"Édes Erdély itt vagyunk
Érted élünk és halunk
győz a Szittya fergeteg
a berohanó sereg"!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Csak annyit akarok mondani, hogy jó olvasni ezeket az oldalakat. Persze mindíg van egy-két tahó, akinek nem teszik a létezése, de ne is törődjetek velük.
A román vízügyi hivatal vezérigazgató-helyettese azt
állítja, hogy a halpusztulást nem okozhatta a cián a
Szamoson, a Tiszán és a Dunán. Petre Marinescu szerint
a halak attól múltak ki, hogy túlzott mértékben
használtak klórt a cián semlegesítésére. Arra hivatkozott,
hogy a Láposon és a Szamos romániai szakaszán nem
pusztultak el a halak, a néhány vergődő példányban pedig
nem találtak ciánt. Azt is gyanúsnak tartja, hogy a
tévéfelvételeken azonos méretű és fajtájú halak láthatók.
A bányatulajdonos ausztrál cég vezetői szerint a
százezer liternyi ciános víz nem pusztulhatta a
halpusztulást. Korábban viszont 100 ezer köbméter vízről
beszéltek a vállalat vezetői és a román hatóságok is.
Tehat a magyarok csinaltak az egeszet a klorral, a vergodo peldany biztosan a klortol vergodott.
Tetszik ahogy a magyar kormany lepett, a baj csak az, hogy tul sok idot adtak a romanoknak a hintazasra, de gondolom belattak, hogy nem lehet veluk normalisan europai modon megegyezni. Dontson a birosag es kesz. De sajnos ez mar nem segit a Tiszan....
Ugy tunik az "Istvan (Viocu) roman kiraly" tezisen (a la Tuca TV-show) meg hezitalni kell/lehet egy kicsit. ;-)
A román televízió a legközönségesebb
A Nemzeti Audiovizuális Tanács (CNA) szerint Romániában sugározzák Európa legközönségesebb műsorait. Ezt a tanács tagjai a nemzeti tévéadók vezetőivel való találkozókon mondták el. A legvulgárisabb műsorok elsősorban a kereskedelmi adók szórakoztató műsorai. A CNA szerint a legbántóbb a kültelki nyelvezet, amelyik gyakran nem csak rossz ízlésű, hanem obszcén is. A kereskedelmi televíziók vezetői replikában elmondták, hogy ők csak a piac igényeit teljesítik. Mircea Diaconu CNA tag szerint a nézettség nem szentesíti az eszközöket és morális-didaktikus érveket sorolt fel. A találkozón csak elvi felvetések hangzottak el nem anélkül, hogy a felügyelő testület akár konkrét penalizációk lehetőségét is felvesse erre már van is precedens, a CNA már forgalmának 5%-ának kifizetésére bűntette az egyik TV adót.
Az erdelyi magyarsag gazdasagi onallosaganak/fuggetlensegenek megteremteserol sok erdekes (sot ertelmes :) ) iras talalhato a Magyar Kisebbseg 18. szamaban.
ui:Gratulalok lalcus, ezek tenyleg komoly eredmenyek! Az Elo Erdelyre is feltehetned ezt.
Amugy meg szavakat ne keresgelj! En speciel csak nemreg tudtam meg, hogy Istvan kiralyunk is roman volt, ami persze "nem meglepo", hiszen "a honfoglalók nagy román tömegekre telepedtek" :)) (a la Tucă-show).
Liliana Mara, a környezetvédelmi tárca vízügyi igazgatóságának vezetőjének nyilatkozata szerint, a ciánszennyezodes csupán néhány márna elpusztulását okozta, a többi halfaj nem is volt veszélyeztetve.
HIR: Megnyilt a masodik romaniai telehaz is Tasnadon.
Rengeteg erdeklodo van, most a mediaban is beindult a dolog. Lenyeg, hogy marcius 17-en Tasnadon megalakul a Romaniai Telehazak Szovetsege abbol a celbol, hogy hatekony segitseget tudjon adni az ujonan letrejovo telehazaknak. Barki tagja lehet a szovetsegnek, aki elhivatottsagot erez, esetleg telehazat szeretne letrehozni. Erdeklodni: www.telehaz.ro
Szekelyudvarhelyi Telehaz: Buzogany Agnes, telehaz@telehaz.nextra.ro, 066213494
Tasnadi Telehaz: Toga Istvan, 061827572
Kerlek juttassatok el a fenti infot minnel tobb erdelyi ismerosotoknek...
Koszonjuk elore is
haho
lattam a filmet: a jot nem irom le.
Kritika: Egy hatalmas torest erzek a filmben (es a szovegben is)
Segesvarrol eljutunk Feheregyhazra, majd onnan ugrunk egy 50 km-est Erdoszentgyorgyre kihagyva egy csomo falut. Es az ugras nincs athidalva semmivel. Tul eles a vagas.
Egyebkent nagyon tetszett....
Bayernak van egy nagyon szep es igenyes sorozata a Napi Maoban, ennek ujabb reszet masolom most ide. Ez az irodalmi erteku munka kellemes emlekeket ebreszt bennem, a kamaszkori erdelyi utazasok hangulatat juttatja eszembe. Tortenelemrol ir - hinnenk elsore, de legalabb annyira a jelenrol is. Ajanlom mindenkinek.
Erdély - Segesvár és a
Kis-Küküllő völgye
1100 év Európa közepén (20. rész)
Bayer Zsolt
Szerző
Felküldve:
2000. február 05. ( 32. oldal)
Takarít a vén, mogorva, slampos ősz. Összesöpri a nyár után
halt, elszáradt leveleket, a lelkek nyári léhaságát, vidám
nemtörődömségét, és összesöpri a neveletlen fénygyerekeket.
Kacagva futnak előle a fénygyerekek, ugrándoznak,
fecserésznek, és felugrálnak a segesvári fedett lépcső négyszáz
éves fokain.
