"Mondd, kinek könnyebb meghalni: annak, aki a családból, dédelgető baráti közösségből, földi dolgait a törvény szerint betöltve, övéiről gondoskodva távozik, vagy annak, aki senkitől sem tud meghitt búcsút venni?
Hallom válaszodat: kinek könnyebb átúszni a folyót, a bundába, csizmába bugyoláltnak, vagy annak, aki mezítelenül veti magát az árba? Értem válaszod, akár ideátról, akár onnan túlról jön, a kérdés velejét kicsordítja – értem, hogy akitől elbúcsúzunk, azokhoz jobban hozzánövünk, nem engedjük, hogy tőlünk elváljanak, és maszkjaik súlya alatt magunk is a folyóba veszünk. De mi, mi, ugye, én kedvesem, mi nem búcsúztunk el? Így el sem válhatunk."
Magamat nyitva hagyva, feledtem, hogy kívül nem csak dolgok s teljesen magukhoz szokott állatok élnek, s szemük sem több kerekítésnél, kinyúlik életük kerekségéből nem máshogyan, akár egy keretezett kép; hogy magamba folyton pillantásokat szakítok: nézést, véleményt, kíváncsiságot, ki tudja: szemek képződnek részvételemmel is a Térben. Ó, csak hozzád-szorítva nincsen kiállítva az arcom! Benned nő, folytatódik sötét határtalanja védett szívedben.
II.
Ahogy szövetet szorítunk a fojtott levegő elé, vagy inkább a sebre, honnan teljesen s egyhuzamban kívánkozik el élet, így tartottalak magamhoz, látva: pirulsz tőlem. Ki mondja ki, mi történt velünk? Behoztunk mindent, mire idő sosem volt. Furán érleltek rügyeim késett ifjúságot, és, Kedves, te a legmerészebb gyerekkort a szívemen viselted.
III.
Kevés emlékezni, bennem tisztán kell állnia minden pillanatnak a mérhetetlenül zsúfolt megoldás kifejleteként. Mert nem kívánom azt, ami kedvedért megérintett. Nem képzellek, ahonnan jöttél, a szomorún kihűlt helyekre, hanem, hogy nem vagy itt, mégis meleg tőled, valódibb és több, mint a nélkülözés. Gyakran torkoll bizonytalanba a vágy. Miért vetélem el, miközben hatásod könnyű, akár holdfény az ablakszegélyen.
Köszi. Régóta csak a boltok, antikváriumok ajánlatait néztem, de tegnap megtaláltam a helyi könyvtár adatbázisában, van 2 példányuk belőle, nem számítottam rá..
Én sem gondolkoztam, csak eszembe jutott EZ a részlet:
"Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik előről.
Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Úgy elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dőzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.
Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt.
Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta."
Hűűű.... Henoch! Dörzsölgetem a szemem! :) Kísértetet látok?
Nem tudom... Érdektelen idők? Ezt magam vigasztalására mondtam. Mondjam azt, hogy margarinnak, májkrémnek jók akármilyen kenyérre így is, tehát fényűzés Hamvassal kínlódniuk? És ez nem a lebecsülésük. Ennyi az "alternatívákról". :(
Nem kezdem mesélni, hogy mikor kezdtem H. B.-t olvasni, mert érdektelen az az idő fiataloknak. És érthetetlen is. Pécsett jelent meg a Szellem és egzisztencia. Bp.-en az Esszépanoráma 1-3 kötet., abban Kierkegaard Sziciliában és a Fák. Azzal lehetne kezdeni.
[..]"A dolog nem azon múlik, hogy a titkot a világi hatalmak védik. Aki ilyesmit gondol, bolond, sőt Istent kísérti. Ő maga a titok megvédelmezésére éppen elég."
(Jakob Böhme: Psichologia vera. A lélekről szóló negyven kérdés. Ford.: Hamvas Béla)
Ma mintha Budapest telepedne rá a vidékre, de mintha elmaradt volna "az európai világvárosoktól". Továbbiakban sincs nemzetisége stb. Szóval se szaga se bűze.
