N+x mondatomat törlöm le, mert juszt is degecre sikerülnek, holott nem annak vannak szánva.
Úgyhogy elore bocsánatot kérek Toled mind a szavaimért, mind pedig azért a két alább megadott és figyelmedbe ajánlott olvasnivalóért.
Tündéri vagy, mintha egy romantikus regénybol tunnél elo. Örülök Neked, mert Te még mersz annyira hasonló lenni a saját típusodhoz, nekem már ég az arcom attól, ha valami nagyot vagy romantikusat mondok ki.
Visszaemlékezés, múlt, jövo, monumentalitás, egyediség, a boldogság mindig távol van de azért ne adjuk fel, elbúcsúzás, halál, de ne adjuk fel, meg hasonlók. Csodás tájak. A tájakban van inkább az igazság, az emberek érzéketlenek, a muvészet gyönyöru, mert kifejezi mindazt, ami kifejezhetetlen. Csak magasság és mélység létezik. Annyira jó lenne olyannak lenni, mint a többiek, de nem lehet, pedig hányszor megpróbáltuk. Nekünk több szenvedés jutott, ok ezt nem értik. Nem tudják valójában... hogy hiába tunik olyan kevésnek, hiába tunik irreálisnak, ezek mégiscsak szenvedések. Depresszióra való hajlam. Eroltetett vidámság. A szomorú bohóc, aki mindenkit megnevettet, de a maszkja mögött könnyek folynak. Szemléletes, jó eloadási stílus. Egyedi öltözködés, néha olyan cselesen, hogy fel se tunjön. Másság érzése. És ez komoly teher tud lenni. Romantikus kibontakozása kapcsolatoknak és kínkeserves elválások. Vajon ki jönne el a temetésemre. Nem félünk a haláltól -pontosabban a halál emlegetésétol. Azóta félünk tole, amióta inkább mégis becsuktuk a 17. emeleten az ablakot, illetve visszamásztunk a tetorol. Utáljuk a gyávaságunkat, hogy nem ugrottunk (persze, hogy ugrás: az elég drámai, még akkor is, ha csak csúnya maszat marad utánunk!), de titokban nagyon örülünk azóta, hogy mégis élünk. Csak amikor az egész világ ellenünk fordul(?), akkor átkozzuk magunkat, hogy gyávák voltunk ugrani. Egyszer majd elkezdünk úgy élni, ahogy szeretnénk, és megvesszük azt a falvédot, igen, ki vannak találva a színek, nagyon jól mutatna a szobában, de miért is nem vesszük meg sohasem? Lelki társra van szükségünk, aki megtalálja bennünk azt, amit nem tud senkisem felfedezni. De ha jól belegondolunk, hullaciki lenne, ha tényleg felfedezne mindent, ha megértene mindent, mert hol maradna akkor a privát fájdalom? (Vigyázz, ennek a beismerésére igazi oszinteségre van szükség) Mi boldogok akarunk lenni, de már tudjuk, hogy lehetetlen. Ezért könnyeinken át mosolygunk és összeszorított foggal igyexünk boldogok lenni, közben nem értjük, hogy másoknak ez miért megy olyan könnyedén, természetesen. Jó nekik...
Ezt hívja a szakirodalom 4-es típusnak. Olvasd el. Lehetoleg akkor, amikor senki se lát. Én egy-két dolgot összetörtem, ami a kezem ügyébe esett, amikor ezzel eloször találkoztam. Mégis érdemes. Sok dologra megtanított. Például arra, hogy jókat nevessek magamon. Arra is, hogy "na jó, de most mit tegyek, ha ilyen vagyok".
Én ha úgy akarom, nem érzékelem a hideget és a szürkeséget... ha van benned elég erő ahhoz, hogy megpróbáld szépnek látni magad körül a világot. Én például az őszben nemcsak a ködöt veszem észre, hanem a levelek tarkaságát, a köd és a mögüle felbukkanó gyenge napsugár érdekes fényviszonyait, a pirosra ért levelek csendes lepottyanásának hangját, talpam alatt a száraz avar zizegését, s érzem az elmúlást és az újjászületést is egyszerre...
Ne mondj le semmiről, élj teljes erővel, s a befektetett energia energiát termel majd...
Az jó, ha valamennyire bizalommal viseltetsz e topic iránt, én most valahogy nem vagyok olyan közlékeny, mint lenni szoktam... Hideg van, szürkeség mindenütt, szeretném átaludni a telet...
Úgy látszik, az az idő tényleg megállt, a gyertyám most is itt lobog mellettem, igaz, ez egy másik...de hasonlóképp fontos és megható...
már kicsit az az érzésem, mintha az én naplóm volna..., jól ideszoktam...
Hogy a témához kapcsolódjak, én inkább hallgatom a CD-ket, mint a rádiót, s megvannak a kedvenceim, azokat sokkal sűrűbben, pedig a többit is szeretem, amiért vagy pénzt adtam, vagy azért kaptam őket, mert tudják, hogy szeretem...
