VDGG athéni koncert hivatalosan is cancelled, és hát nem nehéz megjósolni, hogy aki esetleg a krakkói, varsói előadásra készült, annak sem lesz gondja a szállásfoglalással...
Meglepően jó az új Pendragon. Azért meglepő, mert a két megelőző sorlemez, a Passion és az amúgy a banda történetének szerintem legjobb borítóképével bíró Men Who Climb Mountains elég közepesek lettek, és így már igazából lemondtam arról, hogy születnek még Masquerade-, Not of This World-, vagy Believe-szintű albumok. Márpedig a Love over Fear mintha lenne olyan jó, mint azok.
Ami egyébként a Passiont illeti, az azt megelőző Pure-rel kimondottan karcossá váló banda itt már valahogy kifutott az ötletekből: maradt a keménység, ám az inspiráció elszállt, aminek egyik ékes példája a szükségtelenül hosszúra nyújtott Empathy. Az egyetlen igazán jó dal innen a This Green and Pleasant Land, nem véletlenül játsszák azóta is a koncerteken.
A korábbi, kevésbé karcos hangzáshoz visszatérő Men Who Climb dalai pedig éppenséggel nem rosszak, egyik sem az – pláne nem a szövegeik -, csak olyan nagyon jellegtelenek; pont ezért nehezen is adta meg magát az album. A dalok egyszerűen nem elég karakteresek, nincsenek átütő dallamok sem, megy az egyik szám a másik után anélkül, hogy felkapnám a fejem, vagy eleve, hogy figyelnék rá (talán az In Bardo kivétel, a nagyrészét kitevő, pazar hangszeres szólói okán)…
A Love over Fear más. Hangzásban ugyanaz, mint az elődje, ám az egyes dalok nagyon is karakteresek és melodikusak. Majdnem úgy, mint a Masquerade-en, bár ott több a nagyív és az epikusság. Itt viszont ritkán ugyan, ám van mellotron, amit mintha először hallanék a Pendragontól… A tízből nyolc dal változó mértékben, de erős, a maradék kettő közül a lassú Starfish and the Moon szerintem szimplán unalmas, a még csendesebb Whirlwind pedig a Pendragon utóbbi mondjuk negyedszázadának legkevésbé sikerült sorlemezes szerzeménye: az ilyen dal utoljára a kilencvenes évek eleji George Michaelnek állt jól, de talán még neki sem…
Mindenesetre a többi dal nagyon rendben van: az eleve izgalmas Everything Nolan szokatlan hangszíneitől igazán emlékezetes, a lassan építkező Truth and Lies katartikus, a 360 Degrees dögös folkrockja amenyire szokatlan tőlük, annyira jó, a Soul and the Sea-ben a témaváltások tetszenek igazán… Az igen progos Eternal Light az album talán legjobbja, a Water a Truth and Lies-hoz hasonlóan építkezik, az ismét jó komplex Who Really Are We a bőven adagolt mellotron mellett is nagyon tipikusan Pendragon, a záró Afraid of Everything pedig egy igen izgalmas mini-epikusság.
Köszi az ajánlást, csak most jutottam el odáig, hogy meghallgassam, jobb később, mint soha. Eddig nem ismertem őket, de jónak tűnik. Találtam is egy dupla DVD-t a 2008-as londoni koncertjükről a kedvenc ruszki oldalamon, egyelőre azonban senki nem hajlandó beállni a seedelésbe. :) Addig maradnak a sorlemezek, abból sincs kevés, úgy látom.
Köszönöm a részletes elemzést, ami kellőképpen felkeltette az amúgy lanyhuló figyelmemet a csapattal kapcsolatban. A Karácsony a Grand Tour csodáival telt, Pantheon nyűgözött le a legjobban.
A segítségeteket kérném: egy jóbarátom nagy norvég metál rajongó, és ôt húztam karácsonyra. Gondoltam valami ezzel kapcsolatos könyvet vennék neki (akár angolt is), de full analfabéta vagyok a témában. Lenne tippetek? Ha esetleg rossz helyen járok és van kifejezetten ilyen jellegû topik akkor köszi ha útba igazítotok.
