Kedves pindiy,
Kérdésem: létezik-e kurd nemzet?
Mert ugye kurd(isztáni) állampolgár nincs, csak török, iraki stb.
És csecsen nemzet (mind orosz állampolgár)?
A politikai nemzet fogalmából következőleg pl. a litván nemzet mint olyan megszűnt Litvánia (szovjetek általi) annektálásakor, majd mint Jézus feltámadt az önálló Litvániával a Szovjetúnió felbomlásakor?
Tehát ezek szerint a nemzet létezése, és fogalmának tartalma mindig az aktuális katonai-politikai erőviszonyok függvénye, egy ország megszállásakor egy nemzet eltűnik, új ország keletkezésekor pedig minden esetben nemzet születik, jól értem?
Kedves szalonna, most akkor minden meg lesz mutatva.
A politikai nemzetet generáló fogalom, amely emberek közötti reláció az állampolgár.
Ez reflexiv, szimmetrikus és tranzitiv reláció.
Az összes embert diszjunkt részhalmazokra osztja, (mondjuk egy kis elhanyagolás mellett).
Az igy kapott diszjunkt részhalmazokat nevezzük nemzetnek.
Nos egy állampolgárnak egy nemzeten belül jogai és kötelességei vannak.
Ezek minden állampolgárra nézvést azonosak.
Ilyen pl. a véleménynyilvánítás szabadsága és más szabadságjogok.
Ha valaki ezekkel él, nem sértvén a hatályos törvényeket nem itélhető el.
A vélemény nyilvánítás szabadsága azonban megengedi, hogy mások egyesekről ilyeneket állítson, hogy idegenszivű, nemzetellenes stb.
Maradjunk az egyik példádnál:
"- Nemzetidegen törekvés a politikai nemzet tagjának olyan törekvése, amely a politikai nemzet érdekei ellen irányul."
Az Alkotmány és általában a törvények egyik alapvető rendeltetése, hogy védje a nemzet érdekeit.
Következésképpen, ha egy ilyen írányú vélemény mint fent megjelenik, akkor az csak akkor megalapozott, ha a megitélt valamilyen törvénysértést követett el.
Ha nem akkor tevékenysége megengedett az ő szabadságjogai alapján.
Tehát, vagy rosszak a törvények vagy megalapozatlan a vélemény.
A megalapozatlan vélemény olykor rágalom.
Ezt meg már a törvények, amelyek nem csak a nemzet de állampolgárainak védelmét is hivatott szolgálni, büntetni rendeli.
Tudnám még mondani, de most le kell ugranom a többi szalonnának valóhoz, majd jövök:::))))))))
"Egyébként pedig téleg igaz, ha az a feltétel teljesül, hogy a nemzetek diszjunktak, akkor azok a fogalmak amelyek mint az emberek közötti relációk definiálják a nemzetet, szimmetrikusak, tranzitivek, reflexivek. Nem is tud más lenni. "
Lyó. Az ekvivalencia-relációk valóban kiemelten fontosak, tovább szimmetrikusak, tranzitivak és reflexivek. Valóban ekvivalencia reláció van a nemzet tagjai között? És mennyhibe kerül ez nekünk?? :-))) (És milyen fontos következtetés következik ebböl?)
A nemzetidegen, idegenszivü, stb. megfogalmazások sok konzervativ gondolkodású ember szívétöl távol állnak. De matematikai szempontból minden nehézség nélkül értelmezhetök a politikai nemzet foglmára is . Pl. a matematikai példa kedvéért induljunk ki a következö operativ definiciókból (bármilyen más definició is adható)
- nemzeti oldal a politikai eröknek az a része, amelyik a politikai nemzet érdekeit fontosnak tartja. Sok országban müködnek olyan politika erök, melyek egy idegen hatalom érdekeit képviselik.
- idegenszivu az, aki a politikai nemzet érdekeivel szemben más ország vagy nemzet érdekekhez kötodik érzelmileg, ilyen döntéseket hoz, stb.
- Nemzetidegen törekvés a politikai nemzet tagjának olyan törekvése, amely a politikai nemzet érdekei ellen irányul.
Tehát maguk a szavak vacakok és lejáratottak, de a foglmak azért értelmezhetök. Kiemelem továbbá, hogy a fenti definiciókat a példa kedvéért adtam, és olyan vitákba, hogy például ezeket ki dönti el, a közember, vagy esetleg a média, vagy a poitikai erök, taxative nem kivánok belemenni - ugyanis minden emberi fogalom esetleges (még ha mondjuk reflexivitásához adott esetben nem is fér kétség.. )
Mindezt azért bátorkodom megjegyezni, mert a probléma nem a tranzitivitás szintjén leledzik, hanem ott, hogy milyen csoport használ egy kifejezést, mikor- és hol járatják le, kik és milyen céllal. Ez már inkább a kevéssé diszjunkt trágyahalmazok tárgyköre, attól tartok.
A keresztény Magyarország kifejezés szerintem már nem értelmezendö halmazelméleti alapon (Magyarország nem halmaz). Érzelmileg is mindenki számára mást jelent. Szerintem például azt a keresztény, fogalmazhatjuk úgy, hogy zsidó-keresztény eszmeiséget jelenti, amelyek a magyar történelem évszázadai során hagyománnyá váltak. És természetesen nem azt a politikai visszélés-sorozatot, amelyet ennek nevében két évtized alatt néhányan elkövettek.
Nézd aper, ez az érettségi ügy persze fályó pontom, kár emlegetni, de
"A szocialista nemzet fogalmáról pedig Csurkánál sokkal autentikusabb szerzők vannak"
ebből úgy tünik, hogy azért nem egészen értetted, hogy mit is írtam:::)))))))))))))))))
Kedves szalonna, csak arra akartam ráírányítani a figyelmedet, hogy a politikai nemzet fogalmából egy sor olyan dolog nem következik, mint néhány jobbos politikus a nemzet fogalmából képes generálni a nagyérdemű számára.
Mint pl, nemzeti oldal, idegenszivű, nemzetidegen, keresztény Magyarország, stb.
Egyébként pedig téleg igaz, ha az a feltétel teljesül, hogy a nemzetek diszjunktak, akkor azok a fogalmak amelyek mint az emberek közötti relációk definiálják a nemzetet, szimmetrikusak, tranzitivek, reflexivek.
Nem is tud más lenni.
A diszjunkt trágyahalmazok azok más dolgok.
Mindegy, hogy melyikbe esel bele egyformán leszel sz@ros:::)))))))))))))
Lya, mégegy kérdés, kedves pindiy, írod itten: "A mai jobbot és a balt meg a liberálist, de tán végig ebben a században az is megkülönbözteti, hogy mig az utóbbi kettő a nemzet fogalma alatt politikai nemzet fogalmát érti, a lyobb meg valami mást. "
És hogy ki a lyobb, azt meg melyik agressziv kismalac mondja meg?
Fenti mondatodban egyébként egy nem túl vonzó fogalmi párosítást vélek felfedezni, ezzel nem terhelnélek :-)))
Ha valaki érettségizett történelemből, tudhassa, hogy Kossuthnak semmi köze az 1868-ban bevezetett politikai nemzet fogalomhoz, Deák pedig szemben állt vele. Eötvös taktikai elmélete volt. Nem vált be. Élt Trianonig.
Hol van még hasonló a világon szerinted?
A szocialista nemzet fogalmáról pedig Csurkánál sokkal autentikusabb szerzők vannak.
Kedves pindiy, beszéljünk inkább a malacok várható értékéröl. Mezögazdaságice szólva, láttál te már diszjunkt trágyahalmazt? Na hát abból tessék kiindulni... :-)))
azert ez is van olyan lyo, mint az eltaknyolt gerincu nemzet (copyright by Csurka)
tessek mondani, a nemzetfeltesnek stb. az is szerves resze, hogy ilyen lehetetlen kepzavarokkal operalunk????
