Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44627

Mécs László

 

 

SZÉNABOGLYA MELLŐL

 

Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.

Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,

azaz kaszáltattam, fekete legények

s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.

 

Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.

Ami szépet láttam, már a boglya foglya.

Amiért hevültem, aminek örültem:

idegyűlt illattá, csendé szenderülten.

 

Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.

Ideszorult éltem minden léha tücske,

hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,

itt koncertez nyaram minden színskálája.

 

Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,

hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.

S a fehér és fekete legények kaszálnak,

suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.

 

Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:

az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?

– Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan

vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?

 

Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,

mely esténkint rétem füvén elidőzik,

– vagy az, amely régen megjelent előttem,

s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?

 

Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb

révületbe: az-é, ki most nefelejtset

szed itt átmenőben – vagy az, kinek lelke

illatját imaként boglyámba lehelte?

 

Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:

az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza

– vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?

S míg borzongva nézek előre és hátra:

 

fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,

beleszorult éltem pitypalattya, tücske.

A titok-legények kaszálnak, fű serceg,

suhognak a kaszák, suhannak a percek.

 

 

Aranygyapjú, 1947 [305-306.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44626

Mécs László

 

 

EPERCSOKOR A KORMOS KALAPON

 

Szombatesti erdőszéli séta.

Pírban ég a sok-sok margaréta.

 

Szénégető legény jön a hegyről,

ideköszön, de csak úgy foghegyről.

 

Egész héten nem volt fekte-kelte:

ülve szunnyadt itt-ott. Teste-lelke

 

kormos lett, míg a boksája égett.

Váltani megy inget, emberséget.

 

Lázba ejt a nagy fekete ember

kalapján csokornyi eperrel.

 

Nem is tudtam, hogy már így megérett!

Hogy ott jártam, csak virág fehérlett.

 

Piros gyümölcs lett a hósziromból,

mint vérbő csók szűzfehér álomból.

 

Kinek viszi vajon? Nem anyjának,

nem öccsének, nem harmat húgának!

 

Valaki más gyönyörködik benne,

s csipegeti, mintha gyöngyszem lenne,

 

mint galamb a piros búzát,

ő meg áll majd s bámulja a blúzát.

 

Elment. Lám csak, az eper megérett!

Ezt forgatom, amíg hazaérek.

 

Egész éjjel eperről szól álmom:

a nagy hegyet végigszaladgálom.

 

Az egész hegy eperszínű végig,

az oldalán kis rőzsetűz fénylik,

 

mellette a földdel beszórt boksa,

bent parázslik a holt fa pirosra.

 

Halott fából fojtott tűzű szén lesz.

Hasonlít e mesterség enyémhez:

 

holt élményből parázs is lesz, szén is,

magam vagyok, legény vagyok én is.

 

Hétköznaptól kormos leszek én is,

ünnep előtt inget váltok én is,

 

fölveszem a Boldog Ember ingét,

s viszek mindég piros csokrot innét.

 

Emberek közt akkor támad ünnep,

ha jó népek szent dolgokra gyűlnek:

 

szeretetre, szűz csókra, misére:

kenyér, bor, szív istenülésére.

 

Egész éjjel így szövődik álmom,

míg a hegyet végigszaladgálom.

 

Reggel tényleg fölmegyek a hegyre,

mosolyogva, epercsokrot szedve.

 

Fel is tűzöm hetykén kalapomra,

gondok kormát hordó alakomra.

 

Kinek adjam? Akárkinek adnám:

akkor is csak mindenkinek adnám.

 

Költő azért van, hogy ízesítsen

álmot másnak, bár senkije sincsen.

 

Jó illattal teljen meg az ünnep,

ha jó népek szent dologra gyűlnek.

 

Szagos lesz az út, egy emberöltő,

ha csokrával végigmegy a Költő.

 

 

Üzenet, 1947 [303-304.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44625

Mécs László

 

 

POSTA-PILLANGÓ

 

Van vers, mely annyi terhet bír el,

mint egy galamb,

mely száll pár kurta sornyi hírrel

s egy ország sorsát dönti el

a háború!

 

S van vers, mely mint egy csöppnyi fecske,

csak annyit bír el,

amennyi egy kis nefelejtske

szirmára fér, ha sürgönyöz

egy nagy öröm.

 

E dalt szemeid úgy tekintsék,

mint posta-lepkét:

viszi a föld, ég minden kincsét,

ha tűvel hímporára írom:

szeretet!

 

 

Aranygyapjú,

1947 [302.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44624

Mécs László

 

 

A PIRÓK ALSZIK

 

Kicsiny patak, de eltart lüktetése

a tengerig! Kinek van küldetése,

ilyen mind: bátor, víg, mint egy gyerek.

A zuhogókon itt-ott pityereg.

 

Patak partján most kezdem esti sétám.

A Hold megindult már az esti métán.

Vörös. Arannyá érik, míg halad.

Nézem. Megállok egy fenyő alatt.

 

Fejem felett ág rezzen: négy madárka

repül el róla. Felnézek az ágra,

míg éjbe tünnek a jajos sírók.

Egy ottmaradt még s alszik. Egy pirók.

 

Fejét a szárnya mellé dugva, gyéren

szűrt fényben alszik, mint egy zöld tenyéren,

míg malom zúg és zeng a vízfolyás.

Olyan mint egy szív vagy hímestojás.

 

A bagoly érte kémli át az éjjel

a fákat foszfor-kékes rém-szemével,

vérét szomjazza nyest, görény, menyét,

– s ő e kis ágra bízza mindenét.

