A tömeg nem alapvető tulajdonsága az anyagnak, mert az elemi részecskéknek nincs tömege. A pörgő elemi energiarészecskék tehetetlensége okozza a tömeg tulajdonság illúzióját.
A foton 4 elemi részecskéből áll, amik egymás körül keringenek miközben c sebességgel száguldanak. Mivel pörögnek, ezért tömeg tulajdonság rendelhető a fotonokhoz. A fény nyomása független attól, hogy rendelsz e hozzá tömeg tulajdonságot vagy nem. Az energiájától függ, de a tömeg indifferens ebben a tekintetben.
A gravitonok nyomása horribilis és szintén semmi köze a tömegükhöz, amit esetleg hozzá lehet rendelni a gravitonpárokhoz, lévén csavarvonal alakú, egyenes pályán haladnak, tehát bizonyos értelemben pörögnek.
(-: csak az a baj, hogy impulzusa viszont van neki, eltolja az üstökös csóváját...na jóóó...arra fogjuk rá, hogy atomi részecskék, de olyan is van illetve lehetne, hogy foton rakéta. Gondolom le lehet mérni a fény nyomását.... de akkor viszont tömege is kell legyen.
Van igen egységes elmélete, a de brogli féle anyaghullámok, de nekem azt se sikerült sehogy se életszerűvé tenni. )-:
Ilyen kategórikus kijelentésekkel az "Új Fizika" rovatban lehet eredményeket elérni.
Ez a "Tudomány" rovat.
Mardjunk annyiban, hogy a tudomány elmúlt csaknem 100 évében, ravaszabbnál ravaszabb kísérletek sokaságával csupán azt lehetett kideríteni:
A fény nem hullám. A fény nem részecske. A fény olyan valami ami olyan tulajdonságokat mutat, mintha hullám lenne. Ezenkívül olyan tulajdonságokat mutat mintha részecske lenne. Minden olyan kísérleti összeállítás amely cáfolni akarja a hullámként viselkedést, azt hozza ki, hogy igen, a fény nem hullám, hanem részecske. Minden olyan kísérleti összeállítás, amely cáfolni akarja a részecskeként való viselkedést, azt hozza ki, hogy igen, a fény nem részecske, hanem hullám! S ezek az egymással ellentétes eredményt adó kísérleti összeállítások gyakran csak egy nüanszban különböznek.
Amikor a fény részecskeként való viselkedése kerül előtérbe, akkor úgy hívjuk, hogy foton. Amikor a fény hullámként való viselkedése kerül előtérbe, akkor úgy hívjuk, hogy elektromágneses sugárzás.
Ha ezt nem értjük, akkor nem a fénnyel van baj, hanem velünk. A mi emberi fogalmainkkal. Ez utóbbiakat kellene újragondolnunk.
Egy apró adalék: Minden részecske hullámtermészettel is bír. Minden hullámjelenség részecsketermészettel is bír.
Azt tudom, az világos, a matematikája nagyon egyszerű, de sose tudtam ezt feldolgozni életszerűen.
Volt egy érdekes könyvem, 70 es években adtak ki ilyesmiket még, Jánosi prof.-tól, Realativitás elmélet és fizikai valóság címmel, kár volt kölcsönadni )-: ..franc gondolta, hogy majd még öreg napjaimban foglalkoztatni fog ilyesmi (-:
Ha részecskék lennének akkor egy kicsi lyukon úgy haladnának át, hogy csak a lyukkal szemben észlelnéd őket, de nem így van hanem a lyuktól jobbra-balra alatta-fölötte mindenhol látod, hogy ott a lyuk, világít, olyan mint ha maga lenne egy pont szerű fényforrás. Ki lehet próbálni, nagyon kicsi lyuk kell hozzá.
Van az egésznek egy matematikája. Ami viszonylag egyszerű, amiután megértettünk egy-két elvont fogalmat, amit minden relatívítással foglalkozó szakkönyv első oldalain le van írva. A folyamatokat grafikusan is lehet értelmezni, ez sokat segít.
Ezen matematika szerint, a fénnyel való haladás egy zéróval való osztást jelentene. Ennyi.
Az alapfogalmak és a matematika elsajátítása nélkül szerintem lehetetlen megérteni a folyamatokat.
