"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Leleszi Balázs Károly: Szívére ölelte az emberiséget
Elhagyatottságát suttogta az égboltozat… Péter feje körül fel-felparázslottak az ajkak, a fogoly hátán a katonák gúnyos ütései csattogtak, és e bongó zsibongást, már harmadszor szakította félbe a kakas fanfárja. A nagytanács gesztikulálva zsinatolt, Pilátus flegmán ráloccsantotta kezére a vizet, aljnép Barabással koccintott, s a fogdmegek kinyújtóztatták a keresztet.
Iskáriótes Júdás, akit elcsábított a szemfényvesztő, aléltan a melegtől, egy vadolajfa lócán, az infláció várhatóságáról elmélkedett, a város ingyen cirkuszt szimatolt, és a megriadt énekesmadarak elhallgattak, szárnyaikkal törülték le verítékük vízgyöngyeit. A százados megrendülten cövekelt a kereszt mentén, míg pityókás beosztottjai, a déli sötétben, az elítélt köntöséért kockát vetettek.
Az Atya, a nem-láthatóban, a nagy fehér trónon ült és megrendülten nézett le alkotására a földre, majd így szólt a mozdulásra kész fénypáncélzatú angyalsereghez: „Ha keresztre feszítik az én szerelmetes Fiamat, akkor az Ő vére lesz majd vétkeikre a kegyelem.” …És ekkor egy véres, töviskoronás, átszegezett kezű Ember, emelkedő zuhanásban, szívére ölelte az emberiséget.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Őszibarackvirág püspökszínű szirma mintha álmaimra szentbeszédet írna, földi szentbeszédet, eget nem hazudva, sem égre, sem földre, csak azt mondva újra szép kenetes hangon, hogy ami van, az van, legyek áhítatos minden pillanatban, tiszteljem a létet, élvezzem a szépet, érezzek már minden szóban szentbeszédet s az eső zajában, s a fűben, s a fában, madarak tavaszi barbár imájában és az ő ünnepi szirom-lilájában.
Az ifjúság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gúnyára: Gyönyörű május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománcot nem te adtál, Elveszti illatát, színét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szívedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörű május - ifjúság.
nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül családi körében költi el nagycsütörtökön már kora délután meglép aki csak teheti nincs idegünk már a közös szorongáshoz a közös de a külön-különi megszégyenítéshez sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához ha legalább élőben menne mint minden este a megváltott és meg nem váltott világ minden híradójában latrok százai ezrei mentődnek föl naponta pilátusok légiói mossák a kezüket nyilvánosan és közben elégedetten mosolyognak bele egyenesen a kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat- kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra- dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat- hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai rohanó világban divatjamúlt a folklór a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már csak magának reméli
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Virágos fák közt ballagok, Feleségemhez ballagok, Kinő a földből már a nyár, Feleségemmel vár a nyár. Fényekkel ott a küszöbön, Szívemmel ül, mint küszöbön, Komoly örömmel énekel, Erős urának énekel. "Neveltem kövem patakon - Ne bujdosódj már patakon - Csobogott nap mint nap a víz, Tiszta már kövem, mint a víz. Sokat kerested, tiszta vagy, Tornyunkat rakni való vagy; Lakom szivedben, én uram, Gyere már haza, én uram." Hivj csak, hivj, kedves, én megyek, Zászlókkal, zenékkel megyek, Mikorra kedved könnyet ér, Akkorra urad odaér.
Nagy, ezüst halak árnyéka suhan a korállok fölött, Elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova, Megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak. Én még sokáig figyelem a meduzák átlátszó világosságát S erős ollómmal utat vágok a moszatok közt, csengő karikák röpülnek föl a tiszta vizben - Amerre a legszebben csillog, Arra gyere. Sok akart dolgaimban néha Kis beteg csillagot nyujtok föl én a sugaraknak: Jól gondolj rám te is és ügyelj, Kertedben, hol a kagylók már nyitott szárnyakkal virágzanak. Páncélom erős áramok sodrában keményedik, Pirosságát legjobban te érted - Kék virágállat fénylik hátamon: A legfehérebb kavicsnál várlak... - Hullámok, szaladjatok gyorsan a dombról! A virágállat bő, lobogó szirmai közé Kövér falatokat hadd adogasson magosra A rák.
