Templomokba menet egyre több ördögöcskét látok. Ismételten meglepnek, nem tűnt fel, hogy milyen számosan vannak. Kőördögöcskék. Kígyók. Nem a kételkedésre inspirálnak. Tagadását erősítik annak, mit valaha is istenről gondoltam. Így hát jobb híján sokadszorra az Evangélium. És néhány tisztának tűnő könyv. De leginkább az embereket figyelem.
Weil egyébkét pontosan ezt mondja nem? Isten kötelet bocsát a viharos tenger fölé, melyet megragadhatsz... ki persze nem tudsz mászni, de már van egy stabil pontod...
Volt-e híd? - ezt sose mertem volna kérdezni. Mindenki mindig kész tényként kezeli ezt, ugyanis.
Felégetés. Leginkább erre gondolunk.
Patakra épített ház? - hasonlóról hallottam.
Kopáncsi képtelen szembenézni ezekkel a kérdésekkel. Engedelmeddel nem is firtatja.
Végül is. Mi közöm a hidakhoz? Nem igaz? Bár nem akarok nullázni.
Úgy érzem, most, hogy majd Isten épít egyet és átjön át Ő hozzám, ha van és szükségét érzi. Ha nem, hát nem. Nincs harag. Marad az Evangélium, csak úgy. Talán nem kéne ezért sem foglalkoznom tovább az egésszel.
S elviheti-e a kiáradt patak a hidat? Volt híd? És ha volt nem inkább magunk égettük fel? Vagy lehet, hogy megálltunk rajta házat építeni?
(van néha Henoch, nereusz, csak ritkán - úőgy alakult a beosztása, hogy már csak öt napot dolgozik egy hónapban, másrészt a munkahelyén is nagy a felfordulás a net körül, hol van, hol nincs...)
De akkor hol van Henoch, hogy történjünk is, ne csak történeteket mesélgessünk?
Te láttad mostanában, kedves Kopancsi?
Magyarul, németül elolvastam miatta az összes H. Hessét.
Jó, itt egyelőre megállok. Hisz' a Te nyelveden még nem értek. Meglepődtem kissé, mikor a városról írt beszélgetésetekben a napokban éppen Navarrai Margitra hivatkoztál. (De talán állt amit írtál.) Úgy emlékszem - de javíts ki, ha rosszul írom -, hogy a történetek akkor keletkeznek, mikor az eső miatt kiáradt patak járhatatlanná teszi a hidat a város felé. Eső, kiáradt patak, híd. Attól tartok, hogy az az egyetlen, utolsó hídat elvitte a víz és egyre inkább kifogyunk a szórakoztató történetekből. Ezt pedig nem szépen csillingelő búcsúszónak szánom, hanem egyre jobban így látom, érzem.
Világos. De olyan világos, hogy most nem is tudok prizmát tenni, szűröket rakosgatni, hogy bontsam ezt a világosságot. Nem is egészen fényszerű. De semmi misztika nincs benne. A nő kis melege is hozzátartozik. Meg a káposztaleves gőze-illata. Minden, amit szeretsz. S így nyilván kapcsolatban azzal, amit nem szeretsz. Az sem egészen biztos, hogy Szent Pál erről a szeretetről beszélt. Ő beszélt valamiről, ami megrendítette. S az olvasóit ma is megrendíti. Szóval irodalom. Ez egészen közönséges dolog. Nem is érdemes beszélni róla. Bele fogsz érni, kedves Kopancsi. Nincs is más választásod.
Nincs közepe? Meglehet. A létezők leglétezőbbje sem lehet hibátlan, amennyiben hiba, hogy ami mindenütt van, annak nincs centruma. Vajon Istenre is ugyanazt mondanánk? Mert az ő centrumáról is bajos beszélni.
De így közép nélkül is nagyon jól elszabályoz bennünket. A gyereket nem kell szeretni, de olyannak teremtődött, hogy ne lehessen nem szeretni. Az apát, anyát már kimondottan törvény rendeli szeretni, mivel az élet végén már nem vagyunk túl szeretetreméltóak. Az ősöket azért kell szeretni, mert ők már szerettek bennünket, s talán most is akad egy-két kedves ötletük az életünkhöz, ha figyelünk az ő elmúlt életükre. A szeretetmegmaradás elve.
:))
Kiválóan megállja a helyét amit írsz. Szép. És talán erre is rá merem mondani, hogy "érteni vélem". Vitathatlanul megállja a helyét minden sorod.
Valami - nekem - mégis hiányzik belőle. Olyan, mintha pont a közepe, azaz lényege eltűnt volna -, valahol. Persze, hogy "mi az ami hiányzik?", nem tudnám megfogalmazni. Ezért is kérem, hogy ne neheztelj rám meg a zagyva "kritikámért".
Nem akarok nagy szavakat használni, de azt hiszem kapisgálom, hogy miről lehet szó.