 

A fákon a szél fagy-gyantás vonója

ítélet-dallamot vonóz, leszórja

a lombot, mint lejátszott hangjegyet

– s ő alszik pár szál fésűs gally megett.

 

Így ring a szívem az Isten-tenyéren,

bár száz baj les rám, szomjúhozva vérem.

S bár sors-örvények nyílnak és sírok,

– a szívem alszik, alszik a pirók.

 

 

Vissza a csendbe, 1946 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44623

Mécs László

 

 

TUDÓS A PARKBAN

 

Egy lombnyíláson fényt csáváz a Nap,

lent megragyog a mohos parki pad,

s a fehér fejű bencésrendi pap.

 

Számtancsodákat fejt meg. A berek

csöndjében gyöngyvirág-vágy szendereg.

Pillangók léte percekben pereg.

 

Harangvirág-lét órákban suhan,

évszázad-léptű tölgyé lassudan,

a napsugár fény-században suhan.

 

A paptanár a sátán tőreit

átlépte rég s a klastrom őre itt.

Kicirkalmazta tudós köreit.

 

Szíve vétózik, ha egy kör fele

gyilkos zajt küld az élet harctere:

„Circulos meos moli tangere!”

 

Számokban él, de mégse szárad el:

a park mélyén száz csöpp csodára lel,

szívén szépség varázsa árad el.

 

A parkban él, a park meg benne él,

a park csírázó titka benne él,

és benne hull le holt rügy, falevél.

 

A hóvirágtól vadciklámenek

fajáig az egész virág-menet

szívében is fut s farsangot nevet.

 

Számon tart kis-fát, fészket. Most beteg

páfrányt pillant meg s kút felé siet,

otthagyva irkát, tudós képletet.

 

Kamaszka szél meglátja, ott terem,

füzetjét átlapozza hirtelen

s elillan, nyitva hagyva egy helyen.

 

Egy vörösbegy a pad felé megy épp,

a Végtelen Sor sok-sok számjegyét

megnézni, s rajta hagyja névjegyét.

 

 

Aranygyapjú, 1946 [300-301.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44622

Mécs László

 

 

SZEGÉNY KERESZT

 

A dombon egy útszéli, árva

paraszt-keresztfa tűnt elő.

Jézus függött, karját kitárva,

minden népet Szívére zárva,

mind egy-karámba ölelőn.

 

Véletlenül feléje mentem

egy csúnya háborús napon,

s hogy odaértem át a csenden,

köszöntöttem, lekapva mentem

pacsirta-csókos kalapom.

 

Merengtem a szent Ölelésen,

majd észrevettem a tövén,

hogy át hegyen, völgyön, vetésen

vonult embert vérezni készen

a sün-tüskéjű drótsövény.

 

A katonák a szent keresztet

úgy vették, mint karók között

karót, s rá drótsövényt szegeztek.

Fent telefon-kábelt hegyeztek

rá, mely sok gyilkos hírt közölt.

 

Szegény kereszt! Mennybéli kották

hárfája, mit tettek veled!!

Nyíllá, horoggá torzították

rajzod, s rajta haláltánc-kottát

futtatnak harci kábelek.

 

Jézus, népek szent Ölelése,

hárfádhoz hajtom homlokom,

pengess minden nyájt egy-vetésre,

feszítsenek bár újra: mégse

legyen más nép itt, csak: rokon!

 

 

Aranygyapjú, 1945 [295.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44621

Mécs László

 

 

KI ÉRTI EZT?

 

A Nap rászállt a hegytetőre

s megitta az éj tengerét.

 

                        *

 

Galamb ivott a nagymocsárból,

s a fertő forrás-tiszta lett.

 

                        *

 

Fecskényi jóhír szállt szívemre

s megitta tenger-bánatom.

 

 

Aranygyapjú, 1944 [292.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44620

Mécs László

 

 

EGY VADALMAFA SÍR-NEVET

 

Mögöttem ősi bükkös áll,

mint millió pillérű dóm,

előttem el nem fáradón,

se száradón, se áradón,

csermely csobog, mint kegyelem

a búcsújáró kegyhelyen.

 

A dómban víg zsolozsma zsong:

záportól mormolász a lomb,

mint hogyha már nem lenne bűn.

A most-nyílt gyöngyvirág-gyepűn

szaglászva, hosszan elidőz

egy halk, apáca-léptű őz.

 

A tisztáson vadalmafa

virágzott ki ma éjtszaka;

nincs rajta más, csak kacagás,

még lombja sincsen máma más,

csupán virág, virág, szirom:

piros máglya zöld pázsiton.

 

A máglya lángján jóleső

könnyet csordít a gyors eső,

így sír emlőért kisgyerek,

szép süldő lány így pityereg:

nincs benne jajszó, keserű

vád: aki ránéz felderül.

 

A nagy zápor hiába hull,

a máglya ég oltatlanul,

sőt csúcsán énekes rigó

trillázgat könnyet szárító

nótákat, bár szájába hull

az áldás szakadatlanul.

 

Most látom, nincs is almafa

a környéken! Lelkem maga

virult ki, s mámoros-hiún

szállt rá szívem. Ó ópium,

május! – Most eltűnt dóm, patak:

a tisztáson feltűnt a bak…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1944 [187-188.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44619

Mécs László

 

 

SZERELMET VALL A VÁNDOR

 

Vallom, sok titkú tested

delej volt, mindig tetszett,

gyönyört adtál s keresztet,

szépséges anyaföld!

 

Csupasz lábbal csalitban

csellengtem néha hittan,

számtan helyett, s felittam

csupasz szépségedet.

