Mikor azt mondom szeretlek ugy erzem hogy testem lelkem melletted el es szivedbe lat latja azt hogy lekked tiszta es ha szemedbe nezek latom benned a jot s tiszta lelked szeretetem oszinte s csak hozzad szol mikor csokolsz szivem egyre jobban fel olvad jégbortonéből es tengerré lesz es abban a tengerben te vagy es egyutt teremtjuk bele a szigetet ami szerelmunkből szuletett
Azt álmodtam éjjel, hogy testem átváltozott: szőlőtő lettem, rügyet neveltem, lombot, szárat, s beleptem velük Lúciámat, indáimmal combját és pöttöm lábát is átöleltem többször, majd sok mohó, de lágy kacsommal hátulját is magához fontam, koszorúnak sok zöldessárga fürtöt aggattam homlokára, míg úgy állt mellettem a drága lány, mint venyigék közt mezítlen, fiatal, ittas bacchus isten. Csavarodó indákkal közben kezét-lábát is megkötöztem, hogy zsákmányommá lett a rablány minden testrésze: s mikor aztán levéllel fedtem ama részét, mit másnak nem mutat a szépség, kirázott a gyors kéj, s egyszerre nem voltam többé puha, szende, jámbor venyige: sokat akaró vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.
Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb, mint romtemplom didergő karzatán, hol nemrég édes madárkórus dalolt. Nézz engem, mint nyugati szemhatáron foszló alkonypírt, mikor a setét éji lassú-lassan csukja le az álom szemhéját, mint koporsó fedelét. Lásd bennem a már-már húnyó lidércet, ki ifjúságom hamuján lebeg, halálos ágyán, mert tüze kiégett, s ami táplálta, az emészti meg. Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed az emberért, ki nemsokára elmegy.
Shakespeare
LXXV. Szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; megtagadlak, már nem vagyok tied; gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, hogy ledobhattam bilincseimet. Egy kézfogás még, - töröld eskünket s ha találkoznak sorsunk útjai, ne árulja el se szó, se tekintet, hogy a volt vágyból maradt valami. Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hüség és utolsót lüktet a szenvedély s a tisztulás lefogja a szemét, most még, noha mindnyájan elsiratták fel tudnád támasztani, ha akarnád.
Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem, vágy kínoz, mikor nem szeretkezem. S mint harcos, ha ellenségre talál: lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll. Öved délkörét oldozd meg hamar: minden tájnál szebb földövet takar. Pruszlidat vesd le, olyan feszesen tapad; más nem lát bele, de nekem hadd suttogja a susogó selyem esése, hogy most lefekszel velem. Fűződre régtől féltékeny vagyok, de megnyugtató, mikor kikapcsolod. Oly szép vagy, ha ruhád leengeded: kibukkanó nap nyári kert felett. Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy talpadat nászi templomunk, az ágy. S le fejdíszed filigrán, csupa fény hálójával; hajad szebb diadém. Ily fehér ingben égi angyalok szállnak a földre; magaddal hozod azt, mit Mohamed Paradicsoma ígér nekünk, örök gyönyört, noha a kísértet is vászoningben jár, de főleg égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét, hadd nyúljon alád, mögéd és közéd. Amerikám! Frissen fölfedezett földem, melyet bejárok, fölfedek, aranybányám, országom, hol mohó kényúr vagyok, egyeduralkodó, s boldog pionír, miközben sötét kincseskamrádon ujjam a pöcsét.
A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen. Az ékszer nem kell, az csak elvakít, mintha Atlanta kincseket hajít, s a bolond férfi szeme ottragad gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak, ami képkeret, könyvön díszkötés, amatőr-öröm. De ennyi kevés. Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell: a szeretőnek a nő teste kell. A bűn nem bűn, és itt nem incseleg az ördög sem. Engedd le ingedet. Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad, vagy nem elég egy férfi takarónak?
