Tőled szokatlan módon, csak félig-meddig értelek.
Az stimmel, hogy a fórumot minek gondolod, és hogy mire akarsz kilyukadni.
A közepe nem világos: a közöség = kötöttség relációban mi a kötöttség definiciója, illetve az önzés = szabadságéban az önzésé?
Az fórumozásnak lélektanjáról szóló fabula avagy virtuális és valós közösségek mindennapjainkban
Tulajdonképpen miért élünk sokan az Internet adta közösségi lehetőségekkel? Voltaképp miért chat-elünk? Minek fórumozunk? Miért ismerkedünk másokkal egy dróthálózaton keresztül, amikor rengeteg ember vesz körül minket nap mint nap, és egyszerűbbnek, célravezetőbbnek tűnik a kapcsolatteremtések hagyományos módja? Mi az oka annak, hogy a netes ismerkedés és kapcsolattartás, az e-mailezés, chat-elés, fórumozás, a neten való játék egyfajta kábítószerré válhat, olyasmivé, amiről „nehéz lejönni”? Mi a csodát ad az Internet, a személytelen klaviatúra és monitor, amit a hétköznapok nem adnak? Valamint ha valóban olyan sokat ad, akkor miért féltjük tőle mégis magunkat, barátainkat és gyermekeinket? Hogyan és mire hat bennünk a közösségek, a társas kapcsolatok virtualizálódása? Miért érezzük ezt jónak egyfelől, és miért tartjuk betegségnek másfelől?
Ahhoz, hogy vizsgálni tudjuk a virtuális és valós közösségek egymástól való különbözésének kérdéskörét, valamint hogy láthassuk a személyiség változásait, miközben az valódiból virtuálisba transzformálódik, elengedhetetlen pár gondolattal körülírnunk a kiindulási pontot; azt, hogy mit jelent közösségben élni a modern ember számára, és hogy ez mennyiben különbözik a hagyományos közösségekben élt létformától.
Ha az ember táras lény, amint azt mondani szoktuk, akkor a modern ember különösen az. Élete során számtalan olyan közösségbe kell beilleszkednie, mint amilyen a család, a baráti társaság, az iskolai közösség, a munkahelyi kollektíva, vagy akár egy tömött villamos; vagyis az adott társadalomnak az egyén életszakaszára aktuálisan ható szegmensei – azaz a társadalom maga. A modern, nyugati, városlakó ember kiemelten sok közösségbe kell, hogy képes legyen beilleszkedni, jóval többe, mint ahányba felmenőinknek kellett, akik többé-kevésbé állandónak tekinthető közösségekben élték a hétköznapjaikat. Ez a bizonyos beilleszkedés ráadásul korántsem nevezhető valamiféle választható lehetőségnek, sokkal inkább mondhatjuk rá, hogy kimondatlanul kötelező a dolog, vagy legalábbis kötelezően szabadon választott, mint a nyugdíjpénztár. Ezért azokat a közösségeket, amelyekbe akár a saját választásunk alapján, de be kell illeszkednünk, nevezhetjük kényszerközösségeknek is.
Tudjuk azt is, hogy mindazon emberek, akik nem akarnak vagy nem képesek beilleszkedni a különböző kényszerközösségekbe, általában hátránnyal indulnak élethelyzeteik megoldását illetőleg. Egy felnőtt ember előtt természetesen adódnak választások, hogy a társadalom mely közösségeibe is szeretne többé-kevésbé beilleszkedni, azt azonban, hogy egyáltalán nem hajlandó a beilleszkedésre, bajosan teheti meg anélkül, hogy ne számolna a társadalom kirekesztő-mechanizmusaival. Ez a folyamat igen hamar elkezdődik, hiszen már kisgyermekkorunktól kezdődően keretrendszert kapunk arra nézvést, hogy mit kell tennünk a családi kereteken túlmutató elfogadásért és befogadásért, illetve, hogy mit, de főképpen hogyan tegyünk ahhoz, hogy a társadalom szerint teljes életet élhessünk és kibontakozhassunk. Egyéni ötleteinket, világjobbító szándékunkat és nemes céljainkat éppen úgy csak ezen keretrendszer eszköztárát felhasználva valósíthatjuk, mutathatjuk meg, mint ahogy csak a valamilyen fokú beilleszkedést követően válunk képessé arra, hogy kommunikálni tudjunk másokkal, vagy hogy életünknek akár csak a legkisebb társat, társakat igénylő feladatát képesek legyünk ellátni. Szembeötlő mindeközben, hogy sokan mégis a modern világ elembertelenedéséről, a társadalom és saját magunk elgépiesedéséről, a valódi emberi tartalom hiányáról beszélünk – szembeállítva mintegy a tradicionális vidéki modellt a nagyvárosok világával. Érdekes ez az ellentmondás, hiszen nyilvánvalónak látszik, hogy a városi ember életmódja és a fejlett társadalmak lehetőségei több és többféle közösséget kínálnak, mint a hagyományos életmód. Miközben arra kényszerülünk, hogy rengeteg emberrel tartsunk kapcsolatot, éppen az emberi tartalom az, amit leginkább hiányolunk. Úgy tűnik tehát, hogy a közösségekbe való mégoly tökéletes beilleszkedés önmagában nem ad valós közösségi élményt.
