Szádeczky-Kardoss céloz rá, hogy Bizácban az anta a szláv népnév s így a rabszolga kifejezés szinonimája volt: „A Fekete-tenger északi partján át már az antikvitásban sok rabszolga érkezett a mediterrán civilizáció országaiba. A korai középkorban legnagyobb számban talán szlávokat hurcoltak el és adtak át bizánci kereskedőknek a steppei nomádok. Innen van, hogy mint több germán és román nyelvben (Sklave, esclave stb.), úgy néha a bizánci görögben is a szláv népnév egyben a rabszolga jelölésére is szolgált. Az avarok anta (szláv) földről elhurcolt rabszolgáikat jórészt kelet-római kereskedőknek árusíthatták Bosporosban, Chersónban s másutt. – Hogy már ekkor berendezkedtek a szlávok ama kegyetlen elnyomására az avarok, amelyről valószínűleg Hérakleios császár korára vonatkozóan ad hírt az óorosz ún. Nestor-krónika, erre a kérdésre forrásaink hiányossága miatt nem felelhetünk határozottan. Annyi biztos, hogy amikor 584/585 táján a türkök nyugati előnyomulása immár az avar törzsországot látszik fenyegetni, az anták nemhogy nincsenek avar uralom alatt, hanem egyenesen a Balkánt dúló kagán al-dunai szláv szövetségeseire rontanak a kelet-római birodalom zsoldjába szegődve (lohannes Ephesinus VI 48 p. 260, 14-17 ap. Mich. Syr. X 21 vol. II p. :362).”
Menander Protektor az antok országának pusztulásáról:
„Miután az anták vezetőivel nyomorultul elbántak, és azok elestek saját reményeiktől, az avarok tüstént feldúlták a földjüket, és kirabolták az országukat. Ellenségeik lerohanásaitól szorongattatva követet küldtek hozzájuk az anták. A követségre megválasztották Mezaméroszt, Idariziosz fiát, Kelagaetész testvérét. Kérték, hogy a saját törzsükből való hadifoglyok közül néhányat váltson ki. Mezamérosz, a követ bőbeszédű volt és nagyhangú. Megérkezvén az avarokhoz, fennhéjázó és a kelleténél vakmerőbb kijelentéseket vetett oda. Miután Mezamérosz egy követhez illőnél magasabb hangnemben tárgyalt, az a kotragérosz [kutrigur], az avarok híve, aki a legellenségesebb szándékkal volt az anták irányában, a következőket mondotta a kagánnak: »Ez a férfi az anták között a legnagyobb hatalomra tett szert, s így képes bármifajta ellenségével szembeszállni. Meg kell tehát ölni őt, és azután bátran lerohanni a másik nép földjét.« Ez meggyőzte az avarokat: mellőzték a követek személyének kijáró tiszteletet, semmibe vették az igazságot, s megölték Mezaméroszt. S ettől fogva a korábbinál több dúlást vittek véghez az anták földjén: nem hagytak fel vele rabszolgákat elhurcolni, rabolni, fosztogatni.”
Euagriosz a Kimmer-Boszporoszhoz érkező hunogurokról:
„Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a Boszporoszhoz. Maguk mögött hagyták az Euxeinosz Pontosznak mondott tenger partjait, ahol sok a barbár nép, de a rómaiak is építettek városokat, katonai táborokat és kikötőket akár úgy, hogy kiszolgált katonáik kerültek oda, akár úgy, hogy a császárok gyarmatvárosok telepítésére küldöttek lakókat; az átvonulást úgy hajtották végre [az avarok], hogy szembeszálltak minden útjukba eső barbárral, mígnem a Duna partjaihoz jutottak, és követeket küldtek Iusztinianoszhoz.”
„A császár beszédet mondott, s miután a szent tanács magasztalta a császár eszességét és megfontoltságát, rögtön elküldötte az ajándékokat: arannyal díszített láncokat és kereveteket, selyemruhákat és sok minden egyebet, ami a hencegésre hajlamos lelkeknek hízelgő lehet. Ezenfelül útnak indította követségbe Valentinost is (ez egy volt a császári testőrök közül), és rávette azt a törzset a rómaiakkal való szövetkezésre meg az ellenfelekkel szembeni fegyverbe szállásra. Ezzel, véleményem szerint, a császár bölcs előrelátásról tett tanúságot, mert akár győznek az avarok, akár vereséget szenvednek, a rómaiaknak, gondolhatta, mindkét esetben hasznára lesznek. Miután Valentinos megérkezett oda, átnyújtotta az ajándékokat, s elmondotta mindazt, amit a császár utasításában jelzett; [az avarok] előbb az onogurokkal bocsátkoztak háborúba, aztán a zalokkal, ezzel a hun törzzsel. A sabirokat is lebírták.”
„A hugnokat [Hugnoe] azelőtt hunoknak [Hunnos] hívták, végül azonban királyukról avaroknak [Avares] nevezték el őket. Ezek előbb a távoli Maeotisnál a fagyos Don meg a massageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek.”