Mindent láttak már a fénylurkók. Az ezeregyszázas évek óta
bolondoznak itt, mióta II. Géza királyunk letelepítette a
szászokat erre a földre. S az is régi-régi nyár volt ám, amikor
Segesvár a szász szék központja lett, s élére a szebeni szász
őrgróf állott. És csiklandozták a fénylurkók a tatár kán tar,
gonoszsággal teli koponyáját is, amikor 1241-ben földig
rontották a kutyafejűek a várost meg az első favárat. A földig
rontott várak helyére pedig újak épültek mifelénk - hát így
történt Segesváron is. Már 1280-ban említik a krónikák
Segesvárt Castrum Sax néven - aztán a XIV. századra lassan
beépül az egész Várhegy.
Itt van elsőül mindjárt az Óratorony. Nézem a nagy böhömöt,
hatvannégy méter magasan bök az égbe, pedig le is égett az
1676-os nagy tűzvészben. Leégett, de akkor jött mindjárt két
mester, Bonge Fülöp Salzburgból meg Veit Gruber Tirolból,
hümmögtek a mesterek, méricskéltek, aztán felgyűrték az
ingujjat, tarkóra lökték a zsíros kalapot, és felépítették megint a
böhömöt.
Ostromok, dúlások
Az Óratoronyban ülésezett hajdan a városi tanács. Csupa
tekintélyes, nagy hasú szász. Déltájban sokszor a szemükbe
másztak a fénygyerekek, akkor véget vetettek a fontosságnak,
és leruccantak a kocsmába hideg, habos söröcskére.
Mátyás király idején, no, akkor volt itt nagy ramazuri! Az egész
város csatlakozott Veres Benedek lázadásához, mert azt
mondta Veres, tegyék inkább királlyá Szentgyörgyi János
vajdát, akkor nem kell adót fizetni. Mátyás persze hamar
leverte a lázadást, Veres uram elmenekült Lengyelországba, a
városi tanács meg, no, azt láttátok volna! Egy hétig üléseztek
egyfolytában, míg megfogalmazták végre a bocsánatot meg
kegyelmet kérő levelet. Izzadtak bele, mint a ló. Délre berúgtak,
akkor bátrak lettek, estére kijózanodtak, és majd becsináltak.
Mátyás persze megbocsátott - de utána hamarosan nehéz idők
jöttek. Előbb a török dúlta fel a várost a XV. század második
felében. 1562-ben meg a piactéren vették fejét a lázongó
székelyek huszonhat vezetőjének.
Zokogtak a székelyek megint, pedig a fénylurkók akkor
megemberelték magukat, s vigasztalásul megsimogatták a
nehéz, törődött arcokat. Aztán jöttek sorra az ostromok,
dúlások. 1605-ben Bocskai, 1662-ben Kemény János rontott a
városra. Rákóczi szabadságharca idején a fejedelem kurucai
vonultak be Pekry Lőrinc vezetésével, aztán kárt tettek
mindenben: falakban, bástyákban, de főleg a szüzekben.
1849-ben meg előbb Forró honvédtábornok vonult be, a
nyomában pedig Bem apó. Végül aztán 1867. július 28-án
kimondták, hogy a "magyar korona országai, valamint őfelsége
többi országai és tartományai között" a jogi kapcsolat a
Pragmatica Sanctión nyugszik, ez az egész bonyolult marhaság
meg annyit jelentett, hogy odalett a szász meg a székely
önkormányzat, lett helyette Nagy-Küküllő vármegye, annak
meg a központjául éppen Segesvárt jelölték ki.
És áll Segesvár azóta is, a Segesd-patak és a Nagy-Küküllő
találkozásánál, és olyan, mintha aludna mindig. Alszik benne az
idő, alszik a szomorú történelem - alszik Vlad Tepes szülőháza,
ahová még a fénygyerekek sem merték soha betenni a lábukat,
hiszen Tepes gróf a világon legjobban karóba húzni szeretett,
amíg élt, s ki tudja, meghalt-e egyáltalán...
Alszik a hétszáz esztendős monostortemplom - 1298. március
20-án kelt az alapító okirata, minden oka megvan hát, hogy
szunyókáljon. Falait drága keleti szőnyegek borítják, merthogy a
szász kereskedők járták hajdan a messzi keletet, s ha jó boltot
csináltak, hát adtak egy szőnyeget az Úrnak is, hátha jólesne
neki egy kis melegség a mennyországi kristálypalotában.
Alszik a Várhegy tetején az öreg templom is, a jó evangélikus
szászok temploma, s tövében évszázadok tanúi nyugosznak a
földkerekség egyik legszebb, legcsöndesebb temetőjében.
Nagy álma van Segesvárnak: hogy megmarad ilyennek,
öregnek, csöndesnek, álmosnak és szépnek a következő
évezredben is. Nagy álma van a garabonciásnak: hogy
elhozhatja ide még a fiait is, mert elkerüli a várost - de legalább
a Várhegyet - a sehová sem vezető, semmire sem jó fejlődés.
Nagyot alszik együtt város és vándora. Most még jó nyolc
évszázad vigyázza álmukat. És sok-sok neveletlen, hancúrozó
fénygyerek.
Fekete pantallós, szegett mellű inget viselő ifjú érkezett 1849.
július 31-én délelőtt tíz órakor Fehéregyházára. Lábán csizma,
fején honvédsapka, oldalán sárga bőrtáska, benne versek.
Rendelt új egyenruhát magának, de az még nem készült el.
Fegyvere, lova nincsen, de három nappal korábban - Bem
segédtisztjeként - szolgálatba lépett. A Monostordombig ment,
onnan nézte az öldöklő csatát.
Királyok vére
"Valahol a Monostordomb környékén a vele szemben atyailag
viselkedő Bemmel is találkozott, aki a fegyvertelen költőt
hátraparancsolta. Valószínűleg ő maga is tisztában lehetett
kiszolgáltatott állapotával - egy hajításnyira az ellenségtől, ló és
fegyver nélkül -, s ezért kelletlenül bár, de engedelmeskedett az
öreg felszólításának, aki viszont azt tudta, mit jelent a törékeny
termetű ifjú nemzete számára. (...) Délután öt óra körül, az
összeomlás és pánikszerű visszavonulás küszöbén a
székelykeresztúri sebész, Lengyel József és Gyalókay Lajos
hadnagy tartózkodtak a híd közelében, ahonnét a költő
elmélyülten szemlélődött. Ekkor hangzott el nevezetes
kijelentése, amellyel a veszély szemébe kacagott: Potomság!