Ha viszont a modern társadalmak mindennapi közösségeibe történő beilleszkedés nem nyújt kielégítő közösségi, emberi élményt, akkor hogyan szerezhetjük meg mindazt, ami hiányzik? Ennek az igénynek a kielégítésére a városlakó ember sok módot eszelt ki az idők folyamán. Ilyen a vidéki nyaraló, ahova hétvégén és nyáron el lehet menekülni; a házibuli, ahova csak szelektált társaság hivatalos; a mobiltelefon, amelyen keresztül gyakorlatilag folyamatosan pórázon tarthatjuk barátainkat; vagy akár egy kocsma, focimeccs, kávézás vagy kozmetikus, ahol végre megvitathatjuk, hogy ki mit csinált aznap vagy a múlt héten, kivel mi van, és hogy mi történik a világban úgy egyébiránt. Ezen közösségekben való részvétel természetesen nem kötelező, mégis szeretünk tagok lenni ilyenekben. Pont azt szeretjük bennük, hogy mi választjuk meg, hogy melyikbe járunk, mikor megyünk oda, kivel és miről beszélgetünk, és meddig maradunk ott. Mindezt a kötelező közösségeinkben nem tehetjük meg, az azokba való beilleszkedés voltaképpen kulturális nyűg, szemben a szabadon választottakkal, amelyekbe az élvezet kedvéért járunk.
Az Internet a közösségek szempontjából gyakorlatilag egy olyan technikai eszköz, amely azt teszi lehetővé, hogy nagyon könnyen találjunk nekünk tetsző közösségeket. Ráadásul lehetővé válik az is, hogy ezeknek az általunk választott közösségeknek oly módon legyünk tagjai, hogy közben kiszakadhassunk valós életünk kötelező közösségeiből. Bár fizikailag ez lehetetlenség, érzelmileg és intellektuálisan korántsem az. A minket pszichésen körülvevő emberek köre egy csapásra tíz-húszról sok ezerre nő, és mindennapi feladataink elvégzése közben gyakorlatilag olyan emberekkel vagyunk együtt netezés közben, akikkel szigorúan véve nem vagyunk, sőt az esetek többségében nem is voltunk és nem is leszünk együtt soha. Az Internetezésben rejlő, az egyént a társadalomtól elidegenítő veszély lényege éppen az, hogy túlontúl megtetszik nekünk ez a döntési és cselekvési szabadság, és valós életünk korábbi kereteit már elviselhetetlenül szűknek és merevnek érezzük. Gyakorlatilag zavar minket a saját testünk és gátolnak fizikai korlátaink.
Az Internetes közösségek lehetőséget teremtenek a nem-egyidejű kommunikációra. Amikor fórumozunk vagy e-mailezünk, akkor igazából úgy kommunikálunk, hogy sem térben, sem időben nem feltétlenül vagyunk egyidejűleg jelen azokkal, akikkel beszélgetünk. Ez a nem-egyidejű jelenlét mégsem elvesz, hanem hozzáad a közösséghez tartozásunkhoz, mivel a szabadságunkat úgy növeli, hogy közben a közlési folyamatot, illetve a mondanivalót magát nem csorbítja. Amikor Interneten tartunk kapcsolatot oly módon, hogy közben egy levelezési listán vagy egy fórumon keresztül írogatunk, akkor tudjuk, hogy bár az információt mindenkihez eljuttattuk, mégsem untattunk vele senkit, és hogy pont azok az emberek fognak reagálni a mondandónkra, akiket valóban érdekel annyira, hogy ezt megtegyék. Megszabadulunk tehát a kulturális szerepjátékok egy részétől is, ami szintén nagy könnyebbség néha.
