Deus Arrakis - kicsit úgy vagyok vele, hogy halott zenéjéről vagy jót, vagy semmit...
Nem rossz, nem is vártam valami óriási durranást, még mindig sokkal jobb mint az általam ismert ambient/ elektronikus lemezek nagy része, meg is hallgatom szívesen, de a Silhouettes-el nem rúghat egy labdába nálam, még ha igen, részben hasonlít is rá.
Valahogy úgy vagyok vele, mint a Juno-val...
Szerintem a Rosetta/Nocturne meg a Silhouettes méltóbb és jobb befejezései lettek volna a Mesterek életművének, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy hamarabb meg kellett volna halniuk, csak számomra már nagyon érződik, a Junon meg a Deuson, hogy a Mesterek elfáradtak, kicsit elszállt az inspiráció.
Ezt "strictly musically" írom.
Én is sajnálom, hogy meghaltak ilyen hirtelen, egymás után, de próbálom tiszta fejjel analizálni a zenéket, meg sajnos én nem vagyok olyan, mint valaki a FBon aki azt írta, hogy nem tudja meghallgatni a Deust, csak nézi a kis homokos zacskót a boxból és arra gondol, hogy abban Klaus hamvai vannak.
Nekem, pszichiáterként, ez már kicsit nem helyénvaló...
Hasonló az ízlésünk! Nekem is az egyik nagy kedvencem ez a lemez. Az ilyenre szokták mondani, hogy "underrated", mivel az ismertsége meg sem közelíti például a Vangelis filmzenéket.
Apropó, hogy tetszik a Deus Arrakis? Én még csak 1x hallgattam, engem nagyon emlékeztet a Silhouettes-re.
Újabb szuper elemzése a számomra egyik legfantasztikusabb Vangelis lemeznek (még ha nem is egy szólólemezről beszélünk). Kedves emlék, hogy ez volt az első "eredeti" Euro Star-os lengyel kazettám és a zene ill. Irene hangja elsőre megfogott. Vicces emlék, hogy évekig az hittem, hogy az Asma Asmaton az az Infinity a 666-ról...többet nem írok 😀
Az Odes-t nagyon szeretem, de a Rapsodies-t mindig is jobban szerettem.
Az 1986-os év sem szűkölködne kiadható Vangelis művekben – a Mester elkészült a Cosmos ismeretterjesztő sorozat felújításához írt filmzenével, számos új dalt rögzített Jon Andersonnal, kompozíciókkal járult hozzá az afrikai rászorulókat segítő Sport Aid kezdeményezéshez, és egy albumnyi remek popdalt írt Milvának, bár csak néhány dal felvételében vett részt. Mégis, az egyetlen album, ami Vangelis – és Irene Papas – neve alatt ebben az évben megjelent, egyelőre csak Görögországban, a Rapsodies (én inkább Rhapsodies-t írnék, de a remasterelt változat latin betűs címében sincs „h”).
Egy 1982-es interjúban Vangelis már említi, hogy újabb albumon dolgozik, ami a görög egyházi zenekincs feldolgozása lesz. Valószínű, hogy a felvételekre az évek során több részletben került sor – a fényes CS-80 hangzás inkább a korábbi éveket idézi, az ütőhangszerek szimfonikus kezelése pedig az újabb periódust. Joggal tekintünk erre a csodás lemezre a világi Odes egyházi párjaként, hiszen itt is a tradicionális forrásokhoz nyúltak vissza Vangelisék, a húsvéti ünnepkörhöz kötődő zenéket adaptáltak modern előadásban.