Íme egy kemény dió az avar őstörténet kutatói számára. Milyen uralomról beszél itt a sevillai püspök, amely 20 évig tartott volna a Keleten? A kaukázusi erődrendszeren való áttörés kiemelése érthető, de az egyiptomi meg az etióp adóztatás...? Elképzelhető, hogy csupán toposzról, Hérodotosz szkítáinak egyiptomi adószedéséről van itt szó...
Ugyanannak az uralkodásnak [I. Iuatinianosénak] harmincadik esztendejében, a hatodik indictio idején, december hónap tizennegyedikén nagy földrengés támadt Konstantinápolyban ...Ugyanebben az évben a saját földjükről elfutó avarok Szküthia és Müszia tájára jöttek, és követeket küldtek Konstantinápolyba kieszközölni a császártól, hogy fogadja szívesen őket.”
Itt is keveredik a két követjárás emléke.
Összegezve az előzőeket: 557/558-ban azok a hunogurok, akik a Heftalita Birodalomra zúdulni készülő türkök elől kitértek, a Kaukázus vidékén táboroznak. Egy Kandikh nevű férfi vezetésével követet küldenek Bizáncba, ahol I. Iustinianus császár vállalja az évi adó fizetését, csak hogy zaklatásaiktól mentesüljön. Lehet, hogy ez nem történt meg mindjárt, Tonnunai Viktor híradásából nehéz eldönteni ezt, hiszen Örményország ekkor is (mint korábban) megoszlott a rómaiak – jelen esetben Kelet-Róma – és az irániak – az adott időszakban a Szászánidák – között. Elképzelhető, hogy Arménia római uralom alatt álló vidékeit sanyargatták a várkonyok, annak érdekében, hogy a császárt rendszeres fizetésre bírják.
Amikor aztán Jusztinianosz 565. nov. 14/15-én meghal, rá egy hétre már kopogtatnak is az avar követek Tergazisz vezetésével, hogy a Bizánccal kötött adófizetési szerződést a bekövetkező haláleset miatt – a nemzetközi jogszokásnak megfelelően – megújítsák.
„Az avarok napjától a mai napig ... a 905. évben. Származására nézve hun és bolgár nép az avaroké. Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéra hasonlított.”
Szádeczky-Kardoss: „Az első mondat kronológiai jelentését megnyugtatóan tisztázni a számomra hozzáférhető szakirodalomnak nem sikerült. Ezért elfogadtam azt a feltételezést, miszerint a szövegből valami másolási hiba következtében kiesett, a három pont helyére lacuna képzelendő. - Megjegyezzük, hogy a monembasiai krónikának torinói kéziratból (cod. Taurin.: v. 7-9 ed. Dujcev) származó változata pontosan megegyezik az itt lefordított textussal, amely az Athos hegyi Kutlumus(ios) nevét viselő kolostornak egy kódexéből való. Az egyetlen különbség, hogy az érthetetlen kezdő mondatot a torinoi verzió nem tartalmazza.”
Igen figyelemreméltó a várkonyok bolgár (bol-avar) és hun eredetének emlegetése...
„A világ teremtésének 6064. évében, amely a nagy Iusztinianosz uralkodásának 32. esztendeje volt, bejöttek Konstantinápolyba annak a furcsa népnek a követei, amelyet avaroknak mondanak, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.”
"Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított. Ezek saját földjükről elfutva jöttek Szküthia és Müszia részeire, s követeket küldtek Iustinianoszhoz, kérvén, hogy fogadja [be/pártfogásába] őket."
Szádeczky-Kardoss nagyon helyesen állapítja meg: "Theophanes fenti részletében két különböző időben lejátszódott esemény elbeszélése keveredik. A Skythia emlegetését megelőző hosszabb passzus tartozik az avarok első bizánci követségének a történetéhez, de ezt a követséget, mint Menandros kétségbevonhatatlan hitelességű híradása mutatja, az újonnan érkezett nomádok a Kaukázus-vidékről (az ottani alánok és a lazikéi császári főparancsnak közbenjárásával) küldötték a császárhoz. Ekkor még messze-messze voltak a birodalom al-dunai tartományaitól, (latinosan írva) Scythiától és Meseiétől. Évek múlva értek csak, tovább vándorolva nyugatnak a Kaukázus–Pontus vidéki steppén, a Dunához, ahonnan aztán szintén küldöttek követeket a császárvárosba."
"A frankok királyainál az a szokás, hogy soha nem nyíratkoznak, gyermekkoruktól fogva mindig nyíratlanok, minden hajfürtjük kétoldalt a vállukra csüng, miután az elülső tincsek is homlokuk felett elválasztva kétfelé omlanak. De nem olyanok e fürtök, mint a türkök és az avarok haja, amely fésületlen, piszkos, elhanyagolt és visszatetsző módon közbefűzéssel befont."
