Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44080

Lipcsei Márta

 

 

TAVASZI VERS

 

„…pattan a fákon

dallal a hajtás!...”

Radnóti Miklós: Tavaszi szeretők verse

 

Látod!

aprócska zöld a bimbó

nap ízű csókokat osztogat

lustán bólogat

árnyékunk illata fáj

 

Hallod!

nő még a nappal

pattan a remény

dalol a fénysugár

csörgő cseppekben

eső mossa

örömét, mámorát

fűnek, fának

 

Nézd!

levál a tegnap

a jövő új utat talál

bánat hűs vize

tükrösen fénylik

 

Mert!

tavaszi kedvünk

örömön lüktet

lázas hangokat

ha talál.

 

 

Agria. 2009.

nyár [140.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44079

Lipcsei Márta

 

 

CSEND CSEPPEK

 

A Csendes óceán szerelmese vagyok, mióta újamat belémárthattam.

A csend megül mint az edényből elpárolgott sós víz kristályai, talán lélekkristá-

lyokat terem s ha a világ bennünk időz egy darabig, az ég kék omladékai hús-vér

reménykedésünk fehér lapjaira betűket rónak.

 

*

 

Télen ólomszürkék a vizek s a sötétség fokozott gravitációja húz, csak feküdni,

csak nem gondolkodni. A levél nélküli fák vázai nem csábítanak. A hó derengé-

se, a hópelyhek pókhálója mint a fehér halál.

Hiányoznak a színek: a kobaltkék, a rembrandtzöld, a kénsárga. Megfogyatkoz-

tak akárcsak a madarak, halak, bogarak. Láthatatlanná váltak.

Valamilyen mértani rend hideg – rideg sugalmazói a kémények, esőcsatornák,

cserepek, tornyocskák.

A lecsupaszított logika útjait járom és keresem a lehetőségeket, hogy eltaláljak az

érzelmek feltárásához.

Észrevétlenül beleilleszkedem a látványba.

 

*

 

Óceánpartra fekszik az óceán

s őrzi görbületeit a part

mint legkisebb ráncait az arc

szivárgó erekben bujdosik a vér

s a halhatatlanság ölében hullámzik

derengő rendszerében mosoly bujkál

tetőtől talpig puhán omló életemet

roskadó évek homokja közönnyel néz

kezem zavartan tesz-vesz kirajzolja

kivételes magányom

e tanúk nélküli poklot

s a hátrafordult csöndben

ábrák és jelek

bontakoznak ki

a tűrhetetlen megszokásban

 

2008. december 6.

 

*

 

A csend, csak a csend, benne a réseket töltögető síkidomok szürke hátai deren-

genek

Szemembe hullva ott maradnak az álomesőcseppek

csendcseppekké válnak, szétfröccsennek

a titkok, kudarcok, rettegések

az intim mindenségben lüktetve illannak el.

 

2008. december 15.

 

Hamuszínű az ég

a gyökerek fényre várnak

a szél levélnélküli ágakat támad

mintha mi is levetkeznénk

a gondolatokat, filozófiákat

s a léleknek még szállást adó test

a képzelet szertartásain ténfereg

a szív árapályain

a szerelem árfolyamainak

ingadozásait lessük

s mondatokkal takarjuk be

meztelenségeinket

 

2008. december 21.

 

A csend megül hang nem feszül

szavak súlya réten belül

összehajtom az emléket

hozzám bújnak néma percek

csukott ajtón kopogtatnak

falak nőnek leple alatt

csillagokra tört éjszaka

némaságban hold udvara

víztükörben éjfél szárad

sírt keres a szörnyű bánat

tükreimben halál hullám

tenyeremben vérző magány

varázslatot várva várok

bennem él még a hiányod

 

2009. január 2.

 

Arcomra tiszta fények omlanak. A kék háttér előtt komor, kemény kirajzolódó

mozdulatok, a kapkodás láncszemei havas, jeges úton konganak.

Bölcsen elmerengek, szavaimmal példákat gyűjtök s a károgó csendbe szabadul-

va zúzom szét az eddig érinthetetlennek vélt messzeséget.

 

2009. január 8.

 

 

Agria. 2009. tavasz [125-126.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44078

Lipcsei Márta

 

 

ŐSZI NYÁR

 

Beköszöntött az őszi nyár

Talán a szerelem kivár

A vízben nyárfalevelek

A sok gyerek ugrál, nevet

 

Nyitott ablak az őszi ég

Lámpákat gyújt az égi kék

Az ember némán szenvedő

Illat, madár elröppenő

 

Hajnal – derengés borzongat

Bíborban almák kacagnak

Égig nyúló kémény a szél

Őszi haláltól remény fél

 

Fáradt mező vetésre vár

Fallal kerítve szív, be kár

Haldoklik a megállt idő

Fellegekből eső kinő

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44077

Lipcsei Márta

 

 

ÖRÖM GYÖNYÖREI

 

Gondolatok fonákjain

fésülködnek az

öröm gyönyörei.

 

Álmod köre

fölötted szigetet von.

 

A kép felkiált

s a vizek szíve

zöld hajnali titok.

 

Izzadó fekete lényeg

gyümölcs zamattal itat

s az öröm fűvel bevetve.

 

Harmat-csöpp csönd atomjai

új gondolatot gyújtanak.

 

 

Csillagközi utazás [80.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44076

Lipcsei Márta

 

 

A BARLANG TITKAI

 

A titkok barlangjai

körbezárnak

konokul

s megadod

magad.

 

Roppant fények

kövülve időznek

s a gondtól ébren

csillagokat kérdve

lazult idegszálak

élettért kívánnak.

 

Lelkem bozótjai

távolodóban

az alkonyi ég

aranyporát szórják.

 

Fél kezemben a

csillagok

ereimben a

hétköznapok

én emberi

örök űzött

a nyugalom

világbölcse

beért mezők

jövőtlen jövője

nézek mások

szemével

hogy lássam

magam

s elönt a

szív-csoda

ámulat.

 

 

Csillagközi

utazás [79.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44075

Lipcsei Márta

 

 

A LÉTEZÉS KERTJÉBEN

 

Lüktet a mozdulatlanság

zümmög a Lét

álomgondolataim bomladoznak

tudatlanságom rúgkapál.

Vonásaim töredeznek

tovanyúlik az árny

s a keresett keresetlenség

szóárama a létezés kertjében

elveszőben suhogó

ezüstös csipkés fákat növeszt.