Kedves Geo, a Csurka féle nemzetideáról két dolgot nem lehet elmondani, hogy ósdi és, hogy modern.
Speciálisan a szocializmus egy sajátos eszmevilága érdekében született.
Talán Debreceni volt az aki alaposabban tanulmányozta:::))))
Szép is az amikor a befölt teszi el a nagymamát, a szalonna meg szurkálja böllért::)))
A reflexivitást nem igazán szokom elszúrni, a halmazok meg igen nagyon bonyolultak, ezért én direkte csak az nagyon egyszerű dolgokat mondok.
Attól már nem tehetek, hogy épen az egyszerűségük miatt általánosak és a témába vágnak.
Amit meg elszúrtam, az meg egy Gödel nevű pofával volt kapcsolatos és valami nem teljességi tétel ügyében tett könnyelmű és meglehetősen felelötlen kijenetés volt.
Itten minden stimmel még akkor is, ha a probléma ezen leplezetlensége, bizonyos gondolatok megetti álságosságokat is megmutat::::))))))))
Pindiy kartács, az a baj, hogy mikor a halmazokhoz jutsz, nagyokat szoktál füllenteni, és nem is mindig van köze a témához :)))) A multkor is elk@rtad a reflexivitást, de nem baj, majd azért megnézem... :)))) Üdv szalonna
Kedves Geo, az idemásolt idézet egészen mást jelent, ha a liberális politikai nemzetet értjük nemzet alatt, mintha valami más nemzetfogalommal operálunk, amellyel mostanság igen csak szeretnek zsonglörködni.
A mai jobbot és a balt meg a liberálist, de tán végig ebben a században az is megkülönbözteti, hogy mig az utóbbi kettő a nemzet fogalma alatt politikai nemzet fogalmát érti, a lyobb meg valami mást.
Ez az oka, hogy más filozófiák ellenére a lyobb hajlamos összemosni a kettöt.
Valószinüleg minnél tágabb egy nemzetfogalom, annál lyobban megfelel a fejlődésnek, hisz a jobbágyfelszabadításig a Szent Korona a jobágyot sze ágában sem volt a nemzet részének tekinteni és nagyjábó mindegy is volt, hogy a jobbágy magyar volt-é vagy román vagy bármi más.
Aztán valahogy a fejlődés kikényszerítette a nemzetfogalom tágítását, aztán meg még tágabb lett a zsidó emancipációval, a svábokkal stb.
És szép lassan kialakult a politikai nemzet.
És minnél tágabb a poltikiai nemzet fogalma, annál inkább messze kerül a vallás és az állam.
Nos ezek a dolgok nem igazán, mennek a magyar lyobbnak.
Miután a liberalizmustól nem áll távol a szolidarítás, a liberálisoknak tán az egyik legáltalánosabb szolidaritási kategória a nemzet, mármint szolidaritás a politikai nemzettel.
Ahogyan én gyanítom ez a 95-ös idézet, meg inkább a nemzeti liberálisoknak nevezettekkel kapcsolatos tudnivalókat veszi elő.
Ha viszont így van, pusztán csak arra kell rákérdezni, hogy valyon azok akiknek ez az előadás szólt, mely nemzetfogalom alapján gondolkodnak.
Mert bizony Kossuth, Eötvös, meg Deák mint a magyar szabadelvűség prominensei életműve arról a nemzetfogalom tágításáról szóltak, amely a mai liberális politikai nemzet fogalomnak felel meg.
Nem annyira bonyolut ez a kérdés kedves szalonna.
ha adott egy halmaz, mondjuk az emberek halmaza, akkor itt annyitól van csupán szó, hogy az ember mint mindenféle tulajdonság birtokosa, képes relációkat generálni.
Ezen relációk, no meg a halmaz elemei együtt strukturáják a fenti halmazt.
Tehát van a halmaz és a rajta értelmezett relációk, ha meg vannak, meg van a struktúra.
Ha felteszed, hogy e halmaz egy diszjunk osztályozása a nemzet, akkor diszjunkt részhalmazira bontottad az halmazt.
Nos egy halmaz diszjunkt részhalmazai egy eqvivalencia relációt határoznak meg, és egy eqvivalencia reláció a halmaz diszjunkt osztályozását adja.
Más dolgod most már nincs csak azt kell megnézni, hogy az általad gyanított fogalmak szimmetrikusak, reflexivek és tranzitavak-é.
Amelyek azok, azzal készen is vagy, hogy eljussál a nemzet megalkotásához szükséges fogalmakhoz.::))))))))))))
Aztán, hogy balfelöl vagy jobbfelöl ehhez milyen fogalomrendszer vezet az is könnyűszerrel előállitható.
"No, itt érhető tetten az a gondolkodási sematizmus, ami miatt egyhamar nem várható koherens nemzeti program a baloldalról. Ez a mondat bár elrejtőzik a betűtengerben, önmagában mégis agyonveri a cikk egészét. Ugyanis éppen az emberi természet és szerveződés négy legfontosabb jellemzőjét próbálja meg mellékessé tenni."
Én nem dramatizálnám túl az ügyet, doktor úr. A szerzö feltehetöen nem nem akarta teljesen alábecsülni ezeket a tényezüket, csak valszeg nem ógyelt a mondatszerkesztésre. Mintha túl sok gondolatot próbált volna összevonni.
Az, hogy ki mit tart az emberi természet és szevezodés "fö" szintjeinek, ha vannak egyáltalán ilyenek, az nemcsak egyéni, de még ráadásul a tudományos diszciplinától is függ. Nyilvánvalóan a nyelv, a család és a világnézet-vallás közöttók van, de ezzeket kanonikusan nem lehet "fö" szinteknek nevezni - legalábbis szerintem nem helyes.
Abban igazad van, hogy a baloldalon nem ritka marxizáló gondolkodók szeretik rituálisan kijelenteni, hogy a fenti fogalmakat másodlagosnak tartják. Ha a cikk szerzöje is ezeket a száraz emlöket kínozta szomjas szellemi gyermekkorában (vajon végetért-e már...:), akkor nem csoda, hogy rájár a szája az ilyen egyoldalú kijelentésekre. De nem vonnék le belöle nagy következtetéseket. Egyszerü csoportbatartozási jelzés is lehet.
Mégis vissza kell térnem a Népszava cikkéhez, mert vannak benne olyan pontok, amelyektől tovább lehet rugaszkodni."
"A nyelv, a vallás, a családi vagy világnézeti hagyomány fontos kötelék az emberek életében, de nem tekinthetjük a mindennapi élet legfőbb szabályozójának, és főleg nem tekinthetjük a jövő alternatíváit korlátozó tényezőnek."
No, itt érhető tetten az a gondolkodási sematizmus, ami miatt egyhamar nem várható koherens nemzeti program a baloldalról. Ez a mondat bár elrejtőzik a betűtengerben, önmagában mégis agyonveri a cikk egészét. Ugyanis éppen az emberi természet és szerveződés négy legfontosabb jellemzőjét próbálja meg mellékessé tenni.
Például a nyelv. Vajon mi más az emberi lét alapvető szervező ereje, ha nem a nyelv? Mit lehetne ezzel szembeállytani, mire lehetne felcserélni? Az ember, amikor "lemondott, leszokott" a kommunikáció seregnyi biológiai formájáról (például beketörődött látása, hallása, szaglása romlásába), akkor a nyelvet tette primér attribútumává. Nem társadalmi szokásáva, amellyel felhagyhat, hanem biztonságos létezésének egyik alapkövévé.