 

Mesétlen vággyal álltam

esőben, napsugárban,

csupasz szívem kitártam,

szirom-zápor ha vert.

 

Fürödtem száz vizedben,

kóstoltam száz ízedben,

szépségedből kiszedtem

százféle mézemet.

 

Majd férfi-nő szerelme,

kis és nagy történelme,

emberszív, emberelme

játéka érdekelt.

 

Most vénülgetve vissza

vándorlok régi, tiszta,

csupaszláb elemista

szerelmeim felé.

 

Vadászom boldogságra,

virágra, bolondságra,

szent halhatatlanságra,

s a vadásztér: a Föld!

 

Bár szivárványunk könnyből

van, gyöngyünk gyötrelemből,

– még Jézus is a mennyből

szeretni földre jött!

 

Ha szív csodára pezsdül,

csak földön megy keresztül:

szálkás, véres kereszttől

lesz szép a szeretet!

 

A gyapjú bolyhosságán,

a bor vad pajkosságán,

kenyér, kalács jóságán

megy át a szeretet.

 

Gátak zsoltáros kínján,

sebek mély karmazsinján,

ifjak, leányok csínján

megy át a szeretet.

 

Szívtől családig ér el,

családtól népig ér el,

s megdönthetetlen érvvel

világcsaládig ér.

 

Szívem Istennek adtam,

vágyam csillagba pattan,

– de alapul alattam

Föld, biztos tested áll!

 

Te adtad testem kölcsön,

ihletted szívem: költsön,

te voltál dajkám, bölcsőm,

s te lész a sírom is.

 

 

Üzenet, 1943 [284-285.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44618

Mécs László

 

 

TAVASZI VIHAR

 

Az almafák anyás-komoly

lombján nincs más ma csak mosoly.

Csalán, árvácska, mákvetés

lényén sincs más csak nevetés.

A vén foghíjas temető

kacag mint kacér szerető.

 

Most hirtelen zengő vihar

jön kamaszos villámival,

az égből zúdul az özön,

de csak mosolyra hull a könny,

én is virágok, illatok

között csavargok s kacagok.

 

Rózsákról pergő gyöngyökön

csodálkozom s gyönyörködöm.

Minden szín tompított, szerény.

A szőlődomb zöld hátterén

a sok esőszál úgy szalad,

mint szövőszéken fonalak.

 

Tündérszövőszék szálai

közt fecskét látok szállani,

mint víg vetélőt s perc alatt

hímes mintákként látszanak

a szőlődombon színesen

virágzó fák a szőttesen.

 

Aztán ripsz-rapsz, a bősz vihar

összes kamasz-villámival,

szövőszékével elszalad.

A szövőszékből egy szalag

szivárványlik még egy kicsit,

míg a tündérek elviszik.

 

A Nap nagy lendületbe jő,

s oly könnyen szárad az eső

mint gyermek-pillán a könyű,

mint fiatal, csók-öltönyű

legények, lányok arcain

a könny, mit ott hagyott a kín.

 

Mi más az őszi bús nyirok,

mely lassan szárad! Kis sírok

felől holt szirmok, mosolyok

kísértenek, köd gomolyog

a csatakos domboldalon

mint aggok arcán fájdalom.

 

Így lesz! De míg süt ránk a Nap,

ne bánd, szívem, ha bántanak:

minden könnycsepptől szebb a szív

s a végtelen örömbe hív

a szivárvány, mely integet

minden borzas vihar megett!

 

 

Uj magyar museum 2. köt.

I. (III.) füzet, 1943 [3.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44617

Mécs László

 

 

HEGYEK SZIMFÓNIÁJA

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

gondolat-hulláma, mit szeszélye

megdermesztett, hogy így kibeszélje

tenger-lelke titkát néhány percig,

neki perc mi nékünk millió év

s így maradnak, míg csak néki tetszik.

 

Kis bogárkák böngészgetnek bennük

antimon, szén, réz, arany, vas, gyémánt,

só után. Ők nézik egyre némán,

nagy fönséggel: ezredéves bánya

hordalékja nékik nem hiányzik,

egy tűzhányó perc alatt kihányja.

 

Levegő-csók borzogatja bőrük,

a borzongást úgy hívják, hogy Élet.

Erdők lombot, rétek színt regélnek,

vadak falnak, szaporodnak, játsznak:

a tűz-magra dermedt szikla-burkon

a lét hártya-vékony színes látszat.

 

Van ki rőzsét kér a nagy hegyektől,

van ki gyógyírt, van ki gyöngyvirágot,

van ki őzet, van ki azért hágott

hegycsúcsokra, mert hitvány alázat

lázította lent a völgyfenéken

s felhajtották vad turista-lázak.

 

A hegyekhez mindég visszatérek

meghallgatni hullámaik tenger-

muzsikáját, amint némán zeng el

az időben. A nagy szikla-vázat

lepkeszárnyként éri, ha kis ember

akár zsoltárt mormol, akár lázad.

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

megdermedt sok gondolat-hulláma,

csermelyek csobognak róluk málna

nefelejcs közt kiapadhatatlan,

piros pisztráng úgy ficánkol bennük,

mint a szív a kegyelem-patakban.

 

 

A Petőfi Társaság költőinek anto-

lógiája, (1942 előtt) [225-226.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44616

Mécs László

 

 

ÉN FOGYNI LÁTOM FOLYTON, MINT A HOLDAT

 

Ő szoptatott. A tiszta tejfolyót

ő küldte a kicsiny csodamalomba,

gyerekszívembe: zengje énekét

a vad, viharzó földi fájdalomba.

