Ültünk, a kisgyerek balra tőlem, megint vele álmodtam. Valamit gügyögött akkor is. Ő olyan, hogy az ember csak nézné, anélkül, hogy megszólalna, mint amikor az állatokat mosolygom játék közben. És szóltam neki végre, sose esett ilyen jól vallomás.
Nagyon szeretlek...eszembe jutott, hogy kimondjam.
Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az égre, óvatosan bontogatva ki a világot. Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra és a megszokottság ne törjön ránk. Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidõnaplónk, bankkártyánk, karóránk... hogy cipõt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. Jó lenne egyszer közel engedni a csodát... vándorolni hatalmas mezõkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, nem elvárva a mezõ zöldjét, a virágok színét, illatát, a szirmok bársonyát. Csak állni a szépség elõtt, egy idegen õszinte kíváncsiságával, készen új értelmet adni a fogalmaknak és kötni új barátságot a világgal és magunkkal és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint és eldobni minden nem a kupacunkba valót. Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan bújjunk az éjszaka csendjébe... végre kinyújtózva önmagunkban. Egyszer így lenne jó.
Kint fakó felhőket vonszol a táj, dolmányos varjú próbálja lustán ében szárnyait, bent kovászt keleszt a félhomály, dunsztos a csend, de régen jártam itt!
Ősz van. Az emlékezés napja, mécses ég, viháncoló lángja gyásztalan. A tiszta szobában halott csoszog, vadalma arca ránctalan
Tizennyolc éves múltam, te majdnem kétszer annyi, a hajad hosszabb volt, mint az enyém. Szerelemről sosem beszéltünk, az erőd kellett, elvettem hát, könnyedén. Másnap lila fésűként lobogtak a platánok, vad böjti szél kócolta, cibálta lombjukat. Aztán a csend, feszített csend honolt a tájon, erőm elhagyott, elveszett, hajad újra kinőtt, bősz hullámokat kavar időnként
Hogy mi az, amit nem csinálna. Valakinek az, amit inkább megcsinálna, s nem szalasztaná el. "Visszasírja a múltat az ember, mert azt hiszi, így lehet csak boldogabb." Mindig az a legjobb döntés, amit akkor éppen meghozunk.
Szeretem ezt a csendet, de végétre meg nem is szeretem. Mikor kisebb voltam, becsuktam az ajtót, lehúztam a redőnyt, lefeküdtem a parkettára hanyatt, és hallgattam a zenéket. Közben tudtam, hogy az vagyok, eszembe se jutott másnak lenni. Mindenféle szituációkba képzeltem magam, amik azóta se valósultak meg, és nem is azért képzeltem őket. Csak a játék miatt.
Remélem nemsokára újra elindítják. A Nagymező utcából indult, Andrássy- Hősök tere. Lánchídon is átgurultunk. A bal oldalon ültünk, onnan bámultuk a busz jobb oldalát. Csodálatos volt.
Ó. Kipróbálnám én is, sose hallottam róla. Folyót néznék meg így. Rakparton megy? Nem tudom, hogy a Hősök tere meg a Deák tér közt merre kavarog, sokat nem.