A globális konfliktusok jó része éppen nyelvi jellegű, ami rámutat a nemzeti nyelv védelmének kimagasló fontosságára. Nem véletlen a francia, német, spanyol kormányok és kulturális szervezetek erőteljes védekező, sőt, ellentámadó magatartása. Nem beszélve arról, hogy a baloldal már Marxtól és Lenintől tudhatná, hogy tehát védelmét emelt fővel vállalhatná, ahelyett hogy az ilyen sületlenséget netán elfogadja. Remélem nem teszi, és a "butaság nem kezd el gondolkodni".
A nyelv, család, a vallás és a világnézet mellékes kezelése olyan szembeszökő képtelenség, amit még a legmegveszekedettebb globalisták sem hirdetnek vagy igényelnek, mivel azt még ők is tudják, hogy ezeknek a kötelékeknek a felszámolása őket is megsemmisítené.
Éppenséggel ezek tehát a "jövő tendenciáit" leginkább korlátozó tényezők - nagyon helyesen. Éppen ezek kínálják egy ország nemzetközi versenyképességének tartalékait.
Nem sok vitatkoznivalóm van mindezekkel, noha fenntartom, hogy a modern értelemben vett társadalmi és főként szociális szolidaritás fogalma inkább köthető a baloldalhoz.
Egy dolog zavar kissé: a hozzászólásból nem derül ki világosan, hogy mely elemei idézetek, és melyek a saját megfogalmazásaid. Szeretném elsősorban a Te gondolataidat megismerni. Ha jól sejtem, ez a Nemzeti Kör vagy a Professzorok Körének kebelében hangozhatott el? Kitől?
Muszály (co. Pirítós) apránként mennünk. Szerintem nemhogy ellentétes, hanem éppen összefügg a baloldaliság és a nemzet. Ha nem keverjük a fogalmakat, és ha visszamaegyünk eredetükhöz, eredeti jelentésükhöz.
Viszont a szolidaritás nem eredendően baloldali, hanem eredendően közösségi fogalom. A baloldalra a "proletárszolidaritást" vetítették ki, és innen vált a létező szocializmus szellemi közegében baloldali értékké. Pedig, ha pőrén fogalmazok, a nemzeti összetartozásból eredeztethető. Ha bővebben, akkor kihasználom az alkalmat a nemzeti önazonosság és a társadalmi felelősségérzet - szívesebben mondom így, magyarul - összefüggéseiről, a magyarság hermeneutikájáról (Lewinfiú örülni fog neki) beszélni. Helyesebben egy néhány éves (1995-ből való) előadásrészletet idemásolni:
Sajnos, gyakorta amikor a nemzeti azonosságunkról, vagy a társadalmi felelősségérzetről beszélünk, akkor azt egymástól elválasztottan tesszük, mintha e két része életünknek nem lenne egymással összefüggésben. Sőt, a nemzeti tematika és a szociális tematika különálló, sokszor egymással szembefutó irányzatok kisajátított programjává válik, rejtélyes erők e két kérdés híveit, ahelyett, hogy egy fedél alá gyűjtenék, inkább széttaszítják, sokszor még egymásnak is vezetik őket. Mikor mégis szóba kerül kapcsolatuk, akkor csak tagadólag: egy megbetegített nép jellemzőiként a szalmaláng kisszerű ellobbanását minden társadalmi felelősség felett, vagy még ennél rosszabbat, a "civódó magyar"-ral hozakodnak elő, akiben nyoma sincs a társadalmi felelősségérzetnek. És mint látjuk, e megbetegített azonosság manapság is szolgáltat önmagát érvényesítése közben indítékot a fertőzőknek, hogy ezt állítsák. Holott csak arról van szó, hogy szorgalmasan hordták az iszapot arra az önazonosságra, amelyben nemcsak a ma már pusztuló világ törpe "szolidaritása" volt természetesként jelen, de éppen olyan felelősség jellemezte, amelyre a pusztulás ellen a világnak van szüksége. Csakhogy az elmocsarasított azonosság mélyén hiába fekszenek kincsek, a mocsár, az alkalmatlan szavak mocsara elfedi azokat, úgyhogy beszélni se igen tudunk arról, amit elődeink nem elbeszéltek egyszerűen, hanem magától értetődően tettek és éltek.
Alkalmas szavak híján csak példákkal próbálom ábrázolni az a nemzeti önazonosságot, amelyből egyenes átjárás volt társadalmi felelősséghez, és amely társadalmi felelősségből egyenes út vezetett vissza nemzeti önazonosságunkhoz.
Elsőként mindjárt Bibót hívom segítségül, hogy mutassam: ha a nemzetről leválasztott lenne a társadalom, vagyis a nemzeti azonosság és társadalmi felelősség, mintha a társadalom egy külön szerveződés lenne a nemzettől és nem a nemzetnek lenne társadalmi szervezete, egyszóval, hogy az otthonából, a nemzetéből kiszakított társadalmi felelősség milyen bal utakra képes tévedni.
"Egy közkeletű ítéletnek azonban nemcsak a helyes értelme, hanem a téves értelme is nagy jelentőségű. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy a társadalom akár helyesen, akár tévesen mit ért alatta, midőn ezt az állítást, vagy a másikat hallja vagy hangoztatja" írja az Elit és szociális érzék című dolgozatában. Majd így folytatja: "A közfelfogás ... szociális érzéken ... nem a közösség rendje, élete és érdekei iránti érzéket, a helyes társadalmi cselekvésre, a társadalmi cselekvés helyes összehangolására, a társadalmi rendet, harmóniát és igazságosságot sértő jelenségek észrevételére való képességet és a közösségi példaadásra, áldozathozatalra és szerepvállalásra való készséget, röviden és egyszerűen nem társas érzéket, hanem ennél lényegesen szűkebb jelenséget ért. A szociális érzék e közfelfogás szerint nem az egész közösséggel, hanem mindenek előtt a társadalmi lehetőségek - ma ezt úgy mondanánk : esélyek - eloszlásában hátrányos helyzetbe, legalulra került vagy legalábbis konkrét helyzetben alattunk lévő, "nyomorgó", "ínséges", "szegény", "alacsony sorsú" egyénekkel szemben megnyilvánuló érzés." fejezi be. Vagyis egy társadalomszervezési feladataiban elgyengült, a társadalom vezetésére alkalmatlanná vált, a maga alkalmatlanságával szembe nézni nem tudó beteg vezető réteg által kialakított "érzék " fogalma került a közfelfogásba a szociális érzéket illetően. Az egész, mint alany helyére az egyén, az egész harmonikus rendje helyére pedig a megbomlott rend következménye, a szegénység kerül ebben a közgondolkodásban. És mert a közgondolkodás eliszaposodott, az általa vezetett cselekvés is csak a mocsarat növeli: a rend harmonikusságának újraalkotása helyére a "szociálpolitikának" elnevezett cselekvés. Amely szociálpolitika éppen a történelmi szerepét vesztett, de még elegendően erős társadalmi vezető réteg találmánya fennmaradása biztosítására: a kiváltságból származó gazdasági felesleg egy, visszafizetett része, fordított, a szegényeknek fizetett adó, a zavartalan uralkodás politikai hasznának az ára. Ami aztán a hamis önelégültség erkölcsi állapotához vezet, ez viszont szükségképpen vezet el az egész rend válságához. És ebbe a hamis önelégültségbe ájult bele egy egész újabb fajta politikai irányzat is. Ezt sajátította ki, a válság egy jelét és ezen élősködik: a nyomor felől és a szegénység nevében tartja fenn az egész megbomlott rendet - nálunk is. Ahelyett, hogy az egész és rendje újraharmonizálásával kísérletezne.
