Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; hazám földjén is száműzött vagyok; csupasz féreg, díszes talárt kapok; hitetlen várok, sírva nevetek; az biztat, ami tegnap tönkretett; vig dáridó bennem a bosszúság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek s ami világos, mint a nap: titok; hiszek a véletlennek, hirtelennek, s gyanúm az igaz körül sompolyog; mindig nyerek és vesztes maradok; fektemben is fölbukás fenyeget; van pénzem, s egy vasat se keresek, és reggel köszönök jó éjszakát; várom, senkitől, örökségemet; befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, kínnal mégis csak olyat hajszolok; csalánnal a szeretet szava ver meg, s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; barátom, aki elhiteti, hogy hattyúk csapata a varjú-sereg; igazság és hazugság egyre-megy, és elhiszem, hogy segít, aki árt; mindent megőrzök s mindent feledek: befogad és kitaszít a világ.
AJÁNLÁS
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet, Mert befogad s kitaszít a világ.
Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények.
A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.
Úgy írom néked, kisfiam, e verset, míg életemnek asszú fája korhad, minden nap egy sort, lassan és szelíden, hogy nemesítsen a rímes gyakorlat. Halkabbra vált már a szívem verése, a vérem néha pezsgett, de lehűlten, s ha futni kellett volna a futókkal, egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok tenéked adni, olyant, mely nékem kiskoromba tetszett, hogy életünk, melyet ma könnyel élünk, úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet. A háború kalandor üstökössét rajzolgatom a vígasztalan égen, te egykor rátekintesz majd e képre, s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére alig nyitottad gyönge, drága szádat, tejről beszéltél, mézről és anyádról, s csizmák tiporták ártatlan hazádat. Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél a jodoform és karbol illatában, mankókkal játszottál budai kertben, s szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak, a krisztusi-szelídek nem beszéltek. Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak, s ájult szavakat mondtak el a szélnek. Aggastyán sem tud szólni így a múltról, se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz. Figyelj reánk, akik ma vérben állunk, hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát, a kisdednek, a dacosan növőnek, ki fölkanyarodsz új koroknak ormán, aranyt tenéked s az arany jövőnek. Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam, az ősi birtok szálljon reád újra, az ember álma, az erő, a minden, a föld, a föld, a szent föld hallelujja.
Én, éhenkórász, rímelő apostol, a mélyből a magasba epedek fel, és látlak téged, biztosan, a földön, fehér villába, hófehér ebekkel. Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel, mintha az egész világ ura volnál, vagy erkélyen, az ordító tömegben, párnás ajtók mögött, a telefonnál.
Mikor e látnok verset befejeztem, az áprilisi szél borzolta lanyhán a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal nézett anyád reád a kisverandán. Még nem csüggedt le az idők özönje, és egyre nőtt az ár és nőtt az átok, s mint járvány-cédulák halotti házon, rikítottak a bús, skárlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek testvéreid, az emberek, szegények. De azt parancsolom neked utólszor, halál helyett kiáltsd ujjongva, élet. Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm és csomagolom csöndesen a ládám. De te maradj itt és beszélj helyettem, kit embernek neveztelek, kis Ádám.
Ökölnyi nagy rubinkövet adok, Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog Szíved fölött, a melled közepén, Csudáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.
Szememből fődre koszorút szövök, Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök, Utad selyemmel, rímekkel verem, De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem.
Ha szomjazol, hát aszúbort adok, De pár sötétlő könnyet benn hagyok S ha érzed, hogy az íze keserű –, Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom, Két vállad bársonnyal betakarom. És reszkető agyam, ha éhezel –, Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy, Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy S mert kell majd egyszer mégis oltalom: Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom. Fogadd el, vélük bármit is tehetsz, Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz. Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad, Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére…
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobta az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt – föl! föl! – mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra – és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!… És ekkor zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! – Aztán: No, ne félj – mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
Mézzel itat a hold eszelős ajkakat A kertek és faluk ma éjjel szomjasak A lugas levelén fényszűrte méz csöpög le S ügyes kis méhei a csillagok fölötte Mert édesen s ahogy az égből hullva száll Valahány holdsugár mind egy-egy mézsugár S én rejtve készülök a mézédes kalandra Arcturus-méhe tűz fullánkjától riadva Csak áltatták kezem csalárd sugarai És holdmézét a szélrózsából lopta ki
Az újhold görbe tőre felhasítja az ég violapiros pókhasát. Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja már osztogatja a sok álruhát.
A kasba éled. Utca, tér, sikátor fölött az alkony mézgás és nehéz. Az ópiumbarlangból füst szivárog s csókra nyújtja libegő kezét.