Van egy analógia a Gallilei féle transzfomáció és a Lorentz féle transzformáció között, elöszőr meg kell érteni a Gallilei félét (ebben az idő abszolút- ahogy mindenkinek ezt az elemi iskolában megtanították), utánna neki lehet fogni a Lorentz félének is.
Létezik olyan levezetés is, ami három feltételből: a relativitás elvéből, a térnek a homogénitásából és a térirányok egyenrangúságából ugyanarra az eredményre jut. Azaz nem föltétlenűl szükséges a fény sebességének felhasználása a specrel levezetéséhez (ami a Lorentz transzformáció).
Ha a toronyóra éppen üti a delet, akkor a hangja lesz magasabb, amikor szembe megyünk vele. De a mutatóról visszaverődő fény hullámhossza is rövidül kis mértékben. Egyébként pedig végiggondolható, hogy ha nagy távolságból közeledik egymáshoz nagy sebességgel a toronyóra és a megfigyelője, akkor a mutató forgását gyorsabbnak vagy lassabbnak látjuk - de ez egy más tészta. És ennek a megoldását a specrel szakértőkre bízom.
Úgy szoktam a kérdés elől kitérni, hogy ha szembe megyek a fénnyel akkor annak nem a sebessége lesz nagyobb a számomra hanem rövidül a hullámhossza. ...de ezzel is megfogom magamat, mert ha szembe megyek a toronyórával? Akkor gyorsabban látom forogni a mutatóit? Nem?
Az előző HSZ-ban úgy fogalmaztam a "fénysebesség"-ről: a létezhető legnagyobb sebesség.
Pontosítanám: a létezhető legnagyobb viszonylagos sebesség (mivel se abszolút téridő, se abszolút sebesség nem létezik).
Tehát két foton egymással szemben szintén ezzel közlekedik. De ahogyan kikövetkeztethető, a 0 sajátidővel ezt egyik sem veszi észre.
Fura határok a hétköznapi életben is vannak. Ha valami biztosan bekövetkezik annak 1 a valószínűsége. Vannak a valószínűségszámításban olyan esetek amikor a valószínűségeket összeadhatjuk. Gondolhatnánk, hogy így kihozhatunk 1-nél nagyobb valószínűséget. Kimondani könnyű, hogy valaminek a valószínűsége pl. 2. De ilyen nem létezik. Ugyanígy kimondhatjuk egy sebességre, hogy 2c. De ilyen sem létezik. S ahogy a valószínűségeket is csak korlátozott körülmények között adhatjuk símán össze, úgy a sebességeket is.
Persze, hogy világos! Leginkább az, hogy mi NEM világos. Nekem még az is világos, hogy miért írod azt, hogy a "foton élettartama 0 s"! (Megj. sec mértékegység nincs csak s, ami a secundum jele). Ha sűrű ködbe kerülünk, akkor ködlámpát kell használnunk, és másképp kell tájékozódnunk, mint ahogyan megszoktuk.
Születésünktől kezdve tapasztaljuk a környező világot, és folyton folyvást vésődik belénk annak törvényszerűségei. Kezdetben pl. fölfedezzük, hogy a látottakat néha befolyásolni tudjuk, nemcsak a fejünk, szemünk mozgatásával, hanem tudunk olyat tenni, amire mindig ugyanaz történik, pl. ezt tapasztalja a csecsemő, amikor pár hónaposan nézegeti a kezeit. Aztán tárgyakat fogunk meg, tartunk magunknál, majd dobunk el, melyek időnként visszakerülnek hozzánk. Hónapok alatt tapasztaljuk meg, hogy a környező világnak mi csak egy része vagyunk, amelyet nehézkesen, de befolyásolhatunk (pl. ha sírunk), s vannak amik alapvetően tőlünk függenek (ez vagyunk mi), van ami csak részben (kapunk-e kaját ha sírunk), s van amire sehogyan sem tudunk hatni (a csillár mindig ott van a plafonon).
A lényeg: jól meghatározott rendben, a fejlődésünk során megtapasztaljuk a világ működését, s benne magunkat. Ahogy újra meg újra ugyanúgy zajlanak le a dolgok, úgy rengeteg ismeret rögződik belénk, és megnyugtat, ha ismét ugyanaz ugyanúgy történik. Ha meg nem, akkor meg felzaklat, és keressük, hogyan is lehetne ugyanaz.