Mikor fölkél a nap, a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat, ne bántson téged az én haragom soha, kedves. Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem, az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban, és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát. Szerszámok égi viharába csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves. Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok, ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád, vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat, végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel elhoznak lassan az ágyadig. Érted haragszom én, nem ellened, nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
Ha ki erős ember, erős az ő dolga, vagyok én a magam búsultató dolga. Kaszát kalapáltam s vittek háborúba, menjek hát, kaszával, menjek háborúba. Erős az én szívem s vagyok éhes, rongyos, nem akarok lenni én már éhes, rongyos. Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni, méginkább új rendben sorsom ura lenni. Csúf halottak sírja kivirágzik szépen, csúf halottak sírja csak besüpped szépen. De ki győzésig élt, följebb jut virága, szabad szeretőknek eljut a virága. Jut most elég virág majd a szabadoknak, tetszik is akkori finnyás szabadoknak. Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje s igazok harcának győzelem a rendje.
Minden virágot az illatáról ismerek fel és tapintásról: a rózsa, mint a bársony, a tulipán fordított harang, a napraforgó hatalmas tányér, a kardvirág csupa harag, a nárcisz, a liliom, oroszlánszáj, azt mondják, gyönyörű mind, de lelkemben egy másik virág nyílik, meghitt csöndben virít.
Ez a virág a csöndvirág: sokszirmú, bokrosan nő, minden vágyat meg álmot szépen és lassan besző. Csöndvirág, illata nincsen, olykor öntözgeti Isten, csakis a vakok láthatják, ők őrzik fenséges titkát.
Csillag szerettem volna lenni, üresség lettem, fénynyelő; szépség bolondja, napimádó, sólyom-vágyakat röptető. Asszony, tavasz, zene, virágok; utak, erdők, kutyák, lovak, lombsuhogásos holdas esték mind a kereszttől oldanak. S ha gyúl a szív s száraz ajakkal a szépség borát szomjazom, jaj meg nem szánnak, kikacagnak: csak Istennél az irgalom. Megpendített mint húrt az ujja, és játszanom kell, játszanom.
Mások nagy szerelmekre emlékeznek, (közte a kicsikre, a furcsákra, és igen-igen, a szégyenletesekre)
én szanaszét alszom magam, hol konokul, hol megadóan, hol a semmibe beleernyedve.
Ahogy látni vagy levegőt venni, úgy nem tanultam senkitől zuhanni sem. Ezért az alvás a legigazabb életművem – nem pedig az álomképek, amiket a rokonaimtól örököltem, vagy egy nyugtalan ősember hagyott rám, aki éjszakánként nyögdécsel, köhög és forgolódik a bőrömben.
Örömmel csak a zuhanásra emlékszem, és arra a fekete karú anyára, aki nem enged szabadon, és mégis beterít könnyedén a saját szabadságával, azzal a fényes, fekete tollruhával, és hol meggyógyít, hol megvendégel.
Mások nagy szerelmekre emlékeznek, (közte a kicsikre, a furcsákra, és igen-igen, a szégyenletesekre)
én szanaszét alszom magam, hol konokul, hol megadóan, hol a semmibe beleernyedve.
Ahogy látni vagy levegőt venni, úgy nem tanultam senkitől zuhanni sem. Ezért az alvás a legigazabb életművem – nem pedig az álomképek, amiket a rokonaimtól örököltem, vagy egy nyugtalan ősember hagyott rám, aki éjszakánként nyögdécsel, köhög és forgolódik a bőrömben.
Örömmel csak a zuhanásra emlékszem, és arra a fekete karú anyára, aki nem enged szabadon, és mégis beterít könnyedén a saját szabadságával, azzal a fényes, fekete tollruhával, és hol meggyógyít, hol megvendégel.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nemtudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifele zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj és az egyensúly, a rend helyreáll.
Nem halhat meg a macskának csak úgy. Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban. Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz. Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden. Minden a helyén, mégis szanaszét. És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok. Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el a megszokott időben. Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene. Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszercsak eltűnt, és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha. A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk. Mit tehetünk még. Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő. Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így. Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