 

Ő látta, hogy a vessző-paripák

velem mesék honába hogy loholtak,

mint álmok éjén ezüst vőlegényt:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Csak nőni: futni tavaszok után,

legényes májusokkal parolázni,

a bánatokat csak leinteni

legényesen, s nem könnyekig vitázni.

 

A szeretet aranyló tengerén

a hullámok aranyhimnuszt daloltak,

ott látott ringni aranycsónakon:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,

a vénülés remeteszigetén:

szív, láb megromlott, fogai kihulltak,

csodamalmából fogynak a zenék.

 

A rejtvény-féle ákombákom-ráncok

kölykeznek egyre szentelt arcain

s még akkor is fájdalmas haláltáncot

járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.

 

Szemünk előtt fogy: sem ,,tolvajt” kiáltni,

se felüvöltni, sírni nem lehet.

Csak tehetetlen, napról-napra látni,

hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.

 

Csodamalmából nem marad meg semmi,

csak anyasága emlék-dallama,

s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,

ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1938 [158.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44615

Mécs László

 

 

FEHÉR FELHŐKET HAJT A SZÉL

 

Gyerek-szem-kéken néz az ég,

és mégis férfias-kemény,

akár szemem s e költemény,

havon a fák árnyéka kék,

kemény a hó, a tó, a jég,

mégis derűs a szív s a lég:

fehér felhőket hajt a szél.

 

A felhőkben nincsen titok,

viharmag: átvilágított,

fehér mind, mint átfényesült,

átszellemült, átszentesült,

szűzek, vagy angyalok haja,

kiket nem ér a föld baja.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

Fehér-kék ritmus, szaggatott,

hol látni, hol nem a Napot,

az ég ragyog, a föld ragyog,

én is nagy ragyogás vagyok:

szemem kék, lelkem most fehér,

piros benzinként hajt a vér,

s fehér felhőket hajt a szél.

 

Felhők futását nézdelem,

nincs bennem semmi érzelem,

nincs bennem semmi gondolat,

két lábam jókedvűn halad,

mint két jóvérű friss csikó,

csizmám alatt ropog a hó.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

A táj olyan mint megfagyott

fehér tenger: hullámhegyek

s hullámvölgyek felett megyek,

árbocként leng az itthagyott

napraforgó, hol egy derült

tavasz-hajócska elmerült.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

Tarlón, vetésen, víz felett,

majd temetőben lépdelek,

a sírok kis keresztje: mint

sok-sok kicsiny, elsüllyedett

élet-hajó árboca int,

de nem érzek se bút, se kínt:

fehér felhőket hajt a szél.

 

Kutyám most nád között mulat,

ki is hajt egy ijedt nyulat,

de elfut, jön a róka is,

de megugrik a kis hamis,

mert puskám lustán emelem,

s nincsen panasza ellenem:

fehér felhőket hajt a szél.

 

Estére mégis csak tele

lesz hátizsákom kebele:

arany öröm, arany madár,

meg sült galamb zsákomba száll,

s pirosra csókolt arcomat

hazaviszem a hold alatt.

Fehér felhőket hajt a szél.

 

 

Aranygyapjú, 1938 [264-265.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44614

Mécs László

 

 

EGY HULLÁM ELSIMULT

 

Fekete Óceán fekete tömbjéből,

örökös nemlétnek örökös csöndjéből,

fehérke, gyereknyi habocska született,

fényt szopott, éjt szopott, nem tartott szünetet,

nyögdécselt, gagyogott, ragyogott, nevetett,

rózsaszín reggelen rózsaszín testecske

bukfencet hányt, mint ügyetlen kis kecske,

lába nőtt: száguldott, mint a vad kamaszok,

hangja nőtt: kurjantott, énekelt, panaszolt,

vágya nőtt: külön-vált külön-lényt lázadott,

perc alatt átélni kívánt egy századot,

ezernyi színt játszott e nem-rég tintafolt,

csókhimnuszt zenélő tündéri hinta volt,

gyöngykagylót ringatott, álmokat ringatott,

karja nőtt: ölelőn egekig csapkodott,

csókolni vágyott egy csodaszép csillagot,

Naptól is csillogott, Holdtól is csillogott,

kacagott, jajgatott, tajtékzott, torzonborz

viharban szíveket ringatott, borzongott:

fogyott és zuhant és külön-vált énjébül

illantak álmok és színek, és legvégül

színtelen-ájultan, álmatlan-álmosan,

nesztelen, ahogy egy halk árnyék átoson,

e negyvennyolc évnyi vagy csak pár percnyi Múlt

fekete Óceán fekete tömbjébe,

örökös hallgatás örökös csöndjébe

visszatért hallgatni. Egy hullám elsimult.

 

 

Üzenet, 1938 [276.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44613

Mécs László

 

 

BESZÉLGETTÜNK

 

Ősz volt. A nyírfák téli álmodáshoz

vetkőztek némán. A csend gondoláját

három fekete hattyú-felleg húzta

az alkonyat aranyló kék tavában.

 

Virágokról beszélgettünk. Minden szó

pirosan, kéken kezdett illatozni.

Beszéltünk a méhekről. Szavaink is

zenélő szárnyon méz után repültek.

 

Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról.

Aranykarika lett minden szavunkból,

s vertük, míg Éden ajtajához értünk,

hol az Idő állt láng-kardú kerubként.

 

Beszélgettünk a nőkről. Szavaink mind

virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok

ragyogtak minden szirmon, és alattunk

gyémántos hátú viperák rajoztak.

