AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Erről meg majd külön írok, mert eddig csak egyszer ment végig, de korábbi Marillion AOTD után ismét egy kincsre akadtam (ezt már egy hallgatást követően is ki merem jelenteni).
Gondoltam, folytatom a klasszikus zenekar munkásságával történő ismerkedést, azonban a meghallgatást követően (dalcímeket nem néztem) rájöttem, hogy a két rövid szösszenet kivételével az összes dalt ismerem már. Van amit feldolgozásként (Ulver, Ancient, White Zombie), de mindet sokszor hallottam már, és itt az összes dal 10 pontos, nincs mese. Örömmel konstatáltam, hogy Ozzy hangja továbbra sem zavar. 10/10
Rainbow - Rising
Ismét egy klasszikus zenekar, amely teljesen kimaradt nálam. A gitárhősöket sose kedveltem (egy-két dal kivételével), a neoklasszikus metal finoman fogalmazva sem áll közel hozzám, ezt a lemezt viszont kétszer is meghallgattam egymás után. Minden dal remek, az utolsó kettő viszont így is kiemelkedik a többi közül. Dio hangja meg egy csoda (főleg Ozzy után). 8-9/10
Bathory - The Return......
Az első kazettáim között volt, az unokatesóm vette át, viszont egyszer sem bírtam végighallgatni. Ma már csak találgatni tudok, hogy miért nem. Rossz hangzás? Pedig a korai Kreatort vagy SDI-t faltam, és enyhén szólva se szólnak jól. Túl lassú volt? Valamiért ez dereng, és az igaz, hogy az egyre gyorsabb zenéket kerestem, de hallgattam sima HM-t is. A lényeg, hogy csak akkor hallgattam meg újra, amikor az összes norvég kedvenc hivatkozási alapnak tartotta. Viszont akkor betalált. Az igaz, hogy kedvenc már sose vált belőle (ha ilyen zenére vágyom, akkor inkább a korai Darkthrone-t szoktam elővenni), de ettől függetlenül ez egy nagyon jó lemez. 8-9/10
Sin City/Sin City - A bűn városa (Frank Miller - Quentin Tarantino - Robert Rodriguez, 2005)
Ez is egy olyan film, amit elsőre nem tudtam végignézni, sőt. Emlékeim szerint néhány perc után kikapcsoltam, egyáltalán nem tetszett a stílusa, képi világa. Aztán néhány évvel később megkaptam ajándékba a DVD-t, így újból tettem egy próbát. Lehet, hogy az akkori hangulatom miatt, de jobban megfogott, inkább tetszett, mint sem, szóval egy (gyenge) négyest adtam rá. Viszont ez az utolsó megtekintés már 15 éve történt, a filmből szinte semmi nem maradt meg bennem, így újra néztem.
Ezúttal sem voltam ráhangolódva, a stílusát eleinte érdekesnek találtam, aztán inkább zavarónak, a színésznők többségének színészi játéka is enyhén szólva gyenge (főleg Jessica Alba, aki kifejezetten rossz volt) és az egész produkció túl hosszú, a vége felé már untam. Oké, sose voltam egy képregény rajongó, tehát én "laikusként" néztem. És az eddig látott filmjei alapján Rodriguez sem az én rendezőm. 5/10
Fanny och Alexander/Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1982)
Bergman az egyik kedvenc rendezőm, ezt az alkotását is többször láttam már. Talán a kevésbé nehéz rendezései közé tartozik, könnyebben befogadható. A továbbiakban SPOILER lehet. A film két részre bontható. Az első, szinte idilli, a gondtalan gyermekkort bemutató fejezet tobzódik a színekben, a vörös talán a leginkább meghatározó. Persze dráma itt is van, viszont ami ezután jön, az anya újra házasodását követően, arra nem voltam felkészülve, óriási a kontraszt. A második részt a komor színek, a klausztrofób helységek jellemzik, és persze a püspök rideg kegyetlensége. Az összes megtekintés alkalmával ugyanúgy fáj, nagyon mélyre hatol, iszonyat, hogy min mentek keresztül itt a gyerekek. Anno, emlékeim szerint azt olvastam, hogy a rendező a saját apját vette mintaként. Roppant erős film. 10/10
Ismét egy kölyökkort időző album:) Mai füllel borzalmas, tényleg fakezűek és fahangúak voltak, de valahol úttörő zene. Amitől különleges, az a hangulata, az valahogyan még ma is átjön, pedig vagy 30 éve nem hallottam - de egyből megjött a fíling:) Hiába egyhangú zúzásnak tűnik ma is, attól még van íve, felépítése az albumnak, és hihetetlen, hogy ilyen "hangzással" egyáltalán ki merték adni:) Néha nosztalgiázni is kell egy kicsit, és lehet élvezeti értéket találni a nem számítógéppel kiszöszölt, zavaróan tiszta, hangjegyekre bontott hangzású zenékben is.