Ugyanakkor szembeötlő az is, hogy miközben a valós világ kötelező szerepjátékaitól megválunk ezen a módon, szinte mindannyian saját szerepjátékokat alakítunk ki időről-időre, ideig-óráig. Ezen szerepjátékok skálája igen széles. Egy fórumon egy adott felhasználónévhez kötünk bizonyos tulajdonságokat, amelyek ránk nem vagy csak kismértékben jellemzőek. Néha teljesen más személyiségeket formálunk meg, játszunk azzal, hogy mi lenne, ha nem olyanok, nem azok lennénk, amilyenek, akik vagyunk. Ezeket a játékokat egy ideig kifejezett élvezettel lehet csinálni, segítenek nekünk önmagunk, a többi ember és a világ megismerésében. Aki ügyesen fórumozik vagy csetel, átélheti azt is, hogy ellentétes nemű egy időre, azt is, hogy mások a fizikai adottságai és a társadalmi státusza, azt is, hogy egyszerre több száz virtuális pszichiáterhez beszél – gyakorlatilag a társadalmi lét teljes palettáját. A gond ott szokott kezdődni, amikor átlépjük azt a bizonyos, mindenkinél máshol húzódó vonalat. A vonal átlépése után már nem tudjuk biztosan, hogy melyik szerepet játsszuk, és melyik vagyunk valóban mi a valós életben, ha az egyáltalán létezik; mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy a virtuális karakter most tényleg mi vagyunk-e vagy csak egy projektált lenyomatunk. Mindazokkal, akik éveket töltenek virtuális közösségekben, elő szokott fordulni, hogy nem találják a valós és a virtuális közötti határvonalat. A hatalmas szabadság, amit kaptunk ugyanakkor mégis csak akkor ér igazán valamit, ha élni is tudunk vele. Amikor (adott esetben csak kitalált) virtuális énünk veszi át az irányítást, akkor már nem is vagyunk igazán képesek a virtualitás tényének az élvezetére, mivel belesüllyedtünk egy keretrendszerbe és egy megkövesedett szerepbe ismét, ahonnan éppoly kevéssé látszik kiút, mint azokból a kényszerközösségekből, amelyekbe a valós életünkből a virtualitásba menekültünk. A virtualitás csapdái és a virtuális közösségek végső hátulütői tehát nem különböznek igazából a valós közösségek negatívumaitól. Olyan dolgokat keresünk a virtualitásban, amiket a valós életünkből hiányolunk, olyan eszközökkel élünk, amelyeket a hétköznapi életünk során is használnánk ha tudnánk, olyan személyiséget formálunk meg, amilyenek belül valóban vagyunk, amilyenek korábban csak lenni szerettünk volna. Mindezt a valós közösségekben is megtennénk – a különbség pusztán annyi, hogy a való világban a társadalom koppint az orrunkra, a virtualitásban pedig a saját személyiségünk alakítja ki végső soron pontosan ugyanazokat a korlátokat, amelyek elől mi magunk menekültünk.
A virtualitás ebben az értelemben a legkomolyabban vett személyes társadalmi valóság.
Az fórumozásnak lélektanjáról szóló fabula avagy virtuális és valós közösségek mindennapjainkban
Tulajdonképpen miért élünk sokan az Internet adta közösségi lehetőségekkel? Voltaképp miért chat-elünk? Minek fórumozunk? Miért ismerkedünk másokkal egy dróthálózaton keresztül, amikor rengeteg ember vesz körül minket nap mint nap, és egyszerűbbnek, célravezetőbbnek tűnik a kapcsolatteremtések hagyományos módja? Mi az oka annak, hogy a netes ismerkedés és kapcsolattartás, az e-mailezés, chat-elés, fórumozás, a neten való játék egyfajta kábítószerré válhat, olyasmivé, amiről „nehéz lejönni”? Mi a csodát ad az Internet, a személytelen klaviatúra és monitor, amit a hétköznapok nem adnak? Valamint ha valóban olyan sokat ad, akkor miért féltjük tőle mégis magunkat, barátainkat és gyermekeinket? Hogyan és mire hat bennünk a közösségek, a társas kapcsolatok virtualizálódása? Miért érezzük ezt jónak egyfelől, és miért tartjuk betegségnek másfelől?