 

Beszélgettünk a mártíros anyákról.

A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt

rajongtak, angyalszárnyuk nőtt ki sebten,

és csókot vittek minden égi tájra.

 

Beszélgettünk a népekről. Szavunkban

mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek,

a Nap, mint Isten-szív, átlőve vérzett

a meggyalázott néptestvériségre.

 

Beszélgettünk az Istenről. Kigyúltunk,

mint csipkebokrok, két kis ibolyácska

kíváncsi lett, s kikandikált a földből,

míg üzenettel Emberhonba mentünk.

 

 

Üzenet, 1938 [275.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44612

Mécs László

 

 

FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN!

 

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni az szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

 

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

 

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

 

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tűnékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!

 

 

Üzenet, 1937 [273.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44611

Mécs László

 

 

GENEZIS

 

Ott voltam a barna világködös ősi zavarban,

amikor sem a víz, sem a tűz, sem a föld, levegő

sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan.

Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegő

szent Lelke beszélt a teremtés terve felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva

káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön:

kerekítve a csillagi labdacsokat. A ,,Legyenre” kigyúlva

keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön.

Isten szava szállt Földünk suhanása felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Ott voltam a sistergő, haragos gomolyagban,

amidőn az arany, meg a só, meg a kő született,

alakultam a halk kristályosodási anyagban,

csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet.

Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

Átéltem a holt Anyag életes ébredését,

míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok,

Őslények iménti keményre gerincesedését

átéltem: előbb talu, majd puha szőr borított.

Isten szava szállt kivirult csillagja felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

 

S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-anyagoknak

testvér-öleléseiből. Agyam is, szavam is,

szívem is anyag, – ám volt lelkem! S lőn a Hatod Nap.

Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis,

dadogó anyagoktól hozva a műszeremet!

De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett!

 

Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger!

Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett

sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel

az emberi agyban, gondolatok, híresek,

– de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg,

s naprendszereket görgetnek előre a percek.

 

Jaj, untam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gőgöt!

Istennek emeltem a Bűnt, meg a testemet is.

A pokol nyerítő kacagása fülem fele bőgött.

Én voltam a legszomorúbb a világűrben. Nemezis

hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam

lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban!

 

Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott!

És újra hiába beszélt az örök Szeretet

évezredekig: süketen hajigáltam a horgot

az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett

a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag.

Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat!

 

Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva

minden szív az isteni csókot erős, gyerekes

kacagással, az ős Szeretetbe, az ős Atyaságba,

s minden szív egyöntetű égi ütemre repes:

parancsra elégnek az unt anyagok, a Semmibe tűnnek,

s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep.

 

 

Üzenet, 1937 [181-182.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44610

Mécs László

 

 

PIROS VIRÁG A PUSZTÁN

 

Minden falunak van olyan árva földje,

melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje

is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok

vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

 

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz

kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,

mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld, csak sertéslegelőnek.

 

S minden falunak van oly árva suhanca,

– ki soha se indul szép mesében harcra,

sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,

nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

 

Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba,

nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,

csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász,

Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

 

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában

jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,

mert ily kedves képet még keveset láttam.

 

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,

a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben

angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

 

Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de a legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

 

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem

kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem,

mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,

a folt piros volt és vidáman rikoltott.

 

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ájtatos lélekkel gondoltam a drága

kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

 

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe:

lánykori ujjasát szabdalta szét boldog

szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

 

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott

e folt, és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett

mendegéltem haza, s mosolyognom kellett.

 

 

Üzenet, 1937 [270-271.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44609

Mécs László

 

 

CIVIS ROMANUS SUM

 

Én magyarságom soha nem tagadtam,

de soha nem is kérkedtem vele,

nem pávatoll: egy mártír pillanatban

csak a bőrömmel együtt jönne le.

 

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen

fizettem az adósomat. Tizedem

kálváriajárásban, jajban, könnyben,

kacajban, dalban ma is fizetem.

 

De aztán pont! Nem csempészek dugárut,

sem rém-gázt! Római polgár vagyok.

Okmányomon a százszor is elárult

Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.

 

Az iskolás földgömbön rég kis ujjam,

földrészeken suhant át perc alatt,

most az Isten földgömbjén járva, fújom

a tarka szappanbuborékokat.

 

Nem percekben, még nem is századokban,

de időtlenségben gondolkozok,

lábom pedig, ha vándorútra dobban,

mindég népek térkép-rajzán mozog.

 

Országom az ország-feletti Róma:

szűzek, mártírok, hitvallók derűt

virágzanak itt, száll a szent aróma.

Az én országom ott van mindenütt.

 

Törvénytáram elfér egy nefelejts kis

szirmán, azért, hogy soha ne feledd:

„szeresd az embert mind, ha mérget rejt is

s szeresd az Istent mindenek felett!”

 

Az útjaim mind tiszta ölelések,

a népek közt úgy járok, mint követ,

a világtestvériség álma késhet

több ezredévet, – s holnap eljöhet.

 

Mégis detektív-falka a nyomomba

szaglász itt-ott s örülne vesztemen.

Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,

ki minden cafrangtól meztelen?

 

Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,

egyetlen rejtektárcám a szívem

és bent az Isten forradalmi pénze:

a szeretet ragyog tündérien.

 

Némely országban megállok. Kitárom

a karjaim: rügyezni kezdenek

s mint mesebeli hószín fa-titánon,

a lombomon sok kék virág remeg.

 

Én nem hiába vándoroltam, érzem.