Szádeczky-Kardoss megjegyzése az általa készített fenti fordításhoz: "Mint Malalas, úgy Agathias is személyesen láthatta az első avar követséget Konstantinápolyban varkocsos hajviseletével (Menandros Protektor és Iohannes Ephesinua valószínűleg idősebb szemtanúk elbeszélését hallhatta csak erről). – A görög évepaes szó jelentése nem egészen világos (Agathias orosz fordítója kihagyja a kifejezést a fordításban). Vagy szalagocskákra értendő (én a fordításnál ebből indultam ki), vagy esetleg (?) valamilyen fémhajdísznek a varkocsfonadékon való alkalmazására (ilyen aranydísznek a hajba illesztését jelenti a görög szó Thukydidesnél, aki az idős attikai férfiak fényűző hajviseletéről szól). Avar kori régészeti leletanyagban kerültek elő fémvarkocsszorítók. Persze esetleg az is elképzelhető (és akkor az orosz fordító eljárása korrekt), hogy a 'beleillesztés' alapjelentésű görög szó nem valami idegen testnek (szalag, hajék) a hajba illesztését, hanem a copf egyes ágainak az egymásba fonását emeli ki."
Iohannes Ephesinus szír monofizita egyháztörténet-író:
"A csúnya népről, amelyet avaroknak neveznek. Ez a [varkocsos] hajviseletével feltűnő nép, amelyet avaroknak neveznek, Iustinianus császár napjaiban jött el, és mutatkozott a rómaiak földjén. Midőn követeiket fogadta, gazdagon megajándékozta őket arannyal, ezüsttel, ruhákkal, övekkel és aranyozott nyergekkel [vagy lótakarókkal?] s egyéb dolgokkal is, amelyeket nekik adott [a császár]."
Hogy miként fogadta a hunogurok Kandikh vezette követségét még II. Jusztinosz előtt I. Jusztinianosz, elmondja azt nekünk Menander Protektor, aki híradásában elég átlátszó módon igyekszik elhallgatni, hogyan vállalta a nagy császár – nem sokkal a halála előtt – az évi adót a hunogurok kagánja számára:
"Az avarokról, hogy ők sok földet bejárva eljutottak az alánokhoz, s az alánok vezetőjének Szarósziosznak a pártfogását kérték, hadd ismerkedhessenek meg az ő közbejötte útján a rómaiakkal. Szarósziosz Iusztinoszt, Germanosz fiát, aki akkoriban Lazikében a csapatok vezére volt, tájékoztatta az avarokról, Iusztinosz pedig a császárt, Iusztinianoszt. A császár utasította hadvezérét, hogy ama nép követségét küldje Bizáncba. Egy Kandikh nevű férfit választottak ki arra, hogy elsőként menjen követségbe az avarok részéről. Ez a palotába menve elmondotta a császárnak, hogy itt van a népek közül a legnagyobb és harcban legerősebb, hogy az avarok törzse lebírhatatlan, s képes mindent, ami ellene szegül, könnyen eltaszítani és elpusztítani, hogy illő a császárnak őket fegyveres szövetségeseivé fogadnia, s így derék védelmezőket szereznie, és hogy ők másként nem lesznek igaz jóindulattal a római állam iránt, csak úgy, ha a legértékesebb ajándékokban, rendszeres évpénzben és termékeny földű lakóhelyben részesülnek. A monarkha teste már nem duzzadt az erőtől, harci kedve már nem állott csúcspontján, mint amidőn a vandál Gelimert és a gót Vittigészt, mindkettőjüket még fiatalságában, hadifoglyává tette, ellenkezőleg, már öreg volt, s egykori férfias és harcias gondolkodása kényelmesebbre változott. Ezért miután Kandikh a fentebbieket hírül adta, tüstént azt határozta, hogy más úton-módon és nem hadviseléssel fogja elhárítani a barbárok erejét. S tényleg le is küzdötte és teljesen meg is semmisítette volna azt nem fegyveres harccal ugyan, hanem jól kitervelt fogással, ha előbb el nem ragadta volna őt a halandónak kijáró vég. Nem sokkal ezután ugyanis eltávozott a túlvilágra; miután nem állott módjában életben maradni, a másik út irányába fordult."
Szádeczky-Kardoss Samu megjegyzése az idézethez: "I. Iustinianos császár (527–665) Itáliának a keleti-gótoktól való visszafoglalása (554) után általában, de főleg a Duna–Pontus–Kaukázus határ mentén nem fegyverrel, hanem diplomáciával, a barbár népek pénzelésével és ilyen módon történő egymásra uszításával gondoskodott a birodalom biztonságáról. Utódja, II. Iustinos (nem azonos a jelen forráshelyen szereplő Iustinosszal) szakított a iustinianosi politikával, de ez az eljárása jórészt kudarcokat eredményezett."
Malalasz az 557. december és 558. február közötti időről szólván:
"A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén ...ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe ...A 6. indictio február havában Konstantinápolyban pestisből kifolyólag halálozás kezdődött..."
Pseudo-Zakhariasz rhétor görögből szírre fordított egyháztörténete az 555. évről szólván:
"Napjaink kegyes királya, Iustinianus uralmának 28. éve ez ...Az unäghur nép olyan, amelynek fiai sátorokban laknak, az oghor, a sabhir, a burgar, a kotrighür, az abhar, a ksr, a dyrmr, a sarurgur, a b'grsyq, a kwls, az abhdel, az ephthalita, ez a tizenhárom nép sátrakban lakik, jószágai húsával és halakkal él, ezenkívül vadakkal és fegyverforgatásból."
