úgy tudunk zérus gravitációt létrehozni, ha a körülöttünk lévő testeket egyforma kis morzsákra bontva, egyenletes eloszlásban szétszórjuk. Jó nagy egyenletes rommezőt kell kialakítanunk magunk körül, s akkor egymást semlegesítve minden irányba egyformák lesznek a gravitációs vonzások.
#Ezt a paradoxont Carroll is említette. Csakhogy ez az elképzelés hibás, ezért gyorsan túl is lépett rajta.
##Határértékszámításra van szükség.
Vegyünk egy jókora gömböt, amelyben egyenletes eloszlású az anyag. Homogén és izotróp.
Newton már bebizonyította, hogy az ilyen gömb belsejében a nettó gravitációs erő nulla. Nullvektor.
De nem így van a gömbön kívül.
És most nem kell mást tennünk, mint a gömbünket képzeletben végtelen nagyra növeszteni.
Matematikailag: a gömb sugara határértékben tart a végtelenhez.
Remek, mert így eltüntettük a felszíntől kifelé lévő energiát.
Vagy mégsem?
Na de akkor mi a nyüves franctól kezd összecsomósodni mégis az anyag a nagy gömb belsejében?
Ez bizony paradoxon.
Csakhogy a természetben paradoxonok nem léteznek, bármennyire is kedvelte őket Bohr.
Jánossy szerint amikor paradoxonnal találkozunk, ott valamit mi nem értettünk meg alapvetően.
Ha jól tudom, DGY is nála kezdte tanársegédként. Talán pontosabban emlékszik a szavaira.
Van egy kifogyhatatlan vízforrásom, amiből a kifolyó víz egy nyelőben eltűnik. A jelenséget úgy magyarázom, hogy a talajban lévő víz a forrás felé halad, majd előbukkan belőle. A kör bezárul.
Ennek analógiája szerint, a töltésekből kiáradó erő, a nyelő felé vezető út feléig taszító erő, majd onnantól vonzóerőként nevezhető. Ha nincsen egy „talaj”, vagy közvetítő közeg, de van egy távolság, (amin keresztül az erő a nyelőből visszajut a forrásba,) akkor ez a távolság maga az ERŐ? A két ponttöltés, a forrás és a nyelő távolsága a mérhető, a szinguláris pontok értéke, a töltés maga?
Egy igazi tenzor komponenseit viszont nem lehetne egyszerre eltüntetni és elővarázsolni puszta koordináta-transzformációval. (Ugyanúgy, ahogy egy valódi vektor összes komponenseit se lehet.)
#Nagyon jó!
Mutass nekem egy pszeudo-vektort. (Tuarego esetleg segít.)
Az egyenlet működésén nyilván semmit se változtat az, ha a baloldalán lévő geometriai tenzor bizonyos részeit (az egyenletrendezési szabályokat betartva) átvisszük a jobboldalra, vagyis egy kupacba gyűjtünk mindent, ami energiának nevezhető. Bár ezt az átvitt gravitációs energiát is egy-egy 4x4 elemű szkéma méri a téridő minden pontjában, de nem igazi tenzor, mert nem felel meg a tenzor koordináta-transzformációs követelményének.
#Jó lenne erre egy hétköznapibb példát is mutatni. Például az elektrosztatikában vagy a kontinuum-mechanikában.
(Egyszerűen csak kíváncsi vagyok.)
Van olyan a hétköznapi(bb) életben, hogy valamit átviszek az egyenlet túloldalára és ott invalid lesz?
De hát az elektrosztatikus mezőnek nincs töltése! A gravitációs térnek viszont érzésünk szerint van energiája, valahogy a téridő görbeségében felhalmozódó munkavégző képesség. És akkor úgy kell tekintenünk, hogy ez szintén részt vesz a téridő görbületének kialakításában.
#Ez is nézőpont kérdése?
A töltés körüli elektrosztatikus mezőnek talán nincs energiája?
Ki végez így munkát az oda helyezett próbatöltésen? Talán a húsvéti nyuszi?
Valami olyasminek, mintha az elektromos töltések által létrehozott elektrosztatikus mezőnek magának is lenne töltése , ami újabb elektrosztatikus mezőt gerjesztene.
#Háááát....