Az album a Mester talán legünnepélyesebb nyitányával kezdődik, ami bevezeti az – itt instrumentális formában előadott – Ti ipermacho stratigo-t. Az ősi bizánci himnusz szövege és a zenében ábrázolt csatajelenet az avarok fölötti győzelemre utal, melyet a bizánciak annak tulajdonítottak, hogy az ostromlott Bizánc falain körbehordozták Szűz Mária képét. A második szám a fiát sirató Máriát jeleníti meg: „Édes gyermekem, hová tűnt szépséged?” A következő rövid vokális darab a tíz hajadonról szóló bibliai példabeszédhez kapcsolódik. Az album negyedik száma, az instrumentális, elégikus Rapsodia, Vangelis saját kompozíciója. Ezt követi egy ujjongó, Mária szeplőtelenségét dicsőítő himnusz, Vangelis fenséges hangszerelésében. Az album talán legnagyszerűbb, szívbe markoló dalához érkezünk a Feltámadt Krisztussal (Christos anesti). Ez a húsvéti liturgia legfontosabb himnusza, amihez az éjféli gyertyagyújtás ortodox népszokása is kapcsolódik. Vangelis feldolgozásában könyörgésszerűen kezdődik a himnusz, azután vágtató futamok és megremegtető ütősök emlékeztetnek az Úr mindenhatóságára, majd ismét Papas meghatódott hangját halljuk: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” A szám instrumentális zárlata a Mester zsenialitását dicséri: az ismétlődő, egyre magabiztosabban szóló strófák a remény újjáéledését szimbolizálják. Nem kell vallásosnak lenni, hogy megérintsen bennünket a szám mélységes humánuma. Az album utolsó darabja az Asma Asmaton, egy újabb eredeti Vangelis kompozíció. Nem szégyellem leírni, az internet előtti időkben lényegében requiemnek képzeltem ezt a dalt, mintha az énekes egy elhunytat siratna. Nagyot tévedtem, a cím magyarra fordítva az Énekek Éneke. Azt hiszem, felesleges a dalhoz további magyarázat…
Az Odes elemzésekor nem méltattam Irene Papas énekét, ideje bepótolni a lemaradást. Papas természetesen színésznő, nem énekesnő, de véleményem szerint szenvedélyes alt hangja nagyon jól illik mind az Odes harcias-szomorkás dalaihoz, mind a Rapsodies himnuszaihoz. Az albumok egy-egy a cappella számában főszerepben is teljes zenei élményt nyújt. Az Asma Asmaton pedig szinte jutalomjáték számára, ahol színészi képességeit is megcsillogtathatja. (Papas egyébként 60 éves volt a Rapsodies megjelenésekor, és szerencsére még most is közöttünk van.)
A Rapsodies lett a Nemo stúdióban befejezett utolsó Vangelis album. 1987-ben a stúdió bezárt. A valószínűsíthető okok között említhető Vangelis új zenei rendszerének hordozhatósága (bővebben később), mely szükségtelenné tette a Nemo bérleti szerződésének megújítását; a Tűzszekerek címzenével kapcsolatos 1987-ben lezárult – megnyert – plágiumper okozta megrázkódtatás, esetleg magánéleti okok. Ami biztos, a stúdiónak helyet adó épületet 1987 után lebontották és a helyén lakóépületet húztak fel, de a rajongók továbbra is változatlan lelkesedéssel veszik kézbe a bűvös felirattal ellátott lemezeket: „Recorded at Nemo Studios, London”.
A Portraits a második (és azt hiszem utolsó) Vangelis lemez, ami a Deutsche Grammophone kiadásában jelent meg. A DG ezúttal biztosra ment, hiszen ez egy válogatás lemez, csupán két új számmal. Ezért a lemezről külön nem terveztem írni, csak majd az extra számokról. Egyébként a Warner is kiadott egy válogatás albumot, The Collection címmel, jóval azután, hogy szétváltak útjaik Vangelisszel. Arra az albumra is kerültek eredetileg a Universal, Warner és Sony által kiadott zenék egyaránt, ahogy az a Portraits vagy az Odyssey esetében is történt. Minden szám ragyogó minőségben szól, ahogy írod is, bár néhányat megrövidítettek, ahogy az lenni szokott a válogatásoknál.
P.S. Üdv Erdélyből, a Székelyföldről, csodaszép ez a vidék!
Soil Festivites: Szeretem ezt az albumot, bár kell egy hangulat, hogy ezt hallgassam. Tény, hogy a nagybetűs elektronikus zene, amit a Mester művel ezen az albumon. Több szakdolgozatom készítéséhez hozzájárult ez a lemez, mint háttérzene végtelenítve. :)
Mask: A See You Later mellett ezt az albumot se tudom hova tenni, bár a See You Laternél jobban szeretem és többször is hallgatom. Az elemzésed zseniális és most is fogom hallgatni a te értelmezésedet figyelembe véve.