Amikor viszont meglátja a Monostordombról menekülő
fővezé-rét, maga is menekül. (...) Már egymagában szalad az
elnéptelenedett alkonyatban a búni kaptató felé. Valahol előtte
vágtat gyenge lován a keresztúri sebész, Lengyel József, aki a
kaptatóra érve lépésre fogja lovát, majd megáll, körülkémlel,
hallgatózik. (...) Lengyelnek sikerült megmenekülnie. A költő
még hétszáz méternyit szaladt onnan az Ispán-kútig, ott érik be
Brevern báró ulánusai, este háromnegyed hat és hat óra között,
és végeznek vele."
"Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva."
Kicsi falu Erdőszentgyörgy a Kis-Küküllő völgyében, a
madarak is csak pihenni állnak meg a templom tornyán - de
számon tartják ezt a falut odaát, a messzi Angliában. Számon
tartják, mert Erdőszentgyörgy a Rhédey-család ősi fészke.
Még 1620-ban kapták birtokba a falut, Bethlen Gábor fejedelem
volt az adományozó. Felépítették palotájukat a Rhédeyek, éltek,
éldegéltek, lett belőlük II. Rákóczi György tanácsosa, lett egy
fejedelem is, aztán János mint a 31-es Haller-gyalogezred
alezredese Mária Terézia-rendet kapott hősiességéért. Így
teltek-múltak a napok, mígnem Rhédey László elvette feleségül
Inczédi Ágnes bárókisasszonyt, és 1812-ben megszületett
leányuk, Claudia.
Claudia Bécsben egy császári bálon ismerkedett meg
Württembergi Sándor herceggel. Sándor ellátogatott aztán
Erdőszentgyörgyre, hozott virágot, lopott csókot - de csak
Claudia édesapjának halála után vezethette oltár elé a lányt,
merthogy László gróf hallani sem akart a házasságról.
Mindegy. Összeházasodnak, s megszületik a fiuk, Ferenc.
Ferenc feleségül veszi a cambridge-i herceg leányát, a
házasságból egy leánygyermek, Victoria Mary születik. Victoria
Mary férje György yorki herceg lesz, a későbbi V. György
angol király. Az ő házasságukból születik meg György, a
későbbi VI. György angol király, aki feleségül veszi Marine
görög hercegnőt, s az ő leányuk Erzsébet, aki ma az angol
királynő. Szükségesnek tartottam ezt a kis családfatörténetet
elmesélni, mert nem árt, ha tudjuk, hogy bizony magyar vér
csörgedezik az angol királyi család ereiben. Magyar vér,
Erdélyből, Erdőszentgyörgyről, a kicsinél is kisebb Kis-Küküllő
mentéről. S ha már valaki elvetődött idáig - kötelessége lenne
elvetődni legalább egyszer minden magyar iskolásnak! -, el ne
mulassza megbámulni a Zeyk család régi udvarházát.
Nincs a házon bámulnivaló semmi sem. De mindjárt másképpen
nézzük a semmit is, ha ismerjük Zeyk Domokos százados
történetét.
Abban a nevezetes és rettenetes fehéregyházi csatában Zeyk
százados fedezte Bem menekülését. "A daliás termetű, sárga
paripán lovagoló törzstiszt az utolsók közt hagyta el a csatateret,
s Héjjasfalva felé hátráltában egyre újabb ulánuscsoportokkal
kellett megküzdenie. Végül Héjjasfalva nyugati végében
teljesen magára maradt, s bár bőven osztotta maga körül a
halált, az egyre szaporodó ellenséggel nem tudott megbirkózni.
Ennek ellenére minden megadási felszólítást visszautasított, s
halált megvetően harcolt, míg lovát is le nem szúrták. Mikor
látta, hogy immár élve elfogása a cél, utolsó pisztolygolyójával
saját életét oltotta ki."
Hát ezért kell eljönni Erdőszentgyörgyre: a példa végett.
Mára úgyis kicsit porcogósak lettek a mintaképek s a
bálványok. A dionüszoszi vékony fiú, virággal a hajában, mindig
birodalmak hanyatlásakor, kultúrák végnapjaiban válik
példaképpé.
Zeyk Domokos meg férfi volt.
Úgy halt meg hazájáért, ahogy férfinak halnia kell.
Biztosan nem olvasta Joyce mondását, miszerint "haljon meg a
haza értem". Jobb is. Esetünkben Joyce mester ugyanis ritka
nagy hülyeséget meg gazemberséget beszélt.
Jött a víz
Aprócska falvak sorakoznak egymás után a Kis-Küküllő
mentén továbbra is.
Itt van mindjárt Háromfalu. El sem fogják hinni, amit mondok,
de Háromfalu három falu összenövéséből keletkezett. Illendő
elmondani az utókornak, melyik volt az a három: Csókfalva,
Székelyszentistván és Atosfalva. S a valamikori
Székelyszentistván református templomát a szent király
tiszteletére emelték. A templom kertjében 1998. augusztus
22-én avatták fel Szent István mellszobrát, Sánta Csaba
szovátai szobrászművész alkotását. Jó, ha tudjuk, Erdélyben ma
ez az egyetlen szobor áll az államalapító emlékezetére.
Olyan messze van Makfalva Háromfalutól, hogy egy
verébfióka nem is szuszog, ha egyikből a másikba átrepül. Itt
vásárolt telket Wesselényi Miklós 1834-ben. Majd a birtokot a
falunak adományozta, és megígérte, hogy azon "nemzeti nevelő
polgári oskolát fog építtetni, s abban két catholicus és két
unitárius gyermek nevelésére alapítványt teszen".
Megígérte - megtartotta.
Volt, amikor még így mentek a dolgok.