A pontszerű töltés a mértékmező szingularitása. Alapvetőség.
Na de azt tessék nekem elmeagyarázni, hogy a töltés hatása hogyan jut el tőle távolabbra.
Az még rendben van, hogy a töltés közvetlen környezetében kifejt valamilyen hatást.
De már egy picivel távolabb - az már nem a töltés közvetlen szomszédja. Hogyan érezzük mégis az erőhatást távolabb?
A lokalitás elve azt mondja, hogy minden kölcsönhatás csak az adott pontban találkozó dolgok között lehetséges.
Tehát bizonyos értelemben a töltés körüli üres térnek is van valamiféle pszeudo töltése, legalább bolarizált jelleggel.
Persze a modern mezőelmélet kikerüli a lokalitás problémáját a kölcsömhatási mező beiktatásával.
Mellesleg ennek a kölcsönhatási mezőnek a retardált terjedése egy másik vita tárgya.
Az einsteini gravitációelmélet koncepciója az, hogy az energia bármiféle formája gravitációt (téridő deformációt) kelt. De kézenfekvőnek tűnik, hogy nem csak az erőkből álló mezők hordoznak energiát, hanem maga a téridő deformációja is tárol valamiféle energiát. Kérdés, hogy ez az energia (vagyis a gravitációs energia) is kelt-e gravitációt? Első pillanatban ez egy saját farkába harapó kígyónak tűnik.
Valami olyasminek, mintha az elektromos töltések által létrehozott elektrosztatikus mezőnek magának is lenne töltése , ami újabb elektrosztatikus mezőt gerjesztene.
De hát az elektrosztatikus mezőnek nincs töltése! A gravitációs térnek viszont érzésünk szerint van energiája, valahogy a téridő görbeségében felhalmozódó munkavégző képesség. És akkor úgy kell tekintenünk, hogy ez szintén részt vesz a téridő görbületének kialakításában.
Sőt, éppen ezt a gravitációs energiát kell figyelembe venni ahhoz is, hogy legalább az energia lokális megmaradásáról beszélhessünk a relativitáselméletben.
De hogyan lesz az Einstein egyenlet baloldalán lévő görbületi tenzor bizonyos részeiből az egyenlet jobboldalán lévő forrástag? Az egyenlet működésén nyilván semmit se változtat az, ha a baloldalán lévő geometriai tenzor bizonyos részeit (az egyenletrendezési szabályokat betartva) átvisszük a jobboldalra, vagyis egy kupacba gyűjtünk mindent, ami energiának nevezhető.
Bár ezt az átvitt gravitációs energiát is egy-egy 4x4 elemű szkéma méri a téridő minden pontjában, de nem igazi tenzor, mert nem felel meg a tenzor koordináta-transzformációs követelményének. Ezért nevezik gravitációs pszeudotenzornak. Egy homogén izotrop térben, ahol Einstein tenzoregyenlete már csak Friedman két parciális diffegyenletéből áll, a gravitációs energia kifejezése is nagyon leegyszerűsödik, s csak az első egyenletben szereplő, 2k/a tag képében jelenik meg.
A gravitációs energia pszeudotenzor volta azt jelenti, hogy függeni fog a koordináta-rendszer választásától is. Sőt a koordináták felvehetők akár úgy is, hogy azokban számolva helyileg eltűnjenek a görbületek. Egy ilyen koordináta-rendszerből nézve lokálisan egyenesnek látszik a téridő. Csak azt kell tennünk, hogy mindenütt olyan időszerű geodetikusok mentén vegyük fel a koordinátákat, amelyeket kikapcsolt hajtóművel haladó forgásmentes űrhajók nyomvonalai rajzolnak ki. Ezekben mérve folyamatosan súlytalanságot tapasztalunk, vagyis megszűnik a gravitáció, ergo nincs gravitációs energia se, az időkoordináta pedig végig a sajátidőt mutatja, bármilyen hatalmas tömegű égitestek között haladunk is el.
Ezeket a súlytalansági trajektóriákat Fermi-koordinátáknak nevezik, s azért lehetséges ilyen koordinátázás, mert minden ponton áthalad (akár több különböző) időszerű geodetikus, amelyek mentén mozgó (és forgásmentes) rendszerekben helyileg Minkowski-síknak látszik a görbe téridő. Sőt, egy ilyen geodetikuson haladva, még metrikus transzformációkat sem kell végrehajtani, miközben az egyik pont lokális Minkowski rendszeréből átlépünk a másikéba.