Álomból nőtt emlékké foszló

első inger szív-színűen

keresztültáncol a tárulkozó

csobogó gyöngy Időn.

Körrepülés a menekülő vers

árnyékot hívó lét parancsa

szélűzte fényár melegség.

 

Törpévé törpülök

a betetőzés mint kristálytani

szabályosság kapva-kap

s az öröm-edényből

kortyolgat a kedvtelés.

 

 

Csillagközi utazás [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44074

Lipcsei Márta

 

 

ÚJ VILÁG

 

Az Ég távoli üveg

A Föld éltető mező.

 

Tükörkép az első Eszme

Friss vidék a tragikus Föld.

 

Felhők béklyói alatt

Megfestett napok

 

Létünk előtt-létezett

üres asztal az Ég

melyen fényből-árnyból

lemart sziklahegyek

fekete-fehér rózsaszínje

megkoronázza a láthatárt.

 

Újszülött a tragikus Idő

s időtlen a Lét

élő fénylevegőben

színtelen tűz

melyben emlékké

lesz a múlt.

 

Tevékeny elme költeménye

a fellobbant „Új Idő”

 

Mozgást

meleget

rejtve-világos

szótlan, közönyös

aggályos derűt

lát a boldog szem

benne kívánatos

szabad elme

tükröződik.

 

A törtető világ,

furcsa fénygondolatát

a legszebb zene

mint gyökeres változást

fagyban föllobogást

a gyorsuló világ világosságát

fogja fel.

 

Ébredezünk.

 

Gondolat kavar

sötét tüzet.

 

Önmagában kering a

puszta Űr

s nő önmagáért.

 

Kábultan-renyhén

a mindenben bizonytalan

Új világ

mint hideg áramló

folyam veszi át

a Szépség hatalmát.

 

Kifeszített tenyéren

fekszik a Szánandó Világ.

 

Szellem, bátorság, hit

bajjal jár

s a dolgok egyenként

meghatározódnak,

míg gyorsul a Világ.

 

Csillagszíneivel a Kozmosz

Időből-Időtlenbe nő át

s rajta keresztül a születő

lüktető Új Világ.

 

Vég-kezdet

friss szárnyakkal

födi az eget

széttört világunk

dúsabb, drágább

láthatár felé vezet.

Csontjainkban méz

lelkünkben bársony-puhaság

szemünkben egek-csillagok

s kék könnycsepp pereg.

 

Vetkőzik a Sors

s meleg homályú

fészket ígér.

Levegőmnek új a

ragyogása.

Fénylő üveglapok

lazán hevernek.

Rubinpiros

gyilkos sugár

Földet remél.

 

Villan a szürke fény

jámbor, égi fény.

 

A meg-nem-tevés

a tévedés

a tétovázó

visszatorpanás.

 

Örökséged:

amit szeretsz

ami megmarad

s el nem vehető.

 

 

Csillagközi u-

tazás [66-68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44073

Lipcsei Márta

 

 

A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD

 

Cseng a napfény

Aranyreflexek alakulnak

fehéren nézni

keservet festeni

Végtelenből Végtelenbe.

Az álombontó hamvadt

mozdulat az ég felé

mutat.

 

Kupolás öröm

csillan felém

zsong a levegő

érce cseng

fénybogár melenget

a sok is kevés

az elmúlás az Űrön át

idáig cseng.

 

Hozzám nőtt a Tér

s a messzeségek

fogyhatatlan égnek.

Minden nesztelen

Csönd kívül-belül

A bánat bolygó-bogyó

fájdalom párát

röppent maga körül

 

Az elhajlott idő alatt

havaz a Hold

holt ezüstön

zizzen az égi nád

szél elfújja ég alól

a Földet

Jóság levelekkel

zuhog a fény

fáj belé az Űr.

 

Az égre gyötört homlok

mögött kifogy az ész

emlék síneken

futunk tova

emlékbilincsbe vert

gyűszűnyi erőnkkel

s beszakadt jég szemünkkel.

 

A FÖLD egy rettentő ütés

hegyomlás az arcom.

Zsonglőr hajító kedve

kötőtűkkel feszesre

köti az eget

s mint üvegbe fojtott buborék

Ember-csöpp pereg.

 

Forog a tapadó Mindenség

rendszerbe tágulnak a sugarak

a mágneses teknőbe gondolat dagad

bizonyosság kongat a semmibe.

 

A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD

A FÖLD súlyosan mozdulatlan

tehetetlen sajgunk

miként a csillagok

s a mindenség

testünktől sebes.

Hulló életünk

fenyegető láng

bánatos hitünk

sajgó Fény

kongat a Nap harangja

s röpíti szét

a Mindenség ízét.

 

Robban a belém gyűlt

gravitáció

s beleremeg az

ezredik dimenzió.

 

Hánytorog a FÖLD

ablakokat tátog az Űr

megindul a távol

rajta keresztül

minden különbség

majd egységbe áll

Érintő irányán szertelenbe

sűvíti magát a mindenség

szele,

mindenki jaja.

Az elvesző erős

csúcsról-csúcsra szaggatja

magát.

Fenyeget a jó, s a volt-hely

zárul.

A szem kiapad a fényben

vakon is látunk.

Az élet jajjal súlyosul

az erő súlyosan marad.

Testünk görgetege

indulatot

tűrő lázt

terel

a dolgok medrébe.

 

Állok az áradatban

zűrzavar-rend

vesz körül

millió fényévre

innen leomlik

a kétségbeesés

s születik a

rendeltetés a

JÓRA.

 

A mindenség temérdek terein

mint megállíthatatlan

vándorló homok

szikrázó csillagok

vérző csillag-sebek.

A tűz Napok

vad felhő ivók

az űrháló mélypontja felé

fényszálak szálán

szállnak mint a pók.

 

Pillantásunk új

naprendszerek

tűzmagvába

röppen.

 

LÉT hulláma

ingerli

bontó hegyét

az észnek,

s delelő Nap

az égbolt

dúcos tenyerén

reszkető

délibábot

melenget

míg az IDŐ

bozontos szálán

elvillan az ÉLET.

 

Tiéd a FÖLD

erőben sarjadsz

örömben cseperedsz

mézes valóságok

rokon-boldogan

könnyharmatos

ujjongássá lesznek.

