"Úgy tűnik, a hang fontos eszköze a szexnek. Nemcsak a nők képesek búgó hangon ágyba csábítani a kiszemelt jelöltet, de a férfiak is képesek ilyen mutatványra. Az, hogy a hang kiemelt szerepet játszhat az erotikában, nem új keletű gondolat. Az emberi hang képes módosítani az érzelmeinket, a hangulatunkat, megváltoztatja a pszichikai feszültséget, sőt a biológiai folyamatokat is lehet befolyásolni a hangok segítségével."
Ahogy a víz reszket õszi éjszakákon, Úgy reszketek én is, mikor rád várok. Hideg lenne? Szél fújna? Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?
Nézem az eget, hogy mily szép, ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik... S közben szívem nyíl így szét...
Ölelni akarlak! Ölelni, utat adni a vágynak. S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm... Légy hát te az én börtönőröm!
Csókolni akarlak! Csókolni, hogy érzem ajkad melegét, S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér. Testem ad, lángot ígér.
Azt akarom, hogy folyj belém! S tested váljon testemmé. Véred vérként száguldjon bennem, mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre, s arra folyik, amerre a kénye kedve viszi, mert így jó neki.
Szomjazom. Mert már hetek óta nem iszom... Pedig víz van elég, csak merítenem kellene még... s még.
S míg várok rád, az ég elvérzik. A vágy meg egyre csak vétkezik. Vétkezik, mert nőttön-nő, s vágyként lobogva az ölemből tör elő.
Jöjj hát, ne várass tovább! Mert az éjszaka lángot ád. Lángot, melyet használni kell, mert most éget, most perzsel. Akarom, hogy perzseljen! Mit perzseljen! Égessen! S úgy égjek porrá kezedben, hogy a vágyakozást lássam két szemedben.
Az Ég rendelte így! Hogy sose legyen meg, pedig hogy vágytuk, mi meg nem adatott Te maradj aki vagy: élő emlékem, én is maradok az, aki vagyok.
Mit kerestél volna házam küszöbén, régvolt örömök porlepte testét, mit annyiszor eltiport a gaz ellenség, s mit rosszakarónk prédájukként lesték?
Hát nem, nem lesz igaz az a drága perc, melyben küszöbömön át lép drága lábad, pedig úgy vágynám látni, ahogy mersz, nem, nem muszájból - mert ide űz vágyad!
Még életben láttad volna valahavolt énem, még láttál volna mosolyt üde arcomon, most maradj aki vagy: élő emlékem, s én ki átesett túl ezer harcokon.
Az Ég rendelte így! Hogy sose lehess nékem igaz hitvallásom, élő menedékem!
"Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem keveset mondtam vele, hanem egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondanom, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, rémült, boldog, nyomorult, ...A sejtjeim is szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké élni veled! ... De hogy jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, odavet egy megállást s elégülten továbblép. Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, azért esek karodba, hogy magamat kifújjam s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán, megújuló erővel, erőddel s - ostobán? Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek? Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. Sokan futnak előttem. Előtted én futok. Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
Emlékszel még arra a tavaszra? Felhők közt bujdosó kósza napsugárra? Mikor még csendesen össze tudtunk bújni nem kellettek szavak, csak mi voltunk... csak mi...
Emlékszel még arra a nyárra? Mikor nevünket karcoltuk az út menti fákra? Mikor még hittük, hogy örökké tart majd s egymás karjaiban értük a hajnalt... a forró hajnalt...
Emlékszel még az első csókra? Mikor megszűnt a világ, megállt az óra mutatója, s szinte fájt a vágy, úgy kívántuk egymást, s úgy éreztük szerelmünkre megkaptuk az áldást... égi áldást...
S emlékszel-e drága arra a napra? Mikor könnyek szöktek szemembe, egyetlen mondatodra. Mikor neked adtam magam, halálomig örökre, Jóban, rosszban, végleg egy életre... örök életre...
S emlékszel-e arra amikor elhagytál? Mikor a nap sem kelt fel, s búsan könnyezett a táj. Mikor virágok borultak, jéghideg sírodra, s megindult a tömeg kígyózó sorokba... fekete sorokba...
Emlékszel-e a könnyes magányra? Álmatlan éjszakában hideg falak közzé zárva. Vártalak csendesen, Kiszáradt szemekkel, élve haldokolva, lángoló szívemmel... elhamvadt szívemmel...