A 2017-es Grimspound Big Big Traines mércével szerintem nem igazán erős anyag. Az a nagy baja, hogy középtájt eléggé leül, amiből aztán túlságosan sok idő után tápászkodik fel igazán. Pedig az album az ütős Brave Captainnel valami eszement jól indít: a banda összes kevésbé komplikált, könnyen emészthető dala között a korábbi Judas Unrepentanttel együtt az élen van.
Az instrumentális, izgalmas On the Racing Line is még nagyon rendben van. A rákövetkező, szintén elég jó Experimental Gentlemen utolsó harmada viszont már egy teljességgel feleslegesen odaragasztott, lelassult és jellegtelen téma, és ez az érdektelen lassúság a Meadowlandet is végig jellemzi. A következő Grimspound, még ha idővel kicsit be is gyorsul, viszi tovább ezt a mélázós hangulatot és totálisan izgalommentes igényességet.
A The Ivy Gate-ben igazi felüdülés a részben női vokál: tulajdonképpen bárki énekével ugyanígy ítélném meg, aki nem az amúgy egy idő után könnyen unalmassá válni tudó Longdon. És a dal közepén végre felébred a jó Nick is, így a Brave Captain után majd fél órával végre ismét dögössé válik az album… Mint számtalansok más esetben, a lemez legjobbja itt is a leghosszabb nóta, a jó negyedórás A Mead Hall in Winter: hosszának megfelelően kellően összetett, melodikus, dinamikus, mélységet és katarzist is hozó, kifejezetten izgalmas szintitémákkal operáló, roppant élvezetes prog.
A záró As the Crow Flies is egyértelműen az album jobbjai között van: izgalmas és katartikus, és mint az Ivy-ben, jócskán hozzáad az énekes duó-jelleg.
Részben sorlemez az ugyenebben évben kijött The Second Brightest Star; a tíz trackből nyolc dal olyan új szerzemény, melyek ezért vagy azért nem fértek fel az előző két albumra, a maradék kettő pedig szerintem teljesen felesleges, hiszen – egy háromperces instrumentális kivételtől (Turner on the Thames) eltekintve - csupán annyiról van szó, hogy a Folklore és a Grimspound pár dalát alig érzékelhetően újrahangszerelték, majd egymáshoz ragasztották.
Ami az új, eddig kiadatlan nótákat illeti, az első, az albumcímadó egy gyönyörű ívű és igen jó dal, mind közül egyértelműen a legjobb: lassan hömpölyög, a hosszú, melodikus felvezető után a remek gitárszólós téma visszafogottságában is katartikus, majd a végére rövid időre visszatér a kezdeti mély nyugalom. Tényleg mintaszerű. A dalt jól ellenpontozza a rákövetkező hangulatos és sodró folkrock, a Haymaking. A Skylon egy középtempós, közepesen dinamikus és közepesen izgalmas, tipikus BBT.
Az ének nélküli London Stone rövid és akusztikus, és mint ilyen, egész tetszetős. Az énekes-zongorás The Passing Widow szép és dallamos, ám ezzel már sajnos teljesen le is ül a lemez, amit a rákövetkező, és szintén inkább melankolikus hangvételű The Leaden Stour csak lassan old fel. A jó 7 perces dal mindazonáltal egy idő után felpörög, és nagyon jól áll neki a kürt és a kornett, ám az utolsó egy-két percére érthetetlenül elmélázik, ami azért is baj, mert a következő, instrumentális és jellegtelen Terra Australis Incognita továbbviszi ezt a melankolikus hangulatot… Az utolsó The Gentlemen’s Reprise egy tempóváltós, erősen basszusvezérelt, majdnem instrumentális szerzemény: nem rossz, viszont olyan tipikusan bónuszdal.
