Kis bülbül madárka Még senkit se bántott, De jó vitézt, engem Három búval áldott. Szívemet elérte Im, az első bánat: Tilt anyám a lánytól, Kora házasságtól. Szívemet elérte A második bánat: Bogárszín lovacska Nem táncol alattam. Szívemet elérte A harmadik bánat: Megkukult szerelmem Haragos haragban. Sírt ássatok nékem A széles mezőben, Két dárda szélesre, Négy dárda hosszúra, Fejemnél a földbe Ültessetek rózsát, Vezessetek lábtól Hideg patakocskát. Ifjú ha odajön, Ékesítse rózsa, Öreg ha odajön, Múljon el a szomja.
Elnézést, még nem ébredt fel az index, nem enged formázni.
**
Rothadt zsupp alatt
Heteken át könnyezi az ég az új világ véres köldökét, mossa, szapulja, szappanozza, de soha, soha nem napozza.
*
Nehéz esőben asztag feketül, szalmája gyengül, rogyik, öregül, kalásza az égben kicsirázik, zöld hajába verébcsapat ül.
*
Éji szállásom széna magasa, ide mászok fel minden éjszaka, tapogok vaksin, ha nagy a sötét, takaró helyett néha vashorog akad a kezembe, érzem hidegét.
*
Bagoly szavától nem riadok már, karomban ropogó derekú halál, póklakodalomban násznagy én vagyok, ezüst bokrétám puha pókfonál.
*
Dél van, a harang szava ebéd-nóta, két kis ökör bőg: a Busa, Sörös, kakaslevessel ma nem állunk szóba, fehér leves lesz, nem aranykörös, lobogunk mégis, mint az üstökös.
Dél van, a harang szava ebéd-nóta, két kis ökör bőg: a Busa, Sörös, kakaslevessel ma nem állunk szóba, fehér leves lesz, nem aranykörös, lobogunk mégis, mint az üstökös.
Eljött a rózsám az este, Virágom ágát letörje. Nem bánnám, ha mind letörne, Csak minden este eljönne. Törjön le minden virágszál, Bús szívem, csak te vígadjál. Ajajj, a szívem fáj, Szűntelen téged vár!
Kertben három rózsafa, Fészek minden rózsafán, Mindegyikben csalogány, A legelső este szól, Éjszaka a második, Hajnalban a harmadik. Az esteli csalogány Estelente így dalol: "Lefeküdhetsz, ifju pár!" Az éjjeli csalogány Éjjelente így dalol: "Ölelkezhetsz ifju pár!" A hajnali csalogány Hajnalonta így dalol: "Ébredezhetsz, ifju pár!"
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Ne kérdjetek Felőle. Nem mondanék apámért sem imát imábbat. Gyászom Érte, gyászom az élőkért mind lehessen csak a magamé. Átdübörögtek patáitok, nem lovaké, szűkölő tankoké Rajta, feje fölűl a csillagot lerúgnátok ma is, le arcáról az arcot. Órjás levelibékák tülekednek jelenteni halántékára havazást, támadnak énekelni agyaros aranymálinkók fakó őszt, fekete telet, gyászolni hófehérben cicomázó varjakat delegál holmi madárcsorda, adakoznak a lelkiszegény borjak, nevét a fűbe legelnék föliratnak, s hogy: ÉRTÜNK! – Ne kérdjetek Felőle. Hallgassátok csak végig a csinnadrattás siserahadat: eléggé itt el nem némulhat sem a száj, sem a szív.
*
Nagy László betakarva. Körötte csak halál van. Nagy László sírja fázik a temető-hazában.
Nagy László lenn a földben. Fölötte fejfa törzse. Szívét már nem szorítja csak az anyaföld görcse.
Nagy László egyedül van. A halottak se néznek szemébe ott. Övé lett örökre már az ének.
Nagy László sírja néma. Fű nem nő, ág se rebben. Fogát összeszorítja a csont-vigyázzmenetben.