Azt gondolták ki a kommunisták, völgyzáró gátat kell a
Küsmödre építeni.
És építettek.
Így halt meg Bözödújfalu. "157 család közel 900 lakója élte meg
a tragédiát, a faluközösség felbomlását. Számukra megszűnt a
szülőföld fogalma."
Csönddé dermedt az élet.
Neszez, aprókat köhint, körüljárja a semmit, megtapogatja a
gazzal benőtt mosolyokat.
Ismeri a hajdanvolt, utolsó lépteket. Az utolsó napról itt maradt
arcokat - amikor össze kellett pakolni, és el kellett menni.
Így szólt a parancs.
És jött a víz, egykedvűen.
Felhorkant a szekér elé kötött ló. Érezte, nem várja többé az
istálló melege - s a gazda kezében sem maradt erő a
simogatásra.
De ökölbe sem szorul az évszázadok munkáját ismerő tenyér.
Csak lecsüng tétován. Aztán babrál még a szíjon, mintha nem
lenne mindegy.
Mintha nem lenne mindegy.
Persze. Hiszen nem kell itt hagyni mást, csak egy életet.
Munkába rokkant, semmi kis életet - benne az évszázadok
bánatát, örömét, az ősöket s a tapasztalást, amely segít
berendezni a mindennapokat.
Itt kell hagyni őket is, a halottakat a földben.
Az asszony utoljára húz vizet a kútból. Szerette mindig a kút
vizét, erős, tiszta íze volt annak. Iszik.
Valahogy megremeg a keze, mikor megmeríti utoljára a
bádogbögrét - el is hagyja, csak tekintetével simogatja végig a
kút káváját, a házat, aztán elfordul, s nem néz többé sehova,
Urára sem - olyan egészen, mintha meghalt volna.
Áll a falu.
És valaki akkor félreveri a harangot.
Felkiált a panasz, de nem jut meszszire. Lezuhan a harangszó
az emberek lába elé, és úgy nézik egymást, kihűlt tekintettel, a
népek meg a papjuk.
Összenéznek a halottak is odafent a dombon. Állnak, riadtan
figyelik a nehéz készülődést.
- Hát akkor most mi lesz?
- Magunkra maradunk végképp, komám.
És magukra maradnak, végképp.
Az utolsó szekér is kikanyarodik a falu végén, hallik még kicsit
a zörgése - azután vége.
Akkor állt össze valahogyan csönddé az elriasztott élet.
Tizennégy esztendeje már. Azóta csak az évszakok
kukkantanak be Bözödújfaluba, és nem hoznak ajándékot.
Ahogy a Teremtő sem hoz.
Pedig eljár ide Ő is - de inkább csak a kedves emlékei miatt.
Elüldögél a templomban, dúdol kicsit, és siet tovább. Mert van
olyan magány, amely sok még az Ő szívének is.
(A televíziós sorozat huszadik részét ma 16.15 órakor
sugározza az MTV 1.)
Dehogy kell ennek az országnak Erdély...! ! !Nekem pláne!Előbb itt kellenne egy normális országot felépiteni..nem ilyen dolgokon spekulálni..!!!Lehet álmodozni..de semmi realitás nincs benne!Erdély véglek a Románoké--ebbe bele kellene már nyugodni--Nem ezzel vacakolni..
Nemde??
Örömmel látom, hogy mintegy hónapos távollét után is létezik ez a téma. A "bingo" ügyön nem lehet csodálkozni, mert nyomorúságos helyzetben virágzik a "csodavárás". Ennél lényegesebb, hogy Radu Vasile új frakciót alakított, ezzel meglehetősen pikáns helyzetet hozva létre a törvényhozásban. Különben teljesen érthető a lépése. Azok akik a most kormányzó pártokat "demokratikusnak" nevezik, mindig efelejtik hozzátenni, hogy "viszonylag".
Pár hete volt egy rádióhír, mely szerint Ciumara a magyarországi tőkebeáramlás megakadályozását szorgalmazta volna. Azóta sehol sem találkoztam ezzel. Van valakinek pontosabb értesülése erről?
Lukács Csaba
Munkatársunktól
Felküldve:
2000. január 27. ( 10. oldal)
Méregdrága Mercedesekről, központi fekvésű, négyszobás
tömbházlakásokról és pénzről, nagyon sok pénzről álmodik
Románia. Alig pár évvel a Caritas-őrület után egy másik, talán
valamivel becsületesebb, de legalább annyira reménytelen játék
tartja lázban az országot: bingómániában él öreg és fiatal, mert ezt
véli az egyetlen kiútnak az egyre kilátástalanabb szegénységéből.
A láz apró termekből indult valamikor, még a kilencvenes évek
elején. A rugalmatlan, nehézkes, limitált nyereményű és azonnali
sikerélménnyel nem kecsegtető állami lottójátékoknak (5 a 49-ből
és 3 a 90-ből) komoly konkurenciát jelentettek a gombamód
szaporodó bingószalonok, ahol egykettőre meg lehetett duplázni a
havi fizetést - igaz, a többségnek leginkább az ellenkezője sikerült.
A kezdeti felfutás megtorpant az évtized közepére - szakértők
szerint azért, mert a szalonokba a gyermekvédelmi törvény miatt
nem engedhették be a leglelkesebb játékosokat, a tinédzsereket, a
felnőttek pedig a szigorodó gazdasági körülmények között már
nem engedhették meg maguknak, hogy izgalmukat a tett
színhelyén (az egyáltalán nem olcsón mért) alkohollal fokozzák,
illetve semlegesítsék - ezért inkább átpártoltak a kocsmákba. 1996
őszén aztán a nagy üzletet szimatoló bingóüzemeltetők megtalálták
a megoldást: házhoz vitték az őrületet.