Végül az idei Grand Tour. Azzal együtt, hogy cseppet sem bánnám, ha kicsit lassítanának, és ritkítanák a lemezmegjelenéseket, szóval ezzel együtt örülök, hogy megjelent. Végre valami kicsit más, mint az előző három sorlemez! Jóllehet a már megszokott módon dugig van az igen sajátos BBT-s ízt adó fúvósokkal és vonósokkal, mégis kevesebb benne a folk-jelleg, és több a dög is, az izgalom is. Nincs benne túlzott belassulás, leülés, van viszont újra sok kiszámíthatatlanság és karakteresség. A Grand Tour a két English Electric óta a legjobb anyag.
Jó a rövid felvezető Novum Organum, és jó, mert rájuk nagyon kevéssé jellemző a rockosan tempós, és a hátterében szinte folyamatos mellotronnal szóló Alive.
Az alaptempó a szintén atipikus The Florentine-ban is kitart: a dalon végighúzódó akusztikusgitár-alapra igen élvezetesen csatlakoznak a szinti-, gitár- és hegedűszólók, és persze mint mindig, az ütem- és ritmusváltások itt is kifejezetten izgalmassá teszik a nótát. A következő, jó 13 perces Roman Stone az album szerintem legkevésbé erős dala: a szokásos zenei finomságok ide vagy oda, szakasztott mása az előző három album bármelyik alapvetően középtempós, ám időnként felpörgő és lelassuló, már unásig ismert hangzású szerzeményének.
Ismét egy üdítő darab a jó Nick által szerzett instrumentális Pantheon. Bitang élvezetes progrock, nem meglepően bitang ritmusokkal és ritmusváltásokkal: roppant érdekes, mert míg egészében nagyon nem tipikus BBT, addig részleteiben, hangzásvilágában nagyon is az.
A mérsékelten izgalmas Theodora… a Roman Stone-hoz hasonlóan szintén nem váltja meg a világot, ám a dinamikus, zongorás és akusztikus alap, illetve a végefelé becsatlakozó Sjöblom – nem túl érdekes, de legalább Longdonétól eltérő - szólóvokálja szerencsére bőven elegek ahhoz, hogy a dal egy pillanatra se váljon lapossá.
A 14 és fél perces, többtételes és igen melodikus Ariel egy sűrű hangulat-, ütem- és ritmusváltásokkal tarkított, katarzist is hozó kitűnő progrock, amit a dal második felében szinte folyamatosan játszó szólógitár különösen markánssá tesz. Az album szerintem legjobbja mindazonáltal a gyönyörűen építkező, szintén epikus, 14 perces Voyager: főbb jellemzőit tekintve hasonló az Arielhez, több viszont talán az ötlet, és szélesebb a témák és tempók dinamikai tartománya. A szintúgy többtételes dal kvázi zenei csúcspontja (Grand Finale) pedig a szinti- és gitárszólóival, illetve azok sajnos rövidke, ám parádés összjátékával egyenesen a Genesis legragyogóbb pillanatait idézi.
Végezetül a szintén igen erős Homesong, egy ötperces, tempósan indító, majd amolyan klasszikus, középtempós progrockba váltó, befejező-lezáró darabként tökéletes dal.
Nem tudom, hogy mit isznak Nichollsék, várható volt, hogy a Resistance sem lesz csalódás, de ez 5 hallgatás után egyszerűen zseniális. Nesze neked neoprog.
Az új, idén megjelent Nad Sylvan-album (The Regal Bastard) kapcsán támadt pár gondolatom. Szerintem fura, hogy a jó Nadről mennyire nem esik szó, bárhol ahol járok prog-ügyben, mármint akár online, akár koncerteken, fesztiválokon, hogy mennyire nincs visszhangja szinte semminek, amit csinál. (Mindebből az egyedüli kivétel a Genesis Revisited, ám ott ő ugye kvázi-frontemberként is csupán mellékszereplő). De a progarchives szavazóközönsége is kábé így van ezzel, Sylvan mostani szólódolgait durva átlagban százan, ha értékelik (bármilyen pontszámmal is), és a jóval inkább Stolt-, mint Sylvan-projekt Agents of Mercy-albumokat is csak minimálisan többen. Pedig a zenéjének minősége jellemzően simán ott van, ahol a TFK-é, a Spock’s Beardé (a valamennyi zenei hasonlatosság okán mondom pont őket), azok mégis nagyságrendekkel több figyelmet kapnak. És az is fura nekem, hogy a Hackett- és Genesis Revisited-turnék sem billentették ki Nadet ebből a szerintem méltatlan félhomályból.
Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a kilencvenes évekbeli-kétezres eleji szólóalbumai valóban olyan rosszak, vagyis talán nagyon érdektelenek, ahogy ez a PA-ból lejön, és ez az elkönyveltség máig kitart; nem tudom, mert azokat nem ismerem.
A 2008-as Unifaun-albumot viszont már igen, és annak a PA-os kritikáit is: szegény Nad szerintem igazságtalanul kapja érte az ívet, hogyaszongya nagyon igyekszik a hetvenes Genesis modorában alkotni, mégis még csak meg sem közelíti azt a szintet, vagy hogy van pár „popdal” is az albumon, ami szintén nem jó, mert csak. Az jön le nekem, hogy ezek az arcok sokkal jobban értékelik a cover bandeket, pl. The Musical Box, méghozzá valami olyasmi alapon, hogy – zéró mennyiségű saját ötlet ide vagy oda - azok legalább nem „lopnak”, nem próbálnak saját név alatt idegen tollakkal ékeskedni. Szerintem rosszul állnak hozzá. A kéttagú és egyalbumos Unifaun eleve olyasmi céllal hozta össze a lemezt, hogy az kvázi egy annakidején elveszett, ám most előkerült, későhetvenes Genesis-albumnak is tűnhessen. Szerintem nagyrészt tűnik is, ahogy mondjuk a The Watch első egy-két albuma is a Gabrieles Genesis örökségét gondolja tovább (vagy hozza vissza valamennyire, ez megítélés kérdése). Fontos, hogy Sylvan (ahogy a Watch sem) egyetlen pici kis melódiát sem „lop”: száz százalékban saját szerzemények ezek. (Tehát, és nem mellesleg: a „klónok” pont, hogy nem ők). Mindenekelőtt a szintihangzások, aztán a gitárhangzások, az énektémák, a dalstruktúrák azok, amik visszaköszönnek; hovatovább többnyire pontosan beugrik az adott Genesis-album/dal, ahonnan ezt és ezt a hangzást már ismerjük. Igen, így van. És? Miért baj ez, ha amúgy ezek az Unifaun-dalok valóban jók; jópár közülük valójában ki sem lógna a Trick-Duke-tengely egyik lemezéről sem, ami azt jelenti, hogy amennyiben ezek a dalok (konkrétan Mr. Marmaduke…, Quest for the…, To the Green…, End-or-Fin) hangról-hangra ugyanezek lennének, csak épp a későhetvenes Collinsék énekével és játékával, akkor nyilván (!) részei lennének a méltán ünnepelt és közkedvelt alapkánonnak. Így viszont?... (Megmondom: a lemeznek a PA-on 67 szavazattal 3,04 pontja van). Az album szerintem minden egyes dala jó, karakteres, és igen melodikus. Vannak komplexebbek, vannak kevésbé összetettek, van egy-két, a kilencvenes Collins-dalokra hajazó szám is (a „poposak”), és ez így tök rendben van. Hovatovább, és most itt állítok egy merészet, az album nem igazán marad el a Wind and Wuthering, vagy pláne az And There és a Duke szintjétől… (A Trickétől persze eléggé elmarad, de attól elmaradni nem olyan nehéz).