 

Szállnál égi kékbe

híg levegőt paskolsz

éter terei felé

erő dörömböl

fényt csikar belőle.

Öröm zúg

s ízes fűszerül

boldog munka

boldog csönd

árad nesztelen.

 

Hancúrozik a fény

fölring hozzád

körülmos

fürdet

befal mohón közelt

s messzeséget.

Benne megáll a

zuhogó idő

csöppen az arasznyi világ

pillantását

pörlekedését

éhét a Földre veti

s mint kulcsolt

vasmarok

égzengésben a

pillarebbenés

dühödt-bús szív

töri a rögöt.

 

Visszapillantva

csak sivatagba

révedez a szem

nincs emlék

fáj a tilalom

gyér örömök

íze indulattól

párás.

 

Ocsúdó csírákat

sarjaszt az idő sodra

s derengeni kezd

a vakondok égboltja.

JÓRA lábad a

megfacsart Lélek

s formál, harcol

a diadalmas ÉLET

lantot penget

a MEGISMERÉS

s felzúg az illatok

dala.

 

Csöpögő Csönd

lehelete hallszik

szűkfonatú ablakon

Nap ködlik át

s a kikötő világ

a gyötrött testbe

új erő gyülemlik

kitárulnak a

szorító falak

a homályos szem

újra lát

mélyül az indulat.

S a nagy ínség

határán

hulladék robot

tüzes felhőt fúj

s lánggal ég az út

mely nem nyit kaput.

 

Zörög-zörög a rég írt

vérítélet.

Börtön-gödör vár

s tapsos halál-ének.

Jó mosoly világol

ez az ütés az ÉLET.

 

Tisztul a kavargó gomoly

sok bú és kevés öröm

halk meseszó

hangos hajsza

fényes álom

szívharmatos szem

kapkodó zavar

fekete gond

borúsan lép.

 

Erős ízekkel

ízlik a Nagyvilág

fölfenyegetnek

égrebőgő

ezerszínű-gömbök

boglyas szökőként

csodák nyírt bokra

tilalom palánk

elé esik.

Tempós szó

ízes mondás

mint szív-elem

dárdás kerítés

körbe-körbe

futja szívem.

Leshetsz

fülelhetsz

harmatos reggelen

a gyenge Nap szelíd

ölén dajkál.

A levegőt villám,

dörej, rengés

repeszti be.

Ég a Mindenség

s pereme füsttől fekete

sűrű este, hull a csillag

s fölözi, falja

a ritka örömök

baját-búját

s a CSÖND-et osztja.

 

FÖLD teste fénybe mártva

derű terül Rád

öröm bősége

a Nap ízes

fényharmatos

duzzadt

mosolya

párás meleget fúj.

Bizsereg a JÓ

kedvező sodra a

világnak

boldog bódultságot

ígér.

 

Az összerohant elemek

játszó, szikrázó

fiatal indulattal

vad, meglobbant színek

zuhatagát vetítik Rád.

 

A Nap parázsló csecsemő

csírás szagok

a teli élet

győztes gyönyöreit

Öröm-őserdővé

változtatják.

 

Szikes terek

csepernyit ha adnak

leromlott jóság

rossz matat

harag felhőzködik

pillantás gyilkol

zúg az ember-vásár

Holdtalan éjszakán

sötétben is látó

örökláng hervadtan

hajladoz

Vaksötét

Tengernyomorúság

Könny fakad.

 

Fénykévék alatt,

örömberobbanás

vágyak falai közt

dobaj, földindulás

ízlelni ingerel.

Forrás friss ínnyel

habzsol.

Életfonal gombolyít

behavazott fejjel

gémberedő szívvel

fanyar halál-ízzel

nehéz kivárni

míg:

sugárutak fölé

tiszta ég nő

húz csillag-boltot

s megjelenik

mindünk menedéke

a BÉKE.

 

A FÖLD szerelmes gyöngy

és ragyog

lejti táncát a gyémánt

ég alatt.

Gyémántos utak fakadnak

romokban áll az idő

kalapács szél döndül

s hideg eső.

Sok bölcs

tökélyre tör.

Siker a kudarc

mosolya a virág.

Meghallom a csöndet

ha gondolat rág.

Eszelős bánat

este por-homok

beszakadt az Ég

földönfutó vagyok.

A Hold már takarózik

bújnak a csillagok

s kerget a romantikus

Halál.

Szemét szivárvány

rémes villogással

önbizalmát

zúdítja rám.

 

Ellebeg a gond

s az emlékezet

mint izzó kerék

lángra gyúl.

Szabadság leheletét

érzem

messze az Igazság.

 

A holdragyogás

mint felhők vándora

csillagközelben kísért.

 

Síkos szürke az Ég

hamis hálójában

éjféli Hold szitál

vágyak nyílvesszője

száll.

 

A reggel cseng-bong

felkél az akarat

szeretet fények bomlanak

elcsitul a gond, baj.

 

Portermő Ég

irgalmam kikel

igazam csírázik

gyémántos egeken

harmatos csillagok.

 

Vélem szemben a Világ.

 

Logika útjain

a vak a fényre kiér

s a fény is vélem

a legélesebb.

Színné vetkőzök

Földdé öltözök.

Elhaló Terek

rajtuk rángatózok

nyöszörgök.

Időtlen, meddő Csend

az elhamvadás

megmaradás

hálóját szövi

az éltető-hamvasztó

Ég alatt.

 

Tűnyi fényt hoznak

a harmatcseppek

s rajtuk keresztül

vasszeggé edződik a Nap.

 

Keresem vesztett magam

s tetté nő a gondolat.

 

Fénytükrökön át

tűfoknyi, fénylőfejű

csillagok

mint pattanó rügyek

belém rejtőznek.

 

Az érintetlenség

mint csillanó közöny

a sápadt tekintetű

égbolton

önemésztő kétséggé

nő.

Véges napok mint fotonok

fényhullámokként folyik

az idő,

s benne az elérhetetlen

egyre nő.

 

Dobban a Csend szíve

megíratlan versek

mint kristályrendszerek

csenddé tömörülnek.

Súlyos Vers

moccan.

 

Életre mozdító erők

telítik tereinket

csípős napsugarak

az új mindenség

termékeny tavaszát

mint tükröző fényt

a Lét dalait

röpítik szét.

Egyirányú nyilak

a bizalom hullámait

polarizálják.