Egész életünk így zajlik, ismeretek tízezreit sajátítjuk el, kezve a gyermekévekkel, majd tanulván, amíg csak képesek vagyunk iskoláinkban előrébb jutni. A sok tananyagban néha furcsa, ismeretlen, nem tapasztalt dolgok jönnek elő. Leginkább a matematikában. Van akit ez nagyon zavar, mert irtózik a szokatlantól. Mások túljutnak ezen, eleinte analógiákat keresve, majd megszokva az idegenszerű kezelésmódot. De mindenkinek van tűrőképességi határa. Van akit nem vág földhöz a képzetes, majda komplex számok használata, de pl. a differenciálszámítással már nehezen bírkózik. Sokaknak még a negatív számok is problémát jelentenek, vagy pl. a törtek. De nem kell ettől megijedni! Nem csak ebben különbözünk. Pl. a magasságunk is más, és amelyik polcot az egyik eléri, a másik nem. Meg pl. lehet, hogy jól megtanulunk gitáron akkordozni. De pl. egy gyors dallamfutam lejátszása a legtöbb gyakorlás árán sem sikerül.
Visszatérve a fotonhoz és egyebekhez: Azt gondoljuk, hogy a világ minden körülmények között pontosan ugyanúgy működik, mint ahogy azt a hétköznapi életben megszoktuk. Legyen akármilyen kicsi vagy nagy méretekről szó, legfeljebb csak a mértékegységek változnak. De vegyünk csak egy csapot, amelyet kinyitunk, elzárunk a fürdőszobában. Már néhány tized mm átmérőjű kapillárisban is másképp oldanánk meg az elzárást, és pl. egy Duna méretű vízfolyást ugyanolyan csappal gátolnánk? Dehogy! Zsilipek, gátak kellenek! Miből gondoljuk, hogy az atomi méretű világ ugyanazokat a törvényszerűségeket követi, mint amit évtizedek alatt megszoktunk. És miért lennének a törvényszerűségek ugyanolyanok pl. galaxis méretekben, mint az otthonunkban?
Egy fizikusnak meg kell szokni, hogy a kvantumvilág teljesen más, mint a hétköznapi. Néha analógiákból származó fogalmakkal operálunk, de valójában semmi sincs abból mint ami az analógiából következne.
A foton részecske. Ezt mondjuk. Elképzelünk egyre kisebb anyagrészeket. Képzeletünkben még látjuk is az atomokat, melyek úgy viselkednek, mintha csak nagyon lekicsinyítettünk volna valami számunkra értelmeset. De ez csak az agyunkban van így. Valójában nem tudjuk másképp megfogalmazni, és azt mondjuk, hogy valami tovább nem osztható rész a részecske. Gyakorta még olyan tulajdonságait is tapasztaljuk, ami a kézzelfoghtaó anyagrészeknél is megfigyelhető. Ám ez csak téves analógiás megfeleltetés.
A foton hullám. Ezt mondjuk. Mindenesetre aki villamosmérnök, annak jó elképzelése alakul ki az elektromágneses hullámokról, mint az egymásra merőleges mágneses és elektromos terek előrehaladásáról, ahogy e terek a Maxwell egyenletek alapján egymást generálják. De egy fotonnál tényleg így van-e? Nem csak sok kisenergiájú foton esetén tudunk a műszereinkkel ilyesfélét kimérni, mint rádióhullámokat? Egyáltalán tényleg létezik külön elektromos és külön mágneses tér? Vagy az csak a mi elméletünk szerinti két komponensre való felbontása valami egész másnak? Ne arról van-e inkább szó, hogy (a frekvenciájától függően) valamiféle őrült forgásba vesz fel a tér időnkét olyan értéket, amelyet tisztán azonosítani tudunk az elektromos töltéssel, majd hamarosan meg tisztán olyan (mágneses) lesz a tér, mint amit akkor tapasztalunk, ha töltéseket mozgatunk? Sőt, az is lehet, hogy ez nem egy őrült forgás, hanem valmiféle stabil mezőszerkezet, amely a létezhető legnagyobb sebességgel halad előre. Újra leírom: a létezhető legnagyobb sebességgel. Ez nem a fénysebesség. Ez sokmindennek lehet a sebessége. Az elektromágneses hullámoknak is. Ami egyébként fotonokból áll, mint részecskékből. A fény is elektromágneses hullám, és az is ezzel halad. Ezért mondjuk, hogy: fénysebesség. De ez csak egy belénkragadt analógiának a kifejezése.