Nekem tőlük a Blood Fire Death a csúcs, ott azért zene is történik, dallamok és refrének, ritmusok is előkerülnek. Nekem az rémlik valami Quarthon interjúból, hogy írnak neki a rajongók, hogy milyen stílusú legyen a következő lemez, és ő annak függvényében írja meg az albumot. Hát, előző évszázad, eltérő technika:)
Tényleg részegen vették fel? A teremburáját. Ezek a kései őszinte visszaemlékezések és vallomások sohasem tesznek jót egy-egy lemez legendáriumának. Viszont újabb albummal gyarapodott a listám, amit a készítője megtagadott, nekem meg az egyik kedvencem az adott zenekartól.
Emlékszem, nem kicsit dilemmáztam, hogy minden idők egyik legjobb koncertlemezét (Live After Death) tegyem az 1985. évi lista első helyére, vagy ezt. Aztán úgy voltam vele, hogy mégiscsak legyen ez mivel stúdiólemez, minden idők egyik leggonoszabb lemeze, akkor is, ha az ezt követő Under the Sign of Black Mark-ról is elmondható ugyanez és ugyanekkora kedvencem. Nem tudom már mikor hallottam először, de az biztos, hogy a Bathory történetébe a Blood Fire Death volt a belépőm, utána ástam vissza és szippantott be ez a primitív, de sajátos zenei világ. Igaz, hogy anno valamelyik MHH-ban Quorthon azt nyilatkozta, hogy ezt a lemezt szinte teljes egészében részegen vették fel és azt kívánja, hogy bárcsak ne is létezne, nekem azért nagy favorit. Szinte tapintható a gonosz hangulat, a sötétség pedig pont úgy lengi körbe a hallgatót, mint a borítón a Holdat a felhők. A black metal második (meg sokadik) hullámában született anyagok között is figyelemreméltó kvlt alkotás, simán ott van minden idők legjobb black metal lemezei között. 10/10
Megint egy életet megváltoztató lemez. Addig nagyjából Bon Scott hangja, a Ride The Lightning meg mondjuk az Accept számított a legextrémebbnek, amit hallottam zenében, a Slayer és a Hell Awaits csak nem sokkal később jött.
Szóval egy nap a nővérem pasija beállított egy kazettával, és annyit mondott, hogy a legújabb szerzeménye van rajta, de neki nem tetszik, hátha majd nekem, bár nem hiszi. Ez volt a The Return......, és ez az a bizonyos kazetta, amiről azt hittem, hibás, még meg is kérdeztem később a srácot, hogy ennek biztos így kellene-e szólnia. Mivel lemezről vette át, biztosított, hogy igen.
Hetekig csak kerülgettem, nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, néha beraktam, és mindig végigment ugyan, valószínűleg tehát már kezdettől vonzott, de tisztán emlékszem, hogy az elején azt próbáltam kibogozni, mi történik itt, vannak-e refrének, ha igen, hol, mi ez a folyamatos zúgás, miért olyan az ének, amilyen, emberi hang ez egyáltalán? A magam szerény kis tudástárával próbáltam értelmezni. Klasszikus zenéket szőrmentén elemezgettünk az iskolai énekkarban, rock/metálnál azonban ez volt az első alkalom, hogy nem csak úgy lárpúrlár hallgattam, hanem nekiültem, és megpróbáltam pontról pontra, dalról dalra átvenni. Valahol a sors fintora, hogy mindezt egy ilyen káoszzenénél kezdtem, aminél esélyem sem volt jutni bármire is, és felesleges is volt a fáradozás. Mert a lényegi kérdés, amit akkor még nem tudtam, nem a "mi ez?", hanem a "milyen a hatása?" Márpedig az pusztító volt az esetemben, újabb falakat döntött le, zenei gondolkodásmódot formált. Egy "mai fülnek" már nehéz elképzelnie, de akkoriban tényleg el kellett, el akartam helyezni valahová a saját térképemen. És hát nemigen volt hová tenni, maradt Sohasemvoltország a világ legvégén.