Ahhoz, hogy vizsgálni tudjuk a virtuális és valós közösségek egymástól való különbözésének kérdéskörét, valamint hogy láthassuk a személyiség milyen változásait, miközben az valódiból virtuálisba transzformálódik, elengedhetetlen pár gondolattal körülírnunk a kiindulási pontot; azt, hogy mit jelent közösségben élni a modern ember számára, és hogy ez mennyiben különbözik a hagyományos közösségekben élt létformától.
Ha az ember táras lény, amint azt mondani szoktuk, akkor a modern ember különösen az. Élete során különböző számtalan olyan közösségbe kell beilleszkednie, mint amilyen a család, a baráti társaság, az iskolai közösség, a munkahelyi kollektíva, vagy akár egy tömött villamos; vagyis az adott társadalomnak az egyén életszakaszára aktuálisan ható szegmensei – azaz a társadalom maga. A modern, nyugati, városlakó ember kiemelten sok közösségbe kell, hogy képes legyen beilleszkedni, jóval többe, mint ahányba felmenőinknek kellett, akik többé-kevésbé állandónak tekinthető közösségekben élték a hétköznapjaikat. Ez a bizonyos beilleszkedés ráadásul korántsem nevezhető valamiféle választható lehetőségnek, sokkal inkább mondhatjuk rá, hogy kimondatlanul kötelező a dolog, vagy legalábbis kötelezően szabadon választott, mint a nyugdíjpénztár. Ezért azokat a közösségeket, amelyekbe akár a saját választásunk alapján, de be kell illeszkednünk, nevezhetjük akár kényszerközösségeknek is.
Tudjuk azt is, hogy mindazon emberek, akik nem akarnak vagy nem képesek beilleszkedni a különböző kényszerközösségekbe, általában hátránnyal indulnak élethelyzeteik megoldását illetőleg. Egy felnőtt ember előtt természetesen adódnak választások, hogy a társadalom mely közösségeibe is szeretne többé-kevésbé beilleszkedni, azt azonban bajosan teheti meg anélkül, hogy ne számolna a társadalom kirekesztő-mechanizmusaival. Ez a folyamat igen hamar elkezdődik, hiszen már kisgyermekkorunktól kezdődően keretrendszert kapunk arra nézvést, hogy mit kell tennünk a családi kereteken túlmutató elfogadásért és befogadásért, illetve, hogy mit, de főképpen hogyan tegyünk ahhoz, hogy a társadalom szerint teljes életet élhessünk és kibontakozhassunk. Egyéni ötleteinket, világjobbító szándékunkat és nemes céljainkat éppen úgy csak ezen keretrendszer eszköztárát felhasználva valósíthatjuk, mutathatjuk meg, mint ahogy csak a valamilyen fokú beilleszkedést követően válunk képessé arra, hogy kommunikálni tudjunk másokkal, vagy hogy életünknek akár csak a legkisebb társat, társakat igénylő feladatát képesek legyünk ellátni. Szembeötlő mindeközben, hogy sokan mégis a modern világ elembertelenedéséről, a társadalom és saját magunk elgépiesedéséről, a valódi emberi tartalom hiányáról beszélünk – szembeállítva mintegy a tradicionális vidéki modellt a nagyvárosok világával. Érdekes ez az ellentmondás, hiszen nyilvánvalónak látszik, hogy a városi ember életmódja és a fejlett társadalmak lehetőségei több és többféle közösséget kínálnak, mint a hagyományos életmód. Miközben arra kényszerülünk, hogy rengeteg emberrel tartsunk kapcsolatot, éppen az emberi tartalom az, amit leginkább hiányolunk. Úgy tűnik tehát, hogy a közösségekbe való mégoly tökéletes beilleszkedés önmagában nem ad valós közösségi élményt.