A gravitációs energia pszeudo-tenzora tehát egyszerű koordinátaválasztással eltüntethető. Egy igazi tenzor komponenseit viszont nem lehetne egyszerre eltüntetni és elővarázsolni puszta koordináta-transzformációval. (Ugyanúgy, ahogy egy valódi vektor összes komponenseit se lehet.)
De épp erre a furcsa tulajdonságra van szükség ha azt akarjuk, hogy az
energiatenzor + gravitációs pszeudotenzor kielégítse a lokális megmaradási törvényt.
A gravitációs energia további mellbevágó sajátsága, hogy többnyire kénytelenek vagyunk negatívnak tekinteni.
A negatív energiát inkább úgy képzelnénk, mint valami nem teljesített vállalást. Például, ha egy erőmű nem tud annyit termelni, mint amire szerződött. Csakhogy a negatív energia ez esetben nem tárgyiasul. Nem úgy tekintjük, mint valami anti-erőmű működésének végtermékét, hanem mint az elszámolási vita absztrakt tárgyát. A gravitáció negatív energiája azonban egy fizikai folyamat eredményeként keletkezik. Először nézzük, hogyan jön létre pl. az elektrosztatikus mező energiája?
Induljunk ki a zérus állapotból, ami akkor van, ha nincsenek jelen töltések, illetve ha az ellentétes előjelű töltések azonos mennyiségben és szorosan egymás mellett tömörülnek egy-egy csoportban, tehát semlegesítik egymás hatását. Minden anyag tele van ilyen, egymás hatását kioltó töltéscsomókkal, s a világűrt leszámítva, ahol elég messze lehetünk az összes anyagtól, csakis ilyen semlegesítés révén jöhet létre zérusértékű elektrosztatikus mező. Tehát vegyünk alapul egy ilyen anyagdarabot, majd egy töltés-szétválasztó gép segítségével, gyűjtsük az egyik felére a pozitívokat, a másikra a negatívokat. Ilyesmi történik egy akkumulátor, vagy egy kondenzátor feltöltésekor. Az így szétválasztott két töltéscsoport erős elektrosztatikus mezőt hoz létre maga körül, s ebben a mezőben halmozódik fel az az energia, amit a szétválasztáskor közöltünk a rendszerrel. Tekintsünk most analógiában egy gravitációs mezőt, amit tömegpontok hoznak létre. Induljunk ki megint valami nulla gravitációt mutató helyzetből. Minden tömegtől kellően messzire csak a világűr egy félreeső zugában kerülhetnénk, máshol úgy tudunk zérus gravitációt létrehozni, ha a körülöttünk lévő testeket egyforma kis morzsákra bontva, egyenletes eloszlásban szétszórjuk. Jó nagy egyenletes rommezőt kell kialakítanunk magunk körül, s akkor egymást semlegesítve minden irányba egyformák lesznek a gravitációs vonzások. Így tehát helyileg előállítottuk a nulla gravitációt (rekonstruálva a Föld keletkezése előtti por és törmelékfelhőt). A mező zérus értékének pedig zérus energiát tulajdonítunk, mint ahogy hallgatólagosan az előbb is a zérus elektrosztatikus mezőhöz rendeltük a zérus energiaszintet. Hogy ez mennyire nehezen megkerülhető szokás, mindjárt ki fog derülni. Engedjük most el a sok törmeléket, s azok elkezdenek maguktól összeállni ismét egy bolygóvá. Nem kell ehhez semmiféle gép, ami munkát végezne, sőt az összecsomósodó anyag mozgása rengeteg energiát adna, ami az összeütközés során hővé alakulva, az anyag fel is olvadna, s végül kialakulna a Föld belsejében jól ismert forró mag, a benne felhalmozott irtózatos mennyiségű energiával. Honnan származik ez az energia? Nyilván csak az induló zérus gravitációjú mezőből jöhet. Tehát mire újra összetömörödne a Föld, létrehozva annak ismert gravitációs mezejét, abból addigra hatalmas gravitációs energia hiányozna az induló szétszórt állapot gravitációs energiájához képest. Ott állna egy kifejlett gravitációs mező, hatalmas negatív energiával. Mert az elején a zérus gravitációs mezőt zérus energiájúnak tekintettük. Egy kibúvó kínálkozna csupán, ha a kiinduló zérus gravitációs mezőnek valami jó nagy pozitív energiát tulajdonítanánk. Ami elég bolond dolognak tűnik, hisz mekkora is legyen az a nagy? Ha nem egy bolygót szedtünk szét a zérus mező előállításához, hanem mondjuk egy nagy csillagot, esetleg egy egész galaxist, sőt galaxis-halmazt? Nyilvánvalóan nem lehetne felső határt szabni a zérus gravitációhoz társítandó energia értékének. Akkor maradjunk már inkább a nullánál!