Ha a nagymamának kereke lenne: gurulna. De lábai vannak, nincs kereke. Ha a foton mellé ülhetnénk, és úgy haladnánk, akkor azt tapasztalnánk, hogy a kibocsájtása és elnyelődése között eltelt időtartam 0. De nem tudunk a foton mellé ülni. A foton sem érzékeli az időt. Nincs saját szemszöge, nem ismeri azt, hogy élettartam. Azt sem veszi észre, hogy halad, és nem érzékeli magát se részecskeként, se elektromos és mágneses tér mezőjeként. Ezen a kvantumszinten más a világ mint amit gyermekkortól kezdve felfogtunk. S ugyanígy más galaktikus szinten is a relativitást is beleszámítva. Vagy elfogadjuk ezt, és a hozzátartozó törvények szerint gondolkodunk, vagy félünk az idegenszerűségétől, és bennragadunk a hétköznapi létünkben. És úgy érezzük ködben tapogatózunk, és semmi sem világos...
A mi szemszögünkből a megtett út és a fény sebessége hányadosának megfelelő idő telik el neki.
Az ő szemszögéből ... de ilyen nem létezik, mert nincs olyan rendszer, ami a fénnyel egyszerre haladna.
Az egész nullás sajátidő onnan ered, hogy a specrelben a második axióma szerint (relativitás elve), egy időszerű világvonalon mért távolság invariáns, azaz mindegy milyen IR nézzük, annak a hossza ugyanaz.
Ezt a távolságot sajátidőnek hívják, jele tau.
Van egy távolságmérési szabály a specrel terében, amiből az adódik, hogy a fény sajátideje mindig nulla. A specrelben.
A fény egy elektromágneses hullám. Két mező kölcsönhat, az elektromos mező gerjeszti a mágneses mezőt és fordítva. A gerjesztés nem pillanatszerű, van egy időtartama ami alatt megtőrténhet és emiatt a fénynek is van egy véges terjedési sebessége.
Már lejjebb boncolgattam. Ő ugyebár egy rezgés, energia, tehát fénysebességgel közlekedik, terjed, tehát ha nézi a toronyórát akkor az ugyebár mindég ugyan azt az időpontot mutatja neki, tehát 0 másodperc telik el a születésétől valamelyik csillagon addig amíg nem ütközik egy elektronnal és onnantól már az rezeg, de azt nem fotonnak hívjuk hanem gerjesztett elektronnak.
Világos, 1 db fotonnak nincs fénytörése, azért írtam, hogy ha fotonról beszélünk akkor a közeg fogalma nem értelmezhető.
A foton fénysebesség alá lassulása meg úgy is értelmezhető, hogy az energiáját, a rezgését átadja valaminek, tehát természetesen ezzel ő meg is szűnt létezni, van helyette az ami, pl egy gerjesztett elektron.
Hogy jön ez ide? Én se tudom, csak úgy próbáltam szólni hozzá valamit. (-:
A specrel térideje homogén és izotrop. Ebben a mezőben nincs fénytörés.
Azért a fény minden irányban azonos sebességgel halad. A sajátideját nem lehet megmérni, mert nincs olyan rendszer amiben beülve egy órával, a fény mellett tudnék haladni, mert akkor a fény sebességével kéne haladjak. Kiszámítva a specrel téridejében a fény sajátideje zérót.
Kervered a fogalmakat, de nagyon.
A foton egy energiakvantum, mi köze a specrelben kezelt fénysebességhez? A fénytörés az megint más tészta.
Ha fotonról beszélünk akkor ne közegről beszéljünk, hanem atomról. Olyan atommal találkozik aminek a rezgésszáma....hm....hm..... milyen a rezgésszáma? ....mitől is tud egy foton elektront gerjeszteni?
...vagy nem is rezgésszám a lényeg hanem amíg olyan atommal nem találkozik aminek a külső elektronja olyan, hogy energiája kisebb mint a fotoné? ...de az meg frekvencia....na nem tudom... Vélemény?