A népnevek azonosítását kissé nehezítheti, hogy a szír szöveg csak a mássalhangzókat írja ki, viszont Theophylaktos Simokattéstól tudjuk (VII 7,8), hogy pl. az abhdel népnév a hephthalita egy változata volt. A ksr az kazár vagy a Priszkosz rhétor és Iordanes említette akacir megfelelőjének tűnik. Ugyancsak Priszkosznál és Iordanesnél fordul elő a dyrmrnek megfelelő itimar népnév. A kwls valószínűleg a kálizokat, Menander Protektor kholiatáit takarja.
Az avarokat a szöveg többféleképp említi: oghor, abhar, sarurgur, kotrighür, valamint az sz-elővetéses vagy szatem alakú sabhir néven. Végső soron talán a ksr és a kwls is e népnév egyik formája.
A hunogur nagykirály és Priszkosz bizánci fővezér a dunai táj jogszerű hovatartozásáról vitatkozik egy diplomáciai megbeszélésen, 596–600 táján, Theophülaktosz Szimokattész elbeszélésében:
"Priszkosz azt állította, hogy római föld van a lábuk alatt, a barbár viszont azt, hogy ő fegyverrel és a háború jogán magának szerezte meg a rómaiaktól. Miután a kagán így huzakodott és vitatkozott vele ezekről a területekről, Priszkosz – úgy mondják – megrovólag emlegette a keletről való szégyenletes szőkést a kagán előtt."
Jusztinianosz harmincegyedik évében nagy földrengés támadt. Ugyanebben az időben [esztendőben] az avarok elmenekültek saját földjeikről, és Mysia meg Skythia tájára jöttek.
Az Eclogae historiae ecclesiasticae I. Iustinianus uralkodásának 30. esztendejéről szólván:
"Ugyanannak az uralkodásnak harmincadik esztendejében, a hatodik indictio idején [557. szept. 1.–558. aug 31., ami valójában a 31. uralkodási évnek felelt meg], december hónap tizennegyedikén nagy földrengés támadt Konstantinápolyban ...Ugyanebben az évben a saját földjükről elfutó avarok Szküthia és Müszia tájára jöttek, és követeket küldtek Konstantinápolyba, kieszközölni a császártól, hogy fogadja [be/pártfogásába] őket."
"...a párthusoknak semmi közük sem az avarokhoz ...mert egy perzsa törzs voltak..."
Ritka nagy hülyeséget írtál. Elég lett volna megnézni a szobraikat vagy a többi egykorú ábrázolást egyébként, hogy rájöjj, mekkora butaság egy ilyen kijelentés.
De nem kell félned, holnaptól már nem leszek itt, úgyhogy nyomathatod a hivatkozás nélküli blöffjeidet vég nélkül. Három havi szabad érvényesülési lehetőség...
„Ebben az időben a hunok [Ugni] igen súlyosan zaklatták Armeniát.”
Mint Szádeczky-Kardoss felveti, az Afrikában munkálkodó püspök megkésve kaphatta a híreket a hunogurok Kaukázus melléki átvonulásáról, ezért okkal gondolhatjuk, hogy a várkonyok az örményeket pár évvel korábban zaklatták.
Figyeljük meg továbbá, hogy míg Bizáncban – nyilván a türk követeken keresztül, de a Parthus Birodalom emlékének élénksége miatt is – a hunogurokra az avar nevet használták, addig a nyugati és az afrikai kereszténység néhány évtizeddel az európai hun hódítások után a hunogur etnikum hun komponensét emelte ki.
Ahelyett, hogy örülnél, hogy még az utolsó perceimet is az avar kérdésre áldozom… Ennyire kényelmetlenül érint a forrásközlés?