Kopik az Élet

s az alkotó Agy

 

Poros Napot cipelsz

Ezüstös Ég incseleg

s a Fény repeszti

a zengő Univerzumot.

 

 

Csillagközi utazás [53-65.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44072

Lipcsei Márta

 

 

FELNÖVESZTŐ NYÁR LEBEG

 

Arany körök fényében

az Idő nagy mezején

Lét titkait vési a kor.

 

Látó fény

üti az ég húrjait.

 

Gyönyörtől

Szenvedéstől

Égő mezőkön

Finom csillámú

Gyémántok

mint légben

a molekulák

kaotikus

táncot

lejtenek.

 

Ezer évek sok szépe fogy

megértett kínok

gyönyörűbb szenvedés

gondolatok friss rendeződése

múlt idők lendülete

dolgok új kötés húrjai

s a tudás varázssípja zeng.

 

A zene születni vágyó hangjai

sütik az Időt

aranypikkely, egekbe érő fal

remeg.

 

Feszül a tér

korom bársonya kilyukad

s ragyog a Nagy Csillag

bámuljuk a tökéletességet.

 

Szél viszi a

felhőket

s ide sugárzik

a forró Nap

zuhog reám a fény

csókol a Nap

Felnövesztő Nyár

lebeg

ölel a Csönd

s az arany

meleg.

 

 

Csillag-

közi

utazás

44-45.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44071

Lipcsei Márta

 

 

LEHET-E?

 

Lángkék

Csillagvirág

 

Ezüstös foltokat

kuszál a szűkszavúság.

 

Szabad szépen

puhán ringani?

 

Millió-napfény

levélárny-foszlányát

borzongatni?

 

Márványkút

vízcsepp-csobbanását

hallgatni?

 

Fel-le menni?

 

Napsugarakkal

gyógyítani?

 

Árnyékot átkarolni?

 

Hullámos

kék levegőben

libegni?

 

Fényes szelekkel

verőfényt kergetni?

 

Ráncoló víz

fodor hullámaival

küzdeni?

 

Egybeolvadó színeid

arcod lágy árnyalatait

szeretni?

 

 

Csillagközi

utazás

[44-45.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44070

Lipcsei Márta

 

 

A SÍKOK DICSÉRETE

 

Árad a lázas fény

kapuban áll a Nap

ferde sugár-ösvényen

szelíd fények

csillagokba ácsolt

smaragd homályok

elmondott ezüst-szavak

rosszat a jóval osztani

tanítanak.

 

Gyönyörű félhomály

magányos, vágyteli

zugba terel.

 

Himbálózó mágneses

függöny a fal.

 

A szív vad, fájó fohászaival

bűvös, hűvös árnyszövevény

mely álomból indult

vadon áhítat.

 

Az Idő súlyosan zuhog!

 

Ember se bánt

Elmémet iránytű

vezérli.

 

Tudom, hogy tudok.

 

Az út az Égbe vezet

a szépséges, végtelen tér

hogy Jel legyek

Határ

Ott vagyok szabad

hol a két Világ

összeér:

a Lélek és a Tér.

 

Csillogó csík

eltűnik

ellobban.

 

Halvány, szürkéllő

fénykarikák

bukkannak fel.

 

A Világ tárul

A Fény övig ér

Gyönyörű Síkok

s az ég lezáró kékje

türelmes lelkem

felszabadítja.

 

Ezernyi fény mocorog

Csönd szárny suhog.

 

Síkon elhal a nesz

a Tér extázisa ez.

 

Ömlik az út

Szabadság-töltésű tér

hullámzó rendszeren át

megduzzadt álmokat

szállít.

 

Csillámló est:

álom vize

az emberi lélek

fölé szakad.

 

Királyi Nap kél:

úszó formák,

csúszkáló alakok

látszanak

az álom vize

alatt.

 

Türelmes Sík-ság

ki Teret és

Napot viselni

tudsz,

úgy ívelsz

áradsz mint

győzelmes

Krisztus.

 

 

Csillagközi

utazás

[34-36.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44069

Lindák Mihály

 

 

SZAVAK

 

Sárgán

Zsongó

Alkonyi

Varázs

Angyali

Kegyelem

 

Szerelem

Zivatar

Ajkadon

Vágy

Alakban

Követ

 

Sivárság

Zavartság

Alkalmi

Vigasság

Amit

Kaphatok

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44068

Lindák Mihály

 

 

CSAK NEKED

 

Csak neked szól minden szavam,

mert örökül ezt hagyhattam.

Testileg már eltávozok,

de lélekben veled vagyok.

 

Örökséged hát legyen a hit,

mitől semmi el nem tántorít!

Szilárd elvek és ideálok

nyomán békédet megtalálod.

 

Ne veszítsd el soha a reményt!

Ez mutatja utadat, a fényt.

Mindez beragyogja lelkedet,

és várt boldogságod megleled.

 

Szeretet a legfőbb jótét.

Nem érdemed, csak ajándék.

Viszonozd hát önzetlenül,

feletted az ég kiderül.

 

Örökséged csupán ennyi,

tanulj meg hát vele élni.

Csak neked szól minden szavam,

mert örökül ezt hagyhattam.

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44067

Lindák Mihály

 

 

VAGYOK

 

Vagyok, fény és árnyék,

valóság és játék.

Vagyok, hideg és meleg,

szerető és rideg.

Vagyok, kit gyűlölnek

és szívből szeretnek.

Vagyok, hitehagyott,

eszmékért elhagyott.

Vagyok, jó szerető,

időnként fecsegő.

Vagyok, hű barátod,

alkalmatlan párod.

Vagyok, heroikus,

vagy melankolikus.

Vagyok, szókimondó,

mindent megtagadó.

Vagyok, egy álomkép,

máskor csupán rémkép.

Vagyok, még szertelen,

sokszor szégyentelen.

Vagyok, aki adok

és keveset kapok.

Vagyok, nagyon gazdag,

de rendkívül szegény.

Vagyok, a hit, a remény,

az elveszett esély.

Vagyok, a lenn és fenn,

talán érdemtelen.

Vagyok, olyan,

mint magadat látod.