Egy román-spanyol cég, a Bingo Europa vállalkozott először
televíziós játékszervezésre - a világhírű román kézilabdás, Vasile
Stinga által igazgatott cég a magyarellenességéről híres Antena 1
tévétársasággal kötött szerződést. A Teleeurobingo show-ban
immár együtt szurkolhatott a nagyapa az unokával - már ha előtte
kifizették a szelvény árát is valamelyik mozgóárusnál. A siker
ellenére a műsorral tartottak egy hosszabb szünetet, hogy aztán '98
novemberében újult erővel induljanak harcba a nézők pénzéért,
felforgatva az egész piacot. Pár hónap alatt akkora lett az
érdeklődés, hogy a havi húzásokat sűríteni kellett: előbb három-,
utána már kéthetenként lehetett izgulni, hogy aztán minden
vasárnap este bekopogjon a remény a romániai lakásokba (Geo
Raetchi játékszervező szerint azért nem ennél is gyakrabban, mert
mozgóárusokkal dolgozva egész egyszerűen nem tudják hamarabb
begyűjteni a szelvényeket az országból). Aki játszani akar, annak
addig kell ácsorognia az utcákon, tereken, amíg találkozik a
piros-fekete egyenruhába öltöztetett másfél ezer árus
valamelyikével, és megvásárol tőle három, az állami nyomda által
készített kartondarabot.
Sorra dőltek meg a rekordok: előbb a játékosok száma haladta
meg a heti hárommilliós álomhatárt, hogy minden egyes eladott
szelvény után 150 lej (három forint) csorgott be a munkaügyi és
szociális védelem minisztériumának különleges alapjába. Egy évvel
a Teleeurobingo show újraindulása után már évi háromszázmilliárd
lejnyi nyeremény (kb. hatmilliárd forint) talált gazdára, de a
szervezők még ezzel sincsenek megelégedve. A fő gond az, hogy
a bulvárszínészek vezette műsor szűkre szabott idejébe csak
tizennégy élő telefonos kapcsolat fér, és nem győzik legyártatni az
egyre nagyobb és nagyobb, átlátszó urnákat sem.
Az Antena 1 sikerét megirigyelte a többi tévétársaság is, főként a
Romániában messze a legnagyobb nézettségi mutatókkal
dicsekedő kereskedelmi adó, a Pro Tv (a csatornát az amerikai
CME birtokolja, akár a magyar TV3-at), de próbálkozott
játékszervezéssel az állami televízió is. Az utóbbi ötletét
fejlesztette tovább az előbbi, amelynek Super Bingo Pro Tv
műsora már méltó vetélytársa a Teleeurobingónak. Most már
sárga ruhás mozgóárusoktól is lehet venni szelvényt (újabb másfél
ezer munkahely), de az állami RTV sem adta fel végleg: 2000 első
hónapjaira ígért valami olyat, "amilyet még nem látott Románia".
Az eladási számok elképesztők: 1998-ban az állami nyomda 650
millió szelvényt nyomtatott a "szegények rulettjéhez", ami azt
jelenti, hogy minden egyes állampolgár átlagban évi harmincszor
játszott. Egy pár hónapja készült felmérés ennél is riasztóbb képet
mutat: a jövedelemszerző lakosság bevételeinek tizenöt százalékát
fordítja szerencsejátékokra - többet, mint amennyit ruhára és
egyéb szórakozásra!
Az év végi ünnepek az egymásra licitálás jegyében zajlottak. A
Pro Tv január másodikán sorsolt ki kétmillió dollárt, az állami
csatorna pedig szilveszterkor tízmilliárd lejt, de a versenyt megint
az Antena 1 nyerte, amely karácsony másnapján fődíjként
egymillió dollárt adott egy szerencsés (szerencsétlen?) teleormani
fiatalembernek - akit azóta rendesen meghurcolt a média -, a díjak
összértéke pedig meghaladta a négymillió amerikai dollárt. Az élő
műsor alatt méregdrága sportkocsikat, luxuslakásokat és
töménytelen mennyiségű készpénzt sorsoltak ki, a nemzeti
személygépkocsit, a Daciát (kesztyűtartójában harmincmillió lejjel)
pedig a műsoridő kitöltésére szolgáló, kiegészítő ajándékká
alacsonyították. A nézők felfokozott izgalmára mi sem jellemzőbb,
hogy az éjjel háromig elhúzódó műsort majd minden családban
megnézték. (Komoly nyereményre azoknak van esélyük, akik
telefonszámukat felírják a szelvényre. Ha kisorsolják őket,
felhívják, és élőben bemondatják a jövő heti szelvényük sorszámát.
Ha vásároltak már, akkor jön a pénzeső, ha nincs, meg kell
elégedniük egy Daciával.)
Székelyudvarhelyen a fődíj sorsolása előtti percekben
(hangsúlyozom, karácsony másnapján, hajnali háromkor) a
havazás miatt leállt a helyi kábeltévé - ezen annyira feldühödtek az
emberek, hogy egyesek kidobták készülékeiket az utcára, másnap
pedig azzal kezdődött a helyi híradó, hogy az előfizetők panasza
jogos, a panaszosok alpári stílusa kevésbé.
A bingó sikere érdekes módon maga után húzta a lottót is, amely
főnixmadárként támad fel poraiból. Az új formának (6 a 49-ből)
köszönhetően hónapról hónapra nő a nyereményalap, mostanság
már egy normál húzás is öt-hat milliárdos lej össznyereménnyel
kecsegtet - igaz, a tízezer lejes bingószelvényekhez képest még
mindig ez a legolcsóbb módja megkísérteni Fortunát, hiszen egy
tévés cetliért tizenkét szelvény lottó dukál.
A felmérések szerint a játékosok kilencven százaléka olyan
családból való, ahol a havi összjövedelem nem haladja meg a
hárommillió lejt (kevesebb mint negyvenezer forint). A játékosok
felének átszámolva kevesebb a havi jövedelme, mint tizennégyezer
forint, pedig zömük az aktív, 30 és 50 év közötti korosztályból kerül
ki. Érdekes adalék, hogy a magyarlakta megyékben a legkevesebb
a lottójátékos, valószínűleg azért, mert az on-line fogadások
ellenére sem bíznak a játék tisztaságában. Az is kiderült, hogy a
szerencselovagoknak csak a nagydíjra fáj a foguk - sokkal több
szelvény fogy akkor, ha egy igazán nagy összeg van kitűzve, mint
ha nagyon sok kisebbet sorsolnának.