Ha viszont a modern társadalmak mindennapi közösségeibe történő beilleszkedés nem nyújt kielégítő közösségi, emberi élményt, akkor hogyan szerezhetjük meg mindazt, ami hiányzik? Ennek az igénynek a kielégítésére a városlakó ember sok módot eszelt ki az idők folyamán. Ilyen a vidéki nyaraló, ahova hétvégén és nyáron el lehet menekülni; a házibuli, ahova csak szelektált társaság hivatalos; a mobiltelefon, amelyen keresztül gyakorlatilag folyamatosan pórázon tarthatjuk barátainkat; vagy akár egy kocsma, focimeccs, kávézás vagy kozmetikus, ahol végre megvitathatjuk, hogy ki mit csinált aznap vagy a múlt héten, kivel mi van, és hogy mi történik a világban úgy egyébiránt. Ezen közösségekben való részvétel természetesen kötelező, mégis szeretünk tagok lenni ilyenekben. Pont azt szeretjük bennük, hogy mi választjuk meg, hogy melyikbe járunk, mikor megyünk oda, kivel és miről beszélgetünk, és meddig maradunk ott. Mindezt a kötelező közösségeinkben nem tehetjük meg, az azokba való beilleszkedés voltaképpen kulturális nyűg, szemben a szabadon választottakkal, amelyekbe az élvezet kedvéért járunk.
Az Internet a közösségek szempontjából gyakorlatilag egy olyan technikai eszköz, amely azt teszi lehetővé, hogy nagyon könnyen találjunk nekünk tetsző közösségeket. Ráadásul lehetővé válik az is, hogy ezeknek az általunk választott közösségeknek oly módon legyünk tagjai, hogy közben kiszakadhassunk valós életünk kötelező közösségeiből. Bár fizikailag ez lehetetlenség, érzelmileg és intellektuálisan korántsem az. A minket pszichésen körülvevő emberek köre egy csapásra tíz-húszról sok ezerre nő, és mindennapi feladataink elvégzése közben gyakorlatilag olyan emberekkel vagyunk együtt netezés közben, akikkel szigorúan véve nem vagyunk, sőt az esetek többségében nem is voltunk és nem is leszünk együtt soha. Az Internetezésben rejlő, az egyént a társadalomtól elidegenítő veszély lényege éppen az, hogy túlontúl megtetszik nekünk ez a döntési és cselekvési szabadság, és valós életünk korábbi kereteit már elviselhetetlenül szűknek és merevnek érezzük. Gyakorlatilag zavar minket a saját testünk és gátolnak fizikai korlátaink.
Az Internetes közösségek lehetőséget teremtenek a nem-egyidejű kommunikációra. Amikor fórumozunk vagy e-mailezünk, akkor igazából úgy kommunikálunk, hogy sem térben, sem időben nem feltétlenül vagyunk egyidejűleg jelen azokkal, akikkel beszélgetünk. Ez a nem-egyidejű jelenlét mégsem elvesz, hanem hozzáad a közösséghez tartozásunkhoz, mivel a szabadságunkat úgy növeli, hogy közben a közlési folyamatot, illetve a mondanivalót magát nem csorbítja. Amikor Interneten tartunk kapcsolatot oly módon, hogy közben egy levelezési listán vagy egy fórumon keresztül írogatunk, akkor tudjuk, hogy bár az információt mindenkihez eljuttattuk, mégsem untattunk vele senkit, és hogy pont azok az emberek fognak reagálni a mondandónkra, akiket valóban érdekel annyira, hogy ezt megtegyék. Megszabadulunk tehát a kulturális szerepjátékok egy részétől is, ami szintén nagy könnyebbség néha.