Ezért aztán negatív energiát kell tulajdonítani az előbbi folyamat végére kialakuló vonzó gravitációs térnek.
De nincs ezzel nagy baj, hisz mint láttuk, a gravitációs energia bármikor el is tüntethető, amihez nem kell mást csinálnunk, mint Fermi koordinátákat választanunk.
A gravitációs energia így aztán olyan dolog az áltrelben, mint a cigány kupec lovának életkora.
Éppen annyi, amennyi a vevőnek tetszik.
Kérdés, van-e ezek után valami objektív relevanciája? Van-e bármi értelme egy ilyen képlékeny fogalom használatának? Pusztán csak azért, hogy megmentsük az energiamegmaradás lokális törvényét? Az integrális megmaradást már úgysem lehet megmenteni, mert görbült téridőkben általában értelmük sincs a vektori és tenzori mennyiségek integráljainak. Azokban ugyanis pontról pontra különböző bázisokban értelmezett vektorokat és tenzorokat kellene egymással összeadogatni. S ezek közös bázisba való párhuzamos transzportálása nem egyértelmű, hisz függ a transzport útvonalától is.
#A krikettről azt mondják, nincs még egy olyan játék, aminek ennyire ellentmondásosak lennének a szabályai. ;)
##Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezek az egyenletek a valódi valóságot írják le. Hiszen pár dolgot csak elvi filozófiai megfontolások alapján írtak bele.
Bocsánat, elfelejtettem bevenni a gyógyszeremet, amely blokkolná, hogy hülyeségeket írjak ide (is).
Rendszer tömegközéppontot nem tudsz megrázni, mert a megrázó is része a rendszernek. (Egy korábbi felvetésemben a sugárzáshoz ez félrevezető volt, tudom.) A közeltér nem szokott frekvenciafüggő lenni... De nem akarok eltérni a tárgytól. Hagyjuk constructot gondolkozni.
Nem függ a tényleges görbülettől. Csak a metrikus tenzor legfeljebb első deriváltjaitól függ. Ez lokális dolog, nem kell hozzá integrálni, csak ha a sűrűségekről térfogati mennyiségekre térünk.
#Mondtam már neked a közeltér dolgot.
Fogsz egy böhöm nagy tömeget és megrázod. A végtelenben ezt nem fogják azonnal érzékelni.
Itt az a kérdés, hogy a közeltér kiterjedése hogyan függ a frekvenciától.
(Mindegy, hogy lassan rázom vagy pedig gyorsan rázom, a végtelenben akkor sem éruik azonnal.)
##Közben eszembe jutott Carroll egyik magyarázata.
Tegyük fel, hogy a mezőnek valahol lokális minimuma van - akkor oda szépen le fog csorogni.
Vagyis a mező abszolút értéke nem számít.
Na és mi van az első deriválttal?
A lokális minimumban mennyi az első derivált?
(És ahogy Orosz lászló mondaná: Miért nem üvölti mindenki, hogy nulla!?)
Egyensúlyi helyzetben az első derivált sem számíthat, tisztán matematikailag. Csak a második derivált van.
Persze itt felmerül két kérdés. Az első, hogy mi van metaegyensúlyi helyetben. A második pedig az, hogy a gravitációs konnexió is egy mező, vagy pedig mégsem igazi mező.
>Az áltrelben a gravitációs energia egyébként is meglehetősen kétes státuszú mennyiség,
#Ezt nem mindenki gondolja így. Én sem, és pl. Landauék sem.