Nagy László csukott szemmel, hanyatt a nagyvilágnak. örökkön örökzöldben álmodik lovacskákat.
*
Ne kérdjetek Felőle. Arca nem eladó. Botját sem emelné, csak az érdemesekre. Szavakat pedig Ő már nem osztogat, Ő hallgat. Gondoljatok Neki vidám üzenetet csikóellést. Adjatok Neki csendet, eléggé itt el nem némulhat sem ember, sem az anyaföld.
Július nagy láng, világ aranya - születésemkor mennykő és ragya, érzi anyám: lüktet a pólya, s két villám közt mint mézes-bubát illeszt engem mesebeli lóra - Megszenvedve már annyi csudát: jutok-e a Tündér udvarába? Júliusból csak a zuzmarába.
Deres ló a gyöngyharmatos fűben Legelészik, hol meg hallgatózik: Hallgatja, hogy lány kéri az anyját: "Ne adj engem ahhoz, aki nem kell, Inkább lakom erdőn kedvesemmel, Kökényt szedek s harmatot levélről, Hideg szikla legyen fejemalja, Mintsem hideg portán ékeskedjek, Cukrot egyek, selyemben heverjek!"
A fákon végső gyönyörűség, kiszikkadt minden út, az ég október csöndes derüjével a vízre leborult. Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó. Emelkedik a tó.
Tizenkilenc ősz rámjött már, midőn meglátva rajukat, számolni kezdtem őket, s hasztalan: mindannyi megriadt, zajduló szárnnyal mind az égre tört, ziláltan írta a kört.
Tündöklő lényüket ma hosszan nézem. Szivemben fájdalom. Azóta minden más. Ó, fürge voltam a régi alkonyon! Szárnyaik harangzúgása fenn még nem ütött sziven.
Szántják kitartó szerelemmel a hideg vizeket, vagy égre szállnak -- nem vénülnek ők, örökké tüzesek. Verő szívük ha hódítani kél, velük a szenvedély.
De most fönséges ringásukkal rejtelmes ez a tó. Hazájuk majd micsoda káka lesz, micsoda úsztató, ha majd kitárult pilláim alól nem látom őket sehol?
Van hegy a hegynél magasabb, Lovtyen hegye legmagasabb, Tüskebozótos, gyertyános, Nagy havas, faggyal szilánkos, Nagy ragyogásban örökös. Tündérház áll a tetején, Tündérek tánca örökös. Nyargal arra egy jó vitéz, Boldogulását keresi, Tündérek szeme int neki, Tündérek szája kiáltja: "Erre, csak erre jó vitéz, Itt a szerencséd, idenézz! Takarója a napsugár, Holdragyogástól szép sudár, Rajta csillagok: harmatok!"
Lány, ne sétálj se útra, se térre, Csókot adok két szemed közébe. Lány, ne sétálj vetett barázdára, Csókot vetek, lány, a kicsi szádra. Lány, ne sétálj leveles irtáson, Levelek közt ingedet lerántom. Lány, ne sétálj vizért le a vízre, Tüzes csókot adok a cicidre. Átok cici, kerek mint az alma, Mint az alma, jószagu birsalma. Megcsókolom, meg sohase bánom, Belehalok, még akkor se bánom!