Invisible Connections: Értelmezhetetlen, mint zene. Viszont ha belegondolok, hogy a Kagel: Exotica albumat is a Deutsche Grammophone-nál jelent meg, nem lepődtem meg. Gyűjtői pikantéria, hogy bekerült az album a 120 lemezes Deutsch Grammophone jubileumi kiadásba: https://www.discogs.com/release/16790811-Deutsche-Grammophon-DG-120-The-Anniversary-Edition Ha nyerek a totón, meg is veszem.
Imádom a The City albumot. Valami furcsa érzés tölt el, már ha csak rágondolok, főleg ha hallgatom. (Egy héten kétszer-háromszor meghallgatom. Konkrétan a hajnali munkába járásom soundtrack-je. Nagyon passzol az egész az ébredő Budapesthez is.)
Jó kis elemzés. Viszont meg vagyok győződve, hogy ezt én már olvastam pár éve (persze leszámítva a Mester halálához kapcsolódó részeket).
Nem tudom, fogsz-e írni külön a Portraits-ról, de kiadói szempontból nagyon érdekesnek tartom, hogy a Warner kirszakban született Polydor válogatás, de nem csak a kiadó saját jogán, hanem Vangelis közreműködésével, hiszen új verziók is vannak rajta és remastert is kapott - bárcsak így szólnának a Delectus remasterek is!
Rövid lesz ez az elemzés, mert nehezen tudnék az IC albumról mint zenéről írni, ahhoz – legalábbis az én ízlésem szerint – valami dallamnak, harmóniának, ritmusnak kéne lenni benne, viszont erről a lemezről inkább zörejek és légnyomás jutnak a fülünkbe. Ha valaki a Deutsche Grammophone label (a Polydor komolyzenei testvérkiadója) miatt vette meg a lemezt, abban bízhatott, hogy klasszikus kompozíciókat fog hallani, talán a Soil Festivities és a Mask stílusában; hát erről szó sincs. Kísérleti „zene” ez a javából, és nem igazán világos, hogy a kísérlet hová akart kilyukadni. Üzletileg értelmetlennek tűnik a Maskkal egyidőben kijönni egy másik lemezzel, úgyhogy a kisördög motoszkál az emberben, nem a Polydorral szembeni kötelezettséget próbált-e Vangelis letudni ezzel a munkával. Hasonló kérdés már a Beaubourgnál is felmerült, de arról tudható, hogy hetekig dolgozott rajta a Mester, próbálgatva új hangszerét, a CS-80-at. Az IC esetében el tudom képzelni, hogy órák alatt végzett az egésszel. A lemezborító tanúsága szerint ehhez még hangmérnökre sem volt szüksége.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam a Vangelis zenehallgatás paradoxona, hogy nem a legjobbnak gondolt lemezeit hallgatom a legtöbbet, azokról valahogy tudom hogy a századik meghallgatás után sem nő az ázsiójuk. Felülreprezentáltak viszont a gyengébbnek vélt lemezek, így azután az IC is időről időre bekerül a CD-lejátszóba. Ennek a lemeznek a bakelit változatát a megjelenés után nem sokkal, egy tűzforró nyári napon vettem meg – amikor vibrál a levegő, eltompulnak az érzékeink, lüktet a fülünk – hát ehhez a „thermo vision” feelinghez tényleg illik az IC, azóta is az ilyen hőhullámok az album újrahallgatásának kedvelt pillanatai, egy hűs szobában. 😊
Ennek az albumnak a Delectus féle újrakiadása azért érdekes, mert felcserélték rajta a számok sorrendjét. Az eredeti változaton tényleg furcsa volt, hogy a B oldal miért van két számra bontva, hiszen nem sok különbség hallható a két rész között. Arról viszont nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy az új sorrend helyes-e. A lemez egyetlen része, ahol tulajdonképpen zene szól és nem zörejek, a távoli robbanásokból álló, mély basszussal megtámogatott szakasz, az eredeti kiadás A oldalának végén, a Delectus CD legvégén. A három cím közül én leginkább ezt gondolnám Atom blaster-nek, akkor viszont a számok eredeti sorrendje jó, és csak a szakaszolás rossz, vagyis az eredeti A oldalon két szám hallható, az Invisible connections és az Atom blaster. Erre utal az is, hogy az eredeti lemez legvégén egyforma prüntyögésekkel ér véget az album (hasonlóan a Soil Festivities végén a három záróhanghoz), ez elég bevett szimfonikus zárlat. Amúgy nincs jelentősége.