Idézet Flavius Cresconius Corippus In Laudem Iustini Augusti minoris c. verséből – prózában:
A hetedik aranyos nap tekintett le az örvendező világra, tavaszias derűvel űzte el a télies fagyot. Amint a császár vidáman magas trónjára lépett, s tagjai bíboröltönybe burkolva felségesen helyet foglaltak, az isteni udvar első udvarmestere az ajtó előtt jelentette, hogy az avarok követei utasítást kaptak a belépésre, miután kérték kegyes urunk szentséges lábai elé bocsáttatásukat. A császár jóságos szóval és jóindulattal adott parancsot beengedésükre. A barbár férfiak megcsodálják az első bejáratot és az óriási előcsarnokot, és látják ott állani a megtermett legényeket. Aranyos pajzsaik tűnnek szemükbe, magasba nyúló csillogó vasú dárdákra, aranyos sisakcsúcsokra és rőt sisakforgókra esik pillantásuk, megborzonganak a lándzsák és a fenyegető bárdok meredezésének a láttán. A páratlan pompa egyéb csodái is elébük tárulnak: azt hiszik, hogy a római palota a földre szállott ég. Örvendenek, hogy őket is nézik, jókedvűek, midőn belépésük látványára figyelnek. Olyanok, mint a hürkániai tigrisek, mikor az új Róma népének cirkuszi látványosságul szolgálnak. Midőn ez állatokat mesterük bevezeti, nem hallatják szokásos vad üvöltésüket. A legszélről belépve a népek ezreivel teli cirkuszt bámulják, s nagy félelmükben mintegy szelídebb viselkedést tanulnak. Dühük elül, mintha örülnének, hogy kemény fogságba kerültek, s a porond közepére vonultak. Büszkélkedve szívesen veszik, hogy ők szolgáltak látványosságul. Szemlélik a nézőteret s a helyeslő tömeget. Az uralkodó trónja előtt földre borulva tisztelegnek. Midőn aztán a függönyöket elvonják, a belső kapu is feltárul, s az aranymennyezetű terem fénye felragyog, az avar Tergazisz felnéz a császár csillogó aranydiadémmal koronázott fejére, háromszor hajt térdet, s aztán leborulva hódol: teste a földhöz tapad. Példáját követik a többi avarok hasonló megrendüléssel lelkükben; arcra borulnak, homlokukkal a leterített szőnyegeket érintik, hosszúra növesztett hajuk beborítja a tágas csarnokot, elernyedt tagjaik takarják a fenséges udvart.
Amidőn kegyes császárunk parancsot adott a követeknek, hogy emelkedjenek fel, felszólítására és parancsára a szolgálattevők felállították a földön elterült férfiakat. Ekkor az uralkodó derűs arccal kegyesen ezt mondotta: „Említsétek, hozzátok tudomásunkra, hogy mit kívántok; adjátok elő, hogy mi királyotoknak az üzenete.” Miután a császár nyugodt hangon ekként beszélt, a nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: „Az avarok királya, a kagán legyőzte a világ legbelsejét, nagy harci erénye híres türannoszokat terített le, számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le. Az ő hadserege képes a víz kimerítésével kiszárítani a thrákiai Hebroszt, ivásával a folyómedret üressé teheti, s még ha ez megtörtént, akkor sem távozhat onnan szomját teljesen kielégítve. A vad perzsák féltek tőle, a fenyegetőleg felmagasodónak a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babilóniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratészen, jeges folyókon keltünk át a téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását, és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél. Láthattuk, hogy üvegszerű páncélból kifeszített hidak borulnak az állóvizekre, folyókra, csermelyekre. Kovakő vagy márvánnyal burkolt talaj módjára fedte a megszilárdult víz a rokonát, a folyékony vizet. Csikorgó szekereinket keményre fagyott hullámokon vezettük át. A gördülő kerekek nem hagytak nyomot maguk után, az érckerékpánt a szokásostól eltérően haladtában nem mélyített barázdát, a törékeny kristályos jég nem deformálódott, mert a rendkívül kemény fagy megmerevítette. A patásállatok őrült zajt csapva a vizet tapodták körmükkel, mintha az sík mező volna. Esővízen tiportunk: száraz lábbal jártunk a habokon. A terjedelmes hómezők tágas utat nyitottak. Kemény népek ellen indítottunk komoly háborút. A sereg egy része tábort vert. Ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be, falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, s a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat, s bennünket, császár, e fényes falak közé küldött. Itt az ideje, hogy kézhez vegyük bőkezű atyád évenkénti juttatásait. Amit ő, a szentséges uralkodó nyújtott nekünk, azt úgy illik, hogy ti is nyújtsátok. Ha azt akarod, hogy a szövetség és a béke érintetlenül fennmaradjon, és a megállapodások továbbra is érvényesek legyenek, akkor királyunk kérésére elküldöd a neki járó ajándékokat.” A császár mentesen a harag indulatától kegyesen és nyugodtan pillantott derűs szemeivel a fiatalemberre, aki ilyesmikkel hencegett, s higgadtan a következőket ejtette ki száján: „Amennyire megengedett a szólásszabadság a követek számára, annyira illik, hogy a követek lelkükben ügyeljenek a szerény mértéktartásra, életvitelükben a szolid komolyságra. Rendre tudniok kell, hogy hol viselkedjenek alázatosan, s hol mutatkozzanak büszkéknek beszédjükben. Azt kérjék, ami csendesíti haragunkat, s midőn szerződésekre hivatkozva követelőznek, gondoljanak közben életük biztonságára. Amit szeles szavakkal felfuvalkodott büszkeséged mondat el veled, az leleplezi tunya gondolkozásod formátlanságát. Mit dicsőíted itt a futva menekülőket, s próbálod üres hírveréssel felmagasztalni földönfutó népedet? Az avarok vad