Gondolom, nem véletlenül van 6 pont a borítón a cím után, a Sátán, a sötétség, a gonosz jelenléte kevés albumon kézzelfoghatóbb, mint ezen (......Of The Darkness And Evil a cím folytatása). Lehet, hogy avatatlan, máshoz szokott fül számára ordenáré az egész, lehet, hogy Quorthon fahangú volt, a zenészek fakezűek, lehet, hogy szegényes lehetőségek álltak rendelkezésre a lemezfelvételnél, lehet, hogy pusztán a első találkozásunk sokkoló élménye hat rám a mai napig, még az is lehet (sőt biztos), hogy már vannak sokkal nagyobb kedvenceim is ebből a stílusból, de ha "Az Egyetlen" black metal lemezt kellene megnevezni, kapásból és mindig a The Return...-t mondanám. Majdnem akkora klasszikus és örök szerelem számomra, mint thrash metalban a Reign In Blood. 10/9
Nagypénteken útra keltünk, hogy megnézzük a Metal Masters turné prágai állomását. Nem tudom itthon ez a turné itthon mennyi embert mozgatott volna, de a cseheknél teljesen megtöltötték az O2 arénát, ami 15000 embert jelent. Mind a három zenekar nagyon erős formát mutatott. De azért valaki felhívhatná a Halford figyelmét, arra, hogy az olyan hangszálgyilkos dalokat, mint a Green Manalishi vagy a Painkiller ha már minden áron énekelni szeretné, akkor inkább a setlist elejébe kerüljenek, akkor még frissebb a hangja. Vagy ne adj' isten olyan dalokkal helyettesíteni, mint a Heading Out to the Highway, Grinder, Touch of Evil, stb.
semmi meglepetés, csak pőre riffek kettőnégyre, acsarkodás a világgal, csodás egyszerűség és minimalizmus, egyben remek szórakozás bő félórában. nagy erénye eme albumnak, hogy nem fárad el; viszont nincsenek kísérletezések lassabb tempókkal, hangulati részekkel mint korábban néha-néha. a megszólalás is természetes pőre metal, a basszus mindig is szerves részét képezte a Khold hangképének. néhol már annyira tresses, hogy felrémlik a jogos kérdés: vajon a Khold a norvég feketemetál mezőny Akelája?
Kerry King-ék is pontosan tudják, hogy ebben a történetben nem ők azok, akik számítanak, nem ők az igazán fontosak személy szerint, hanem a zene, amit közösen létrehoztak, az a pár őrülten kemény album, amit felvettek s ami emberek tíz- és százezreit fanatizálta világszerte.
Innentől kezdve nincs értelme meddő találgatásokba bocsátkozni, hogy miért adnak koncerteket, ha már feloszlottak. Könyörgöm! Miért ne adnának?
Régen is adtak, egész életükben ezt csinálták, érdekes módon akkor senkit nem zavart, nem is volt kérdés, mindenki eszét vesztve rohant a helyszínre, a pénztárba a jegyekért.
Ha csak magamat nézem, az akkori munkahelyemről azért rúgtak ki, mert bejelentettem, hogy holnap nem jövök, mert Slayer koncertre megyek. Még próbaidős voltam, mondták, hogy akkor többet ne is menjek.
Oké, megbeszéltük.
Egyetlen dolgot sajnálok csak ezzel a mostani koncerttel kapcsolatban, hogy nem amerikai vagyok és nem lehetek ott azon a napon, amikor a "Halálangyala" - mégegyszer, ki tudja, talán utoljára - kirobban a Marshallokból és szuperszónikus sebességgel átgázol mindenkin.
Illetve sajnálom, hogy Hanneman nem élhette meg a reunion-t és nem lehet ott a saját helyén.
De Lombardo is hiányzik onnan. Nélkülük ez így csak félig Slayer, de ennek is örülni kéne és nem azt szaglászni, hogy a pénzért csinálják e.
én csak magát a dalt, meg az egész magyar közeget mainstreamestül tartom annyira kisstílűnek, hogy egyszerűen nem látom érdemesnek az ember saját zenei élvezetét ilyesmivel lehúzni. értem, hogy ez ilyen identitásbeli dolog, inkább nem is vitatkoznék vele, csak egy jó tanács a mentális egészség jegyében (amihez lehet, hogy le kell vetkőzni egy identitást.) de ha jól emlékszem, ebben szerepelt az AWS nevű - szerintem hallgathatatlan - metalcore-zenekar (vagy micsoda, mindenesetre nem pop), és nem lett kevesebb hallgatójuk, sőt.