Meg kell dicsérnem a lemez szép hőképes borítóját, ami hosszú ideje a laptopom háttérképe.
Úgy néz ki, jön egy 666 remaster. Philippe Colonna szerint "hamarosan", ld. a hozzászólásokat. Remélem, legalább a Lament-et felhangosítják rajta. A görög LP számok kiadása CD-n már a hab lenne a tortán.
Írásod is bizonyítja, a Mask is fantáziát mozgató hanganyag, de pont ezért (is) szeretem ezt a fajta zenét. Olyanok nekem, mint egy magával ragadó jó könyv, sok behelyettesítési fantázia lehetőséggel, hangulattól függően. Persze számít(hat) ha tudjuk az előzményeket, hogy éppen mi ihlette a szerzőt. (nálam Oldfield a Fő Mester,de természetesen Vangelis is Mesteri rangban van).
A Mask a kedvencem, olyan végig, ahogyan kezdődik is, ütős! 'Az első hangtól az utolsóig mindegyik tökéletes' album kategória nálam. Az a 10/10-es.
Nem akkor hallgattad sokat a Maskot amikor a Passuth könyvet olvastad? :)
Kevés konkrétat lehet olvasni az album koncepciójáról, én legalábbis nem találtam ilyet. A legtöbb, amit olvastam, hogy a Mask erős azték hatást mutat. Mivel nem ismerek semmilyen azték zenét (egyáltalán maradt fenn ilyen?), ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. :) A hátsó borítón tényleg ott a kétfejű azték kígyó, a többi már az én agyszüleményem.
Egészen döbbenetes a párhuzam! Annyira jól átélhető, hogy muszáj rákérdeznem, bár az elemzés elején magad is őszintén írtál róla: ez szubjektív, vagy valóban olvastál az album koncepciójáról valahol biztosat?
Vangelis újabb szimfonikus albuma, a Mask, fél évvel követte a Soil Festivitiest. Ez a második lemez, ahol Vangelis kórust alkalmaz, ezúttal az összes számban (az első a Heaven and Hell volt, tíz évvel korábban). Ismét az English Chamber Choir működik közre, Guy Protheroe vezetésével – egyébként nevesítetlenül, ez az apró infó valahogy lemaradt a borítóról. A 21 tagú kórus ezúttal is ismeretlen, egzotikus szöveget énekel, Vangelis vagy Protheroe kreálmányát; az ének nagyban emeli a zene drámaiságát. A hangszerelés talán még sosem volt ennyire makulátlanul tiszta. A Mask egyébként balettzenének indult, egy újabb Royal Ballett produkciónak, végül azonban normál stúdiólemez lett belőle. (Nincs köze az ugyancsak 1985-ben megjelent Mask filmhez.)
Az album tulajdonképpeni koncepciója homályba vész – egyúttal teret ad az egyéni értelmezéseknek. A maszk lehet az emberi színlelés metaforája, de ezzel csak kis lépést tettünk a dekódolás irányába. A lemezborítón látható primitív maszk (talán Vangelis gyűjteményéből) és a hátoldalon a híres azték mozaikkígyó (British Museum) már valamelyest orientál bennünket, de közelebbit azután tudunk mondani, ha meghallgattuk a lemezt. Tehát: az én értelmezésem szerint a Mask Mexikó meghódításának XVI. századi históriáját dolgozza fel. A zene 6 tétele párhuzamba állítható kedvelt olvasmányommal, Passuth László Esőisten siratja Mexikót című könyvével. Ilyenformán:
Movement 1 – Az emberáldozat. Tumultuózus jelenettel indul az album, egy fiatal lány azték rítus szerinti feláldozásával. A szám középrészében a lány utolsó énekét halljuk.
„Ebben a pillanatban megszólaltak a hangszerek. Trombiták verték fel az ünneplőket, utána kórusban felriadtak a kagylókürtök. A lányok kórusa kísérte a zenezajt. Így indultak meg, a hatalmas, külső lépcsőkön felfelé, körbetáncolva a menyasszonyt, aki nem láthatott semmit. Elérték a felső platót, s a hatalmas kőlap szegélyén arccal előre a napnak álltak a papok. A menyasszony feljutott a felső fokig, akkor négy fekete kar kinyúlt érte, a lányok kórusa felzengett diadalmasan, köntös reccsenése hallatszott, elfojtott sikoltás, a főpap kezében megvillant az obszidiánkés, s a következő percekben reszkető, verdeső szívet mutatott az ujjongó, örömittas sokaság felé.” (II/1.)