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44066

Ligeti Éva

 

 

LÁTATLAN LÁTLAK

 

Folyó köveit

Kaviccsá mossa

Fakuló évek nyomát tapossa

Apróra hullik a messzi távol

Látatlan látlak, lehetsz te bárhol

 

A parton állok

Alattam homok

Hullámzó emlék, elmosott nyomok

Új érzéseket a nap sem másol

Látatlan látlak, lehetsz te bárhol

 

Merengve nézem

Sétáló párok

Gesztenyés alatt most is rád várok

Unottan perdül levél a fáról

Látatlan látlak, lehetsz te bárhol

 

Gyengéd érintés

Átölel karod

Vágyó pillantás, Te is akarod

Érezlek most is, hívlak a mából

Látatlan látlak, lehetsz te bárhol

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44065

Ligeti Éva

 

 

CSENDES ÁLOM

 

Csendesen cseppen éjbe az álom

Elnyeli csöndben, s fut ezer szálon

Körkörös körbe fonja a vágyat

Gyűröttes gyönyör nyomja az ágyat

 

Terhétől távol könnyű a teste

Szakadt ruháját letette este

Szabadon szárnyal, súlytalanságban

Káprázik szeme az éjszakában

 

Álomvilágban varázsos minden

Időben, térben határ már nincsen

Pillanat, óra, napok vagy évek

Felvillannak, majd oszlanak képek

 

Rejtélyes árnyak libbennek tova

Csillaggá válik lépteink nyoma

Követve útjuk mélyül az álom

Csendesen csillan színük a szálon

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44064

Ligeti Éva

 

 

HOLDBA-SÁPADT ARCCAL

 

Mikor a november ködkabátban mászkál

Tóban elmosódva ringatózó nádszál

Fodrozódik a víz, könnyű szellő járja

Fakó fényű napot árnyak közé zárja

 

Varjú-feketében az elhagyott ágak

Felhőfürtök lógnak, üzennek a mának

Hűvös hetek jönnek, hideg következik

Deresedő hajjal, faggyal szövetkezik

 

Meghajol az égbolt, talán ma, vagy holnap

Fagyos tekintettel mustrát tart a hónap

Holdba-sápadt arccal a nap felé fordul

Bágyadt mosolyával, szeretet koldul

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44063

Ligeti Éva

 

 

A SZÓ KEVÉS

 

a

szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály

ma

akár egy

búgócsiga is

lehetnék, kit élet

keze forgat, pedig szeretnék

megállni saját lábamon, botladozva,

de a magam útját járni, omladozva, mint egy

kapkodva összetákolt épület, inog a lábam is, fejemben

révület, mégis, sorsomról dönthessek saját magam, kábaságom

megtántorít, szédelegve tévelygek tova, hova még lehetne menekülni

magam elől, s előletek, félek, minden nap ígérem, erős leszek

kihívás minden probléma, reménytelen helyzetben is van

kiút, s ha kemény velem az élet, hát, legyen! majd

megmutatom, hogy elbírok minden terhet, nem

kutatom okát a bajnak, cipelem a keresztem

de kallódó álmaimat nem eresztem

hit, remény és szeretet vezérel

érzem, minden mozdulat

fáj, ezer sebből

vérzek

a szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44062

Ligeti Ernő

 

 

ERNYEDT VERS

 

Az emberélet útjának felén

megállok én is, hosszan eltűnődve,

emléki rajnak galambja és ölyve

fáradt szárnnyal felhőzik elém.

– Égtem örömben, hervadtam haragban,

s amit akartam, azt fel nem lelém.

Embert kerestem, embert és nem én

vagyok oka, hogy magam maradtam.

 

Álmot gyerekkor halk rokkája foszt,

de férfialmon szétpereg a mák

s aki hozzám sohsem volt barát,

Erdélyt vigyázom, mint az árva poszt,

hulló követ és hallgatag avart,

e lomha várost és a Kis-Szamost,

– a félig elmúlt élet ez – ha most

elmehetnék. Minden visszatart.

 

Máglyát az ifjú élet itt rakott

az asszonyért, e tájon verte kín

kölyökszívem és első verseim

a helyi lapban leltek ablakot.

Rajtuk keresztül néztem a jövőt,

– szavak, ti balgák, szemek, ti vakok –

azt hittem, végig lángol a napod,

ma sírva látom, csak a bú örök.

 

Hurrát kiáltott minden kis ideg

a karjaimban s tüdőm riadót.

Csupa izzás. Vajon mi adott

iramot a vér ütemeinek?

Minden léptem immár tétova,

szemem fénye üveg és hideg.

Remény, öröm, fájón ellibeg

s ami elmúlt, béfedi moha.

 

Sorsom immár: szederinda sors:

kúszni lassan városom kövén.

Téglák között pusztul a növény,

nem nő ki szála, marad béna, torz,

tépett gyökér, száz mély seb benne ég,

költözni őtet nincs számomra gyolcs.

Pálmának indult, lőn belőle korcs,

sasnak indult s lőn kopott veréb.

 

 

Hazahív a hűség [211-212.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44061

Ligeti Ernő

 

 

MEGVÉD A JÓSÁG

 

Az én szívem jóságos és igaz.

Pörölycsapások összevissza verték,

gálya-évek szennyük odamosták,

és nincs vigasz,

hogy tisztul már a fogság,

de áll a szív, de szívós, mint a vas,

       és zengve hordja terhét.

 

Ember vagyok, és templom: a szavam.

Eb, ha szűköl, nyújtott nyelve nyálas:

nem én vagyok. Az én derekam ép,

szennyes arany,

mégis: ékszer, mégis, mégis: ék,

bitang szemétre elkerült virág,

       de mégis csak virág az.

 

Mert hűvös csillag hunyorít felül:

Zord büszkeség, kit dudva el nem ér,

és mélyen, pincék alján gyertya ég,

alázat ül,

alázatom, a könnyes, ősz cseléd,

s e két tüzekből összeforr szívem,

       magasság és meredély.

 

Az én szívem jóságos és szelíd.

Bután dobálja erre-arra minden,

s e piszkos árból nincs kiút bizony,

öklök verik

s rugdossák garádicson.

– De áll a szív, megvédi jóság

       s az ég nevet győzelmeinken.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [135-136.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44060

Ligeti Ernő

 

 

A VÉGTELEN ÁHÍTATA

 

Meghalunk, de hűlt pillánk megett

új szféráknak fénye fellebeg,

mert bízom abban, hogy a végtelen

nem léha szó, de súlyos értelem.

 

Nem tréfa az, de vérrel írt szabály:

Új élet, új forma a halál.

Vallás, dogma nem is érdekel,

nekem tudománynak érve kell!