"A kőkemény képet sugárzó, mogorva Kinget nem teszi nevetségessé, hogy két héttel a durcás Rolling Stone interjúja után, megfelelő összeg láttán már csörgeti is Arayát, akivel elvileg évek óta nem beszélt?"
ebben a gondolatban, meg úgy általában ezekben a megfejtésekben, sokkal inkább az zavar, hogy mivel nem voltunk ott, és nem ismerjük ezeket az embereket, fogalmunk sem lehet, hogy mi zajlik köztük. csak azt hisszük, ismerjük őket, és ráprojektáljuk a saját sztorijainkat. még nem jutottam idáig senkivel, de egy ilyen 40 éves emberi kapcsolat esetében nagyjából bármit el tudok képzelni.
ez a gyorsan ítélő underground bíróság, ami nem tetszik nekem.
lehet, hogy valami a pénzért történik, aztán mégis lesz valamiféle integritása. a maident is vádolták ezzel, de nekem pl nagyon tetszett a brave new world, amikor fiatal voltam, pedig próbáltam behozni magam a régi lemezekkel. szóval érted, a fasz tudja. a panterában persze könnyű egyetérteni. de én ilyet esetben egy lemezt egyszerűen az adott kor szülötteként vizsgálok, és az akkori zenekart hallom benne. és nincs olyan elvárásom, hogy ezek legyenek jó emberek, mert phil anselmo az elérhető információk alapján egy fasz, régen is egy fasz volt, szóval az, hogy most is fasz, nem jelent sok mindent a számomra. egyszerűen nincs profit abban, hogy az ember ilyesmiken idegesítse magát.
Hát ez nagyon beragadt, de már napok óta. Azt hiszem, újra le kell tolnom az LA Guns diszkográfiát, vagy legalábbis az első négy albumot, plusz a Riley-féle első lemezt.
2001. szeptember 11-ről elmondható, hogy nemcsak New York városképét meg a világtörténelmet rendezte át, de valószínűleg Schaffer és Barlow fejében is sok mindent megkavart a mai napig tartó hatással... húsz évvel ezelőtt ez azonban még elég volt arra, hogy utóbbi inkább szolgáljon és védjen, előbbinek meg csak még jobban kidomborodjon a hazafias oldala. Igaz, akkoriban még a jelen helyett inkább a múlt foglalkoztatta, és ennek fényében akasztott szögre mindenféle fantasztikus témát, amivel így vagy úgy előtte megtöltött öt jó lemezt - amiből kettőről már volt itt szó - és a régmúlt nagy csatáiról írogasson némi aktualitással megtoldva. Kár, hogy erre három évet kellett várni a Horror Show után, és nem egyszerűen csak Barlow lelépése miatt... a When The Eagle Cries olyan jól telibe kapja a 2001-es közhangulatot, hogy nemcsak metal körökben lehetett volna hatalmas sláger. Ráadásul közben minden különbözősége ellenére sem veri le a lassú számaik folyamatosan magasabbra került lécét... és Ripper már akkor sem volt olyan idegen test itt. Lassúkkal persze most se tudnak hibázni, a Hollow Man ráadásul nem a Melancholy-s kaptafára készült, hanem a szintén Something Wicked-es Consequence mintájára. Barlow után persze egy kicsit sokkoló itt találkozni a Halford-pótló úrral... noha azért Schaffernek most is van érzéke, hogy hozzá igazítsa a dalokat. Viszont fene tudja, itt ez még nem annyira sikerült, mint a Framing Armageddon-on, akármennyi sikoly, csordavokál, meg jó heavy-thrash is előkerül... valahol viszont mégis mind elég egysíkú (illetve túl erős volt a kísértés, hogy jobban odanyúljon a Priest-hez is) egyedül a Attila emelkedik ki belőle minden Maidenes stigma ellenére - persze lehet, hogy magyarként a szövegek is jobban hatnak ránk. A gond ott lehet, hogy minden jó téma unalomba tud fulladni, ha túl sokat ismételgetik, erre kellően elrettentő példa a Waterloo. A Gettysburg-trilógia is lehetett volna valamivel kisebb nagy mű, akármennyire is ebben van még a legtöbb szerethető rész: a harctéri dobtémák mindenfelé, de jó a szimfonikus aláfestés, a narratív illetve a csata konkrét szereplőihez köthető énektémák is. A kevesebb több lett volna most is... ha harmadannyi szám és játékidő került volna rá, több járna ennek a lemeznek is, mint 10/6,75.
