"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
"Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod, kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szelíden, tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a lefosztottnak látszó alsó ágakon a legelérhetőbb és addig észre nem vett diókat: ez a diófa tündére." (Weöres Sándor: Út a teljesség felé)
Fésűs Éva Szeptemberi szomorúság Valaki titkon oltja a fényt. Valaki búsan jár a mezőkön, lankad a mályva, halkul az ének, valaki oltja a fényt. Valaki titkon szívja a bort. Szökik a szesz e pincevilágból, apad a szívünk, csöpp csodahordó, valaki szívja a bort. Valaki titkon törli a színt. Sárgul a lomb és sápad az arcunk, ráncosodik már körte az ágon, valaki törli a színt. Valaki titkon lopja a dalt. Vízben a békák mind berekedtek, hallgat a mély kút, némul a visszhang, valaki lopja a dalt.
S valami nagyon fáj, ami nincs. Valaki titkon jár a mezőkön, érzem a létét, és a szívemben valami fáj, ami nincs.
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák.
Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken.
Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti.
Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák.
Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken.
Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti.
Már a víg szüretnek örűl minden ember, Mellyel örvendeztet bennünket szeptember. Októbert olyformán biztatja előre, Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre. Setétűl a setét góhér a vesszőkön, Barna színt ver vissza a többi szőlőkön, Amelyeknek általvilágló kristályja A nézőt már édes nektárral kínálja. Rajtok királyságot mutogatni akar A veres bársonyba kevélykedő bakar. A sárgálló almák, a piros körtvélyek Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek. Fája alatt hever a főtt berekenye, A kövér noszpolya, a borzas gesztenye. Megterhelte az ősz a fáknak ágait, Vastagon ráfűzte gazdag áldásait. Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek, Néha egy kis hideg és dér is jár velek. Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte, A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk, Az őszben is elég örömöt találunk. Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet, De mégis sok részben dicsekszik e' felett. Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse, Mellyel a sétáló kebelét megtőltse, Ha a szép virág is olyan kedves maga; Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga? Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat, Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat. És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész, Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész. Levegő ege is dél után enyhesebb, A szent Mihály nyara most legkellemesebb. Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom, Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom. De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni, Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni. Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat, Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.
Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok, Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised, Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.
Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok, Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek; S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.
Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja, Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.
Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel, S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el, S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, Már nem voltunk fiatalok - Házunk körül virágzó sírkeresztek, Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág, Akkor is, ha férj - feleség Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák, Fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben - Emlékszel? volt is oka. De ami fekete maradt, még feketébben Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe Tört fényeket rejtett a rémület, És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje S attól lett édesebb.
Újjongó áhítattal ébredtünk reggelente, Te a kertre, én terád -, Ez az öreg nyarunk szelíden betemette Velencét s Angliát.
Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget Kezdtük nézni a holnapot - Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved Koszorújába kapott.
Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt, De emlékszel? ez volt a legszebb. Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők, Mikor a rózsák nyílni kezdtek.
Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár, Melengesd testét az elaggott földnek! Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár, Talán nem is zöldül ki soha többet.
Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden, A zord szelet kergesd a messzeségnek, Hadd ültetek fát szépen, rendiben, Oh, nem magamnak - az új nemzedéknek!
Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj, Munkám örömét hogy aligha látom… Jól tudják ezt a vén faültetők, Oh, jól tudom ezt én is, nap barátom!
Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak, Örömet, hasznot nékem egy se hajt, Fáradt testemnek sosem adnak árnyat!
Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem, A zord szelet kergesd a messzeségnek, Mi hasznos benne? - én nem kérdezem, Csak ültetek a jövő nemzedéknek.
"Gyerünk, rózsám, gyerünk, rózsám 
"Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod, kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szelíden, tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a lefosztottnak látszó alsó ágakon a legelérhetőbb és addig észre nem vett diókat: ez a diófa tündére." (Weöres Sándor: Út a teljesség felé) 
"Ágas-bogas vén diófa 
Kosztolányi Dezső 
Devecseri Gábor
Tóth Árpád
Szent-Gály Kata
Weöres Sándor