Pedig a mi történelmünk is azt igazolja, akkor emelkedtünk, mikor a szegényeknek fizetett adó módjain való tusakodás helyett az egészet tudtuk szem előtt tartani, mikor a "társas érzéket" tudtuk a megsajnálás, vagy a durva politikai haszonlesés helyén gyakorolni. Rákóczira gondoljunk például, mikor a szabadság mellé a hazát, az egész hazát írta zászlajára, az egész hazát, amelyben egy Bottyánból is lehetett generális.
Honnan merített Rákóczi, mikor a pátria egészét emelte? Nemzeti azonosságunk olyan mélyben lévő rétegeiből, amelyek mindmáig csak kivételesen kerülnek felszínre. Ő éppen a nemes nemességéből kapott támaszt az egészért viselt érzékének kialakulásához. Mert a nemes, régi korainkban nem a jobbágyain élősködő kényúr, nem is a vérnősző barom, volt, ide csak lecsúszott, mikor már nem bírt a korral megbirkózni. A nemes régvolt korokban, mikor önmagánál volt még az egészért viselt felelősség, a létharmónián őrködő része volt a pátriának. És éppen ez a társas érzék része a mi nemzeti azonosságunknak.
Vagy a másik nemes, Kossuth. Amint azt Varga János akadémikus kifejtette: az ő liberalizmusa ízig-vérig nemzeti liberalizmus volt, olyan szabadság keresése, amely az egészet, a nemzetet helyezi egy új, egészséges rendbe: "A Pesti Hírlap liberálisai ugyancsak az emberi jogegyenlőségből , a mindenkit megillető szabadság eszméjéből indultak ki. A jog- és szabadságegyenlőség azonban az ő szemükben egy percig sem jelentette az egyéni jog és szabadság érvényesíthetőségének a parttalanságát. Tudták, hogy ennek engedése nem vezet másra, mint társadalmi konfliktusok állandósulására. Nézeteik szerint mindennek csak az egyén jogainak és szabadságának olyan korlátozásával - tegyük hozzá: olyan eredendő jogainak és szabadságképességeinek a ráeresztett mocsár alóli kiemelésével, szabadelvűen szólva: felszabadításával - lehet elejét venni, amelyet az egyén érdekével magasabb, sokakat érintő érdek diktál. Ez a közösség pedig nem más, mint a nemzet."
Történelmünk másik, sajnos szintén sötétségbe borított fénylő korszakát éppen ennek a társas érzéknek köszönhetjük. És annak, hogy Kossuthék számára a nemzet nemcsak szavakban jelentette az egészet, hanem tettekben is. Nekik igaz már modern háborút kellett vívniuk, ezért nemcsak Bottyániak voltak, akik a fegyverforgatásnak voltak generálisai, hanem az élő, sőt az írott szó generálisai is, a népiek, mint Petőfi voltak a nemzeti azonosságukat meghatározói. Általuk a nép társas érzékéből is merítettek Abból a társas érzékből, amitől az idézett szociálpolitika és egész gondolatköre, nyelvezete mélységesen elmaradt. Magasan hordják orrukat a ma szociálpolitikusai, büszkék humanizmusukra. Ne is bántsuk őket? Bántsuk csak, mert hiszen akiken segítenek, azoknak szükségük van a segítségre. Mi nem a rászorulóktól akarjuk elvenni a menedéket. Ellenkezőleg, mi a rászorulókat akarjuk a menedék helyett olyan otthonhoz, olyan hazához juttatni, ahol helyük van, és nem rászorultakként omladoznak az elaggott rend súlya alatt.
De nézzük csak meg azt a nemzeti azonosságunk erőteljes részét alkotó társas érzéket, amelyre e szociálpolitkusoknak nincsenek szavai és amely szavak hiányában mi is csak botladozó nyelvvel tudunk példákat sorolni. Kérve, hogy ezt nézzék el nekünk, hogy segítsenek ennek a társas érzéknek az elbeszélésre hitelesen hangzó, igaz szavakat, belőlük építkező érvényes és alkalmas nyelvet találni.
A szociális érzék közkeletű felfogása azt sugallja, hogy az a helyes eljárás, ha kinyitjuk szívünket a szegények felé és felelős szemmel vigyázzuk életük minden pillanatát: mikor ugorjunk oda, hogy szájukat falattal tömhessük be. Ez a szociális érzék a pillanat bozóttüzeinek az oltogatására szerződők versenyfutása a pillanattal. A magyar paraszt azonban diófát ültet, hogy unokáinak legyen mi alatt megpihenni. Az ő felelőssége túl terjed a pillanaton. Szívét nemcsak a most nyomorúságának nyitja meg, hanem a jövőnek tárja ki. A jövőnek, amelyben a megpihenésnek is helye van, azaz olyan rend, amelyet a harmónia rendez el. Társas érzéke így nemcsak a pillanat keltette részvét, hanem a jövőért, az egész jövőjéért érzett felelősség. Nem a pillanat kínjait átérző egyszerű emberieskedő részvét, hanem a jövendő emberekért, a jövendő testvéreinkért, gyermekeinkért viselt emberiesség. Idegen szóval: humanoszociális érzék, magyarul: az egész jövőjéért érzett felelősség alkotja nemzeti önazonosságunk egyik gyökerét.
Menjünk tovább azon az úton, amely nemzeti azonosságunkból vezet a társas érzékünk milyensége felé. Vajon csak az egész nemzetért és az egész nemzet jövőjéért érzett felelősség része-e önazonosságunknak, vagy vannak ezen érzéknek olyan messzebb fekvő tartományai is, amelyek még felfedezésre és azonosításra várnak. Milyen szociális érzék például az, ami a népdalokból szól hozzánk, ha van fülünk meghallani, amit mond?
A magyar paraszt tudta: a természet nem egy idegen világ, főként nem egy tárgy, amelyet ő, mint személy, kénye szerint áldozhat fel. A természet az az egész, amelynek ő maga is elszakíthatatlan, kitéphetetlen része. Amely rész persze míg nem felnőtt, hát szertelen, s szertelenségében úgy véli : különb másnál, ezért uralkodhat rajta. A mi ősünk nem uralkodni akart a természeten, az ő erkölcse más erkölcs volt.
Egy ideje, nem is oly régóta, az erkölcsről úgy beszélünk, mintha az csak az emberre vonatkozna, csak az emberek egymás közti életét szabályozná. Ez az "emberközpontú erkölcs" azonban mára megmutatta, hogy mit ér: az embert is elpusztító válságok egész halmazatába sodorta az embert. Miközben az iszap alatt a mocsárba temetve ott van egy másik erkölcs is, az, amelynek a mi paraszt őseink is részesei és művelői voltak, daluk tanúsága szerint. Ez az erkölcs nem tagadja meg az embert, nem tagadja meg az emberi együttélés szervezetét, a társadalmat sem, csak éppen visszahelyezi oda, ahol otthon van: a természetbe. Nem a szociálpolitika által természetnek tartott tárgyak sorába, hanem abba a természetbe, amelyet óindek, régi egyiptomiak, még ki nem irtott indiánok, legősibb görögök is úgy láttak, hogy csak az az egész. Az egész társadalmat az egész létbe. Hogy is nevezhetjük ezt a társas érzéket? Talán az ökoszociális érzék lenne a megfelelő megnevezés: a környezeti felelősség érzéke.
Van-e még őseink társas érzékének rejtett tartománya, amit egy ilyen rövid felszólalásban is fel lehet említeni? Hatolt-e mélyebbre a társas érzékben szépapáink szépapja, ismert-e mélyebb harmóniát is még ?
