Hm, el is indultam máris a szabóhoz. Vagy kovácshoz, ha már páncél... "Egy kis igazítást kérek, hátul rövidre, és töltse fel olajjal a csuklópontokat" :)
Ismételten bocsánatot kérek Gyöngyvirágtól, dehogy akarok én bárkit bántani. Ahogy belelendültem az írásba, magamról írtam inkább.
És így van, Hamster, ahogyan felvetetted!
Egy német nyelvu szakirodalomban voltak amolyan "egymondatos" önmeghatározások a típusokra.
A négyesé így hangzott:
"Én MÁS vagyok."
Ugyanebben a könyvben szerepelt az is, hogy legjobban a négyesek utálják a beskatulyázást, és elso körben meglehetosen szenvednek tole, hogy kaptak egy számot, és vannak hozzájuk hasonlók, holott ok "mások(!!!!)", és ez a lényeg.
Aztán a négyesek azok, akik -ha túllendültek ezen a sokkon, hogy jó-jó, hogy mások, de azért izé-, akkor ok azok, akik a 9 típus ismeretében a legkönnyebben be tudják a többieket valamelyik típusba sorolni. Éppen a fokozott emocionális készségeik miatt.
Különben az a mókás, hogy a többi típus tagjai ezerszer könnyebben azonosíthatóak. Tényleg sokkal "tipikusabbak".
A négyesek lazán elo tudnak adni bármilyen típust, és általában csak egy másik négyes "érez rá", hogy nem is oda tartozik a kedves négyes kolléga. És még egy dolog: minden négyesnek vannak speciális, csak rá jellemzo egyedi sajátosságai.
És a legfontosabb:
nem kilencfélék vagyunk, mint emberiség.
Erre is egy nagyon jó szöveget olvastam anno németül.
Ahányan vagyunk, annyi félék.
Csak van kilenc különbözo páncél, kilenc különbözo ruha. Ez a besorolás arról szól, hogy milyen ruhát hordasz, és milyen módszerekkel fogsz ösztönösen védekezni az életben a Téged ért támadásokra (Ez a klasszikus kiindulási alap: hogy hogyan védekezel lekileg stresszhelyzetben.)
Kilencféle ruhát hord ez a pármilliárd, egymástól teljesen különbözo ember.
A ruha nem "Te" vagy, az csak egy ruha. Aki nem tud róla, azt képes a ruhája jelentosen befolyásolni. Aki tud róla, az egész másképp is tud visekedni, mint azt a ruhája szabása engedné...
Hm, ugye nem fog itt senki senkire morogni? :) Ha mégis, mindjárt keresek magamnak egy tizenhetedik emeletet... Közben olvasom a "négyest", és tényleg sok pontban magamra ismerek, de talán valahol később a szövegben lesz egy olyan kitétel, hogy a négyesek nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, például a négyes szám alá :) Mindenesetre furcsa, kérdés, hogy ki mondhatja el, hogy mi a helyes út, amelyen elindulva majd jobb lesz nekünk?
N+x mondatomat törlöm le, mert juszt is degecre sikerülnek, holott nem annak vannak szánva.
Úgyhogy elore bocsánatot kérek Toled mind a szavaimért, mind pedig azért a két alább megadott és figyelmedbe ajánlott olvasnivalóért.
Tündéri vagy, mintha egy romantikus regénybol tunnél elo. Örülök Neked, mert Te még mersz annyira hasonló lenni a saját típusodhoz, nekem már ég az arcom attól, ha valami nagyot vagy romantikusat mondok ki.