Movement 2 – A konkvisztádor csapat. Hernando Cortés elindul történelmi kalandjára maroknyi emberével, akik egyelőre inkább kíváncsian, semmint vérszomjasan hatolnak be az ismeretlen, rejtélyes Mexikóba. A tétel monoton ritmusa megidézi a kis csapat vonulását, a kórus a távolból kísér.
„Megindultunk... Eleinte csak fák voltak... aztán itt-ott egy elgurított, faragott kő, egy kis tisztás, oszlopokkal, néhánya kidűlve, ezen láttuk kifaragott istenek képét. Itt már leomlott falakon lábaltunk át, omladékokon, látni lehetett, beértünk a falak mögé. Mindnyájan keresztet vetettünk. Halott város, amint beleveszett az őserdőbe. A falak közül kihajt a gaz, ha lépni akar az ember, karddal kell tisztogatni az utat. Sehol teremtett lélek, mintha démonok jöttek volna, s elragadták volna az embereket...” (III/3.)
Movement 3 – Küzdelmes út az azték birodalom szívébe. Vészjósló, bővített kvart lépésekkel és földindulásszerű üstdobokkal kíséri a tétel Cortés egyre mohóbb seregének véráztatta útját, az ellenálló indiánok kegyetlen eltiprását, és az erőszak szüneteiben Mexikó egzotikus szépségének felvillanását.
„A spanyolok lépésről lépésre mentek előre, véres rést nyitva maguknak, de körös-körül belepte őket a sok-sok ezer harcosból álló, zajló nyilas, parittyás sokaság... Aztán az embermagas tengeritáblákkal elfedezett úthajlás mögül egyszerre mégis felharsant a megváltó trombitaszó… Tizenhat lovas rohan elő, kinyújtott dárdákkal, s szélvész gyorsaságával zuhannak neki a sokaságnak. Az indiánok nem láttak még sohasem lovat. Összenőtt szörnyek rohanták meg őket kimeresztett lándzsavéggel, dübörögtek, gázoltak, öldököltek.” (III/4.) „Az első lovas felért a homokbucka tetejére és kinyújtotta karját, mintha eksztázisban lenne. A kiaszott, kopár dombok láncolatán túl, ott, ahol felgombolyodik a szemhatár, hatalmas zöld csík sávosodott, buja, tropikus, örökzöld világ. Pálmák hosszú sora kísérte őket a friss, fiatal erdőig, banánfák lógatták le gyümölcsüket, hatalmas, emberhosszúságú páfrányok bólongtak feléjük.” (IV/3.) „A muskétás kezében eldördült a fegyver. Megszólaltak a trombiták, a legyezőformán előrenyomuló dárdák acélfeje beledöfött a sokaságba. Cholula rémnapja. Minden szörnyű ösztön egyszerre szabadult fel. Zsoldosok rohantak neki a bezárt ajtóknak, feltépték a templomszentélyeket, legurították a bálványok testét, hogy aranykapcsukat szedegessék, mások meg véres kézzel tépték ki a papok fülbevalóit, kardélre hányva a nekiiramodókat. Vér... vér... vér...” (IV/9.) „Egymást átölelték, úgy néztek le a messzeségbe. Minden anyag nélküli volt, ahogy úszott kék bárányfelhők alatt, havasi párában, városok, tornyok, falvak, csatornák, mintha színes sakktábla kockái nyelnék el a végtelen világot s rajtuk karcsú, tarka pillangók reppennének... Városok, melyeket hosszú fehér kősávok kötnek össze, körös-körül csillogó, azúrszínű víztükör, melynek tengerszélességű öblén egymással szemben ott terül el a két királyi város: Tenochtitlán és Tezcoco.” (IV/11.)
Movement 4 – Vidéki életkép. Azték emberek énekszó mellett kukoricát törnek, ünnepre készülnek. Nagyon hangulatos az ütőhangszerek szerepeltetése a számban.