Tanulságos a nyertesek médiában való meghurcolása is. Bár a
román törvénykezésben találni olyan paszszust, amely arra szolgál,
hogy biztosítsa a hirtelen nagy vagyont nyerő játékos anonimitását,
a bingójátékok, jellegüknél fogva, nem tudnak eleget tenni ennek a
követelménynek. A levelezőlap nagyságú szelvényre teljes nevet
és címet, sőt telefonszámot is kell írni, arról nem is beszélve, hogy
a televízióknak alapvető érdekük a hús-vér győztesek bemutatása,
mert amellett, hogy ez a legjobb reklám, ez bizonyítja a játék
tisztaságát is. A törvény értelmében a nyertes külön díjazást
kérhet a nyilvános szerepléséért - de a győzelem eufóriájában
sokan elfeledkeznek erről. Amikor megkeresi őket a helyi maffia,
vagy ismeretlenek árasztják el őket segélykérő-követelő
levelekkel, már késő - saját bőrükön tapasztalhatják, hogy a nagy
nyereménnyel nagy bajok is szakadtak a nyakukba.
A szerencsejátékok romániai reneszánsza stratégiaváltásra
késztette a nagy cégek marketingeseit is. Ma már minden multi
(de a helyi nagyok is) nyereményjátékot szervezve remél nagyobb
forgalmat cégének. A Coca-cola számítógépeket, színes
televíziókat és mobiltelefonokat osztogat, fődíjként pedig egy
luxuslakást kínál. A Nova Brazilia kávéforgalmazó 150 ezer dollárt
ígér vásárlóinak, az Ursus sörgyár pedig 300 ezer korsót és
egymilliárd lejt készpénzben, a Gambrinus hetente hatmilliót, a
játék végén pedig összesen húszmilliárdot. A legolvasottabb román
gazdasági hetilap, a Capital összesítése szerint a karácsonyi vásár
alkalmából a román piacon 200 millió dollár összértékű
nyereménynyel ösztönözték a cégek a vásárlási kedvet!
Romániában van eldorádó - mondja egy tévéreklám, amely
természetesen szerencsejátékra csábít. Úgy tűnik, a
huszonnégymilliós lakosság döntő többségének tényleg csak
Fortuna hozhatja el a tíz éve várt nyugodt, boldog életet, amely
jelen pillanatban ott a sok pénzt jelenti.
sziasztok
Az alabbi iras, gyonyoru kepekkel sugarzodott szombaton delutan a kiralyi TV-n (lam akadnak ertekek az MTV1-en is)
A film egyebkent egy sorozat, a Napimao-ban parhuzamosan lekozlodik.
A film remek kepeket tartalmaz, kepeslapszeruen, kerulve a populizmust (habar a bepirositott eg, a zold fuvel most sok volt nekem, a multkori Szent Anna tavi resznel meg elment) es a kommerszet, szubjektiven, elsosorban erzeseket kozvetitve, ez az alanti szovegbol is kiderul....
Egyebkent ajanlom mindenkinek a sorozatot, ha tudom en is mindig megnezem.
DE azert nem szabad elfeletkeznunk arrol, hogy ez egy nagyon szubjektiv film/sorozat.
Nincsenek benne emberek (es szinte szorongtam emiatt), olyan vagasok vannak benne, mintha megallt volna az ido, egy csomo tartalmi tevedes van benne: pl. Farkaslaka az nem Sovidek, Eted sem az, es Nyaradremete sem tartozik oda. Viszont Korond, Sovarad es a Sofalvak (also-felso) ott vannak, megsincsenek megemlitve. Parajdon is nagyon hamar atsiklottak kepileg. A film az erdelyi valosagnak egy keskeny szeletet mutatja be (es nem is akar mast).
De mindez nem sokat von le a film ertekeibol. Egy erzodik, es ez a fontos: a film keszitoi szeretik es tisztelik Erdelyt, kotodnek az erdelyi tajhoz.
Viszont erdekes lenne ezt kiegeszitendo egy erdelyi embereket es mindennapokat bemutatando film is. Egyebkent en pont ezt hianyolom a mediabol altalaban.
Itt elnek a szomszedunkban, ezek az emberek is magyarok
(kicsit/nagyon masok, kicsit/nagyon egyformak) es megsem tudunk roluk sokat, ezert leteznek sajnos meg mindig a sztereotipiak.
Erdély - a székely Sóvidék
1100 év Európa közepén (18. rész)
Bayer Zsolt
Szerző
Felküldve:2000. január 22. ( 32. oldal)
Napi Magyarország
A székely Sóvidék bebarangolását célszerű
Nyárádremeténél kezdeni. Leginkább azért, mert
Nyárád-remete még nem a Sóvidék. Vagy már nem az.
Mindegy, no, az a lényeg, hogy Nyárádremetén annyi a
só, mint odahaza a Kossuth Lajos utca meg a Múzeum
körút sarkán.
Van viszont Nyárádremetének katolikus temploma -
éppen a falu közepén. Azt mondjátok, hogy ez már más
faluval is megesett? Azt mondjátok, nem olyan nagy
csoda, ha katolikus templom áll egy falu közepén?
Végiggondoltam - igazatok van.
Csakhogy ebben a templomban az idő s hű szolgája, az
ember együtt őrizgetnek egy feszületet.
Több mint ötszáz esztendős a nyárádremetei szenvedő
Jézus. Uramisten, több mint ötszáz éves! Még Apafi
Miklós adományozta a marosvásárhelyi barátoknak
1486-ban. A reformáció idején a vármezői pálos
kolostorba menekítették, onnan került aztán ide, a kicsi
Nyárádremete kicsi templomába, ahová eljárnak hozzá a
korszerűtlen időcsónakosok. Eljárnak hozzá, belenéznek
az arcába - s egy kicsit talán jobb lesz nekik. Ez a jó
abban, hogy olyan lett a világ, amilyen. Most már egészen
kicsi dolgok, apróságok, maradék hitek is pótolhatják a
megváltás ígéretét.