SOROK EGY ÚRIEMBERHEZ aki újságot küldött neki s fölajánlotta, hogy továbbra is ingyen eljuttatja hozzá a lapot
Uram! Az újság meglepett. Újsága: újság szerfelett. Szükségem hogy jutott eszébe? Vacogtam már, hogy tudjam végre: Mi csínyt forral a francia? Mint hempereg Hollandia? A szajha József császár ép-e? Orrát Venus még nem nyesé le? Amott a muszka és török között a per hogyan pörög? A svéd mielőtt megjuházik, XII. Károlyt játszik? A dánról szól-e ebfia? S Polónia-: kolónia? A porosz kardoktól ki fázik? A kasztrált talján áriázik? A svájci, portugál, spanyol mi rosszat tesz, miről papol? Britanniánknak udvarán az ifjuság ma is vidám? S Györgyünk -- az égi Úr megáldja -- les-é SZent István quorumára? Él-e a rossz Chatman Vili? Kit ütnek Charlie öklei? Vádat hogyan főz Burke apóka? Viszket-e Hastings pőre torka? Kit sújt az újabb adólajstrom? A puszta s..g adózik vajjon? Királyok, princek, tolvajok, rimák s kerítők... olvasok. Vajjon a kerge velszi Gyurka ma is a ringyók farát gyúrja? Vagy észre térve böjtöl végre? Lehiggad vérmes csődörsége? Hallatlan hírek! Hála Önnek. Mert Ön ha nincs, a fránya öl meg. Híreit visszaküldve áldom, csak boldogságáért imázom.
Az igazi múzsát nem csapom el, a Trombitás Angyal a párom. Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli, de ama göndörhajú vurstlibeli, s bár a tunikája a bokát fedi: tudom én: fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el, ő temet el hihetőleg, borít rám verseimből lepedőt. S mert hűségével az ember lebőg: gáláns eszmékkel megcsalom, mielőtt szarvai a fejemrenőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem: ó a látvány, künn a Ligetben, ahol jégcsillagos a sátorkalap, s abrakolnak meteort a hintalovak - ó a látvány: a világ patái alatt megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása! Ideszorul az aki hordja a terhet, aki már felnőtt az asztal alól, aki jogáért: a csókért hittel dacol, s akinek vénen sincs szeretni hol, a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király, király a poéta mint régen, lebegjünk a kiosztott élet felett, be ne várjuk: bitang háta amíg levet - egy fél országgal és veled, angyalom, veled beérem.
Gyere te nímand, gyere pofám, ide a csókot, a stexet. Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár, romantikára a profán halál, szolíd tájon a viharmadár - négy szárnyunk ma is a legszebb.
Vibrál a tengeren a júliusi hő: aranyháló, cseles arany-gyehenna. Heves tekinteted oly fényes, bűvölő, hogy hánykódva egy szív zsákmánya lesz ma.
Cicáz s megreng a víz, hullámok habosan egymáson buknak át a végtelenbe, velük, mint albatrosz nagy ábrándod suhan, fehér szárnya a mennyet vízbe szelte.
Hogy elcsitulj, a lét milyen vidéke kell? Tusakvó szellemednek milyen hajlék? Mint naprendszer, már minden pórusod tüzel, ajkad a só csillaga, hajad tajték!
Kinyílt az ajtó, és a küszöbön megtérve a szerelem állt. Kinevették a földi körökön e hívó lángolást. Szólt jajszava: "Szerelmet nem talált sehol a szerelem!" És elesett. És jött az éjszaka. Elejtette a bokrétát kezem -- homály borúlt a holtra, rám is az. Im, a boldogság szép napja kihúnyt. Igaz volt, jaj, igaz.
Rohantam ki, akár az eszelős: "Im, a hazúgság végzete!" S mintha varázsos álmot egy erős varázsszó szétröpítene: a világ dűlt a semmibe, a fény, s minden, mi ragyogó, a kaoszban mint véres tűzgolyó forgott a sátán pillátlan szeme. S szóltam: "Ki fogja meg az én tekintetem, mondván: a nappal ez, az éj meg az? Ha már a hazugság nincs, ha nincs már szerelem!" És ez igaz volt, jaj, igaz.
De szenvedek, s az igazság kinyílt nekem, előttem Krisztus maga függ a fán! "Felelj, sebedet mért kell féltenem? Kétkedés földje nem tömi be tán? Igazad: élet s nem haszontalan, és kín, remény, homály és nap megint!" Magasodott a test, és kínjai szerint megnőtt fölöttem iszonyatosan, büdös vért hányt -- s egy felleg mint vigasz becsavart minket, vele tűntem én... s nem volt már kín a föld fölületén... És ez volt az igazság! Jaj, igaz.