Egy szó, mint száz: ez az album szerintem hiánypótló. Hiszen amennyiben valid álláspont az óhaj, hogy ej de jó lenne, ha létezne még egy-két studióalbum a 75 és 80 közötti Genesistől, akkor bizony létezik egy hiány, amire viszont itt a pótlás: tessék, olyan dalok, amilyeneket a banda azidőtájt írt, Collinséval sokhelyütt egyenesen összetéveszthető vokállal, és a négyesfogat mindegyikének játékát hűen idéző hangszeres játékkal…
A három, 2009-ben, 10-ben és 11-ben született Agents of Mercy-album, mint a nagy Stolt-istálló kis részei, persze sokkal kevésbé Genesis-ízűek, Sylvan orgánuma ide vagy oda. A három közül az első (The Fading Ghosts of Twilight) az, ami szerintem viszonylag gyenge eresztés: tipikusan TFK-s-Stoltos, amitől persze lehetne akár bivalyerős is, ám nem az, mert olyan se íze se bűze, teljesen jellegtelen anyag. Nagyon érződik, hogy a főnök (Stolt) egyfelől valamiért nem tett bele túl sok energiát, nem futotta karakteres dolgokra a már akkor is unásig ismert saját/TFK-s sablonok mellett, másfelől ugyanakkor nemigen hagyott teret Sylvannek… A Dramarama ellenben már nagyon is jó: Stolt viszi itt is a prímet, ám ahogy a vokálban, úgy vélhetően a dalszerzésben is több tere van már hősünknek, így az eredmény kevesebb TFK-íz, több markánsabb, Sylvan későbbi szólóira már igencsak emlékeztető dal – plusz nagyon érezni, hogy Stolt ezt már sokkal komolyabban vette, mint az előzőt, lásd pl. a We Have Been Freedet, ami zseniális ötvözete a TFK-nek és az egyenesen Sylvanra szabott Genesisnek; vagy lásd egyszerűen a dalok többségét.
A The Black Forest pedig kábé ugyanaz a (magas) szint, mint a Dramarama, viszont picit karcosabb, gitárcentrikusabb annál, talán ennyi az össz különbség a kettő között. A „szokásos” Stolt-/Stolttól elszakadt projekteknél (TFK, Karmakanic, és pláne Kaipa, The Tangent) egyedibb, karakteresebb dalok, amit a magam részéről nemigen tudok másnak, mint a jó Nad hatásának betudni…
Végül az új lendületet vett szólóprojekt, a 2015-ös, 17-es és 19-es három album, a „vámpíros trilógia”. Nekem mindhárom nagyon tetszik; a 15-ös Courting the Widow mondhatni „legkevésbé”, de csak mert a két későbbihez képest picit még kiforratlannak tűnik, olyan értelemben, hogy még nem annyira egyedi hangzású, mint azok, hanem inkább különféle hatások, ízek dominálnak: Genesis, TFK, Big Big Train (!)…; igaz, az elegy jellemzően igen izgalmas. Sylvan szokás szerint a gitárok és billentyűk java részét maga hozza mozgásba, amikor meg nem, akkor például Hackett, Roger King, Stolt, Reingold és D’Virgilio zenél…
Sem a The Bride Said No-nak, sem a The Regal Bastardnak nincs már különösebb Genesis-íze, bejön viszont markánsan egy Spock’s-os hangzás, ahogy megmarad a TFK is, a BBT is. Ezek a vegyített hatások azért (is) jók, mert nagyon erős karaktert adnak a daloknak, sehol nincs az az érzet, hogy tökugyanezt (a dalt, a zenei részletet) hallottam az előbb is, amit pedig azért a Stolt-projekteknél is, a BBT-nél is érezni szoktam… Ezért is csodálkozom a Nad Sylvan-albumok iránti érdektelenségen; túl a fentebb írt „eleve elkönyveltségen”, az emberek (prog-hallgatók?) gyomra sokkal kevésbé veheti be azt, ha adott zene konkrét és egyértelmű hatásokkal bír (és így plágium!-felkiáltással undorodva tolják el maguktól), mint azt, ha szinte dalról-dalra, albumról-albumra ugyanazt a hangzást tolja egy kaptafára… A két utóbbi albumon a Courting-nál említett illusztris társaság kiegészül például Guthrie Govannel és a Nagy Levinnel, szóval talán már önmagában ezen arcok jelenléte fémjelként mutathatja, érdemes követni a jó Nad dolgait…