Tessék.
Páratlan emlékmű
A templom előtt hősi emlékmű áll.
Első látásra ez sem olyan nagy csoda - mégis, egész
Erdélyben ez az egyetlen, amelyik megmaradt. Ugyanis a
visszacsatolás emlékére állították. "Felszabadulásunk
emlékére - 1940. szeptember 10." Így szól a felirata,
lévén hogy 1940. szeptember 10-én vonultak be
Nyárádremetére a magyar honvédek.
Azóta történt, ami történt. Az emlékmű a templom
kertjében elásva várta a jobb időket. Bizony, és nem
tegnap kezdtük el a nehéz várást. Erre emlékeztet a
felirat, amelyet tíz évvel ezelőtt szintén nehéz lett volna az
utcára tenni:
"1100 éve itt vagyunk."
Tömör, ugye?
És az a szép, hogy ennél többet nem is kell mondanunk.
Gondoljunk bele 1100 évbe! Az elég.
Szovátán valahogy nem talált fogást az idő.
Itt pihen a szecesszió különös őszökön, és olyan furcsa,
bogaras öregaszszony lett belőle. Madárcsontú, lassú
léptű, kevés szavú. Kis tollseprűvel porolgatja az
emlékeket.
Ady Endre éjszakáit is porolgatja. A borosakat,
bűnöseket, asszonyosokat. "Szent Kelet vesztett
boldogsága, ez a gyalázatos jelen" - motyogja, és nem
érti már senki sem.
Sétára indul a Medve-tó körül az egész Monarchia.
Szépasszonyok, dzsentrik, széplelkek, büszke
katonatisztek - s néhány kiadósabb vérbaj a sok pezsgő
után.
Két szezonjuk is van ám az öreg, nyári fürdőhelyeknek.
A rekkenő nyári - az a boldog, butácska fürdőzőké.
Az esős őszi pedig a még boldogabb öngyilkosoké.
Akkor jönnek a megesett szépaszszonyok, és
kicsomagolják a vulkánfíber bőröndből a gondosan
megtervezett halált.
- Penge vagy bruminál lesz, madame? - kérdezi halkan a
kis cselédlány, s már hozza is.
Az elvénült, titkokat őrző villaso-rok pedig
megmosolyogják az egészet. Mert bizony még a kis
cselédlány is odafigyel a részletekre, ha a konyhán egy
kis gyufát vagy marólúgot fogyaszt - az urak pedig, hej,
az urak szilajon nekiszaladnak a pisztolygolyónak egy
nagy felvonás legeslegvégén.
Vigyázz, szép Szováta! Ne barátkozz össze soha az
idővel!
Szalad a Kis-Küküllő, fut végig a Sásverésen, aztán
felnéz egy pillanatra, és felettébb elcsodálkozik:
- Nini! Hát ez mi a csuda? - kérdi a Kis-Küküllő, de nem
érdekli igazán, hát szalad is tovább.
Hogy micsoda?
Hát Parajd.
Ha Parajdra vetődnél, s az uzsonnánál kiderülne, hogy
otthon felejtetted a turistasót, ne ess kétségbe. Parajd a
székely Sóvidék kellős közepe. Annyi itt a só, mint a
rontás. Nagyobb eső után, ha sok víz fut a környező
hegyekről a Kis-Küküllőbe, bizony kézzel fogdossák
össze a halakat, annyira elbódulnak szegények a sótól.
Szóval nagy bajban van errefelé, aki nem szereti a sót.
Kifejezetten meg van annak az élete nehezítve,
szegénynek.
Hiszen még a Sótündér is itt lakik.
Arról ismerszik meg a Sótündér, hogy nem látta soha
senki. Erről ismerszik meg a világ összes tündére amúgy.
Ül a Sótündér a sósziklája tetején, és vajas kenyeret
vacsorál, szép gerezdekre vágott paradicsommal. Direkte
viccet csinál abból, hogy nem sózza meg egyiket sem.
Éjszakára pedig behúzódik a sóbánya öreg tárnájába - és
szereti, nagyon. Szereti a keserű, furcsa levegőt, szereti a
titkokat, amelyeket lassan porcióz ki a tátongó sötét.
Csak állunk a hegy tetején, ahol a Sótündér is szokott. És
rohannak a felhők valahová, mintha halaszthatatlan
dolguk lenne - a tehéncsorda pedig csak álldogál a hideg
párában.
Mi végre? Miért? S ugyan hogyan? És meddig - és miért
nem máshol? Csupa ilyesmit kérdez a messziről jött
vándor. Csak azt kérdezi szegény, amit soha meg nem
kérdezne, kinek élnie itt adatott - amit soha meg nem
kérdezne a fehér köpönyeges Sótündér.
Csupa halk kérdés minden egy kihalt, vasárnapi faluban,
öreg házak, porták, kertek mentén.
Székelypálfalva pihen.
Nézd: a mindenség ott van mindenütt. És hiába minden
erőfeszítés: felfoghatatlan úgyis.
Hát akkor?
Csak mértéket kell szabni hozzá, s ha az megvan, akkor
lehet beleállni az életbe.
"De hát itt nincsen semmi!" - sóhajt a városból jött
ember, szegény, és el sem tudja képzelni már, mekkora
nagy darab minden ez a semmi. Mekkora erő a csönd, a
mindennapra kitűzött feladat - nem tudja szegény,
mekkora boldogság örülni kenyérnek, húsnak,
asszonynak, ünnepnek, harangszónak, örülni a Teremtő
ritka jókedvének.
"A kétely, hogy e civilizációban a tömegek számára
előbb-utóbb minden unalmas lesz, nem hagy nyugodni
(...). A civilizáció, mint valamilyen rejtélyes vegytisztító
üzem, lassan kiszívja az életből mindazt, ami harc és
ellenállás volt benne - mert az élmény mindig harc. (...) A
civilizáció unalmas, mert az élet élményéért nem enged
harcolni többé (...). Mindig unalmas, mikor egy eleven,
élettől, felelősségtől meleg kultúra kihűl, és átmerevedik
civilizációba. Ez az unalom az egyik oka, hogy
bekövetkezhetett mindaz, ami bekövetkezett."