Ott van a szemünk előtt, épp' hogy ki nem veri. Nem vallás, nem filozófia, maga a bölcsesség, nem anyag, nem démon, nem ismeret, nem vallás. Egyszerűen szeretetről van szó. Pólusa sincs, mint a preszókratikusoknál. Weil is érezte, Hesse is, Hamvas is. Lehet, hogy túlszövegezték? Nem tudni.
Köszönöm szépen. Nem tudtam rá igazából semmit sem válaszolni, annyira ül amit írsz.
Próbáltam másképpen keresni a választ. Hol ha nem a "Miatyánkban"? Elolvastam, mit ír Weil (Fohászok, Vallomások, Vigila kiadó), de nem mondanám, hogy tudok hozzá mit írni. Weil topichoz pedig igazán nem méltó, hogy csevegve-habratyoljak, mint az indexen levezetésként szoktam. Ezért maradtam csöndben.
Furcsa az a Weil-féle "Miatyánk". Mindenesetre elmentem a templomba a munkaszüneti napok alatt. Találtam is csöndet ott. Olyan Weil-féle, mondatok utáni csöndet.
Érteni véltem én is... ám elmerengve rajta(akárcsak Te), vitatkoznék itt most egy cseppet Weillel... Az ember anyaggá válik a sorscsapások és a kimerültség révén? Inkább az emberi anyag démonizálódik (ha ellenállunk és átkozódunk), vagy tesz szellemivé (de rossz szó ide), és ezáltal közelebb visz Istenhez...
A közelgő „halottak napja” előtt olvasom Weil-t a Jegyzetfüzet, Visszateremtés fejezetében.
A katolikusok áldozása. Isten nem csupán egyszer testesült meg, hanem minden nap anyaggá lesz, hogy átadja magát az embernek, aki elfogyasztja. Megfordítva, a kimerültség, a sorscsapások, a halál révén az ember is anyaggá válik, és Isten elfogyasztja őt. Hogyan is utasíthatnánk vissza ezt a kölcsönösséget?
Szép. És érteni vélem. De őszintén nem tudom átélni. Weil talán ezért még hitelesebb nekem.
Kedves Topicgazda! Bocsáss meg az elmerengésért.
Visszateremtés.
Persze hogy járt, de ez nem a vízről szól, hanem a testsúlyról... a szidhik - a tudat megvalósításával együttjáró különleges képességek egyike, hogy roppant könnyűvé tud válni az illető, akar. (Patandzsali jóga-szútrája, Narópa hat jógája, stb...)
Erről a víz-dologról: szerintem a víz mint hasonlat arra szolgál mindenhol, hogy a tudat tökéletes állapotát leírja. Ez egy eléggé jó párhuzam rá, a megvilágosodott tudat olyan, mint a víz: szabad, kötetlen, formátlan, nem merev, nem osztható részekre, stb. Másik jó párhuzam a levegő, a szél, illetve a végső párhuzam a tér.
- Tao Te King: a legfőbb jó a vízhez hasonló
- Japán: a Zen szerzetesek neve unszui: szél és víz. A szerzetes tudata tiszta és szabad, mint a szél és a víz...
- Jézus: újjászületés víztől és lélektől, na ezt én úgy értelmezem, hogy amikora lélek (tudat) olyanná válik, mint a víz. Ezt erősíti meg, amit utána mond (Jn. 3:8) : az újjászületett ember olyan, mint a szél, nem tudod honnan jön és hova tart, csak a zúgását hallod...
Simone szerintem magasan a legspirituálisabb gondolkodó - bár... ami spirituális, az tapasztalat, nem gondolat... - volt a XX. századi európai kultúrkörben, még Alan Watts sem ért a nyomába. Két idézet tőle:
"A felületességből fel nem ébredt emberek között a nem hívőknek van igaza a hívőkkel szemben."
"Az ellentmondásosság az igazság megkülönböztető jegye."
Az ortodox vallásnak a világa, szvsz., nem nagyon érintette Simone Weilt.
Vagy csak én nem tudok róla.
De nem szégyellem, ha valaki felvilágosít erről.
Egyrészt azért kotyogok bele, mert tetszik a topic, s mivel régen történt az utolsó hozzászólás, nehéz megtalálni...
Másrészt szeretném ajánlani a
http://www.uniworld.hu/vt/valltort/index.htm
címet. Itt Horváth Pálnak egy vallástörténeti áttekintője olvasható, ami - a téma nagyságából következően - elég vázlatos, ám lényegretörő, érthető, s (nem utolsósorban) korrekt és tárgyilagos. Úgy érzem, nyújthat némi választ pár itt felmerült kérdésre(pl. az ortodoxiával kapcsolatban), s jobb eredetiben olvasni, mintha én idézgetnék ide...
(Jól tagolt szöveg, nem kell tőle félni.)