[…]
„Az új magyar líra fő ismertetőjele modern színezetben ugyanaz, ami mindig a magyar költészet jellemvonása volt: a nemzeti önfenntartás gondolata. Természetesen nem ez az egyedüli tárgy. Az emberi élet sokszerűségét és a modern társadalmi lét ezernyi változatát éppen úgy versbe foglalják a költők, de bármilyen tárgyról is legyen szó, a nyelv kifejezésének iránya ezt az egyet célozza. Az új magyar irodalom gerince az, ami Zrínyinél[1], Mikesnél[2], Csokonainál[3] és Jókainál[4] volt. Az elnemzetietlenedett Budapest kiestette a vezetést a kezéből. És most, amikor megadták az új hangot, még mindig vonakodik hozzácsatlakozni. Budapest, úgy látszik továbbhalad abban az irányban, amelyben az európai világvárosok: nincs nemzetisége, nincs faja és nem érez nemzeti kapcsokat.”
Hamvas Béla: Fiatal magyar irodalom.(Szózat, 1925/7)
Hűűű! Van még valaki a régi ifjak közül? :) Üdv Kopancsi barátom!
Kikölcsönöztem Hamvas folyóiratokban megjelent írásainak válogatását (Hamvas Béla: Poétika. Válogatás...Bp., 2013, Hamvas Intézet), akadnak egészen koraiak közöttük. Tettem egy Kosztolányiról szóló írás miatt, ami a pozsonyi Tavasz c. folyóirat októberi számában jött 1919-ben. (K. D. egyénisége) Kosztolányi Dezirének jövöget fölfelé ismét a csillaga itt (OTT!) Budapesten. "Egyhangú:sápadt hold, betegség, fájdalom, szenvedés, unalom. Minden szürke fátyollal van borítva, és ez alatt tompa, oxidált ezüst ragyog. A világfájdalom, mely Adynál egy haragos Isten mennydörgése, itt egy szegény kisgyermek panasza, aki véletlenségből van itt a világon, ahol unatkozik, de azért fél a haláltól. Ez az egyénisége." Világa: "... a meglevő elemek új összetételéből támad."
Itt még szorgalmasan, konzervatívan, aggályosan adatol Hamvas. Indexeli az impresszionizmus definícióját például valami Hans Heinz Ewers nevű szerzőtől. de Madách Imre kilétét is jegyzetben tünteti fel. Még nem volt Madách tananyag?
Üdv, nereusznak! A Leszállt a medve az égből vogul népköltészetet olvasom, nagyon tetszik és hát eszembe jutott, ha nereusznak van a tarsolyában valami hasonló és még kedve is van, írhatna egy-kettőt segítendő azt a lentebb idézett "öntudatlan felkészülést. Baráti üdvvel, Szegedről.
Most kezd előkerülni az OSZK Elektronikus Könyvtár feldolgozásában. Érdekes, csaknem mindent lefordítottak 1945 előtt, amire H. B. hivatkozik. Még senkinek nem jutott eszébe könyvtári kölcsönzési adatok alapján utána menni, hogy mire terjedt ki Hamvas Béla szellemi érdeklődési köre.
„A zsoltár egyébként elmondja, hogy egy napon egy munkás reggel elindult megnézni a fölkelő napot. Ugyanakkor több más munkás is elindult, más városokból, más országokból, anélkül, hogy megbeszélték vagy közösen elhatározták volna. A munkások ezren és ezren indultak el a városokból, telepekről, szegényházakból, pincékből, elindultak fel a hegyre, hogy megnézzék a felkelő napot. És akkor a gyárosok hivatalnokokat küldtek a munkásokhoz, és azt mondták: gyertek dolgozni, mert nem kaptok fizetést. A munkások pedig azt felelték: mi elmegyünk és megnézzük a felkelő napot. Akkor a gyárosok megint más hivatalnokokat küldtek és azt mondták: gyertek dolgozni, mert nem kaptok fizetést és éhen haltok. A munkások pedig azt felelték: Mi elmegyünk fel a hegyre és megnézzük a felkelő napot. Akkor a gyárosok maguk mentek a munkásokhoz és azt mondták: gyertek dolgozni, mert nem kaptok fizetést és éhenhaltok, és éhenhalnak a ti asszonyaitok és gyermekeitek is. A munkások erre azt felelték: mi elmegyünk, fel a hegyre és megnézzük a felkelő napot – mi még nem láttuk felkelni a napot sohasem – mi még nem voltunk hegytetőn sohasem – mi még nem léptünk zöld főre sohasem – mé még nem szívtunk hajnali friss levegőt sohasem – mi mindig csak dolgoztunk és dolgoztunk és dolgoztunk sötét, fekete, dohos gyárakban – mi most fölmegyünk a hegyre és megnézzük a felkelő napot – és ha éhenhalunk, hát éhenhalunk – ha gyermekeink és asszonyaink elpusztulnak, hát elpusztulnak – mi most felmegyünk a hegyre és friss zöld fűre lépünk és hajnali levegőt szívunk és megnézzük a felkelő napot. – És akkor a gyárosok kértek katonaságot és rendőrséget, és fegyverrel akarták visszavinni a munkásokat a gyárba. De a munkások tovább mentek fölfelé a hegyre. A katonák ekkor lövésekkel próbálták visszakergetni a munkásokat a gyárakba, de ezek azt mondták: öljetek meg bennünket, de mi fölmegyünk a hegyre és megnézzük a fölkelő napot.”