„A falvak népe áll hozzá legközelebb. Kisvárosok népe, a maguk zárt, töretlen kis világában, őket nem vetette ki sarkaiból a világrengés, vetik földjeiket, kúszik a bab, törik a tengerit, locsolják a kakaóföldeket.” (VI.) Ének: „Még végigsiklik kezem a mély, zengő húron, hogy kísérje hangomat, amikor egyedül, távolon énekelek és kérlek: táncolj rá, virágaimba beburkolva, a Föld Nagy Szellemének istenképmása előtt…” (IV/25.)
Movement 5 – Tenochtitlán bukása. Cortés serege elvágja a tóra épült fővárosba vezető töltéseket. Szórványos harcok után éhínség és dögvész üti fel fejét a lezárt városban. Az aztékok utolsó, kétségbeesett vízi kitörési kísérlete kudarcot vall. A szám mozgalmasságát emeli a gyors sequencer alap és a kórus izgatott éneke.
„Már negyvened napja, mint fáradt madarak, úgy zuhannak vissza a bezárt város falától. Kard és muskéta helyett ásó és lapát töri fel tenyerüket. Azték harcost alig látnak. Zsilipek, csatornák, szabad zúgók ellen folyik a harc, házakat bontanak, amint fekete lépésük előredöng, úgy zuhannak le a vasrudak, szétverik paloták könnyű téglafalát, száz és száz kéz egyengeti, tövig rombolják, földdel teszik egyenlővé a templomokat, s a kő, tégla, malter dübörögve esik bele a csatornákba. Három oldalról bomlasztják, rombolják, sorvasztják a királyi Mexikót.” (V/7.) „A vízfelületen először egy sajka tűnt fel, utána egyre több, mintha végtelen bőgésű arzenál öntené a vízre naszádjait. Már ezrével nyüzsögtek, még lőtávolon kívül, színes foltok buktak elő, harci rendben, tolldíszekkel, mintha nem lett volna ostrom és nem lenne végveszély... A mozsár beledörren a pirogák kellős közepébe, reccsenés, piros vérfolt, néhány kalimpáló figura, a tó vize megfodrosodik… Az ágyúk közvetlen közelből dörögték el utolsó szavukat, a számszeríj vesszője eleven testbe talált, az indiánok üvöltő kórusa betemette a tófelületet, s visszhangzott a víz hátán, végig a partokon át.” (V/9.)
Movement 6 – Cortés emlékezik. A meghódított Mexikó igazgatásába és a hatalmi intrikákba belefáradt Cortés Spanyolországba vonul vissza, ahol La Rabida kolostorában lelkiismeretével viaskodva felidézi a hódítás eseményeit és az indiánok sorsát. Az album legcsendesebb, elmélkedő száma szól.
„Vajon ma még egyszer ezt tenné-e? Lehet, hogy ezer és ezer és még sokkal több élet terheli a lelkét… Már tudta, hogy mindenért számolni kell. Mindenért egyszerre... – Napok múltak. A visszavonuló hagyta nőni gondozatlanul szakállát, deszkán aludt, s a harmadrendesek kemény, durva köntösét viselte, böjtös kenyérrel és eleséggel. Reggel hallgatta egy szigorú atya exhortatióját, olvasta a homíliákat, megfejtette a feladványt, mely aznapra rendeltetett. Mintha a burok olvadozni kezdett volna. Mintha minden nappal, minden órával valami lehámlott volna, a csend, ennyi zaj, ennyi mozgás, ennyi vér és irtózat után, mint gyógyító csodabalzsam; egyszerű csend, ez vette körül és gyógyította.” (VI.)
Természetesen a fenti értelmezés pusztán magánvélemény, kíváncsian várom a Ti meglátásotokat. Vajon Vangelist foglalkoztatta-e az aztékok történelme – ki tudná biztosan megmondani? Mindenesetre nem járhatunk messze az igazságtól, ha a drámai jelenetekben gazdag, emitt bőszen hömpölygő, másutt líraian megformált, egzotikus zenét valami távoli, nagyszabású eseménnyel társítjuk. Végsősoron igaz: a spanyol konvisztádorok a keresztény hit terjesztésének maszkja mögött saját, nagyon is evilági szándékaikat követték, amelyek végül egy civilizáció elpusztításához vezettek.
A Mask Hernando Cortés születésének ötszázadik évfordulóján jelent meg.