 

Spektrum, villany, éter és atom,

példák arra: sosem tudhatom,

hol a kezdet, hol vagyon a vég,

ember szeme nem lát oda még.

 

A múlt költőt könnyű fűszerek

érdekelték. Engem: műszerek.

Benne: Isten. Engem átitat

nehány tudós. Ez is áhítat!

 

Ami benne érzés volt, nekem

fontosabb, mert agyamból terem,

s indukciók szűrik le a hit,

örök mozgás élő tanait.

 

Nyugodt arccal nézem, ami jő,

nekik: talmud, nekem: tér s idő,

ez se biztos, az se. De az áll:

halottas ing még nem a halál.

 

Mi szép, mi nem, mi rossz, mi nem, mi jó:

hipotézis, reflex, fikció.

Csak azt tudom: végtelen az út.

– Nekem elég. Másnak ez se jut.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [134-135.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44059

Ligeti Ernő

 

 

HA TÉRDELTEM, MOST MEGEDZVE ÁLLOK

 

Nem zúgolódom és nem prézsmitálok,

sírással többet már nem vétkezem,

kinyújtom néha fáradt két kezem,

megáldom ezt a mégis szép világot.

 

Sorsom nem lesz zord kút, téli árok,

sötét csatorna, dermedt jégverem,

halálon át kígyózott életem,

s ha térdepeltem, most: megedzve állok.

 

Az élet kedvét vígan ápolom

napról napra zöldebb sátorom,

lesz valakim, aki megvigasztal.

 

S oly mindegy, hogy hova visz az út:

vonatunk a nyílt mezőre fut,

avagy meg se mozdul egy arasszal.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44058

Lezsák Sándor

 

 

MÁRCIUS

 

Romlik a tél, március szellőztet

rongyos fóliabokrot, betonoszlopokat,

drótkerítést, s a Kertből kifelé

gördül a gömbölyű ördögszekér.

Micsoda tavaszi Respublika! Csillagot

rúg most Európa, de tisztul a Kert,

s pocsolya-szemekből hiába figyeli

a félhold Személyem Köztársaságát,

úgy élek már, olyan védtelen méltóságban,

titkomat szélnek eresztve, amilyen

nyugalomban március pontos híreket mond:

a fákra lomblevelet, madarakat,

a mezőre virágot, méheket és kicsi

kölköt a rókaverembe, az égre mennydörgést,

a földre frissítő záport, napfényt,

májusi szeretőre fűszoknyát!

 

 

Szabadság, szerelem!, 1978 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44057

Lévay József

 

 

GONDVISELŐ JÓ ATYÁM VAGY…

 

Gondviselő jó Atyám vagy,

Ó, én édes Istenem,

Látom én, hogy minden elhagy

E világon, csak te nem!

Hozzád vágyom, benned élek,

Üdvöt mástól nem remélek.

 

Mint az alélt bús virágra

Megújító harmatot,

Vérző szívem fájdalmára

Csak te hintesz balzsamot.

Könnyű sorsom terhe rajtam,

Ha imára nyílik ajkam.

 

Rám-rám derül ismeretlen

Utamon egy kis öröm;

Azt is a te véghetetlen

Jóságodnak köszönöm;

Hálakönnyem tündöklése

A te neved hirdetése.

 

Gyenge vagyok, lankadoznak

Buzgóságom szárnyai,

Bármily híven vágyakoznak

Színed elé szállani;

Ó, adj erőt, hogy míg élek,

Egyedül csak néked éljek!

 

Ó, add, hogy ha majd bevégzem

E mulandó életet,

Lelkem tisztán és egészen

Egyesüljön te veled.

El ne vonjon semmi többé,

Tied legyek mindörökké!

 

 

Templomablak [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44056

Lévay József

 

 

MIKES

 

Rodostó, 1758

 

Egyedűl hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szél zúgását,

Egyedűl, egyedűl

A bujdosók közűl

Nagy Törökországban;

Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó

Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó

Tenger haragjában!

 

Peregnek a fákról az őszi levelek,

Kit erre, kit arra kergetnek a szelek

S más vidékre száll a

Csevegő madárka

Nagy Törökországból:

Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,

Melyik szögletébe a széles világnak,

Idegen hazámból!?

 

Zágon felé mutat egy halovány csillag,

Hol a bércek fején hókorona csillog

S a bércek aljában

Tavaszi pompában

Virágok feselnek...

Erdély felé mutat, hol minden virágon

Tarka pillangóként első ifjúságom

Emléki repkednek!

 

Ah! mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,

Mikor minden bokrod régi ismerősem!

Mért vagy szolgaságban,

Gyászos rabigában,

Oly hosszú időkig!?

Ha feléd indulok, lelkem visszatartja

Az édes szabadság bűvös-bájos karja,

Vissza, mind a sírig.

 

Itt eszem kenyerét a török császárnak,

Ablakomra titkos poroszlók nem járnak

Éjjeli setétben

Hallgatni beszédem’

Beárulás végett...

Magános fa vagyok, melyre villám szakad,

Melyet vihar tördel, de legalább szabad

Levegővel élhet.

 

S egyedűl hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szél zúgását

Egyedűl, egyedűl

A bujdosók közűl,

Nagy Törökországban,

Körülöttem lebeg sírjában nyugovó

Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó

Tenger haragjában.

 

 

A magyar költészet an-

tológiája [400-401.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44055

Lévay József

 

 

ARATÁS

 

Mélázva űlök

Puha fészkemben;

Ó, be szeretnék

Kirepűlni innen,

El messze, messze!

Virányán bolygani

Szabad mezőknek,

Kezet nyujtani

Az anyaföldnek,

Ha éreznék rá

Módot, erőt,

Mint volt apámnak,

Az ős természet

Boldog fiának,

Rég, rég ezelőtt:

Meleg napfényben

Nekivetkezve

Szórni a földbe

Veritékezve

Bőven a piros

Búza-magot,

Remélve, várva

Dús aratásra

Sűrü keresztet

S otthon a szérűn

Magasra eresztett

Nagy asztagot.

    Mikor a tél eljő

S tarlott mezeinkről

Mindent beterelget

S hóviharos felhő

Borítja egét:

Egyszerü hajlék

Tűzhelye mellett

Érezni nyájas

Rokoni körben

A szeretetnek

Áldott melegét.

Élni nyugodtan

Élni vidáman

Azzal, mit a nyár s ősz

Tárháza adott,

Sejteni, várni

Téli borúból

A közelítő

Tavaszi napot.