Egy-egy országban megrázom magam,

a szél széthordja szirmaim zenésen

s Isten felé megyek tovább vígan.

 

 

Szines ablak, 1937 [213-214.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44608

Mécs László

 

 

NEM TUDOK BETELNI

 

Nem tudok betelni: kétöles csalánok

közt nézem a csupasz csalogány családot

szegényes fészkében. Szorgos anyja, apja

jön, megy és az étket a szájába rakja,

 

mint gyerek-szájamba az anyám az édes

Isten nevét rég, hogy lelkem most is éhes,

mint a pap az ostyát első áldozóknak,

mint a Nap a mézet rétnek és bozótnak,

 

mint az Isten nékem a mézes kegyelmet,

jókhoz, gonoszokhoz türelmet, szerelmet.

– Felsír a fióka: fütty lesz az étekből,

megszentülök: szárny, dal lesz a kegyelemből.

 

Mi volna belőled, öt pucér fióka,

ha apád-anyádat megenné a róka?

Mi volna belőled, árvácska, Nap nélkül?

Mi volna belőled, szívem, Isten nélkül?

 

Nézem a madár-párt. Nem tudok betelni,

csak kalaplevéve himnuszt énekelni

minden etetésnek, minden anyaságnak,

minden földi, égi szent, szent apaságnak.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1937 [137-138.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44607

Mécs László

 

 

VIDÁM ERŐKRE GONDOLOK

 

A Nap már megkotlósodott,

fény-szárnya megpihésedett,

a fákon rügyek, báb-tokok,

piros tojások, édesek,

várják a víg feltámadást.

 

Vidám erőkre gondolok,

miket nem győz le senki sem

és semmisem! Bolond dolog,

de elhiszem, most elhiszem,

hogy van tavasz; varázsital!

 

Hörpintsetek fel pár kupát,

s elhisszük, hogy e napokon

a nyúl piros tojást tojik

nevetve, mint a legbutább

húsvéti képeslapokon.

 

Bolond dolog, de úgy van ez:

ha újulás kell és tavasz,

a züllött, nyúlnyi gyávaság

s a rücskös, odvas, száraz ág

piros tojása lesz szívünk.

 

Tulipánhagymát televény

pólyáz: s kinő a tulipán.

Szívet pólyáz a telifény,

s kikél a bíbor, túlvidám,

hegyeket mozgató Csoda!

 

Ecettel él az ostoba.

A hősnek hit kell és csoda!

A szappanbuborék színes

nagy semmijéből is hímes

csodát költ ki a szeretet.

 

Világ-erőkre gondolok.

Vidám világ-erő a Hit.

A sír is csak egy nagy tojás:

a Hit pattantja zárait,

s kikél a szép Feltámadás!

 

 

Üzenet, 1937 [266-267.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44606

Mécs László

 

 

MÁJUSI LEGENDA

 

Zöld vetések ringó tengerében

gyalogösvény ment, oly keskeny éppen,

 

mintha Mózes vágta volna széjjel

világhírű varázsvesszejével.

 

Léha tücskök dáridója zengett,

s csiklandozta a mosolygó csendet.

 

Bár szívemben régi tüske égett,

megáldottam a nagy mindenséget.

 

Az utacskán lábom hetykén ment át,

orrom mesét szimatolt, legendát.

 

S íme jött is szembe az ösvényen

egy szakállas koldus lassan, vénen.

 

Úgy mutatta félkarját, a csonkát,

pőrén, mint pénz-kölykező vagyonkát.

 

Másik karja felém nyúlva pénzt kért.

Belenyúltam a zsebembe pénzért.

 

Számolgattam, aprópénzt kerestem

bosszankodva és fukarka-resten.

 

S míg pirulva pénzt böngészve álltam,

hirtelen lúdbőrös lett a hátam,

 

különleges túlvilági csend lett,

harangvirág hallhatóan csengett,

 

s bár lehunytam mindkét szempillámat:

mintha Jézus nézett volna rám ott,

 

borzongások leptek el, mint hangyák,

s meghallottam Jézus titkos hangját:

 

,,Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen?

Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem

 

boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer:

anyád csókját számoltam csak egyszer?

 

Megszámoltam álmaid vetését,

gyermekek, fák, fecskék nevetését,

 

holdas esték néma titkú báját,

lepkék, rétek tarka karneválját?

 

Megszámoltam a sok szívet, ember,

mely feléd nyílt mint tulipán-tenger?

 

Számoltam az égből rádszalasztott

napsugarat, jóságot, malasztot?

 

Megszámoltam csöppenként a vérem,

mely kifolyt, hogy élhess hófehéren,

 

s boldogsággal szívedet megtöltse?

– Te meg számolsz mint garaskák bölcse!”

 

... E szavakra pillám fölnyitottam,

de nem láttam csak a koldust ottan.

 

Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban

pénztárcámat a markába nyomtam.

 

Ő rámnézett félve, megindultan,

s azt gondolva, hogy megbolondultam:

 

futni kezdett. Nagy jókedvem támadt,

zöld kalászok csókolták ruhámat,

 

tust vonózott a föld minden tücske,

s a szívemből önmagától

kihullott egy régi rozsdás tüske.

 

Üzenet, 1937 [171-172.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44605

Mécs László

 

 

TE GONDOLKOZZÁL BENNEM ISTENEM!

 

Az anyag nyers és bűnös és gonosz

s mégis  mily szépek a kristályaid

és vizeid, amik szemünk előtt

válnak jéggé, felhővé, szivárvánnyá

és érceid, amikből még soha

nem formálódott kard a föld alatt,

mert Te alakulsz bennük Istenem!