Ugyanakkor szembeötlő az is, hogy miközben a valós világ kötelező szerepjátékaitól megválunk ezen a módon, szinte mindannyian saját szerepjátékokat alakítunk ki időről-időre, ideig-óráig. Ezen szerepjátékok skálája igen széles. Egy fórumon egy adott felhasználónévhez kötünk bizonyos tulajdonságokat, amelyek ránk nem vagy csak kismértékben jellemzőek. Néha teljesen más személyiségeket formálunk meg, játszunk azzal, hogy mi lenne, ha nem olyanok, nem azok lennénk, amilyenek, akik vagyunk. Ezeket a játékokat egy ideig kifejezett élvezettel lehet csinálni, segítenek nekünk önmagunk, a többi ember és a világ megismerésében. Aki ügyesen fórumozik vagy csetel, átélheti azt is, hogy ellentétes nemű egy időre, azt is, hogy mások a fizikai adottságai és a társadalmi státusza, azt is, hogy egyszerre több száz virtuális pszichiáterhez beszél – gyakorlatilag a társadalmi lét teljes palettáját. A gond ott szokott kezdődni, amikor átlépjük azt a bizonyos, mindenkinél máshol húzódó vonalat. A vonal átlépése után már nem tudjuk biztosan, hogy melyik szerepet játsszuk, és melyik vagyunk valóban mi a valós életben, ha az egyáltalán létezik; mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy a virtuális karakter most tényleg mi vagyunk-e vagy csak egy projektált lenyomatunk. Mindazokkal, akik éveket töltenek virtuális közösségekben, elő szokott fordulni, hogy nem találják a valós és a virtuális közötti határvonalat. A hatalmas szabadság, amit kaptunk ugyanakkor mégis csak akkor ér igazán valamit, ha élni is tudunk vele. Amikor (adott esetben csak kitalált) virtuális énünk veszi át az irányítást, akkor már nem is vagyunk igazán képesek a virtualitás tényének az élvezetére, mivel belesüllyedtünk egy keretrendszerbe és egy megkövesedett szerepbe ismét, ahonnan éppoly kevéssé látszik kiút, mint azokból a kényszerközösségekből, amelyekbe a valós életünkből a virtualitásba menekültünk. A virtualitás csapdái és a virtuális közösségek végső hátulütői tehát nem különböznek igazából a valós közösségek negatívumaitól. Olyan dolgokat keresünk a virtualitásban, amiket a valós életünkből hiányolunk, olyan eszközökkel élünk, amelyeket a hétköznapi életünk során is használnánk, ha tudnánk, olyan személyiséget formálunk meg, amilyenek belül valóban vagyunk, amilyenek korábban csak lenni szerettünk volna. Mindezt a valós közösségekben is megtennénk – a különbség pusztán annyi, hogy a való világban a társadalom koppint az orrunkra, a virtualitásban pedig a saját személyiségünk alakítja ki végső soron pontosan ugyanazokat a korlátokat, amelyek elől mi magunk menekültünk.
A virtualitás ebben az értelemben a legkomolyabban vett személyes társadalmi valóság.
Nekem is van értékrendem. Folyamatosan változik, mióta megszülettem. Mivel ez a változás az én szemszögemből nézve pozitív, nemigen szoktam visszasírni korábbi önmagam. Emberek néha kiesnek mellőlem, újak meg csatlakoznak. És vannak sokan, akik folyamatosan mellettem maradtak. Pedig ők is változtak.
Általában minden embernek van egy értékrendje. Azt írod, mi a fenének az elvszerűség. Először is tisztázzuk mi az elv. Meggyőződés, ami irányítja a tetteid, azok alapja. Neked nincsenek ilyenjeid? Igazán? Mert akkor valóban nincs kérdés, a téma is tárgytalan.
Valóban nem érdekel, ki voltál tegnap?
Ki beszélt beskatulyázásról? Csak te. De legyen. Igen, skatulya. Én például nem szívesen közösködnék akárkivel egy skatulyában, még a tegnap bármelyik percében sem. Nem is a tegnap valamely percébe kell beleilleszkednie bárkinek is, hanem egy folyamatba, ami szakaszokra bontható.
Néhány hozzászólással alább én mondtam, hogy az sem jó, ha túlzottan következetes vagy, a megváltozott körülmények dacára, mert az megkövesít, bigottá tesz. Most meg emlegeted a kiságy rácsait. Mondd, olvasni is szoktál, vagy azt is elfelejted, amit tegnap mondtál?
Én nem szerettem rágni a kiságy rácsait, sőt, utáltam a kiságyat, mindig a szüleim ágyán szerettem korzózni. Már akkor is utáltam a rácsokat. Veled ellentétben.
Mi a fenének az az elvszerűség? És kit érdekel ki voltam tegnap? Meg aztán a tegnap melyik percébe kellene beskatulyáznom magam?
Vagy rágnom kéne a kiságy rácsait? Azt valamikor nagyon szerettem. Akkor most nem vagyok hű magamhoz?
Néha azt hiszem, van értelme a dolgoknak, néha meg azt hogy nincs. Ha viszont nincs, akkor minden tökmindegy, vagyis miért nem csinálhatnék dolgokat (pl ide firklás).