Na, de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy Róma milyen csodálatos! Az idő..., a monumentalitás, azok az a szobrok, a gazdagság,
az a lüktetés, a tenger, aztán mindennek koronája: Firenze!!!!, ott áll csak igazán az idő!
Feltöltődtem energiával...
Hm, érdekes felfedezést tettem ma: a cédéim kilencven százalékát sose hallgatom, pedig hogy örültem, amikor megvettem őket! Sőt, újabban állandóan a rádiót hallgattam, pedig az ott elhangzó zenék kilencvenöt százalékát (jaj, de szeretek ma százalékokban beszélni:) nem szeretem. Újabb bizonyítéka annak, hogy mazochista vagyok :) Na, anyway...
Idővel az idő is egyre idősebb lesz, s kár, hogy nincs idő semmire. Időtlen idők óta probléma ez az időtlenség. Na de abbahagyom idejekorán, mert még idétlenné válok...
Hát most ebben a pillanatban éppen nem túl késő, de ha fele ennyi idős lennék, akkor lehet, hogy már nem túl korán lenne. Viszont ahogy ismerem magamat, még akkor is itt leszek, amikor már nagyon késő lesz, ami igazából bitang korán. Hahh, nem kell nekünk időgép, egyhelyben maradva is lehet az idővel játszani :)
A nap indult, s én is indultam vele... vajon hová tartunk?
Exhib.: ez egy jó kérdés... miért vagyok én is itt sokkal exhibb, mint ott kint... és honnan tudom, hogy ki kicsoda? vagy mindegy? miétr lenne mindegy? nekem fontos, hogy tudjam, ki van a túlvégen...
hmmm, egyre többen kukkantanak be...
Én annyit nem tudok, objektív akadályai vannak... felébrednek a többiek, s felébresztenek, nélkülem nem indul a nap. Jó, hogy fontos vagyok nekik...:))
Tényleg többet aludtam, mint szoktam, bár utána nem éreztem, hogy annyival frissebb lennék, vagyishogy ugyanolyan friss voltam, mint szoktam!!!:))
Szerintem te is aludj egy olyan jó hosszút, mint én tettem mostanáig délutántól, bár opcionálisan javaslom, hogy ne álmodj hozzá olyan rosszakat, mint én :I
Most kezdem érezni, menyire fáradt vagyok a kialvatlanságtól. De idáig egy felfokozott idgeállapotban éltem, minden nap rengeteget rohangáltam összevissza, utaztam szomszéd faluba, unokát dajkáltam, bevásároltam a családnak, beszélgettem a fiaimmal, telefonáltam, értekezletet ültem végig, esténként kieresztettem egy kis laza társalgásban, s csak pörgött, pörgött az egész megállíthatatlanul, s amikor ma este kinyitottam a levládámat, s láttam, hogy egy levél sem jött, akkor eluralkodott rajtam a fáradtság...
Most itt ülök, s mint aki utolsókat rúgja, kapálózom még egy kicsit, ide-oda kapkodok, aztán úszom el az álmok felé, hátha végre egyszer frissen ébredek...
és hozzá kell tennem, hogy rákérdeztek délután egy offban, hogy megkaptam-e a levelet és nem!!!!, nem kaptam meg!!! miért???? És mi arra a garancia, hogy az enyém elment? Én meg várom a választ, s nincs mire???? Jajaj...
Hajnali fél négy van, és én már megint ébren vagyok, igaz, megvannak a jövő heti kockák az Airway-hez, plusz olvastam egy csomót, de akkor is, azt hiszem szunyálós hétvégém lesz :)
Még mindig az alvás...
Ma megpróbálok kicsit többet aludni... Erőt kell vennem magamon, s egyszerűen azt mondani, hogy jó éjt, kedveseim, nekem most aludnom kell..., de ezt olyan nehéz mondani, amikor legszívesebben jól eljátszogatnék még egy pár órát, beleolvasgatok ebbe-abba, honlapokba, topikokba..., válaszolok levelekre,s bejövő üzenetekre, s mire észbe kapok, még mindig itt vagyok...
Én is nyomasztó őrültségeket álmodtam, ami csak azért furcsa, mert alapvetően jókat szoktam. Na sebaj, az óra csörgést már nem álmodtam, valódi volt, hat órát aludtam, és az órára nézve most szembesültem azzal, hogy a kávéról is lemaradtam :I
Ez mind nagyon igaz, látod, nekem sem jutott jobb eszembe, s elmentem aludni, még valamit álmodtam is, csupa kavargás és szédülés volt az eleje legalább egy félórán keresztül, amíg nem aludtam el, s hiába próbáltam irányítani a gondolataimat, mindig elúsztak előlem, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy csörög az óra, s fel kell kelni. S majdnem nem bírtam, akkor megijedtem attól, hogy nem tudok felkelni, s egyből kiugrottam az ágyból. Gizi néni kávéja helyrehozott.:)