1984. Vangelis tarsolyában számos olyan zene van, aminek közönségsikere borítékolható lenne. Ott van a népszerű Bounty filmhez írt vadonatúj score, azután az újabb Rossif dokumentumfilm, a Sauvage et beau muzsikája. Kereskedelmi forgalomba hozhatná a limitált szériás Silent Portraits fotóalbumhoz készített zenét, és persze visszamenőleg megjelentethetné a Missing vagy a Blade Runner film sokak által várt soundtrack-jét. (E sorok írója persze mit sem tud akkoriban ezekről, és éppen elhatározza, hogy elkezdi gyűjteni a Vangelis lemezeket.) De Vangelis a maga útját járja, és ez az út most a korábbinál is szimfonikusabb irányba fordul. Ennek jelei az ebben az időszakban komponált balettzenék – R.B. Sque, Modern Prometheus, Beauty and the Beast – amiket talán sosem fogunk tudni hivatalos kiadásban meghallgatni. Ami megjelent: a Nemo stúdióban felvett utolsó négy lemez – az életmű 6. csoportja – komolyzenei ihletésű. Elfogynak a slágerszerű témák – olyannyira, hogy a válogatás lemezeken egyetlen számot sem találunk ebből a csoportból, és természetesen kislemezek sem népszerűsítik az albumokat. A hangszerelés megváltozik, a sequencerek és dobgépek pihenőt kapnak, ünnepélyes pergő- és üstdobok kerülnek előtérbe. Az analóg mellett digitális szintetizátorok és samplerek jelennek meg. A zenei témákhoz nem kapunk sok támpontot: két lemezen „tételek” szerepelnek a szokásos címek helyett, a lemezek füzet nélkül jelennek meg, a borítókon csak a minimális információt látjuk. Vangelis befelé fordul, a saját múzsáját követve céloz meg eddig feltérképezetlen területeket.
’84 szeptemberben jelent meg a Soil Festivities, borítóján egy sárgaszegélyű csíkbogár fényképével. Négy év óta ez volt Vangelis első szólólemeze, ami nem filmhez készült. Hallgassuk Vangelis visszatekintését az album keletkezésére (ld. Delectus): „Kisfiú koromban a kertünkben órákon keresztül figyeltem, hogy mi történik a föld fölött és alatt. Nagyon elbűvölőnek találtam. Csodálatos volt nézni a kis lények mozgását, a hangyák vonulását, a virágok növekedését, a reggeli harmatcseppeket a leveleken, az esőt, amitől a fű megnőtt és zöldebb lett, és így tovább. Ezeket az emlékeket megőriztem az évek során, és talán ez volt a fő ok, amiért megalkottam ezt a zenét.” A borító hátoldalán levő kis képeken mindenféle ízeltlábúakat, férgeket, növénykezdeményeket szemlélhetünk, a legutolsó képen pedig a Földet látjuk a Holdról nézve, kozmikus perspektívába helyezve a zenét.
A lemez legtöbb számát (1, 2, 4) egy repetitív „continuo” tartja mozgásban. A hallgatói értékelések általában a 18 perces első tételt emelik ki, mint a lemez csúcspontját; itt valóban teljesen elmerülhetünk a természet szemlélésében, hallunk mennydörgést és esőt (Emulatorral samplerezve), és egy változatos szimfonikus költeményt, szintetizátoron előadva. Elektronikus effekteket illetve dobot nem használ a Mester, viszont akusztikus ütőhangszereket igen. A hangzás melegségét néhol fagott-futamok fokozzák. (Csak zárójelben említem a Delectus kiadás kontárságát, a Movement 1 megrövidítését egy perccel. Ejnye…) Hasonló, szemlélődő stílusban folytatódik a lemez a második tétellel. A harmadik szám meglehetősen vehemens, sok ütőhangszerrel, a negyedik viszont – a kedvencem – szinte melankolikus/hipnotikus. Végül az ötödik tétel hangulata ujjongó, ünnepi, hűen az album címéhez. Kis érdekesség, hogy eredetileg e tétel zárlata külön tételként szerepelt volna, ennek látható nyoma a hátsó borítón a vessző a Movement 5 után, és a kihagyott hely a Movement 6-nak.