A cinizmus valóban védőpajzs: a korábban ért kudarcok megkövült, egymásra rakódott lenyomata Ebbe n van valami. Én kicsit talán sötétebb színben látom a világot, mint kéne (mint jó lenne), ezért soxor nem gondolok bele dolgokba, mer az jobb. Csak csinálom, úgy bele a semmibe oszt majd lesz valami. És amikor nincs semmi hatása annak amit csinálok(vagy én nem látom) akkor megint jól elmegy a kedvem az egésztől, és legszívesebben feküdnék egy sáros gödörben egész nap (ennek is van annyi értelme, mint másnak), csak hát az nagyon unalmas. Talán a cinizmus segít, hogy ne vegyük oian komoian a dolgokat (amiben, teszem azt kudarc ért), amiket komoian illik venni (az élet, a világmindenség, meg minden :-). Mert semmit sem érdemes szvsz túl komolyan venni. De igen. Ez is változik. áááh, most is nem érdekel (illetve igen) hogy mi lesz ennek a betűhalmaznak az eredménye, mert ha érdekelne akkor valszeg nyomnám a bekkszpészt, (mer úgysenemvan értelme), de ehelyett írok, lesz ami lesz (és reménykedem a hatásban, vagy miben)
kudarcok megkövült, egymásra rakódott lenyomata hát igen. pedig nekem még kéne, hogy "csillogjon a szemem" mer elég fiatal vagyok. Mi lesz tíz év múlva, ááá már most félek :-DDD
Szerintem az nem bátorság, ha minden pillanatban merem vállalni önmagam. Miután nem egyedül létezem, a döntésem másokat is érint(het), ezért azokra is tekintettel kell lennem.
Nekem kicsit faramuci ez a mondatod: "A következetességgel meg olyankor azért nem kell foglalkoznod, mert te csak TE tudsz lenni." Dehát így hogy érvényesül az elvszerűség? Hol van a "Mindenekelőtt légy hű magadhoz." elve? Ha nem vagyok _olyankor_ következetes ha vállalni merem magam, akkor sok esetben a tegnapi magam pillantását kell kerülnöm egy tükröt látva. Arról nem beszélve, hogy a környezetemmel megnehezítem a kontaktusom, vagy lehetetlenné teszem egyes esetekben egy ilyen lépéssel.
Mottó: "Cinikusnak nevezzük azt az elvetemült frátert, aki olyannak látja a dolgokat, amilyenek, ahelyett, hogy olyannak látná őket, amilyennek lenniük kellene."
Magam is meglepődtem, hogy beírok ide, hiszen mi sem áll tőlem távolabb, mint a komoly beszéd a világ dolgairól (a topikgazda cinikus megfogalmazásában: a semmiről). Sokféle semmi van, amiről bárki tépheti a száját anélkül, hogy odafigyelnék, de a "cinizmus" szó hallatán felkapom a fejem.
Szerintem cinikusnak lenni nem menő. Legalábbis nem mindenhol. A csillogó szemű fiatalságnál, akiknek éppenhogy a legmesszebb lenne jó elhelyezkedni a cinizmustól (amiben egyetértünk), éppenhogy menő dolognak szokott számítani, mert felnőttes, mert entellektüel. A felnőttek között már nem jön be annyira, tapasztalataim szerint. Gyorsan gyártok erre egy elméletet (amely a sajátom).
A felnőtt emberek túlnyomó többsége élete folyamán problémák sorával hadakozik, változó sikerrel. Így alkalma nyílik egy rakás kudarcot megélnie. Ezek a kudarcok széles skálán mozognak méretüket illetve személyes jellegüket tekintve. A cinizmus és a cinizmus befogadásának, elfogadásának képessége azon alapszik, hogyan viseli az adott egyén ezeket a kudarcokat. A cinikus ember, és ez az a pont, ahol nem értünk egyet, nem elhatározásból lesz cinikus, pláne nem azért, mert ez menő. (Aki mégis ilyen, az nem igazi cinikus, hanem egy kiforratlan személyiség, akinek a viselkedésére nem érdemes bölcseletet alapozni.) A cinizmus nem világnézet, és nem az értelmes ember ismérve. A cinizmus valóban védőpajzs: a korábban ért kudarcok megkövült, egymásra rakódott lenyomata. Minél több a kudarc, annál keményebb a cinizmus.
Van persze olyan ember, akiben nem lel táptalajra a cinizmus. Aki könnyedén dolgozza fel a problémákat, vagy valami ritka véletlen folytán nem érik komolyabb problémák, vagy esetleg akibe azt sulykolják, hogy legyen derűlátó, vagy hogy a cinizmus baromság, az jó eséllyel nem lesz cinikus.