>nem lehet valódi kovariáns tenzorként definiálni,
#Az nem gond, nem jó érv. A kinetikus energia is függ a koordinátázástól, és így nullává is transzformálható. Akkor szerinted a gravitációs energia miért kellene olyan legyen, hogy nem??? <--- !!
>ezért nem is lehet neki konkrét térbeli eloszlást tulajdonítani, hisz függ a koordinátaválasztástól is.
#Igen függ, ahogy a gravitáló testek kinetikus energiája is. Ez még a newtoni fizikában is így van. A nyugalmi vonatkoztatâsi (koordináta-)rendszerben nulla. A kinetikus energia-impulzus sűrűség sem valódi kovariáns tenzor mennyiség. Ez nem zavar??? <--- !!
>Ráadásul még csak nem is lokális mennyiség,
#De az. Lokális sűrűsége van, ami felírható a metrikus tenzorral.
>azaz pontbéli sűrűsége nem határozható meg a téridő görbületének korlátozott tartományú vizsgálata alapján, hanem figyelembe kell venni azt is, miként viselkedik a görbület végtelen távolba tartva.
#Nem függ a tényleges görbülettől. Csak a metrikus tenzor legfeljebb első deriváltjaitól függ. Ez lokális dolog, nem kell hozzá integrálni, csak ha a sűrűségekről térfogati mennyiségekre térünk.
Tudom, Hraskó Péter könyvében érvel egy ilyen dologgal, hogy polárkoordinátákkal megy ki a végtelenbe pl. Galilei-féle helyett, és akkor nem jön ki neki a rendszer (központi) M tömeg. Most nincs előttem a könyv, de asszem abban hibázik, hogy elfeledkezik egy gyök(-g) faktorról. Ezt a gyök(-g) faktort a Landau könyv említi a megjegyzésben (368. oldal alja), hogy kell, ha nem Galilei-féle koordinátákkal, vagy azok egységnyi determinánsú lineáris transzformációival futunk ki a végtelenbe. Ez fontos!
>a gyorsuló tágulás során a skalármezőkben felhalmozódó energia abból a gravitációs energiából származna, ami eltűnik a közben kisimuló térből.
#Ezt én sem gondolom. Erről, hogy az honnan, még nem gondolok semmit. Pontosabban, én azt gondolom, hogy nem is jó ez az egész koncepció. Én nem fogadom el a nyomást a relativitáselméletben, és az arra hajazó skalármezőt sem, mert ezek nem illenek bele. (Előbbi azért mert anyagi mechanikai feszültség, az utóbbi azért, mert valószínűségi mező.) Ezeknek nincs helye a relativitáselméletben.
>még egy olyan ártatlannak látszó feltételezés is problémákhoz vezet, ha a mindenütt görbületlen sík térnek nulla gravitációs energiát tulajdonítunk.
#Mire célzol?
>az áltrel szerint nem mindig érvényes az energia megmaradása.
#Ezt úgy érted, hogy az áltrel egyenletei, ha most nem nézzük a kozmológiai tagot, és a rossz helyre írt nyomást, nem szabják ki az energia (és impulzus) alakulását a gravitációs dinamika folytán?
Azt eddig soha senki se tudta igazolni, hogy a gyorsuló tágulás során a skalármezőkben felhalmozódó energia abból a gravitációs energiából származna, ami eltűnik a közben kisimuló térből. Vagy legalább azt demonstrálni, hogy ez a kettő egyensúlyt tart egymással. Ugyan szép lenne, ha így lenne, Hawking szerette is a dolgot tényként állítani a népszerűsítő könyveiben, de nincs rá semmiféle bizonyíték.
Az áltrelben a gravitációs energia egyébként is meglehetősen kétes státuszú mennyiség, nem lehet valódi kovariáns tenzorként definiálni, ezért nem is lehet neki konkrét térbeli eloszlást tulajdonítani, hisz függ a koordinátaválasztástól is. Ráadásul még csak nem is lokális mennyiség, azaz pontbéli sűrűsége nem határozható meg a téridő görbületének korlátozott tartományú vizsgálata alapján, hanem figyelembe kell venni azt is, miként viselkedik a görbület végtelen távolba tartva. Továbbá még egy olyan ártatlannak látszó feltételezés is problémákhoz vezet, ha a mindenütt görbületlen sík térnek nulla gravitációs energiát tulajdonítunk. Mindez túl ingoványos talajnak látszik. Jobb ha lenyeljük a békát, s beismerjük, az áltrel szerint nem mindig érvényes az energia megmaradása.
