Ja, az engem is érdekel(ne), hogyan pontosan milyen munkamódszerekkel készülnek ezek a dalok, de erről azért vajmi keveset tudunk. PG-ről még csak-csak (vannak dalai amik évek, akár évtizednyi idő alatt, több reinkarnáció után nyerik el végső formájukat), de Alan-ról én pl még annyit se. Azt se, hogy miért 'ebbe az irányba ment', eleve nem is akart populárisabb lenni (gondolom elég volt az neki már a DM-el itt már csak ki akarta hozni magából, ami még benne volt)? És amúgy, ennyi volt benne, vagy épp a korlátozott siker miatt (is) döntött amellett, hogy eltűnik? Mindezektől függetlenül nekem - hangulattól függően - mindkettő képes audiofil orgazmust okozni. ;-) Az kétségtelen, hogy PG-hez gyakrabban van kedvem, mint Recoil-hoz. És ha innen nézem, akkor 'rádióbarátabb'.
Félreértesz. Nem degradálni akarom PG-t azzal, amikor azt írom, hogy slágeresebb. Egyszerűen ez egy különbség közöttük.
Természetesen egy 6-7 perces opusz nem tud rádióbarát lenni, de mégis sok számában ott rejtőzik egy kis sláger, ami ha rövidebb volna, akkor akár sláger is lehetne belőle. Vagy dúdolható, hódító, fülbemászó, közkedvelhető nóta. Ahogy persze, vannak is neki bőven világslágerei :)
Ő valahogy ezt maxolja ki, hogy van egy kimondatlan (?) kötöttsége, hogy dalt ír, amit közben meghangszerel, vagy megfilmzenésít :) Vagy legalábbis bennem ez így csapódik le, nem biztos, hogy ez a munkamódszere, az is lehet, hogy spontán módon lesznek hódítóan dallamosak.
Alan esetében nemigen érzek ilyesmit, a Recoilban mintha egy-egy "zenefolyam" volnának a dalok, valahogy megteremtődik a fejében egy vastagon layer-ezett "folyamat" és ezt maxolja ki. De közben mintha egy kicsit sem törekedne arra, hogy ez valami rádióbarát dal legyen. Nála teljesen más a cél, mintha valami audifil orgazmust akarna okozni azoknak, akik arra kompromisszumok nélkül is vevők :)
Huhh, egyrészt nagyon érdekes amit írsz, de közben szerintem nagyon leegyszerűsíted, sarkítod a dolgokat (a közöttük lévő hasonlóságokat, különbözőségeket). Egyrészt értem (érteni vélem), hogy mire utalsz, de ha a leírt kifejezésekre szorítkozok, akkor mindenképp vitatkoznom kell. Dalban gondolkodás ne lenne a Recoil-ban? Hol beszélünk hagyományos pop struktúráról, ahol egy album 6-7 perces darabokkal van tele és az aktuális lemez beharangozó "slágernek" szánt opusa is 7 perc?
De ha azt a gondolatodat veszem elő, hogy Wilder messzebb ment el a 'hagyományos' poptól, akkor azt - a sorlemezeik kapcsán - tudom értelmezni. Számomra mindkettőjük életművének jó része olyan kicsit, mintha dalokba tömörített filmzene lenne. A legtöbb dal egy-egy utazás, egy történet, hangulat, ami nem egy külső dolgot (filmet vagy más produkció) fest alá, hanem a dal maga állítja elő a 'filmet' a hallgatóban. Mikor azt írod, hogy Wilder messzebb kalandozik el a poptól akkor az talán azért van, mert ő nem készített igazi filmzenét - így minden ilyen jellegű gondolatát a saját lemezeibe, dalaiba tette bele - míg PG igen. Érdekes meghallgatni filmzene kategóriába sorolható albumait és az annak környékén készült hagyományos lemezeit. A hasonló dolgok (ötletek, alapok, motívumok) stb. eltérő kibontása figyelhető meg.
Persze az, hogy PG-nek elég jó hangja van és azt használja is, hogy ő mindig a saját projectjének egyértelmű 'arca' is, abba az irányba húzza, hogy innen nézve mainstreamebb, mint Alan, aki úgy készített szólót, hogy kvázi láthatatlan volt, nem a neve alatt jelent meg, borítón, fotón, klipben kvázi nem szerepelt, (hagyományos értelemben) nem koncertezett, stb. Amúgy ezen soha nem gondolkodtam el így, de hasonlóság lehet közöttük még a ritmusszekció, a dobok fontossága, kiemelt szerepe is. PG is sokszor hivatkozott rá, hogy dobos volt vagy annak tartotta magát és Wilderről is ha más nem a SOFAD tour óta tudjuk, hogy nem áll tőle távol az a játékszer.