 

A csúnya hernyó is milyen művész,

mikor lepkévé álmodja magát

a bábban! És aprócska méheid

mily mérnökök, az államrendszerük

évezredekre szóló műremek

s egy méh se rombolt eddig sejteket,

mivel Te élsz, Te alkotsz bennük Isten!

 

Delejtű szívű kis madaraid

Délafrikából hazaszállanak.

Napod, a nagy koponya, életet

sugároz ránk, nem rongy elméletet

s az üstökös is, e zord kozmikus

szegénylegény, szabályosan tekerg,

mert szent törvényed lappang mindenikben.

 

De mink, a mindenség legszomorúbb

fajzatja, mindent csak beszennyezünk…

A földben ércet leltünk, sok csodát:

s az aranyunkból Arany Borju lett,

a vasból kard, nyíl, gyilkos penna, tőr,

repülőgépünk bomba-posta lett.

Az ember rossz, mert ember-agy vezérli.

 

A legnagyobb lett köztünk mindig az,

ki legtöbb embert ölt meg közülünk,

akár önzésből, akár a Közért.

Ó Dzsingisz kán, te eszes sáska-ember,

Napóleon, gloiros hazafi

s hullák hegycsúcsán trónoló Lenin,

mondjátok meg, mi volt végcélotok??

 

Tudósaink végcélja: a Nihil,

Vegyészeink végcélja: a Halál.

Vezéreink végcélja: Pusztulás.

Uj Napot hoznak: Napból vér csorog

Uj délibábot hoznak: vér csorog.

Az ember bús tragédiája az,

hogy az agyában önmaga lakik!

 

Vedd vissza vésztelt szabadságomat

s Te gondolkozzál bennem Istenem:

legyek szabályos, mint kristályaid,

alkossak, gyűjtsek mint a méheid,

legyek szivárvány, melynek harmat-lelkén

a hit kristálylik, mint a jég a vízben

s delejtűs fecske-szívvel Rád találjak!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1937 [533-534.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44604

Mécs László

 

 

VIGILIA

 

Most a szőllőhegy tele van csókkal. –

Szerelmes minden s nincs semmi leple.

Csalogány csókol csattogó bókkal,

mézzel csókolja csapongó lepke

a lepke-hölgyet,

a Nap a Földet.

 

Nem rég menyasszony ruhás cseresznyék

virágja nyilt itt. Most már a Nyárnak

paraszt-csókjától lettek menyecskék,

izzó tüzétől pirulva állnak.

Piros meggy lobban

a lenge lombban.

 

Emberek kúsznak fel-fel a hegynek,

szedik az epret, vérbő ribizlit,

szedik a csókot, szedik a meggyet.

Apró kortyokban csudamód ízlik

inyükhöz érve

az Élet vére.

 

Állok a hegynek legtetejében,

hol nincsen csók már, csupán az Isten

szerelme vár rám remény fejében.

Víg bőjtölőnek csaptam fel itten.

Vigiliámat

ne rontsa bánat!

 

Ünnepre várok mindég és mindég:

hátha karácsony lesz holnap bennem,

vagy a Szentlélek lesz nálam vendég.

Szatócs-árudból nem szükség ennem:

hagyj békét Sátán!

Állok a vártán.

 

 

Összes versei,

1920-1940. 2.

kiad., 1937 [523.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44603

Mécs László

 

 

FEHÉREN ÉS KÉKEN

 

Itt élek a hajdani magyar Felvidéken

fehéren és kéken.

 

Fehéren, mint a Szűz Mária fátyola,

és kéken, mint a ma született viola.

 

Eltűnt a szín-farsang: az izzó csók-piros,

a halál-barna és a bűn-tilos.

 

Bárány-fehér virágú ezerjófüvet vetek,

hogy meggyógyuljon beteg szívetek,

 

és csupa, csupa nefelejcseket,

hogy soha, soha ne felejtsetek!

 

Gyerekkorom kottáját fütyörészem

férfi-szívvel, de kamaszos merészen.

 

Füttyöm fehér, mint a Sárkány feletti diadal,

és kék, mint a bánat-erdő feletti víg pacsirta-dal.

 

Mutassátok meg ellenségemet,

véres kezét nem csókolom-e meg??

 

Ki is uralkodik most dicsőségesen?

Nézd már, nem jut eszembe neve sem.

 

Vagy úgy, igen! Nem fontos ez az átmenet:

megváltottam már útlevelemet.

 

Az útlevelem mennyországba szól.

A vándormadár útját tudja jól.

 

Folyó mentén megyek, mint vándor-madarak.

Kertem alatt a régi kék paradicsom-patak

 

folyik, csak dús férfi-folyó lett: jaj-gáton szűrt, tiszta.

A part mentén föl, föl, könnyen találok vissza,

 

az elveszett paradicsomba,

eltűnt gyermekkoromba!

 

Ballagdálok majd fehéren és kéken

a borzalmakkal telített vidéken,

 

gyerekkorom kottáját fütyörészem,

ha kell, mártírhalálra készen,

 

az egyre sűrűbb s átkosabb ködön

át, s kristályosra egyszerűsödöm.

 

S ha olyan leszek mint a kisdedek,

a mennyországba játszva bemegyek.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1937 [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44602

Mécs László

 

 

METEOR

 

Egy ismeretlen, ősi fényű

nagy égitestről elszakadtan,

ki tudja, hol keringtem eddig,

s hogy hány száz fény-évet szaladtam,

 

amíg elértem itt a légkört,

s a létem láthatóan izzik.

