Akkor most a kultúrfölényről.
Romániában százezrek vonultak utcára mínusz tízben, miután a kormány megkísérelte legalizálni a korrupciót. Ceausescu elkergetése óta nem volt ekkora megmozdulás. (A diktátor utolsó beszédében egyébként arról habogott, hogy az elégedetlenséget külföldi ügynökök gerjesztik, akiket ki kell takarítani. De nem hagyták, hogy befejezze.)
A románok tudják, hogy amit a képviselőik, minisztereik és polgármestereik hazavisznek, az az ő pénzük. Tudják, hogy ezek a bűnözők haldoklók alól lopják ki a pokrócot és gyerekek kezéből a könyvet. Tudják, mi történik, és meg akarják akadályozni.
Magyarország vigyázzban várja Putyint, és vállát vonogatva nyugtázza, hogy a maffia feje saját bevallása szerint épphogy megél a keresetéből. Mi is tudjuk, hogy lopja a pokrócot, könyvet, jövőt, sőt még a múltat is. De nem értjük már, miért kellene emiatt hőbörögni.
Románvicceken nőttem fel, amelyek arról szóltak, hogy milyen szegények és nyomorultak ők. Általános iskolásként nem tudtuk, mi az a kultúrfölény, de éreztük. Ideje megtanulni, milyen érzés a másik végén. Aztán azt, hogy merre van az utca.