- Hamvas Béla: Ördöngösök. Regény. (1928-1929) Bp., 2015, Medio K. 155-156. p.
„…Azért emlegettem Tobyt, mert a múlt héten Jokohamába menet átutazott Alexandrián. Tőle kaptam ezt a dögöt: kénytelen volt eladni, olyan botrányt okozott. Tudniillik pompásan beszél, igaz-e Ron, mi? Fingani, fecserészni egyformán tudsz, ugye? – A papagáj halkan füttyentett, leszegte a fejét. – Helyes, derék fickó vagy – bólintott Scobie, aztán ismét hozzám fordult: - Drágán adta Toby, fantasztikusan drágán. Mondjam el, hogy miért?
Hirtelen látszólag minden ok nélkül olyan nevetőgörcs jött rá, hogy kétrét görnyedt, orra szinte a térdét verdeste, de halk süvítés tört ki belőle, mint egy kicsike emberi búgócsigából, végül úrrá lett paroxizmusán, miután néhányszor hangtalanul megcsapkodta a combját.
– A világ még nem látott ekkora botrányt – kezdte. – Toby kihozta magával Ront a szárazföldre. Tudta, hogy tud beszélni, de arról fogalma sem volt, hogy arabul is tud. Egy kávéházban ültünk és diskuráltunk (öt esztendeje, hogy nem találkoztunk!), amikor Ron hirtelen rákezdte. Arabul. A Kalimát mondta fel, tudja, az egy nagyon-nagyon szent, tilalmasan szent szöveg a Koránból. Egyszóval a Kalimát darálta, és minden második szóhoz fingott egyet, ugye, Ron? – A papagáj újabb füttyentéssel adta tanújelét helyeslésének. – Olyan szent szöveg az a Kalima – magyarázta Scobie – ,hogy pillanatokon belül dühöngő embergyűrű vette körül. Tudtam, ha egy nem mohamedán vallású személyt rajtakapnak, hogy ezt a szöveget szavalja, abban a minutában megfogják és körülmetélik! – Szeme megvillant. – Szegény Tobie, képzelje csak el, micsoda sors: az ember gyanútlanul partra száll, és erre fogják, és körülmetélik! Komolyan aggódtam érte. (Én már körül vagyok metélve.) De szerencsére nem hagyott el a lélekjelenlétem. Toby be akart verni egy-két fejet, de én megakadályoztam. Tudja, rendőri egyenruhában voltam, ez megkönnyítette a dolgomat. Formás kis beszédet vágtam ki, megnyugtattam a tömeget, mondván, hogy letartóztatom a gyaurt meg a rohadt madarát, és haladéktalanul átadom őket a bíróságnak. Ezzel beérték. De Ront sehogy sem lehetett elhallgattatni, még a takarója alatt is locsogott, mi, Ron? Egész úton hazafelé a Kalimát szavalta a beste. Szedtük is a lábunkat! Felejthetetlen élmény, mondhatom.”
(Lawrence Durrell: Alexandriai négyes. Bp., 1970, Európa K. 276-277. p. Ford.: Szőllősy Klára)
"Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, – a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el. "
Bevallom, az Alexandriai négyes, e szövevényes regény első könyve újra olvastán figyeltem föl a vers utolsó két sorára. Igaza van Lawrence Durrellnek, illetve regényhősének: feltehetőleg maga a költő sem tudta, hogy mekkora a sugara annak, amit leírt. Igyekeztem visszaadni, lefordítani, ami ugyan – mint a fordítások – csak valamelyest áll helyt magáért, amolyan minden nyelv minden nyelvnek ismerőse alapon. Ezt az alapot erősíti a fordítás sosem hibátlan s mégoly reménytelen művelete. Na meg aztán, a költő neve egyezik a nagy magyar regényíró és gondolkodó, Hamvas Béla hagyatékban maradt művének szereplőjével, akit Patmore-nak hívtak Hamvas Béla-i keresztségben. A Szilveszter című regényről van szó.