A földnek fény-nyelven beszélek,

pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:

 

kiégve földre hullok én is,

s küldönci pályámat betöltvén,

megtorpanok, mint túlvilági

ércekből öntött szobor-öntvény.

 

Tudósok jönnek vegyszerekkel,

vizsgálják ércét a szobornak,

de csődöt mond nagy kémiájuk,

fejük csóválják és morognak,

 

ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,

titokból van ez, mint az élet,

ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:

ily ércet rejt az ősi Lélek.

 

Egy ismeretlen, ősi fényű

örök Titokról elszakadtan

küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,

ha üzenetem általadtam.

 

 

Üzenet, 1933 [7.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44601

Mécs László

 

 

A MINDENSÉG BALLADÁJA

 

Ébred, moc-can a tojásban a sejt:

„Is-ten, Is-ten,” huszonötnapi ritmus.

Titkon dob-ban az anyaméhben a lét:

„Is-ten, Is-ten,” kilenc havi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív:

„Is-ten, Is-ten,” jó nyolcvan a pulzusi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba

belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba

lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytül a tengeri tájig

belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák,

malmok raja rína! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold:

„Is-ten, Is-ten, nap-pal, éj-jel” háromszázhatvanötször!

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány,

nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld,

a gigászi koporsó! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre:

„Is-ten, Is-ten, fény-év, fény-század, fény-ezred.”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

dobog és csobog és lobog és erjed az Idő a Tojásban.

A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság,

mely áll a Tenyéren, áll, tartja az ISTEN.

 

 

Szines ablak, 1937 [58-59.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44600

Mécs László

 

 

A FÉNY EGY FURCSA KOZMIKUS TITOK

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

más törvényű világból érkezik

s brutálisan hull az ember szemére.

 

            S a virágplánták elnyelik, lúgozzák,

            belőle minden ártó részt kimosnak:

            és láthatod a fényt szelidke kéknek,

            lilának, bársony-barnának, pirosnak.

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

élvezhetetlen mint a gyöngy, arany,

idegenül hat az ember inyére.

 

            S a szőllők, búzák, fák a fényt befogják:

            a végtelent izlelhetővé szűrik

            s ha kóstolod bor-, birs-, kenyér-alakban,

            sejtéseid felszökhetnek az Ürig.

 

A szeretet nagy, kozmikus titok,

az Isten vére:

más törvényű világból érkezik,

sok szív remeg meg mártiros hirére!

 

            S a tiszta szívű költők és a szentek

            átszűrik, szenvedik, könnyel lugozzák:

            s jóság-, szelidség-, békesség-alakban

            izlelheted, milyen az Isten-ország!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [511-512.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44599

Mécs László

 

 

SZÍVEK KÖZT JÓ A SZÍVNEK

 

A távolság nem oly nagy, vonat is volna innen,

s autót küldtek értem, hogy vendégségbe vinne.

Piros rózsákat tűztek minden zege-zugába:

hogy a vas feketéje, a kerekek zúgása,

a benzinszag ne fájjon s ne menjek egyedül.

 

Mert tengerben a könnynek, a füttynek füttyös szélben,

pipacsnak pipacsok közt, méhnek méhrajban délben,

varjúnak varjúvárban, hársak között a hársnak,

szívek közt jó a szívnek! Becsatlakozni társnak

egyhez, ezerhez, népes nemzethez: ez a jó!

 

Csak menni, együtt lenni, együtt virulni jóban

és hervadozni bajban, aranyhalas folyóban

arany uszonnyal úszni, onnét folyam-mederbe,

onnét a mérhetetlen titokzatos tengerbe

s becsatlakozni végleg Istenhez: ez a jó!

 

Addig pedig bevonni a vasnak feketéjét

virággal vagy holdfénnyel a bánat barna éjét,

szivárvánnyá szeretni a könnyek keserűjét,

sebekre rácsókolni stigmák piros derűjét

és menni, együtt lenni, szeretni: ez a jó!

 

 

Üzenet, 1933 [265.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44598

Mécs László

 

 

AQUARIUM

 

Az életem kristály-üveg. Ragyog.

Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta,

hogy megmondhatja minden óvodista,

hogy ki vagyok.

 

Ó, nem dicsekszem többé már hiún!

Az Oimposzt titán-harcban bevenni

nem fogjuk! Ez vagyok: törékeny semmi.

Aquarium.

 

Élővizet (időt) töltött belém

egy Kéz, eddig harminchét évnyit,

bútól borong, örömtől fénylik

felső felén.

 

Volt itt hínár, iszap s más emberi

lim-lom: medúzák, szörnyek és a kagyló,

melyből kikelt Vénusz, a szép, aranyló

titokteli;

 

s ha holdas éjjel jött s vizet kavart

az ördög bennem, megmerítve markát:

sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát,

sok zűrzavart.

 

Vannak már nagy kegyelmű csöndjeim,

itt úszkál szívem pírjában a vérnek,

s körötte kis imakagylókban érnek

jó gyöngyeim.

 

Vizem letisztult. Az élet szemete

eltűnt. De néha az aranyhal felsír

az Óceán után, mert az emberszív

mind remete!

 

Sok mindent sejt szívünk az ég alatt!

Átúszná álmok, eszmék minden árját,

s aquariumban szűk börtönbe zárják

a lét-falak!

 

Ha tisztulásunk ideje letűnt:

Valaki átönt minket tengernyi

örökkévalóságba! Ó, csak ennyi

az életünk!

 

 

Üzenet, 1933

[164-165.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!