodta.
Ők hárman tudták.
A nő azt mondta a barátnak:
Szeretném, ha ma éjszaka szeretnél.
Ők hárman tudták.
A férfi azt felelte: Ha vétkezünk,
Kafka többé nem álmodik rólunk.
Már csak az egyik tudta.
S már senki más nem volt e földön.
S akkor Kafka azt mondta:
Most, hogy már e kettő sincs, magam maradtam.
Magamat se álmodom többé.
Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott, és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy Tamerlán, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket. Ily módon, miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, ami a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intésével, Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth, aki a boszorkákkal beszélget a kietlen parton, akik egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz hasonlóan a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy: "Én nem az vagyok, aki vagyok." Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikakkal, amelyeket múzsája magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult, és azt mondta neki: "Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt neki egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem."
Nem harizok, kellemes világmegmentést! :))) (Én mára szabadságot vettem ki.) A hozzászólás megvár.
Ezekkel az úgynevezett túlhajtott elvonatkoztatásokkal azonban igen gyakran van szerencsénk/szerencsétlenségünk találkozni. Van, aki azt mondaná: ezek a hiperabsztrahációk életünk meghatározó élményei.
Az álmokról beszélek. Egy példával óhajtom érzékletessé tenni mondandómat (és a példák néha nevetségesek, mégha gondolatkísérletnek hazudjuk is azokat).
Nekem semmiféle érzelmi, ismeretségi vagy esztétikai viszonyulásom sincsen Keres Emilhez, a színészhez, a rendezőhöz. Úgyszólván, semmit sem tudok róla.
Mégis éjjel vele álmodtam.
Ez, így ebben a megfogalmazásban, egy túlhajtott elvonatkoztatás. Ám milyen bizonyítékot tudok szolgáltatni arról, hogy tényleg ezt álmodtam? Mi az oka ennek az álomnak? Vagy: nem csak azt hiszem, hogy ezt álmodtam, miközben nem erről szólt az álmom, hanem csak egy nem reprodukálható álom rezonanciája az, amit álomnak nevezek?
Ha nem lennének álmok, kőkeményen hinnék a rögvalóság okozati viszonyaiban. Ha nem lennének álmok, szerény véleményem szerint, nem lenne irodalom, nem lenne vers. Nem lenne egy olyan világ - amely nem alternatíva, mert minden cselekvésemet, gondolatomat összebogozza, és így nem egyertélmű vagy egyirányú -, amiért élni jó. Vagy: amiért belehalunk a rettegésbe, mert egyedül vagyunk, és ostobán álmodjuk azt, amit valóságnak mondunk.
Végső soron minden túlhajtott elvonatkoztatás a konkrétum/létező megsemmisülésébe torkollik. Az elemzés indul az euklideszi geometriában, aztán a görbületi tényező beteszi a lábát, ettől elkezd minden viszonylagossá válni, és még jó, ha nem törik minden /üveg-tükör/cserepekre össze...
Neharizzál, el kell menjek, telefonáltak az útinformtól, hogy jéghegynek ütközött a szántódi komp!
HuMen
Hogy a Tao tette volna be a lábát ebbe a szövegrészletbe? :DDD Lehet, bár szerintem itt sokkal keményebb dologról lehet szó. A végletekig fokozott szolipszizmusról.
Az idézet egyébként Az idő újabb cáfolatá-ból származik - bepötyögtem egy offline cuccból; én balga: rábukkantam, hogy a neten is fellelhető. Íme, az alábbi esszécsokorban megtalálható a Cáfolat.
P. s.: Nincs jobb mulatság, mint kánikula idején leredőnyözött hűs szobában szubjektív idealistákat olvasni. Ebédezés előtt egy kis Hume aperetif gyanánt? Hm? :)))
Ez olyan tao-szerű metafizikus képmagyarázat volt, úgy éljek..
Az enyhe keserűséget el kell felejtsük, ha élvezni akarjuk az édeset egyáltalán. Ha bölcselkedni kívánunk, annak meg a magábanvalóan édes ízét semmi el nem nyomhatja.
A kilőtt nyílvessző is mindig előretekint, holott mindig 'érzi' a gravitáció nem csökkenő erejét..Ha eléri az első kozmikus sebességet, akkor körbe keringhet, ha a másodikat, akkor elszakadhat a Földtől, ha a harmadikat is, akkor a Naprendszertől..
Önmagától akkor, ha megfejti önnön lényegét.
Találós fejtés
"Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó; tigris, amely széttép, ám én vagyok az a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok."