Nyilvánvaló, hogy a Soil Festivities nem egy kommersz lemeznek készült. Vangelis szerint: „Zenét akartam csinálni, nem pedig milliós példányszámban eladott lemezt. Egyébként sem garantálható egy album sikere… ha jobban a közönség kedvére próbálnék tenni, az sem garantálná az üzleti sikert.” Ezzel egyetérthetünk. Mégis, a különféle értékeléseket olvasva úgy tűnik, szinte közmegegyezés alakult ki arról, hogy a Soil Festivities a Mester egyik legeredetibb alkotása, a rajongók egyik kedvence. Bekuckózáshoz, olvasáshoz, elmélyüléshez nehezen tudnék megfelelőbb Vangelis zenét ajánlani. Sőt, még egy korabeli Vangelis interjú háttérzenéjeként is tökéletes (ld. Denon fórumtársunk 2812-es postját) 😊
Gyönyörű, igényes az egész box. Megérte egy évet várni, ha az kellett ehhez, hogy ne egy összecsapott valami legyen.
A "könyvjelző" hatalmas, igaz az keménykötésű album is. Nagyon tetszik, hogy a doboz belseje is nyomtatva van és nem csak sima, üres fehér.
Az aláírás szinte biztos, hogy valamilyen pecséttel készül. De nekem az így is csak bónusz, mivel már akkor megrendeltem (2021.07.30.), amikor még szó nem volt aláírásról.
Szerintem ténylegesen talán csak a Rosetta van aláírva kézzel, mivel az 100 darabos limitált volt, így az esetben sokkal reálisabb, hogy egyesével aláírta a Mester.
Jarre aláírta egyenként az Electronica boxokat (mondjuk Jarre egy tizessel fiatalabb volt, meg talán csak 1000 vagy 1500 Electronica box van - én ezt is ugrottam)
Elvileg meghozta a postás, szóval délután megnézem.
Direkt nem mentem fel semmi fórumra, FB-re, hogy ne lássam a fotókat a kinyitott box-ról.
Nem is értem, minek kellett ezt a "hand-signed" dolgot erőltetni (vagyis nyilván tudom: marketing, pénz, stb.), főleg úgy, hogy a Mester halála után egy-másfél héttel jött az e-mail, hogy "hand-signed" lesz...persze gondoltam, hogy amúgy se a megjelenés előtt egy hónappal írná alá, szóval reménykedtem, hogy ez már tényleg alá volt írva, de ha ezt tényleg csak rányomtatták, ez így annyira undorító...de hát mi nem az?...főleg a zeneipar...
Mondjuk, nekem van 3 aláírt kiadvány (nem, sajnos egyiket se nekem írta alá, kézfogás keretében :D ), így annyira nem fontos nekem, de ez a kvázi átverés egy rakat pénzért több, mint bosszantó.
Ha jól értettem, akkor ezek olyan bélyegzővel készültek, amit a limitált nyomás után megsemmisítenek, tehát valamennyire egyedi a dolog, de messze nem úgy, ahogyan az inkább lehetne - vagy lehetett volna.
Én is teljesen megértelek, tudom, hogy nagy Vangelis-gyűjtő vagy, de nálam biztosan csak a polcon porosodna. Azért meg nem veszem meg, mint sok geciállat, hogy aztán többszörös áron eladjam.
Meg az a bajom, hogy én sok minden mást is gyűjtök, most éppen Bernstein meg Karajan DVDkre meg Blu-Ray-ekre vagyok ráálva, meg elkezdtem szemezgetni a 4Ks lemezekkel meg egy Reavon UBR-X200ra próbálom rábeszélni magam már vagy fél éve...
Igen, 15.000 a VÁM, ami ugye "csak" 27 % ÁFA, mert VÁM igazából még nincs is 150 euró alatt + 4.000 a DHL-nek, hogy ő megelőlegezi.
Szóval igen: Magyarország előre megy? Nem, hátra!
Megértem az álláspontod, ha ez egy Jean-Michel Jarre, vagy Kraftwerk box lenne biztos nem vettem volna meg ennyiért. De mivel már kvázi "csak" Vangelis-t gyűjtök, az egy must-have darab, akár aláírva, akár nem. Kíváncsi leszek, mikor kerülnek fel e-bay-re, majd 1000+ fontokért, olyanoktól, akik csak azért vették meg, hogy nyerészkedjenek kicsit.
Erősen gondolkodtam még tavaly év vége felé, hogy visszamondom és majd megrendelem egy EU-s kereskedőtől, de féltem attól, hogy megrendelem és beközli, hogy mégse tudja szállítani, az offical store-ban meg elfogy. (Főleg, így hogy 2.000 db-s limitált.)