Azt gondolom most, hogy mióta Márai tanár úr átlőtte
magát az örökkévalóságba, gyakran megfordul errefelé.
Igen, Pálfalván, Firtosváralján vagy Énlakán - mert itt van
az élettől, felelősségtől eleven kultúra maradéka.
Firtos lova
Itt van mindjárt a Firtos lova. Hja, az is régen volt, mikor
szépséges tündér lakott Firtos várában, és beleszeretett
egy szegény parasztlegénybe. Csak hát a tündértörvény
tiltotta, hogy találkozzanak, így aztán csak éjjel
lovagolhatott fel a legény szíve szép szerelméhez. Egyik
éjjel, amikor lovagolt szegény felfelé, és már oda is ért a
vár fokához, megcsúszott a lova lába, és lezuhantak
együtt a rengeteg mélybe. A legény lova pedig fennakadt
egy sziklán, s azonmód kővé változott.
Hát ez a szikla a Firtos lova azóta is.
Láthatod, ha még nem lett csupa seb a lelked.
Kicsi ajtón át is be lehet jutni az Úrhoz.
Ezt meg Énlakán üzeni a létezés.
És kicsi helyen is muszáj áldozatot hozni mindenért - a
kenyérért is, meg a hazáért is -, azért a darab időért is, mi
reggeltől estig lepereg. De kicsi helyen is körülvesz az ég
- s a végén aztán így is, úgy is meg kell halni. Énlakán
éppúgy, mint New Yorkban. Akkor pedig nem mindegy?
Meg kell halni, s el kell számolni. A múlttal odafent talán,
de a jövővel itt a földön.
Mert hát valami csak marad az ember után.
S az a valami - az a lényeg.
A többi: álkomolyság meg sok-sok buta, elhízott
hiábavalóság.
"Törzsében székely volt,
fia Hunniának,
hűséges szolgája
bomlott századának."
Megszületett hát Tamási Áron is, mert nagy szükségben
mindig megszületik valaki.
Aludt akkor éjjel Farkaslaka, nem sejtett semmit a
munkába rokkant, szegény, álomtalan falu.
Csitt! Hallgasd csak, hogyan nőnek a csodák a
kidűlt-bedűlt színben. Akkora csodák nőttek itt, hogy
elegek lettek egy egész életre.
Mi végre?
És elindult Ábel. Ment, mendegélt, járt a rengetegben,
Amerikában - járt az országban is, magam pedig csak
állok Farkaslakán, a szülőház udvarán, s azt kérdezem:
mi végre?
Hiszen nézd csak, a tornácról látszik a kert vége, a
diófáról, a vénről jól látszik a templom tornya is. Csak
egy iramodás ide az öreg iskola - s egy iramodásba
belefér olykor az egész világ.
Itt tanult Ábel.
Padra véste a nevét, kergetőzött, szekundált is talán.
Ugye, ugye, tanító urak, mennyire kell mindig figyelni,
mert soha nem tudhatjuk, milyen palánta cseperedik a
kezünk alatt.
S még mindig csak az az egyetlen kérdés: mi végre is az
elindulás?
Mert aztán később a világból mindenhonnét csak
Farkaslaka látszott. A vén diófa, a templomtorony, a
tornác, az öreg ház, a csodákat hizlaló kidűlt-bedűlt szín.
Csak úgy tud meghalni az ember, ha már megtapasztalt
mindent.
Tudja ezt az öreg fűz is a patakparton.
Látta az öreg legény a gyereket, a fiúcskát, aki olyan
nagyon messzire szakadt, csak azért, hogy aztán legyen
honnan hazatérnie.
S akkoriban talán nem is voltak jóban.
Meglehet, még bántotta is a fiú az öreget. Megcsapkodta
fakarddal lecsüngő, fájós ágait, vagy kirabolta koronája
élettel ékes kicsi fészkét.
De a halálban végül jó barátok lettek.
Annyira jók, hogy már nem is beszélgetnek. Azt ugyanis
mindenki tud. De a hallgatáshoz, közös csöndhöz lélek
kell - és csuda nagy szeretet.
Így van ez bizonyosan, ha másért nem, hát azért, mert így
kell lennie.
Meg aztán a legtöbb fontos dolgot akkor tudjuk meg,
amikor már meghaltunk. Nem mondom én, hogy akkor
már késő, csak szomorkás egy kicsit. Mint a faluvégi
öreg temető.
Hej, nehéz dolga lehet ennek a két cserefának!
Örökkévalóságot tanulnak Tamási Árontól -
örökkévalóságot a végtelen téli éjszakákon...
Örökkévalóságot tanulnak egy embertől - pedig mi az
emberélet?
Szia
irigyellek a Kozepeuropai utazgatasaid miatt, mivel igy teljesen mas ralatasod van (globalisabb) a problemakra... Sajnos en csak Mao-Romania kulturkorben vagyok jartas.
A frusztracioinkat, szerintem nem kell szegyellnunk, nem kell gyokeresen valtoztatnunk magunkon. Szerintem inkabb a frusztracioink, es a szomoru arcok, mint a "keep smiling". Ugyanis az elobbi melyen belulrol jon, az utobbi felszines... (utalvan a TV musorokran is)
Velemenyem, hogy nem kell megvetni sem a kozeli sem a tavolabbi multat. Minket ezek a hatasok ertek, ezt el kell fogadni, es nem tehettunk sokat ellenuk. Most viszont ha tudunk tenni, akkor tegyunk.
Az en Budapestem mas mint a tied, de hat biztosan maskeppen elunk es ezert van. Az en budapestemben benne van a kulturalis forgatag, a nemzetkoziseg. (csak programajanlo: ma este a Fonoban jo program lesz: balkani zene) Persze benne van a nyocadik kerulet is es a metron utazo depresszios arcok is.
Az en videk kepem is mas.