Mi lenne, ha inkább áterőltetnéd magad szaszgéhez az újfizika szekcióba!? Itt mi inkább a normál fizikai elgondolások körül szeretnénk témázgatni, nem a te hülyeségeidet olvasgatni. Teleszemeteled csak a tudománytalan ökörségeiddel a topikokat. Ne itt állítsd az igéidet! Ne akarjál minket áttérítgetni, mert nem vesszük jó néven.
Előszöris meg kell különböztetni a világmindenséget a Világegyetemtől ami a mi Univerzumunk, a világmindenség viszont végtelen számú Univerzumot jelent. Ezek pulzálnak, a hajtóerő a gravitációs sugárzás ami örökmozgó, nagysebességű gravitonsugárzás hatalmas nyomóerővel.
A gravitonsugárzás maga az energia, nem fárad. Felrobbantja a master fekete lyukat amelyet ő maga hozott létre egy előző Világegyetem besöprésével egy túl nagyra nőtt, megszaladó master fekete lyukba. Az összeomlás előjel nélkül a gravitációs sugárzás sebességével történik ami kb 1Mc. A fekete lyuk nem szingularitás, ez csak a relelm marhasága sága.
A fekete lyuk egy összetömörült, kristályosodott neutroncsillag amely addig képes növekedni amíg a teljes Univerzum anyaga bele nem hullik. A végtelen gravitációs sugárzás aztán tovább pumpálja az objektumot amíg az fel nem robban egy új Ősrobbanást létrehozva.
Mivel végtelen mennyiségű Univerzum létezik, ezért a világmindenség nem nyugszik meg soha.
A mi Univerzumunk sem nyugszik meg az előbbiek alapján. Ennek ven realitása.
Szerintem a tudomány megfeneklett. Olyan dolgokat akarunk megmagyarázni a jelenlegi bevált modellekkel (relativitáselmélet, kvantumelmélet és mértéktérelmélet), amiket azok már nem képesek.
Az Univerzum fogalmával valóban azt feltételezünk, hogy semmilyen külső tényező nem létezhetik. Valamint mellékesen azt is, hogy ha valami nem véletlenszerű, akkor annak Világon belüli oka kell legyen. Ez teljesen jó megközelítés, kikezdhetetlenül logikus. A probléma ott van, hogy mi a megoldási modellje, vagy modelljei, a természetben tapasztalt jelenségeknek, és hogy azok egybefoglalhatók-e, vagy sem. Én az utóbbit vélem. És azt, hogy minden jelenségre nem lehet találni modellt, lesznek, amik mindig megmagyarázhatatlanok maradnak, noha nem véletlenszerűek. Ezt a nemteljességi nézetem, sejtésem nem tudom bizonyítani.
>Pedig a helyzet egyszerűen az, hogy az áltrel szerint görbült téridőben nincs az energiának olyan vonatkoztatási rendszertől független univerzális értelme, mint a Galilei téridőben.
#Galilei téridőben is vonatkoztatási rendszertől függő, mint a newtoni fizikában, csak itt a tömeg is energia számba megy.
>Így a megmaradása se annyira univerzális, mint ahogy eddig hittük.
#Az Einstein-egyenletek azzal konzisztensek, hogy a gravitálás folytán kinetikus energia keletkezik, de szigorúan valamilyen gravitációs potenciálból, melynek energiája azáltal fogy. Ez szintén vonatkoztatási rendszertől függő, tehát ha pl. így kinetikus energia fogy, akkor gravitációs potenciális energia keletkezik. Tulajdonképpen átalakul. A kettő együtt integrálisan (-g szorzóval!) a rendszer eredő energia-impulzusát adja. (Ez benne van a Landau könyvben, csak egy kicsit szokatlan forma, és nehéz felfogni.) Ehhez együttes lokális nulla divergencia (nem kovariáns, rendes!) is tartozik, vagyis kontinuitás, tehát a rendszer eredő energia-impulzusa megmarad. A mennyiségek szimmetrikussága folytán pedig a rendszer eredő négyes impulzusmomentuma is megmarad.