A báron kövér kalmár sétál végig. Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón, ott angol orvos: illatokon él itt meg boldogságán. Fenn a dobogón
hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska a köldöke. Benn árnyak ágboga. Lihegve, mintha még vizet kutatna, bámul bele egy szökött katona.
Dobzene árad s fáklyafüst a térről, a kardnyelő hasán a hold a vért. A mesemondó körül sűrű félkör, az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.
Egy tuareg ül a nagy falnak háttal s a látványt nézi, negyven napja már. S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak s fátylak mögött a női szem; bazár,
réztálak, mentaillat, pálmakertek, mélyzöld árnyékok és fehér falak őrült körtáncot lejtenek fejedben, míg szédít, őrjít, vonz az áradat
és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska, munkád hitványság, életed gyötör: jöjj és merülj e mély sikátorokba, hol kéj az élet s a halál gyönyör.
– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban, hazád felől nem ér be hír, se szó, pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban: van vénen is reinkarnáció.
– A mór fürdőben vetkezd le a múltat, köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!) nevedet dobd el (régesrég meguntad!) s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.
– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok, mit zsibvásáron aggattak reád!) Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.
– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus, szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –, rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos ölelkezéssel ezt a várhegyet.
– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat? Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván: lila függőágyán az ópiumnak vagy zöld nyeregben az abszint lován.
– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed, hallgasd sosemvolt madarak dalát, míg homlokod körül a csillagképek csörögnek, mint éretlen datolyák.
gubancos kristály-gömböcök mind trükköz és forog-pörög valahol ég és föld között és láthatóvá ők teszik opál-testükkel tömve ki odalenn a fű-közöket a járda egyre szőrösebb a bunda hullt gallyat bevon megül kövön kavicsokon a földet körbebéleli ki elesik nem fáj neki ingyen dunyha kerül legott örülnek a hontalanok ki-ki prüszköl-köhög ha száll hulló haj szemergő szakáll látható hiány remegő csontja szösz húsa levegő
Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely, gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet. A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel. A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül – nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak – ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül, ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
Mosolyog. Lábánál madárliliomok. Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog. Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
Hiába illatoz neki a puha pázsit. A napban aluszik, a keze halavány. Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán… minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan… És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje… Az ég hideg, s mintha esőt ígérne… Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Tudod… soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kívánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kívánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kívánni az örömnek.
Claude Monet – A Le Havre-i kikötő éjszakai fényei, 1873.
Azt mondják hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak, De pengő sarkantyúnak, Kócsagtollas főnek, Illik; gyöngyös pártának, Magyar fejkötőnek.
A franc tánc mind negédes, mind szeles a német, Nincsen mutációja,mind egyrül varr hímet, Melancholis az anglus szövevényes lánca, Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca.
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha így november táján ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok, anélkül, hogy alakod látni tudnám, a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolcévesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod (másnap lett volna a születésnapod) és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahová elrepült, az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta tizennyolc éve ég egy csillagon.
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren. Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, – mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Ha nőt fonok be megható viszonnyal, vagy csak ránézek egy járókelőre – mindenki aggódva fogja zsebét azonnal. Nevetségesek! Koldusoktól elcsórni ugyan mit lehet ?
Hány év telik el, míg megtudják – ki hullaházi helyemre várok mogorván –, végtelenül gazdagabb vagyok, mint holmi Pierpont Morgan.
Ennyi meg ennyi év után – hát meg sem érem – éhségtől döglök-e, pisztoly elé dőlök-e – éngem, a mai pojácát, professzorok oktatnak utolsó jóta erejéig, hogyan, mikor, hol jártam-kéltem. Majd ha katedrán magas homlokú idióta az istenördögről szavalt, meghajlik a tömeg, a mélák, a tulok.
Meg se tudjátok – én nem én vagyok: körülrajzolva kopasz koponyám szarvakkal vagy dicsfénnyel netán.
Valahány egyetemista lány mielőtt lefekszik, nem mulasztja elalélni verseim során. Nekem, pesszimistának, nem talány: mindig lesz a világon egyetemista lány.
Figyeljetek tehát:
mindazt, amit birtokol a lelkem – próbáljátok fölmérni kincsét! –, koszorúm, virágom, mely örökléttel vértezi léptem, teljes halhatatlanságom, mely végigdübörög valahány évszázon, összehíva térdhajtók világ-gyülését, mindazt – kell-e? – eladom egyetlen szóért, ha gyöngéd, ha emberi.
Halljátok, emberek!
Taposva út porán, rozstáblán, gyűljön ide a föld minden fia. Ma Pétervárott a Nagyezsgyinszkáján olcsóbban egy petáknál eladó a legszebb korona. Egy emberi szóért – potom neked ? Eridj, keresd, mért ne ? Te megleled.