népe, amely [állítólag] hatalmas királyságokat igázott le, saját földjeit nem volt képes megvédeni, lakóhelyeit futva hagyta el. Te, mintha mi nem tudnánk a valóságot, üres beszédedet hamis hírek beleszövésével merészeled elmondani, és szégyenletes ravaszkodással koholsz újra és újra hiú álomképeket. Amit te a ti harci munkabírástok jeleként látsz jónak feltüntetni, az a mi katonáink számára nem több mindennapi játékos gyakorlatnál. Ami az urak számára csak kedvtelés, ugyanaz a szolgák számára komoly dolog. Ez a mi birodalmunk virágzó hatalommá lett, szerte az egész földkerekségen háborúkat viselve s ugyanakkor a békét védelmezve. Mi atyáink erkölcseit követve a békét szeretjük, de megijedni a kemény háborúktól sem ijedünk meg. Béke a meghódolók osztályrésze, a gőgösen elbizakodottak viszont háborúkban lelik vesztüket. Kíméljük azokat, akik nem ártanak, nem kímélünk viszont semmiféle bűnöst. Istené a római állam, nem szorul földi fegyverekre. Kegyesen és jogrendben él, magától nem kezd háborút, de vállalja azt, ha más indítja ellene. Ha a háládatlan népek megtagadják szolgai kötelességeik teljesítését, először csak kormányzati úton figyelmezteti a potenciális ellenséget. Aki megszívleli az ilyen figyelmeztetést, élni fog, s tőlünk elvárhatja a kiérdemelt megbecsülést. Aki a békét szereti, biztonságos békében maradhat. Akik viszont a háborút akarják, a háborútól lesújtva vesznek majd el. Amely nép valaha kihívta maga ellen a római hadijelvények csapását, az rémülten tapasztalhatta, hogy lovas osztagait mintegy váratlan villámcsapás semmisíti meg, számtalan fia esik el, s látnia kell büszke királyait a mi diadalmenetünk által megtörve és megalázva. A kagán tehát harci jelvényeimmel a sajátjait készül szembeállítani, s az avarok népe hadi kürtök és harcmezők emlegetésével fenyeget meg engem, ha nem adunk megegyezés szerinti juttatásokat? Azt vélitek, hogy atyám ezt félelemből tette, holott csak a szűkölködőket szánta meg, és a földönfutóknak adott ajándékokat? Kegyes uralkodói gyakorlatot követve járunk el ilyen módon, s elrendeljük, hogy háládatos híveink megkapják a kellő gondoskodást. Bőkezűnk vagyunk, de nem pazarlóak: elvesztegetni semmit sem szoktunk. Kezünk ugyanolyan jog alapján rendelkezik az anyagi javakkal, mint amilyen alapján a földkerekséget tartja hatalmában. Az arra méltóknak saját elhatározásunkból adunk, a méltatlanoktól viszont megtagadjuk adományainkat. Te csapataidat csapataimmal, erőidet erőimmel merészeled összemérni. Mi elsősorban nem fegyvereinkben bízunk, bár hadvezéreink, csapataink, bátor parancsnokaink, behódolt királyaink és népeink bőviben vannak minden szükségesnek, és olyan nagyszámúak, mint az égből hulló esőcseppek vagy mint a homokszemek a tengerparton. Ami felette áll mindennek, s az én különleges vigaszom: az Isten a forrása birodalmunk erényének és dicsőségének, ő adja a biztonságot, a kormánypálcát és a hatalmat. Az ő kegye rendelte a latin népeket az összes többi királyságok fölé, s ő ajánlja a maga békéjét mindenkinek elfogadásra. Belé vetjük reménységünket, az ő erejével sújtjuk le a gőgösködőket, az ő kegyes támogatásával óvjuk népeinket. Csodás erejével ő szaporítja diadalmeneteinket. Az ő munkálkodását magasztaljuk, s csakis őt féljük. Egyedül őt tiszteljük, s a legfőbb hatalom urának őt valljuk. Tudják meg az avarok, hogy ő mindenki istene. Fennhéjázást nem tűrünk el. Kegyesen fogadjuk a bennünket szolgálni akaró népeket, az alázatosakat ajándékokkal és megtiszteltetésekkel tüntetjük ki. Kinek-kinek kötelessége mérlegre tenni anyagi eszközeit, s hőseinek erejét, hogy így eldöntse, kik ellen viselhet háborút, s milyen kedvező kilátásokkal foghat fegyvert. Az az istenség, akitől ti vártok segítséget, inkább önmagával törődjön. Ha hiú istenalakok a hatalmas egy Istent megtámadni, ha faragott kövek, süket és néma figurák, különféle fémekből ötvözött szörnyalkotások maguktól járni tudnak majd, ha a föld háborút indíthat az ég ellen, ti csak akkor foghattok fegyvert az én fegyvereim ellenében. Ha te, barbár, nem tudod, mire képes a római hadierény, érdeklődj régi tetteink után, amelyekre latin őseink, apáink és nagyapáink képeseknek bizonyultak. Ó, te tudatlan, tanuld meg, mire volt képes előttünk atyánk, aki alatt a vandál zsarnokok pusztulásba dőltek, a géták megalázkodni kényszerültek, az alemannok, frankok ifjú serege s annyi más nép és hites birodalom szerte a föld kerekén diadalmenetünk nyomán igába hajtotta büszke nyakát, szolgaságra adta fejét meg lelkét, s ellenségből kitartó hívünkké lett. Enszkultor kész udvarunkat szolgálni, követeket és sok-sok ajándékot küld hozzánk. A velük [Enszkultorékkal] szemben hálátlanokat oltalmazzuk Inkább fegyvereinket készítjük elő! Az urak ellen fordulunk, ugyanakkor szökött szolgáik előtt kitárjuk kapuinkat? Nem, törvényeinkkel az ilyesmi összeegyeztethetetlen. Vitatom a helyességét annak, ami történt. Méltatlanoknak nyújtottunk anyagi támogatást. A kagán azt hiszi, hogy félünk tőle, s hadijelvényeinket háborúra próbálja kihívni? Menjetek csak. Készítsétek a harcmezőket, csatasorokat, táborokat. Várjátok csak az én vezéreimet, biztosan ott lesznek hadijelvényeimmel.” Ámult és reszketett az avar; a nagy félelemtől szinte megmeredt. Torka kiszáradt, elakadt benne a szavak folyása, megzavarodott a fenyegető bajoktól, s így távozott a császári rezidenciából.