Andrásfalvy Bertalan könyvét lapozzuk fel, az ártéri gazdálkodásról, őseink természetes gazdálkodási módjáról és magától értetődő gazdaságáról. Itt azt ismerhetjük fel, hogy nemcsak egy sorstárs állattal talált közösséget a régi magyar paraszt, hanem valami ennél is lényegesebb rendet és ennél is elkerülhetetlenebb harmóniát talált meg és élt. Az ártéri élet nem egyszerűen egy mesterséges világban, zsúfolt utcaköveken, tigrisketrec panelekben, alkotás nélküli munkában, embertelen szórakozásban töltött élet volt. Az ártéri élet olyan élet volt, amely a létben való élet volt. Nem hasított ki egy léttől elválasztott mesterséges létezőt és létezést a világból, hanem a létegység élete volt. Arra a társas érzékre, mint ahogy arra a "társas létezőre" sincs a szociálpolitika erkölcsi önelégültségének szótárában alkalmas szó, amit most akarunk, a szándékosan kitörölt emlékezetből, a feledésből felszínre segíteni. Idegen szóval azt mondhatjuk: ontoszociális rendben, magyarul: létharmóniában élték életüket őseink. Ontoszociális felelősségük, magyarul létfelelősségük adta parasztjaink méltóságát, nemeseink már emlegetett nemességét, velük a Pesti Hírlap és népei táborának nagyszerűségét.
Kincsek rejteznek a mesterségesen ránk eresztett mocsár alatt. Kincsek, amelyeket mihamarabb felszínre kellene hozni. Nem azért, hogy most szolgalelkűen lemásoljuk azok tárgyi valóságát. Ellenben azért, hogy a mai korhoz igazítsuk szellemiségüket. Mert e kornak szüksége van azon nemzeti azonosságokra, amelyekből éppen e társadalmi felelősség iránt van érzékük. Elegendő az ökológiai válságra, az emberségesség válságára együtt a modern lét válságára utalnunk, hogy lássuk: a pusztulás fenyegetése ellenében kell a régi, abból a korból, mikor még nem tértünk le a jó útról származó azonosságok korszerűsítésével menteni magunkat.
Vezet-e vissza út a szociális felelősségből, a mai szociális felelősségből a nemzeti azonosság irányába, ahogy nemzeti azonosságunkból egyenes úton juthattunk el a korszerű társadalmi felelősséghez: a nemzet egészéért és jövőjéért viselt létfelelősséghez, amely egyedül teremt otthont számunkra az országban és minden népnek a világban?
Most már csak röviden említenék meg két, aggodalomra okot adó jelenséget, amely úgy mutatja: komoly torlaszokat építenek, nem kis taxis blokádokat a társadalmi felelősség és a nemzeti azonosság irányába.
Az egyik: a belső szociálpolitikai sikerek, dollármilliárdos elengedések és adományok reményében úgy tűnik, lemondani készülnek e politika hívei a nemzet egészéről. Sőt, a most hírtelen bevallott, csonka, pusztuló nemzet kétséges megélhetési lehetőségéért áldozzák testvéreinket a határon túl, ellenben arra tesznek javaslatokat, hogy a szép idegenek betelepítésével pótoljuk fogyásunkat. Kell-e szó ennek a javaslatnak a minősítésére?
De úgy tűnik, az elkeseredetten dühödt újabb szavazást így is lehet magyarázni, hogy nemhogy nem vezet visszaút a társas érzék közkeletű felfogásából a nemzeti azonossághoz, hanem egyenesen elvetik maguktól a lerongyolódó szegények a nemzeti azonosságot. Többek között ezért szavaztak most a szocialistákra.
De ne tévedjen senki sem, a mostani szavazáson még nem ez történt! Nem a nemzeti azonosságát dobta el, tagadta meg a szavazók többsége, a szociálpolitikai juttatások iránti vágyától hajtva és nem a szocialistákra szavaztak e vágynak engedelmeskedve. Az a nemzet, amit ők elvetettek ugyanis nem az ő nemzetük volt, hanem egy torzó, egy úrias nemzet torzója. Amely úrias nemzet, miközben megcsalta híveit, hiteltelenné tette no nem a nemzetet, hanem azt, hogy ők a nép nemzetét akarják. Kossuth előtt és Kossuth óta nem volt úr Magyarországon, aki megértette volna: ha meg akar maradni úri mivoltában, akkor nem másokkal, hanem a népi nemzettel kell szövetséget kötnie. Nemzeti azonosságát a népi társadalom iránti társas érzékkel kell tartalmassá tennie: egységes nemzetet kell megalkotnia.
Ennek meghiúsulása felett érzett keserű csalódás fogta a szavazócédulán - mert szó sem volt választásról és választási cédulákról - jelet tévők többségének a kezét. És mellettük nem kevesen voltak, akiket a médiakrácia elbutított. Ezért is szavaztak a szocialistákra. Akiken most, hogy nemzeti azonosságukat és társadalmi jólétüket nem sikerült, mert nem engedték összekapcsolni, legalább a jóléti ígéreteket akarják, nagyon dühödten behajtani a szavazók. Úgy látszik a szocialisták ezt nem értik igazán, különben nem menetelnének szemben választási ígéreteikkel és a rájuk szavazók ingerült várakozásával. Vagy talán ők értik, csak fogva vannak, és nem tehetnek mást, mert őket is "megvezették" a maguk bukásba vivő koalíciójában, akárcsak az úrias nemzetieket a magukéban? Mindegy, így már most kiszámítható: leszavazzák őket is a következő választáson.
A választók dühe ugyanakkor arra is elegendő volt, hogy annak erejét felhasználva kivonják - mondjuk így: privatizálják - azonosságukat a máig virulens, sőt új erőre kapó puha diktatúra - az információ, a tudás, a pénz és a sajtó - identitásdiktatúrájának fennhatósága alól hogy azt "magánügyüknek" tekinthessék és maguk építgethessék nemzeti azonosságukat. Amibe szorosan beletartozik a szociális érzék általi elismertség is, a szociálpolitikai értelemben. Gondoljunk csak arra, hogy a kádári kort, középső szakaszától már nevető - azaz a fizikai terrortól felszabadult és viszonylagos jólétben élő - barakknak nevezte még a Nyugat is. Amit aztán, megrendült politikai hitele megerősítésére a hatalom fel is használt: gazdasági és szociális nacionalizmusba kergette az országot, mikor azt hozta fel mentségére, hogy nálunk azért tele a hasatok, akkor pedig hallgassatok. A szociális érzékből így annak idején vezetett vissza út a nemzethez, de nem az imént jelzett nemzeti azonosságunkhoz, hanem a felgerjesztett szociális nacionalizmushoz.
Most a puha diktatúra identitásdiktátorai azon mesterkednek, hogy kizárólagos szerephez juttassák a szociálpolitikai téveszmét, hogy kirekesszék a nemzeti önazonossághoz vezető társadalmi felelősséget és vele a nemzeti önazonosságot a közfelfogásból. De tudnunk kell, a mai globális válságok korában felemelkedésünk és jövendő történelmünk fényes napjai csak akkor jöhetnek el, ha a szétszakított nemzet és társadalma újra egyesülhet, ha ennek nyomán a szociális érzékben visszakerülhet helyére az egészért viselt létfelelősség, ha kiszabadítjuk az iszap alól önazonosságunk kincset érő mélyrétegeit, ami által azonosságunk és a korszerű társadalmi felelősség között oda-vissza könnyen átjárható utakat létesítünk. Ha ellenben tovább folyik a mocsarasítás, akkor ökológiai, nukleáris és emberi lerakodóteleppé süllyedünk, ahol az urak is csak a modernizációs szeméttelep vezetői lehetnek.
Hogy ne így legyen, hanem jövendők fényes napjai közelgjenek el, hogy újra eljöjjön az a reformkor, amelyben felneveljük azt a nemzedéket, amelyben új Kossuthok intézik nemzetünk sorsát, amikor újra büszkén vállalhatjuk nemzetünket bárki előtt, tehet e kör sokat.
Csupán a rend kedvéért: muszály = muszáj, csak hogy ne legyen teljesen haszontalan a velem töltött időd.
Szerintem is elszakadhatunk az alapcikktől, mert valóban gyengécske és meglehetősen tartalmatlan. Viszont nem szeretnék globalizációs vitát sem folytatni, mert az kissé untat. A globalizációt olyannak tekintem, mint valamiféle természeti jelenséget. Nem elátkozni kell, hanem alkalmazkodni hozzá.
Viszont annál érdekesebb a baloldal nemzet-felfogásának kérdése, amely azért problematikus, mert súlyosan megkésett. Nem is tetszik aktuális hangoztatása, mert szinte látom magam előtt, ahogy sebbel-lobbal nekilátnak kidolgozni valamiféle nemzet-koncepciót, hogy legyen az is a kirakatban. No meg a Iliescu-Meciar-Milosevics társulat baloldali nacionalizmusainak ismeretében jobb is az óvatosság.
A baloldal nemzetfelfogásának szerintem alapvetően a baloldali értékekből kellene kiindulni; elsősorban a szolidaritás eszméjére és a szabad verseny bizonyos korlátozásaira gondolok. Ugyanilyen fontosnak tartanám, ha rámutatnának arra, hogy miként istápolnák a nemzeti kultúra értékeit. Még az ultraliberális Fukuyama újabb könyve is arról szól, hogy a globális nyomás a nemzeti kultúrát erősíti: ehhez a vonulathoz pedig a baloldalnak is csatlakoznia kell, különben tartalmilag elvérzik. NB ezt a jelen kormányzattól is szívesen látnám, mert egyelőre több zajlik a felszínen, mint a mélyben.
A szolidaritás eszméje felértékelné a magyar baloldalt nemzetközi téren is, hiszen kapcsolódhatna azokhoz a törekvésekhez, amelyek szerte Európában e súlyos dilemma felé fordultak. (A Blair-Schröder "kísérlet" is alapvetően erről szól: a tömegek stabilizálásáról a baloldalon.) Ezt össze lehetne kapcsolni a szegénység elleni küzdelemmel, amely a globális helykeresés legfontosabb feladata, és amire sokkal jobb válaszok adhatók balról, mint jobbról.
Egyszóval, mégis inkább azt hiszem, hogy a baloldal ezzel a fegyverrel már nem tud hatékonyan élni a következő választási fordulóban. Ha győz, akkor fel kell vállalnia, ha pedig nem, akkor lesz még ideje részleteiben is kimunkálni.
A zsidó-vonulatról később, azt alaposabban szeretném átgondolni.
Ami megjegyzéseidet illeti, sokkal közelebb állnak hozzám, mint Andor alapvetően marxista (annak is a gyengébb válfaja) megközelítése.
Cikkének egyetlen érdeme van: a kérdésfelvetés. Vagyis, elismeri, hogy a "baloldalnak" is meg kell fogalmaznia válaszait a globalizáció kontra nemzet kérdésben. Muszály, hiszen mégis létezik a nemzet, amit a választások is igazolnak. Tehát ki kell találni valamit átverésére is.
És tele van zavaró momentummal. Példál a zsidó-vita idekeverése.
Ha legalább ironikus lennél..., akkor még szórakoztatna is. Lehangoló otrombaságod Téged minősít, ám ha így érzed jól magad, legyen így.
Ami viszont a fontosabb lényeget illeti: első olvasatra egyetértek a cikk főbb megállapításaival, bár érdemes lesz a későbbiekben a részletekbe is belemenni.
Elsősorban is a félelmekről. Igaz. A magyarországi kapitalizmus az általam ismertek közül a legkeményebbre és legkíméletlenebbre sikeredett, pedig láttam néhányat a világban működés közben. Bizonyos tekintetben az oroszországinál is rosszabb. Ennek fő oka az, hogy az elsöprő külpiaci behatolás felkészületlenül érte a társadalmat szellemileg, érzelmileg, szervezetileg, kulturálisan, és persze anyagiakban. A versenyképes magyar tőke hiánya eleve kilátástalanná tette a párviadalt.
Teljesen természetes volt és természetes ma is, hogy a nemzeti oldal - lényegénél fogva - jóval alkalmasabb ezeket az ellenérzelmeket és ellenérdekeket megjeleníteni, mint a liberális. A lassan érlelődő hazai szociáldemokrácia pedig évtizedes késésbe került: sokáig még csak megfogalmazni sem lesz képes nemhogy a válaszokat, de még a kérdéseket sem. Ez a politikai konjunktúra feltétlenül a jobboldalnak, vagy nevezzük nemzeti oldalnak kedvez, és tartósnak ígérkezik.
Ugyanakkor nem lehet örvendezni azon, hogy egy politikailag sikeres felfogás a félelmekre, szorongásra, kisebbségi érzületre, az elzárkózás iránti vágyra vagy a világtrendek elutasítására épüljön. Senkinek nem lesz kellemes egy sikertelen, kudarcos, frusztrált, önmagába forduló, önsorsán kesergő országban élni. Jobb szeretném, ha a fő stratégia az ügyes alkalmazkodásra épülne, nem pedig a külvilággal vívott konfliktusok elkerülésére. Ha így politizálunk, akkor további évtizedeket veszíthet az ország.
Ha ezt a vitát normálisan le tudjuk folytatni, akkor még sok részkérdést elővehetünk. De azért már most elmondom, hogy van véleményem a felelősségről is.
1. Felelősnek tartom az előző politikai rendszer azon vezetőit, akik kiszolgáltatottságunkat gazdaságilag előkészítették, 1977-től, de különösen 1981-től folyamatosan.
2. Felelősnek tartom a magyar értelmiség elsöprő többségét, aki nem volt hajlandó tudomást venni olyan közelgő jelenségekről, mint piac, tőke, vállalkozás, pedig tudott róluk. Súlyos vétke, hogy nem működött vállalta a közvélemény felkészítését, oktatását. Helyette azokat a kellően meg nem fogalmazott szabadságjogokat emlegette, amelyek szilárd nemzeti gazdasági bázis nélkül írott malasztok.
3. Felelősnek tartom az új politikai osztály meghatározó erőit, akik nem fogadták el Pozsgay Imre javaslatát, hogy körültekintő alkotmányozás és az új politikai rendszer kellő előkészítése előzze meg a szabad választásokat. A hatalom iránti mohó vágyukban félresöpörték a politikai kultúra azon szereplőit, akik segíthettek volna a folyamat enyhítésében, átélhetővé tételében, elfogadtatásában.
4. Felelősnek tartom az első kormányt, amely a felemás privatizációval és a teljesen elhibázott kárpótlással a nemzeti tőke legfőbb tartalékait szélnek eresztette.
5. Felelősnek tartom a szociálliberális kormányt, amiért nem gondoskodott törvényes eszközökről a gazdasági védekezés érdekében. A mégoly fontos egyensúlyi kérdést sem kellett volna totálisan az anyagi és erkölcsi erőforrásképzés fölé rendelni.
6. Felelős a jelen kormányzat is, amiért nem tett semmit vagy eleget egy erős középosztály kialakításáért, megerősítéséért, "helyzetbe hozásáért".
7. Felelősnek tartom mindannyiunkat, akik hatalmi centrumoktól várjuk
a nemzeti érdekek védelmét, miközben civil eszközeinket messze nem használjuk ki.
8. Nem tartom felelősnek a volt Szovjetuniót, a multinacionális vállalatokat, az USA-t, az EU-t, az IMF-et, a World Bank-et vagy az EBRD-t, mivel ők nem tesznek mást, mint saját törvényeik és természetük szerint cselekszenek. Ha ezeket nem ismerjük fel, nem látjuk át és nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni; az csakis a mi hibánk.
Első jelentkezésnek ennyi untig elég. Még csak annyit, hogy a Népszava-cikknek az amerikai fölényről írt sorait marhaságnak tartom. A globális piacon ma már ez messze nem igaz, elég megtekinteni a Németországból az USA-ba áramló tőkeexportot, és a nyomában járó amerikai védekező lépéseket. Tanulságos.
Dr. Életkopfnak, és csahosoknak: azért másoltam be ezt a Népszava cikket, hogy beszélgessünk róla.
Verseny a nemzetért
Az elmúlt tizenegy év fő politikai választóvonalát Magyarországon a nemzeti kérdés jelölte ki. Az úgynevezett
népi-urbánus vita, amelynek aktuális változata a kilencvenes évtized első felének szellemi pankrációját keretbe
foglalta, lényegében arról szólt, hogy a két oldal eltérően ítélte meg a rendszerváltás során kialakuló társadalmi és
főleg gazdasági rendben megőrzendő nemzeti pozíciókat. A népi-nemzeti irányzat sikeresebbnek bizonyult
politikailag, mint a szellemi csatákban. Három parlamenti választás közül kettőt megnyert az az oldal, amely magát a
nemzeti ügy letéteményesének nyilvánította. A hangzatos ígéretekben sokan csalódtak ugyan 1990 és 1994 között,
az ügy fontossága azonban továbbra is szembeötlő.
A nemzet ügye azért kerülhetett a politikai vita fókuszába, mert a nyolcvanas évek második felében kibontakozó
gazdasági folyamatok (a fokozatos külgazdasági nyitás és következményei) nem kis mértékű egzisztenciális
kihívást jelentettek egyes hazai érdekcsoportok számára. Történt mindez annak ellenére, hogy az egyidejűleg
megvalósult politikai átalakulás - a szovjet érdekszférából való kiszakadás és a többpárti demokrácia bevezetése - a
nemzeti önrendelkezés újbóli elnyerésének jelszavával zajlott.
A kilencvenes évek fejleményei a félelmeket igazolták, vagyis azt, hogy a nemzetközi környezet olyan kíméletlen
versenyhelyzeteket gerjeszt, amelyből nem várt kockázatok és veszteségek is fakadhatnak. Ezekre a kockázatokra
és veszteségekre a politikai jobboldal az egyre erőteljesebb nemzeti retorikával válaszolt. A nemzeti orientáció
sikere olyannyira egyértelművé vált, hogy a második vereség után a baloldal fantáziáját is megragadta ez a
témakör. Ennek megfelelően az MSZP újonnan elkészült tizenöt éves programtervezetében prominens helyre került
a nemzeti kérdéssel foglalkozó fejezet. A liberális irányzat ugyanakkor de facto kimentette magát az ideológiai
versenynek ebből az új fejezetéből. Az újonnan előtérbe kerülő ideológusaik kinyilvánították, hogy a globalizáció
elsöpri a nemzeti kereteket, amiből következtethetünk arra, nem tekintik feladatuknak, hogy a továbbiakban
foglalkozzanak a témával.
A baloldal persze a téma fontosságát elismerve sem mondhatja ugyanazt a nemzeti kérdésekről, mint a jobboldal.
Ez ugyanúgy magától értetődő, mint hogy nem mondhatja ugyanazt az adózás, a családpolitika vagy a
földtulajdon ügyeiről sem. Kérdés azonban, hogyan ragadható meg az eltérő nemzetfelfogás. Hagyatkozhatunk-e
itt a múlt századi vitákra?
Vannak, akik még ma is aktuális kérdésnek tartják azt boncolgatni, hogy vajon a nemzet inkább kulturális vagy
inkább politikai egységnek tekinthető-e. Vannak, akik valamiféle szellemi és politikai huszárvágásnak gondolják azt
mondani, hogy a válasz: mindkettő. Valójában e kérdés relevanciája jóval kisebb a véltnél. A két válaszlehetőség
között sohasem elvi alapon döntöttek egyik vagy másik hívei. A XIX. század második felében, amikor ez a vita
kibontakozott, a németek azért beszéltek kultúrnemzetről, mert ez igazolta a nagyobb méretű nemzetállam és
nemzeti piac létrehozását, míg a magyarok azért voltak a politikai nemzet hívei, mert az jelölt ki számukra tágabb
kereteket - egy olyan országot, amelynek még az asszimilált lakossággal együtt is csak alig több, mint fele volt
magyar anyanyelvű.
A XX. században a nemzeti kérdés megszűnt a kulturális és a politikai koncepciók harcának lenni. Ami korábban
rejtve volt: a gazdasági nemzet megjelent a maga anyagi valóságában és megtestesült a nemzetállami tulajdonban
és a nemzeti újraelosztó rendszerekben. Az I. világháború leleplezte, hogy a nemzetállamok lényegüket tekintve
gazdasági vállalkozások. A II. világháború után ezekben a vállalkozásokban minden fejlett országban részt kellett
engedni a dolgozó osztályoknak is. Megszületett a szociáldemokrata nemzetfelfogás, amely folytonosságot vállalt
az eredeti liberális koncepcióval annyiban, hogy a nemzetet jogközösségként értelmezte. Egyúttal túl is mutatott
azon, hiszen a jogok közé szervesen beépítette a gazdasági (munkához, jövedelemhez, lakáshoz,
érdekképviselethez való) jogokat, és a nemzeti szolidaritás alapintézményeiként tekintett a nemzeti egészségügyi,
oktatási és társadalom-biztosítási rendszerekre.
A szocializmus ugyan hagyományosan nemzetközi orientációjú ideológia, ám képviselőit jól láthatóan zavarba
hozták a legutóbbi negyedszázad multi- és transznacionális jelenségei. A nemzetközi baloldal berkeiben ma komoly
vita folyik a nemzetek jövőjéről, habár leginkább indirekt formában. Ez azt jelenti, hogy inkább arról a folyamatról
értekeznek az elmélet és a gyakorlat emberei, amelyről feltételezik, hogy kikezdi a nemzetállamok erejét és egységét.
Ez pedig a globalizáció, amelyről a Szocialista Internacionálé legutóbbi, párizsi nyilatkozata (1999. november 8-10.)
ezt írja: "A globalizáció új keletű realitása átrendezi a fejlődés hagyományos határait, korábban kimaradt régiókat
kapcsol be, miközben másokat drámai módon kizár és ezáltal még mélyebb szegénységbe süllyeszt."
Anthony Giddens, Tony Blair "udvari tudósa" az egyoldalúságokat számba véve így fogalmaz: "Nyilvánvaló,
hogy a szabad kereskedelem nem kizárólagosan jár előnyökkel. Ez különösen igaz a kevésbé fejlett országok
tekintetében. (...) A globalizáció tapintható kulturális megnyilvánulásaiból több is amerikai: Coca-Cola,
McDonald's, CNN. A legtöbb óriási multinacionális vállalat székhelye is az USA-ban van. Azok, amelyeknek
nincsen ott, mind a világ gazdagabbik feléből valók, és nem pedig a világ szegényebb tájékairól. (...) A statisztika
valóban félelmetes! A világ lakossága egyötödének részesedése a globális gazdagságból 1988 és 1998 között 2,3
százalékról 1,4 százalékra csökkent. Másrészt a leggazdagabb egyötöd részesedése növekedett. A szubszaharai
afrikai országok közül húsznak csökkent az egy főre jutó reáljövedelme az 1970-es évek végével összehasonlítva.