S bízva imáink

Nagy erejébe,

Egy-egy szent könyvet

Venni elő

S tenni sorsunkat

Annak kezébe,

Aki felettünk

Gondviselő. –

Hajh! az ábrándot

Elkésve szőttem,

Az élet már egy

Puszta előttem,

Áldatlan ugar,

Dísze, virága

Nem búzavirág,

Csak lenge avar.

Egy szögletben

Ottfeledetten

Túl-érett kalász

Foltocska maradt;

Én vagyok az, – látom

S nyugodtan várom,

Jön az arató

És learat.

 

 

Új aranyhárfa

[423-424.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44054

Lévay József

 

 

TERÍTETT ASZTAL

 

Még itt van a nyár; fénylik a vidék,

Az ősz fuvalmát nem érezni még.

Hegyet, völgyet, mezőt öröm lep el,

Mindegyik együtt szinte ünnepel.

A hegytetőről szerte-széttekintek,

Rám mindenütt áldott jelekkel intnek.

Itt áll, mi eddig csak remény vala,

A természet terített asztala.

 

Lent a mezőn a tápláló kenyér

Sűrű keresztje véget alig ér.

Emitt a fák a lankás oldalon

Érett gyümölccsel rakva gazdagon.

Feljebb egymásra már pirulva néznek

A gondüző bort ígérő gerézdek;

A csüggedő ember már bízni mer,

Hogy vállain könnyebb lesz a teher.

 

Készítni e sok szép ajándokot,

Egymással ég és föld kezet fogott,

Egyiktől fény, kövér eső s meleg;

Másik termő keblét nyitotta meg,

Dajkálta őket az anya-természet

Gondja alatt pezsgő élet tenyészett

S amit közös jóságuk titka szült,

Most íme mind szemünk elé került.

 

Terített asztal vendégekre vár,

Kik rég várnak e pillanatra már,

Járulnak is ki távol, ki közel,

Mint egy ünnepre, úgy érkeznek el.

Hű gyermekit kegyes szóval kinálja

A magasból az ég és föld királya.

Jelenti a szó, mely mennyből ered,

Hogy ő igaz s hogy bennünket szeret.

 

Jövel munkás nép! az idő siet,

Legyen most itt az első hely tied,

Kapát, kaszát kik hűn forgattatok,

Gondoskodott az ég ma rólatok.

Arcotokról kemény rögek porába

Nem hullongott a verejték hiába:

Jutalmául legalább egy komor

Télen át megkimél tán a nyomor.

 

A gazda is vegyül a nép közé;

Az asztalnál a legfőbb rész övé,

Övé a föld, övé a drága gond,

Kalásztenger gyöngyszemet néki ont.

Jószivüleg tekintse jó előre,

Ha egy kevés másnak is jut belőle.

Adott jóval szegény lesz gazdagabb,

De aki ád, az százszor boldogabb.

 

Koldúsok! bár későn érkeztek is,

Az asztalról hull morzsa nektek is.

Hisz annak örvendő vendége mind,

Az égre gondol, ha rátok tekint.

Áldó szavát bús ajkatokra adja

A könyörület egy-egy jó falatja.

Elhiszitek, egy pillanatra bár,

Hogy ti is éltek, s öröm néha vár.

 

S lássátok vendégül a jó anyát,

Minnyájatok szülőjét: a hazát.

Ki annyi bút bajt oly régen emel,

Egy ünnep-évet méltán érdemel.

Hasson fülébe innen a kiáltás:

Hogy országos legyen az asztal-áldás.

S mely szivében már-már csak pisla fény,

Erős lángra lobbanjon a remény.

 

 

Új aranyhárfa, 1908 [348-349.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44053

Lévay József

 

 

ALFÖLD

 

Üdvözöllek, alföld tenger-sík határa!

Örül a szívem, hogy látlak valahára,

Hogy sátromat én is felüthettem nálad,

S lelkem, gondolatom rajtad szállva szállhat.

 

Vágyva nézek szélyel végtelen rónádon,

Messze látok, de a végit mégse látom;

Ahol vége volna, ott az ég kezdődik,

S veled szerelmesen összeölelkőzik.

 

Itt-amott fehérlik egy-két falu tornya,

Fáradt utas szívét maga felé vonja,

Némelyik csak itt van, olyan közel látszik,

De míg tövéhez érsz, mehetsz még odáig.

 

S messze, hol az ember már semmit se várna,

Valami setétlik magasan – a Mátra,

Csak úgy rémlik elő a távoli ködből,

Mint halovány emlék rég elmúlt időkből.

 

Óriási tükör délibábos pusztád,

Melyben a nagy Isten szokta nézni arcát;

Rólad, hogy teremtett alkotó kezével,

Hegyet s völgyet elfútt, úgy teríte szélyel.

 

Rámád köröskörül a menny boltozatja,

Bájos képedet az hűn karolva tartja,

S tévedező szemem bárhova tekintsen,

Egész mivoltodban semmi cifra sincsen.

 

Egyszerű vagy nagyon, s mégis oly igen szép,

Hogy rajtad a vándor bűvölten tekint szét,

S ha pusztádon a szem nem találna tárgyat,

Költesz a lélekben emléket és vágyat.

 

Rajtad a képzelet száll, teremt merészen,

Új világot alkot, új életre készen

S nem sejti mezején e szabad világnak,

Hogy ott a síkon túl sziklabércek állnak.

 

S nem csupán szép vagy te, szép alföldi róna,

Mit érne szépséged, ha magában volna!

Jó is vagy szerfölött, úgy hogy barátságod’

Nem könnyen felejti, aki egyszer látott.

 

Mondod a Tiszának néha víg szeszéllyel:

,,Nosza fiam! pillants a két parton szélyel!”

Nem kell kétszer szólnod, a szót kapva kapja

S jobbra, balra széled, s nyargal szőke habja.

 

Téreit befutja a termő mezőnek,

Hol a tiszta búza tölt kalászi nőnek,

És hogy a gazdának ne legyen rá gondja,

Letakarít mindent, s a termést behordja.

 

Egész tengerré lesz a nagy jószívűséged,

Meglágyítod vele a kemény vidéket;

Magadhoz szorítasz minden útonjárót,

S hiába kergeti a Szikrát, a Rárót.