Figyelemreméltó, amit a frissen trónra lépő II. Iusztinosz császár mond az atyja által a hunoguroknak fizetett évi adóról. Ezt a rendszeres juttatást – melyet Bizáncban szerettek „munus”-nak, vagyis ajándéknak feltüntetni – saját beismerése szerint már 565 novembere előtt fizette a hunoguroknak édesatyja, I. Iustinianus, nyilván nem véletlen az sem, hogy a trónváltást követő héten az avarok már ott kilincseltek a palotában a fizetési megállapodás ilyenkor szokásos hivatalos megújítása végett.Az idézet jelentősége másfelől abban áll, hogy világosan igazolja azokat a kutatókat, akik földrajzi és klimatológiai érvekre hivatkozva csakis a Kaszpi-tenger déli partjai mentén tudják elképzelni a hunogur vándorlás útvonalát.Harmadsorban pedig, a császár szavai kiemelik a géták (hattik) népének harci nagyságát.Megjegyzendő, hogy a következő évek avar–bizánci tárgyalásain gyakran találkozunk egy Targitész vagy Targitiosz nevű hunogur követtel – Menandrosz és Theophülaktosz Szimokatta beszél róla –, aki azonos lehet a Corippusnál szereplő Tergazisszal. Ez a személynév pedig erősen emlékeztet bennünket a Hérodotosznál a szkíták ősatyjaként szereplő Targitaiosz nevére.
Menekülő szökevény volt ...Távoli földről származott, mint valami isten küldte csapás szakadt arra területre, amelyen ma népe lakik. A rómaiak korábbi uralkodóihoz fordult, azok pedig akkor földönfutóként bántak vele, meztelen lévén felruházták, éhező lévén táplálékkal látták el.
Georgius Pisida:
Mint rosszul nőtt ágak, a türkökről levált vadhajtások s aztán mint a mi nemes földjeinkre ültetett oltványok, a hasznos házi növények között hitvány vad alkatú gyümölcsöt termettek.
Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe... Ezek saját földjükről elfutva jöttek Szküthia és Müszia részeire, s követeket küldtek Iusztinianoszhoz kérvén, hogy fogadja [be/pártfogásába] őket.
Theophylactus Simocatta:
Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikiosz császárhoz, és levelet szerkesztve abban győzelmi híradásokat írt le. A levél felirata szó szerint így szólt: „A rómaiak császárának a kagán, a hét nemzetség nagyura és a hét világtáj uralkodója.” És valóban maga ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak mondanak), s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, Sztembiszkhagant is szövetségesévé tette, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy mi tévesen adjuk itt elő ama idők eseményeinek történetét; ne tegye ezt abban a hisztimben, mintha az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikiosz császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. Hogy valójában honnan származnak, azt rövidesen elmondjuk majd. Most visszatérünk elbeszélésünk fonalához: a legyőzött avarok közül egyesek azokhoz menekültek, akik Taugasztot tartják birtokukban. Taugaszt fényes város, s azoktól, akiket türköknek neveznek, ezerötszáz mérföldnyire fekszik.
Ez a hely határos az indiaiakkal. A Taugaszt tájékán tanyázó barbárok alkotják a legharciasabb és szám szerint a legnagyobb népet. Ez éppen nagysága miatt nem állítható egy sorba a világ többi népeivel. Az avarok közül mások, akik a vereség nyomán megalázó sorsra jutottak, a mukri elnevezésű néphez mentek. Ez a legközelebb él a taugasztokhoz, s nagy bátorsággal áll csatasorba részben azért, mert naponként gondja van a harci gyakorlatokra, részben azért, mert lelki alkatát a veszélyekkel szembeni szilárdság jellemzi. A kagán további vállalkozásra is indult, és az összes ogórokat (ogurokat) hatalma alá hajtotta. Pedig ez a nép a legerősebbek egyike, egyfelől nagy száma miatt, másfelől azért, mert a háborúra készülve gyakorolja magát a fegyverforgatásban. Ezek keleten élnek, ahol a Til folyó halad át, amelyet a türkök Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var és Khunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (tehát ogur) népek, akiket a var és khunni nevekkel illetnek. Midőn Iusztinianosz császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott, és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat, s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. Hogy honnan eredt nevük megváltoztatásának a szokása, elmondjuk semmiben az igazságtól el nem térve. A barsélt, az onogur, a szabir s ezeken kívül néhány más hun nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és khunní szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat, s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varok és khunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarra változtatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az álavarok – mert így megfelelőbb őket nevezni – uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak, s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése khunni.
Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a Boszporoszhoz.
Menander Protector:
Silzibulos, a türkök vezére hallott már az avarok szökéséről és arról, hogy a türköknek nagy károkat okozva távoztak el; éppen ezért így beszélt öntelten viselkedve, mint ahogyan ez a barbár gondolkodásmóddal természetesen velejár: „Sem nem madarak ők, hogy a levegőn átrepülve megmeneküljenek a türkök kardjától, nem pedig halak, hogy víz alá kerülve eltűnjenek a tenger hullámainak legmélyén, a föld színén járnak valahol. Amidőn majd befejeztem a hephthaliták elleni háborút, rátámadok az avarokra is, és semmiképpen sem fognak megszökni az én haderőim elől”. Ezeket a dicsekvő szavakat mondotta állítólag Silzibulos, s aztán buzgón fáradozott a hephthaliták ellen indulása dolgán.
… Midőn Iustinos császár uralmának negyedik esztendeje kezdődött, megérkezett a türkök követsége Bizáncba …A császár megkérdezte: „Világosítsatok fel bennünket, hogy mekkora tömegű avarság vonta ki magát lázadóan a türkök fennhatósága alól, és vannak-e még most is e népből nálatok?” A válasz ez volt: „Vannak még, ó, császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem, körülbelül húszezren lehetnek.”
Valószínűnek tarthatjuk, hogy a türk követ által megadott 20 000-es szám a fegyverforgató, harcképes avarokra értendő. A türk követség 568 végén vagy 569 elején érkezhetett a szogd Maniach vezetésével a császárvárosba, a selyemkereskedelem ügyében. Az orkhoni türk feliratokon szereplő apar nevű nép, amely Bumin és Istemi kagánokat megsiratta, feltehetően a Türk Birodalomban visszamaradt avarok voltak .
Irodalom:
Menander Protector történeti művének fennmaradt töredékei. Ford., bev. és jegyz.: Lukinich Imre. Brassói Lapok ny., Brassó, 1905 (Középkori krónikások 3.)
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. Balassi, Budapest, 1998.
"Természetesen nem genetikailag" Ez abból a feltételezésből ered, hogy az ókorban minden hódításkor a végső megoldás elvet alkalmazták. Hát a frászt. Itt mindenki keveredett mindenkivel. A szerbek a törökökkel és a bolgárokkal, makedónokkal, magyarokkal, a horvátok az olaszokkal, magyarokkal, németekkel, a szlovének a németekkel, a lengyelek a németekkel, meg valszeg magyarokkal, és mindenki a nagyon régen itt élő keltákkal. Akkor vegyük hozzá az ittentájt felszívódott hunokat, az avarokat, akik gyepűi az Elbánál voltak... Na akkor most mit hasonlítasz mihez? A szlávok szőkék és kékszeműek? A szerbek meg a horvátok is? A germánok rószaszín szeplős szőkék? Akkor mi van a bajorokkal? Az orosz szó a viking russ, evezős szóból származik, mert ugyanis ők alapították meg a mai Oroszország magját. A maguk magját meg a földre szórták? Vagy az ukránokat említed? Na ott aztán télleg mindenki átment. A lengyelek helyén meg a hunok betörése előtt csupa germán nép élt. A mongolokat tatároknak hívjuk, holott Dzsingisz majd teljesen kiirtotta a tatár törzset. Kik a rómaiak? Etruszkok? Trójaiak? Ibérek?
A népek szerveződése leginkább kultúrális és nyelvi alapon történik. A "dicső múltra való hivatkozás" nem más, mint a kultúrkincs őrzése, nem is csak magunk, hanem az egész világ számára, hiszen a népek kultúrája teszi gazdaggá a világot. Marhák voltunk, hogy eddig nem tettük. (igaz, hogy az osztrák meg a muszka megszállás volt a fő oka ennek, de mi is hibásak vagyunk. A mostani puhány EU/NATO megszállás alatt még szintén van, aki bedől ilyen orbitális fa..ságoknak, hogy az eredetkutatás nacionalizmus, a turul fasiszta jelkép, etc.)
amelyben a pahlavánig elem pahlav alapszava az óiráni partava 'párthus' alakra megy vissza
És ez mutatja a legjobban, hogy Soknevű állitásával ellentétbe a párthusoknak semmi közük sem az avarokhoz, hunokhoz, főleg nem a magyarokhoz, mert egy perzsa törzs voltak:
Euagriosz a Kimmer-Boszporoszhoz érkező hunogurokról: