Talán elfér itt...
Lassú lépésekkel, elgondolkodva futott. Az út menti fák harsogóan zöld lombjait figyelte, mélyeket lélegzett a mindent átható, kábítóan édes virágillatból. A szikrázó napsütésben úgy érezte, a természet ellentmondást nem tűrően életre kelt, lüktet, pezseg, táncol körülötte minden.
Valamikor rajongott ezért a helyért.
A távolban, ameddig a szem ellátott éles, sötétzöld sávként húzódott a Tisza gátja, és mögötte a gyermekkora óta ismert, szeretett ártéri erdő.
Pokolian fáradtnak érezte magát. Nem a lábai, nem az izmai. Azok messzire vitték mindig is.
A lelke. A lelke haldoklott.
Poros, öreg földúton futott. Ezerszer járt már erre, ismert minden lépésnyit ebből a földből. Az egyik kanyar mögött öreg, barázdált kérgű akácfa állt. Ahogy elfutott mellette, kutatva nézett a lombok közé. Magasan, az ágak között megbújva egy rozsdás, kopott lópatkó maradványát pillantotta meg.
Mint mindig, mikor erre futott, ezúttal is az a nap jutott eszébe, amikor a földön talált patkót az egyik ágra akasztotta.
Istenem, hány éve is?
Elért a Tisza gátjához. Apró lépésekkel kocogott fel az emelkedőn.
Megállt. Behunyt szemmel, nagyokat lélegezve állt, a nap felé fordulva. Érezte, ahogy a tavaszi napsugarak meleg, szerető tenyérként simítanak végig az arcán.
Eszébe jutott az Ő érintése.
Hirtelen hagyta el az ereje. Térdre rogyott, majd lassan, félig négykézláb mászott el a töltés füves oldaláig. Hanyatt feküdt a friss, puhán ölelő zöldben. Érezte, ahogy a mellkasa emelkedik – süllyed. Érezte a szívverését.
Óráknak tűnő percekig feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel. Ezer emlék cikázott benne.
Lassan, a vakító napsugaraktól hunyorogva nyitotta ki a szemét. A kék égen úszó felhőket figyelte.
A kisfiú fürgén mászott fel a jókora szalmabála oldalán. A könyvet a fogai között szorította, hogy mindkét kezével fogni tudjon. Tenyerét, és mezítelen talpát szúrták, karcolták a kiálló szalmaszálak, de ettől csak még elszántabban kapaszkodott felfelé.
Nagyot nyögve húzta fel magát végül a bála tetejére. Letette a könyvet maga mellé, felállt, és büszkén nézett körül a mezőn.
Hősnek, hódító lovagnak érezte magát, ahogy a magasban állva a nyári szél belekapott a kócos, barna fürtjeibe.
Lábaival meleg fészket taposott a szalmába, és hanyatt feküdt. Olvasni kezdett. Mióta a télen megismerkedett a betűkkel, szinte falta a könyveket, izgatottan élte bele magát a mesékbe...
Vagy futott éppen.
Imádott futni. Szaladni, rohanni – mindenhová így közlekedett. Élvezte a sebességet, ahogy a fák, a házfalak, a kapukban álló öreg nénik, a kerítések mögött acsarkodó kutyák elsuhannak mellette. Gyakran látták végigtrappolni a falu széli, poros utcán.
Egy idő után letette a könyvet. Ábrándozott. A felhőket nézte...
És ekkor, a vakító kék égen úszó hófehér bárányfelhők lassan életre keltek, alakot öltöttek...
Csodát látott. Gyönyörű táltos paripát álmodott a felhőből. Majd sárkánnyal birkózó királyfit, szárnyait széttáró griffmadarat, majd egy hetykén csáléra csapott süveget viselő manót...
És akkor, egy különös alakú, vakítóan fehér felhőben megpillantotta Őt. Egy varázslatos, hosszú fátylat húzó, csodaszép lányt...
A Hercegnőt.
Álmélkodva, elbűvölve bámulta. A mesékből már tudta, hogy létezik, de hogy ilyen gyönyörű... Hosszan, rajongó csodálattal követte a tekintetével, ahogy a tündöklő szépségű felhő lassan tovaúszott, egészen addig, amíg az eltűnt a távoli erdő magas fái mögött.
Izgatottan, sebesen mászott le a bála oldalán, és futni kezdett. Lélekszakadva rohant. Futott, szaladt, ahogy az aprócska lábai bírták, kezében a könyvvel, zihálva, kapkodva vette a levegőt...
Szinte berobbant az ajtón.
A nagyapja értetlenkedve nézett rá, amikor fellelkesülve kezdte hadarni:
- Láttam egy... Láttam egy felhőt! A Hercegnőt! - mutogatott izgatottan lihegve a mező felé. - Gyere gyorsan, ha futunk, még utolérjük! Gyere! Menjünk utána! Ott van fent a Hercegnőőő!
Eltartott egy pár percig, míg a nagyapja megértette, mit akar a fiúcska. Elmosolyodott és a térdére ültette a még mindig kézzel-lábbal magyarázó gyereket.
- Várj már egy kicsit - próbálta megnyugtatni. - Már nem érjük utol.
- De én igen! - kiáltott a kisfiú még mindig izgatottan fészkelődve. - Én nagyon gyorsan futok, ugye tudod?!
A nagyapja mosolyogva sóhajtott egy nagyot.
- Tudom, tudom... De... Nem futhatsz utána. Örülj annak, hogy egyszer megláthattad.
- De... de... - a kisfiú szeme hirtelen megtelt könnyel. - De elmegy...
Az öreg átölelte a fiút, és karjaiban tartva kivitte az udvarra. Halkan, csendes vigasztalással súgta:
- Ez a felhő-hercegnők dolga, tudod. Megmutatják magukat, de nem maradhatnak örökké.
Elhallgatott, majd kis idő múltán megkérdezte: - Nagyon szép volt?
A kisfiú némán bólogatott.
Csendben figyelték a lenyugodni készülő napot. Az öregember állt, karjaiban a maszatos kisgyerekkel.
- Látod a napot? - mutatott az öreg a vörösen izzó korong felé. - Minden este eltűnik. Mégis, soha, senki nem kételkedett még benne, hogy reggel újra előkerül. Lehet, hogy így lesz azzal a felhővel is. Amíg tudsz álmodni – és nevetve magasba emelte a kisfiút – meg ennyit futni... Akkor biztosan meglátod még azt a csudálatos Hercegnőt.
A kisfiú azon a nyáron minden nap kifutott a mezőre. Felmászott a szalmabála tetejére, tenyeréből napellenzőt formázva, összehunyorított szemmel figyelte az ég alját. Arra a csodaszép égi jelenségre várt.
A Hercegnőre.
Látott madarakat, mesebeli lényeket. Látott száguldó paripát, látott áttetsző üveghegyet, vízeséssel...
De AZT a felhőt nem látta többet.
A férfi lassan mozdult. Feltápászkodni készült...
Indulni kell.
Azután... Azután hirtelen megmeredt. Az égre bámult, összehunyorított szemmel. Kicsit félrehajtotta a fejét – majd mosolyogva felállt.
Az égen lassan, kecsesen úszva megjelent egy felhőgomolyag. Mintha kibontott hajú, gyönyörű fátyolba burkolózott, karcsú lány lett volna.
A Hercegnő.
Méltóságteljesen vonult végig a kéklő égbolton, a távoli városka templomtornyai felé.
A férfi most lassú, de energikus lépésekkel elkezdett futni. Felemelt fejjel, tekintetét a távolodó felhőre függesztve futott tovább a Tisza töltésén.
Már nem érzett szomorúságot.
Még tud álmodni.
Már csak futni kell hozzá. |