Ezek teljesen egzaktul levezetett tények. Elsőrendűek bármi egyébbel szemben.
Ezek után a kozmológiai modellek valamit nyomnak az eddigieken. (Levezetésük sem igazán konzisztens, mert a nyomást is bealkalmazzák, ami viszont nem konzisztens a relativitáselmélettel.) A kozmológiai taggal próbálnak manipulálni, idehozva mértéktérelméleti részecske skalármezőt. Csakhogy az hogyan illik ide? Annak energiaszámítása hogyan illeszkedik ide, mert én azt nem látom passzolónak.
Igen, az exponenciális tágulás során rengeteg energia halmozódik fel. De nehéz ezt "betáplálásnak" képzelni, lévén hogy az Univerzumba beleértünk minden létezőt. Szerintem ez egyszerűen keletkezik, ami az áltrelben nem tilos.
De ha arra gondolunk, hogy a fizika nekünk megtiltja az örökmozgók építését, ugyanakkor megengedi egy egész világ majdnem semmiből való keletkezését, az kicsit olyan, mintha azt mondaná: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”. Pedig a helyzet egyszerűen az, hogy az áltrel szerint görbült téridőben nincs az energiának olyan vonatkoztatási rendszertől független univerzális értelme, mint a Galilei téridőben. Így a megmaradása se annyira univerzális, mint ahogy eddig hittük.
A gyorsulás leállása utáni tágulásban aztán a tér nagybani szerkezete (a galaxishalmazok fölötti léptékben) már görbületlen Euklideszi. Ekkor a térfogatok már a skálafaktor (a) köbével nőnek, s az EM sugárzás energiasűrűsége 1/a4 szerint csökken, hiszen az nem csak a térfogati ritkulás miatt hígul (mint a fermionikus anyagok), hanem ezen felül még a kozmológiai vörös-eltolódás következtében is csökken. A skálafaktorral ugyanis nő a hullámhossza, vagyis csökken a frekvenciája, így az energiája is. Ezt az energiavesztességet pedig nem egyenlítheti ki a gravitációs energia változása se, hisz görbületlen térben nincs is olyan.
Tehát innen kezdve tehát folyamatosan veszik az Univerzum energiájának egy része. A sugárzási energia vesztesége pedig hozzávetőlegesen a Hubble paraméter szerint alakul. A jelenlegi 72km/ s.Mpc értékkel számolva, s a kilométert meg a csillagászati megaparsec-et közös távolságegységre hova, majd a szekundum helyett évre vonatkoztatva, végül is 10-10 / év -et kapunk. Tehát manapság a sugárzási energiák egy tízmilliárdod része tűnik el évenként, ami olyan kevés, hogy el se tudok képzelni rá mérési eljárást. S ez a csekély veszteség csak a ma elenyésző kisebbségben lévő sugárzási energiára igaz, miközben az Univerzum domináns energiatípusa, a közönséges anyag energiája megmarad.
A jelenlegi lassú exponenciális tágulás során pedig ismét elkezdődött egy forrás nélküli energiafelhalmozódás a gyorsulást hajtó skalármezőben.
A kezdeti exponenciális tágulás, egy forrás megnyílását jelenti. Mivel tapasztalati tény, hogy bipoláris a világmindenség, egy nyelőnek is meg kellet nyílnia a kezdettel. Az energia divergenciát a konvergencia követi, ami egy időben elhúzódó folyamat. Ezt lehet gyorsító és lassító, effektusokként tekinteni. Vagyis egy önregulációs folyamat létezik a szimmetriasértések számára. Azonban amíg fennállnak a szimmetriasértések, mozgásban van a világmindenség. Egy tökéletes egyensúly, a mozdulatlanság azt jelenti, hogy az összes energia potenciális helyzetbe, kezdet előtti állapotba kerül. Kérdésem az, hogy van ennek realitása?
A kezdeti exponenciális tágulás nagy energia betáplálódást is jelent az Univerzumba, vagy nem? Amikor az meg szinte majdnem leállt, az nagy energia kivételt, vagy nem? A megmaradt lassú exponenciális tágulás, megmaradt kevesebb energia betáplálódás, vagy nem?