A cinizmus nem csak a magasan képzett értelmiségiek "kiváltsága". Semmiféle összefüggést nem húznék az intellektussal. Józsi, a zöldséges, mikor szombat délelőtt megveszi a lottót, ikszelés közben azt gondolja, esetleg ki is mondja, hogy szart se fog nyerni. Maximum ott van a különbség, hogy a bölcsész, a bankvezér menőzik a cinizmusával, pláne társaságban, mert azt hiszi, hogy az "kifejezetten menő". Lehet, hogy a többi bölcsész és bankvezér között tényleg az. Az ő dolguk. Szerintem nem lesz nekik ettől rosszabb. Itt nem a cinizmus a rosszízű dolog, hanem a vele való hivalkodás, mint általában a hivalkodás bármivel. A bölcsész, a bankvezér szeret választékosan cinikus lenni, mint ahogyan szeretnek sznob dolgokról beszélgetni, satöbbi. Ezalatt Józsi mosolyog a vevőkre, mert ebből él. Magában lehet ő is keserő, cinikus, tömeggyilkos hajlamokkal megáldott, vagy bármi. Nem érdekes.
A cinizmus igenis vicces is tud lenni. Na nem a fent vázolt sznob cinizmus, hanem az őszinte, spontán és mértéktartó fajta. Mértéktartónak is csak azért kell lennie, mert semmi sem vicces, ami már unalmas. Esküdni mernék, hogy az éves össznevetésem kiváltóinak komoly százalékát adják a cinikus szövegek. Persze kinek mi a vicces.
A cinizmus tényleg valahol az érzelmek ellen dolgozik. De úgy gondolom, nem minden érzelem ellen. A jól alkalmazott cinizmus a nagy, fellengzős, színpadias érzelmeket teszi nevetségessé, mérsékli emészthetővé. Van, aki meghatódik egy filmen, ahol mindenki mosolyog, még a rákban haldokló szereplő is, és van olyan elvetemült fráter, aki röhög rajta. Mégsem biztos, hogy érzelmi nyomorék az illető; esetleg csak a film szar. Satöbbi.
A cinizmus gyáva dolog, ebben már sokkal több igazságot látok. Ahogy előttem megpengette valaki: baj ez? Én ezért is szeretem a cinizmust. Ad egy fegyvert nekünk, gyáváknak és elesetteknek. Persze nem pótalja az igazi, fasza, karakán viselkedést, de legalább nem merül ki a fegyvertáram a fű alatti sunnyogásban. Egy cinikus állítás azt jelzi: én tulajdonképpen így gondolom, de túl sok minden ment már keresztül rajtam ahhoz, hogy ezt komolyan, őszintén el is higgyem. Baj ez? Ezt nem tartom őszintétlenségnek, kétszínűségnek, csiki-csuki játéknak. Ez még egy viszonylag tiszta képlet. Szeretnék hinni az emberi jóságban, de nem hiszek pl. abban, hogy ha lemegyek az utcára, az első adódó alkalommal az első szembejövő ember jó lesz hozzám.
Egy igazi cinikus nem hiszi azt, hogy minden értelmetlen hülyeség. legfeljebb azt, hogy minden szar, de ezt se komolyan. A cinikusok is tudják értékelni azt, ami jó, amit ők jónak tartanak. Sőt, én úgy látom, ők tudják csak igazán értékelni. Talán nem olyan zajosan ünneplik az életet, de belül éppen elég intenzíven élik meg a pozitív dolgokat, éppen azért, mert általában rosszabbra számítanak. Nem egy barátom van, aki tele van cinizmussal, de tud örülni annak, aminek örülni érdemes.
Nem tartom se okosabbnak, se hülyébbnek a cinikusokat másoknál. Talán könnyebben megtalálom a hangot azokkal, akikkel értjük egymás cinizmusát, de ez minden. Ilyen alapon azt is mondhatnám, hogy akik szeretik a kedvenc rendezőim filmjeit, azok az okosok. Ez ugye hülyeség lenne. De alkalmasint mégiscsak jobban szórakozom olyan emberek társaságában, akik tudják, mire gondolok, ha egy adott helyzetben egy adott filmet idézek. Satöbbi.
Hogy ne tagadjam meg cinizmusomat: remélem, sikerrel fecséreltem mindenki idejét.
Bátorság az, ha minden pillanatban vállalni mered önmagad. És tényleg szabaddá tesz. A következetességgel meg olyankor azért nem kell foglalkoznod, mert te csak TE tudsz lenni.