És ha már a "félkész Recoil" The Court-ot szóba hoztad (és ez szinte az összes most megjelenő számára igaz), én inkább azt érzem, hogy rövid a szám ahhoz, ami benne van. Vagy más szóval, a sok elképzelés, ötlet (vagy ahogy te írod) szekvencia nincs teljesen kibontva, számomra lenne még benne potenciál, elhallgatnám még egy ideig. És így sokszor bízom benne, hogy ezek csak amolyan pre-, vagy single edit verziók és lesz majd (az egyszer megjelenő albumon, vagy máshol) hosszabb verzió is.
Igazából ez a Court olyan, mintha nem is egy, hanem több (valójában persze nem is létező) Recoil dalból tartalmazna kisebb-nagyobb szekvenciákat és abból lenne összeragasztgatva.
Szerintem kettejük között az alapvető különbség az, hogy PG inkább gondolkodik pop struktúrákban és magában _a dalban_, amihez egy igencsak rétegzett és kidolgozott hangszerelést párosít. Nem beszélve arról, hogy az énekhangja is vonzó, vagy legalábbis nem riasztó az átlagos hallgatók számára sem. Kifejezetten populáris, fülbemászó, "kellemes" és nem megterhelő, amit csinál. (mámint ha mondjuk a nagyon korai lemezeit nem számítjuk)
Szemben Alan Wilderrel, aki merészebben feszegette (lépte túl) a közérthető popzene határait. Alan zenéje kifejezetten nem könnyen befogadható, nem kompromisszumos, a dalszerűség, slágeresség teljesen másodlagos. Az ének, a vokális rész nem olyan fontos (vagy teljesen hiányzik). Persze, különféle beszédművészek azért kapóra jönnek, voltaképpen hangszer (!) gyanánt. A zenei rész teljesen eluralkodik az alkotásain, azon van a hangsúly. Illetve szerintem jóval több sávot is alkalmaz, bár ezt most nem fogom megszámolni, csak érzésre írom. De ja, vannak hasonlóságok és persze, különbségek is. PG valszeg képes volna valami a Recoilhoz hasonló dolgot is létrehozni. Alan viszont már biztos nem akarna úgy zenélni, mint PG.
Szerintem van benne valami, bár nekem a konkrét dal kapcsán ez most már nem jutott (volna) eszembe. Még valamikor kb 15 évvel ezelőtt volt a DM topicban egy kedvenc lemezek ajánló kör. Én - bár csak egy mondat erejéig - akkor próbáltam Recoil fanok figyelmébe ajánlani PG: Up albumát.
Szóval szerintem is van közöttük némi hasonlóság, bár én sokkal kevésbé a 'felszínen' (értsd Kacsa domináns basszus és vonósok, stb. észrevételét), hanem mélyebben keresném. Amennyire (semennyeire, csak ami átjön a hírekből) ismerem az említett urak zenekészítési metodikáját, szerintem sokkal inkább ott, a végtelenségig tökéletesített hangzásra törekvésben, a sűrű, rétegzett zenei szőnyegben és a hangszobrászatban van a hasonlóság. Te recoilosnak (gyerek Alan) hallod, mert a Recoilt ismered, PG-t ezek szerint nem (annyira). Rég nem hallgattam ilyen füllel egyiket sem, de most majd lehet kicsit belefülelek.
Megint mondom, aki szereti a Recoilt, az biztos talál sok finomságot PG munkásságában. Ha már belehallgattál az új dal(ok)ba, akkor biztos tudod, hogy kicsit más az új album bevezetése mint pl a DM-nél. Havonta kijön 1-1 új dal, de mindig 2 mixben (Dark Side - Tchad Blake mixe / Bright Side - Spike Stent mixe) jelenik meg. (Illetve vannak a rajongóknak szóló bónuszok, ilyen olyan demók, Atmos mix, de ezt most hagyjuk.) Ezek nem remixek, másodpercre azonos a felépítés, csak a sávok, szólamok súlya, helye, 'színe', stb más és más. Néha kisebb, máskor nagyobb a különbség. Néha erősebb, hangsúlyosabb, nyersebb stb. a basszus, máskor a vonósok és a fúvósok válnak el, vagy mások a háttéreffektek, stb. Annak akit ez érdekel, qva érdekes felfedezni az újabb, esetleg kicsit rejtettebb szólamokat, stb.
Sztem ez dal kb. annyira hasonlít a Recoilra, mint bármely dal, amiben csengőpergő van, domináns basszus és vonósok. Mondjuk sztem Álán nem hagyná, hogy ilyen torzra masztereljék a munkáját. Geci idegesítő.