 

Bánatát elűzni, hogyha nem is várja,

Fejedelmi zenekar áll szolgálatára,

Érzékeny nótát zeng mindenütt fülébe

A nyári levegő röpke szúnyog-népe.

 

Mikor pedig a nap elfárad az égen,

És lángszekerével nyugalomra mégyen,

Fölkeresi az éj a sík pusztaságot,

S terít rá bűbájos fekete palástot.

 

Megváltozik minden, egy új világ ébred,

Tündérek világa, titkos álomélet...

Szépségeit félig a valóság adja,

Félig a képzelet élénk rajzolatja.

 

Egy-egy kósza madár suhan el fölöttem,

Szárnyütése hallik fenn az őszi ködben;

Majd a rét, a nádas őslakóit hallom

Szólni, zúgni, búgni ezerféle hangon.

 

A kolomp, a csengő néha csendül egyet,

A gulyás, a juhász távol messze fektet...

Pásztortűz világít itt-ott a sötétben,

Már csak alig pislog, mert van alvófélben.

 

S vékony felhőiből a hold is kipillant,

Megpendül kezében az ezüstszarvú lant,

Bátran zengedez, mert tudja, hogy e tájon,

Nincs holmi poéta, aki rácsudáljon.

 

És a lélek csendes ábrándokba mélyed,

Midőn így hallgatja a pusztát, az éjet.

Szent megilletődést hinteget reája

E zsibongó élet szent harmóniája.

 

És merengvén, látja (vagy csak látni véli),

Mint lebegnek vígan a vidék tündéri,

Hogy’ fürödnek a tó ragyogó vizében,

Midőn közel s távol senki sincs már ébren.

 

Fürge szellő repdes, víg, csapongó szárnyas,

S kérve suttog hozzá a busongó nádas,

Üzenetét küldi bércek fenyveséhez,

Távol rokonához, hív szerelmeséhez.

 

Üzeni, hogy búsúl, hogy eped utána,

Hogy e pusztaságon nincs egy jó barátja.

S a szellő fogadja könnyű esküszóval,

Hogy menten ott terem a szerelmi szóval.

 

Ah! pedig a csalfa csak mosolyog rajta,

S mindenütt illatban fürdik szomjas ajka,

Mámoros lesz végre, és szemét lezárja

S várhat a válaszra a szerelmes árva. –

 

Szép is vagy, jó is vagy, kedves pusztaságom!

De tőled én mégis más vidékre vágyom,

Oda, hol vidámabb az égbolt felettem,

Oda, hol friss a lég, oda, hol születtem.

 

Hol árnyékos erdők, szellős hegyek várnak,

S barátságosb képe vagyon a világnak;

Hova kezed nyújtod, mintegy ölelésre,

Honnan alig látlak, s nem vagy messze mégse.

 

Innen üdvözöllek, innen énekellek,

S azt sem igen bánom, ha nem igen kellek;

Azért csak itt hagyom e köszöntést nálad,

Tudom, hogy elbírja széles, erős vállad.

 

 

A magyar romantika [335-337.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44052

Lévay Botond

 

 

A HORTOBÁGYI CSÁRDA

 

A vígadó sóhajokba fojtott ökölcsapások

már leperegtek e mész-héjú falakról,

mint a persely-hozamú földekbe

elvetendő búzaszemek.

Embereink évente aratják

az arany-csörgésű gabonát,

kik már megtanultak beállni eső ha esik

a cseréptetős ereszük alá;

s itt a csárdában kedély-tükrű poharakból

isszák az áldomást

            dagadó zsákok hasára.

S nem kerékagyig-sáros

rakoncátlan taligás-gebékkel

vagy sós szélben vitorlaként feszengő

ekhós szekéren

            érkeztek meg

az uradalmi gulya kolompjától

az éhség-fokosú napszámosok és kubikosok,

vállaikon gémeskútak ágával

verejtékké fagyott nincstelenséget cipelve

üres kemence-poklú család elől.

 

Mert mára kinőttük a betyáros gunyánkat,

és villanyfényben fürdünk,

folyó-vízben látjuk magunk

s az okuló szél könyveket lapoz,

de a holnapnál még ma is kisebbek vagyunk.

A töretlen kukoricánkat az őszi varjak ne csíphessék;

mélyebbre hasítsunk az ekevassal,

és tudjuk, merre tartanak az izmos barázdák

ha gerincük el is tünik a termékeny síkon,

és éhes gépeinkkel talpra áll majd

a megfordított híres délibáb.

 

 

Hortobágy mellyéke [192-193.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44051

Létay Lajos

 

 

CSAK HÁZ, CSAK UDVAR

 

Csak ház, csak udvar, semmi más

maholnap a szülői ház,

csak tárgy, leltári tétel,

csak ennyi s ennyi négyszögöl,

kerítés, pince: kő kövön,

csak kert, sok ribiszkével.

 

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem

őserdőm, tündér rejtekem,

nem-fogyó kincsesbányám?

Az volt pedig, part, kikötő,

boldog sziget – remegtető,

vad évek óceánján.

 

Mennyi mindennel rakta meg

pántos ládámat, szívemet,

mennyi fűszerrel, sóval!

S ha fogytán volt a rakomány:

– Ne bánkódj, ifjú kapitány,

gyere! – szólt biztatóan.

 

Hej, kakastejes, lágy kenyér,

nem kóstollak meg többet én,

nincs már ki süssön nékem!

Jövök, de nincs mit elvigyek,

jövök, de a kis kert hideg,

csak a gyep nő kövéren.

 

Csak ház, csak udvar, semmi más

maholnap a szülői ház,

alig több, mint az ára,

eladni-megvenni lehet:

ki lelke volt, oly messze ment,

emlékem se találja.

 

Be kopár is lesz a világ,

ha nem többek, csak fák a fák,

csak lomb a lomb, nem fészek,

nem búvóhely is, nem meleg

kosár, mely szökken, fellebeg,

ha hágcsójára lépek. –

 

Ülök a régi küszöbön,

de majd hogy meg nem köszönöm,

hogy pihentet, marasztal.

Itthon vagyok, de nem verem

fel a házat, istentelen,

s nem kurjongat az asztal.

 

Hallgatom pontos szívemet:

ver, dobog, küldi az erek

csatornájába vérem.

Egyformán, hogyha jön a nyár,

egyformán, hogy ha tovaszáll

a fecske fenn az égen.

 

 

Tűzkör [44-45.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!