Számos >>kevésbé fejlett országban<< a biztonsági és környezetvédelmi szabályozás alacsony szintű vagy
egyáltalán nem is létezik. Néhány transznacionális cég olyan árukat szállít oda, amelyek az ipari országokban
szigorúan ellenőrzöttek vagy tiltottak: gyenge minőségű gyógyszerek, romboló hatású növényvédő szerek, magas
kátrány- és nikotintartalmú cigaretták. Ez nemhogy egy globális faluhoz, ez inkább egy globális kifosztáshoz
hasonlít."
A teendőket tekintve a francia szocialistáknak a párizsi nyilatkozat előkészítéseként közreadott dokumentumában
olvashatjuk: "A szociáldemokratáknak teljes egészében látniuk kell a globális szabályozás szükségességét. A
fontos ügyek ma már világméretű jelentőségre tettek szert, és megoldásukat is hasonló módon kell keresni.
Globális problémákra csak globális válaszok léteznek. Minél több a globalizáció, annál több szabályra van szükség.
(...) Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen veszély fenyeget bennünket, ha nem állítunk fel nemzetközi
szabályokat. Minél kiegyensúlyozatlanabb a fejlődés, annál agresszívabb formában történhet a tradicionális
értékekhez való visszavonulás az etnikai nacionalizmus és a vallási fundamentalizmus formáját öltve, a fegyverek
tömeges elterjedése által tüzelt konfliktusokkal együtt."
Ismét a Szocintern nyilatkozatát idézve: "Olyan új globális gazdasági és pénzügyi rendre törekszünk, amely
szükségessé teszi a mintegy 50 évvel ezelőtt létrehozott szervezetek, mint például az IMF, a Világbank és a WTO
átalakítását is. E szervezetek egyike sem tudott lépést tartani a változó időkkel. Új, megelőző cselekvési eszközökre
van szükségük. (...) A nemzetközi békének és biztonságnak gazdasági és pénzügyi feltételei is vannak, amelyeket
pozitív módon és bátran kell alkalmazni. Ennél fogva létfontosságú a nemzetközi pénzügyi rendszerek jobb
átláthatósága, valamint valamennyi pénzintézetre, így a spekulatív befektetési alapokra és területen kívüli
egységekre is vonatkozó óvatossági szabályok megalkotása. Szükséges továbbá az adóparadicsomok
megszüntetése, a rövid távú spekulatív tőkeáramlás destabilizáló hatásának korlátozása a feltörekvő országokban
azáltal, hogy ezen országok tőkepiacát szabályozottabban nyitják meg."
"Túlzottak-e hát valójában a globális gazdasági válságtól való félelmek?" - teszi fel a kérdést Helmut Schmidt még
1998-ban egy Népszabadság-beli interjúban, és meg is válaszolja. "Nem egészen, hiszen a technikailag globalizált
pénzpiacok veszélyesek, s különösen az a forrópénz másodpercek alatt végbemenő rövid határidős tőkeforgalma
az ezt kísérő öszszes spekulációval és pszichózissal." Schmidt két évvel ezelőtti írását már csak azért is érdemes
újra elővenni, mert érzékletesen mutatja be az IMF és a külföldi pénzügyi befektetők felelősségét az orosz válság
kialakulásában. Schmidt úgy látja, hogy mivel a "spekulatív ragadozó kapitalizmus" az Egyesült Államokból
származik, a reformnak Nyugat-Európából kell kiindulnia. "A szabad világkereskedelem és a nagyfokú
munkamegosztással járó globális gazdaság hatmilliárd embert érintő jó működése ugyanis fontosabb, mint a
határidős pénzpiacokon randalírozó néhány tízezer mohó üzletkötő és menedzser korlátlan szabadsága."
A szociáldemokraták tehát nem tekintik üdvözítőnek a neoliberális alapokon álló globalizációt. Elvetik annak
mítoszát, de helyette nem menekülnek a nemzet mítoszába. Ez konzervatív válasz lenne, amely szükségképpen
vereségre lenne ítélve. A progresszív felfogás nem azért tekinti fontosnak a nemzeti összetartozást, mert a
nemzetet felsőbbrendűnek tekintené a globális vagy univerzális jelenségekkel szemben. Ami az ember
szükségleteit és jogait illeti, a világ egységes. Amit - éppen az egyetemes jogokból kiindulva - tagadni kell, az nem
más, mint hogy elvont gazdasági, piaci vagy profitérdekek maguk alá rendelhessék a demokratikus politikát. A
progresszív felfogás szerint nincs olyan gazdasági szempont, amely fontosabb lehet, mint a demokratikus
ellenőrzés.
Tehát a kérdés nem az, hogy a nemzeti szint fontosabb-e a globálisnál, hanem az, hogy a demokratikus politikának
ellenőriznie kell-e a magángazdaságot a legkülönbözőbb szinteken: településen, régióban, nemzeti és globális
keretek között. Nem gondolhatjuk, hogy az emberi szolidaritás határai meghúzhatók lennének a velünk egy nyelvet
beszélő társaink körében, mint ahogy nem fogadhatjuk el, hogy a velünk egy vallást gyakorlókra tekintsük azt
érvényesnek. A nyelv, a vallás, a családi vagy világnézeti hagyomány fontos kötelék az emberek életében, de nem
tekinthetjük a mindennapi élet legfőbb szabályozójának, és főleg nem tekinthetjük a jövő alternatíváit korlátozó
tényezőnek.
A nemzeti retorikát alkalmazó hazai jobboldal a globalizációval való szembeszállást hirdeti ugyan, de gyakorlati
politikájában nem a nemzet egészét, hanem annak felsőbb rétegeit kívánja csak megvédeni, anyagi gyarapodást
biztosítva számukra. A konzervatív nemzetfelfogás tehát a gyakorlatban a nemzeti elit kialakítását és védelmét
jelenti. Az Antall- és az Orbán-kormányok közötti lényegi különbség ebből a szempontból mindössze annyi, hogy
az előző a nemzeti elitet a múltból próbálta meg feltámasztani, míg az utóbbi új, történelmi gyökerekkel nem
rendelkező rétegeket is beemel ebbe a csoportba újraelosztás és újraosztás útján. A globalizációhoz, a
transznacionális gazdasági kihívásokhoz való viszonyhoz képest a konzervatív erők számára is másodlagos
jelentőséggel bír, amiről persze - mint kollektív lelkiismereti kérdésről - oly sok szó esik, hogy például mit lehet ma
mondani Mohács, Világos vagy Trianon ügyében és hogyan lehet javítani a határainkon túl élő magyar
kisebbségek helyzetén.
A progresszív felfogás szerint a nemzeti kérdés ma elsősorban nem az, hogy mi kapcsolja össze a különböző
országokban élő magyarokat, hanem inkább az, hogy milyen nemzeti intézmények tartják fenn a szociális kohéziót
az ország határain belül. Az elv egyszerű, ám a hazai baloldal nemzeti programjának kialakítása nem mentes a
kockázatoktól. Fenyegeti az a veszély, hogy túl sokat vesz át a kollektív lélektanra fókuszáló s a figyelmet a
lényegi gazdasági kérdésekről elterelő konzervatív szemléletből. Ugyanígy fenyegetheti a provincializmus abban
az esetben is, ha szemet huny a szabályozatlan piacok itthoni és nemzetközi következményei fölött, és főleg akkor,
ha nem vesz tudomást a nemzetközi szociáldemokrácia köreiben a globalizációval kapcsolatban megszülető
elemzésekről és programokról. - Kép