Visszaemlékezés, múlt, jövo, monumentalitás, egyediség, a boldogság mindig távol van de azért ne adjuk fel, elbúcsúzás, halál, de ne adjuk fel, meg hasonlók. Csodás tájak. A tájakban van inkább az igazság, az emberek érzéketlenek, a muvészet gyönyöru, mert kifejezi mindazt, ami kifejezhetetlen. Csak magasság és mélység létezik. Annyira jó lenne olyannak lenni, mint a többiek, de nem lehet, pedig hányszor megpróbáltuk. Nekünk több szenvedés jutott, ok ezt nem értik. Nem tudják valójában... hogy hiába tunik olyan kevésnek, hiába tunik irreálisnak, ezek mégiscsak szenvedések. Depresszióra való hajlam. Eroltetett vidámság. A szomorú bohóc, aki mindenkit megnevettet, de a maszkja mögött könnyek folynak. Szemléletes, jó eloadási stílus. Egyedi öltözködés, néha olyan cselesen, hogy fel se tunjön. Másság érzése. És ez komoly teher tud lenni. Romantikus kibontakozása kapcsolatoknak és kínkeserves elválások. Vajon ki jönne el a temetésemre. Nem félünk a haláltól -pontosabban a halál emlegetésétol. Azóta félünk tole, amióta inkább mégis becsuktuk a 17. emeleten az ablakot, illetve visszamásztunk a tetorol. Utáljuk a gyávaságunkat, hogy nem ugrottunk (persze, hogy ugrás: az elég drámai, még akkor is, ha csak csúnya maszat marad utánunk!), de titokban nagyon örülünk azóta, hogy mégis élünk. Csak amikor az egész világ ellenünk fordul(?), akkor átkozzuk magunkat, hogy gyávák voltunk ugrani. Egyszer majd elkezdünk úgy élni, ahogy szeretnénk, és megvesszük azt a falvédot, igen, ki vannak találva a színek, nagyon jól mutatna a szobában, de miért is nem vesszük meg sohasem? Lelki társra van szükségünk, aki megtalálja bennünk azt, amit nem tud senkisem felfedezni. De ha jól belegondolunk, hullaciki lenne, ha tényleg felfedezne mindent, ha megértene mindent, mert hol maradna akkor a privát fájdalom? (Vigyázz, ennek a beismerésére igazi oszinteségre van szükség) Mi boldogok akarunk lenni, de már tudjuk, hogy lehetetlen. Ezért könnyeinken át mosolygunk és összeszorított foggal igyexünk boldogok lenni, közben nem értjük, hogy másoknak ez miért megy olyan könnyedén, természetesen. Jó nekik...
Ezt hívja a szakirodalom 4-es típusnak. Olvasd el. Lehetoleg akkor, amikor senki se lát. Én egy-két dolgot összetörtem, ami a kezem ügyébe esett, amikor ezzel eloször találkoztam. Mégis érdemes. Sok dologra megtanított. Például arra, hogy jókat nevessek magamon. Arra is, hogy "na jó, de most mit tegyek, ha ilyen vagyok".
Én ha úgy akarom, nem érzékelem a hideget és a szürkeséget... ha van benned elég erő ahhoz, hogy megpróbáld szépnek látni magad körül a világot. Én például az őszben nemcsak a ködöt veszem észre, hanem a levelek tarkaságát, a köd és a mögüle felbukkanó gyenge napsugár érdekes fényviszonyait, a pirosra ért levelek csendes lepottyanásának hangját, talpam alatt a száraz avar zizegését, s érzem az elmúlást és az újjászületést is egyszerre...
Ne mondj le semmiről, élj teljes erővel, s a befektetett energia energiát termel majd...
Az jó, ha valamennyire bizalommal viseltetsz e topic iránt, én most valahogy nem vagyok olyan közlékeny, mint lenni szoktam... Hideg van, szürkeség mindenütt, szeretném átaludni a telet...
Úgy látszik, az az idő tényleg megállt, a gyertyám most is itt lobog mellettem, igaz, ez egy másik...de hasonlóképp fontos és megható...
már kicsit az az érzésem, mintha az én naplóm volna..., jól ideszoktam...
Hogy a témához kapcsolódjak, én inkább hallgatom a CD-ket, mint a rádiót, s megvannak a kedvenceim, azokat sokkal sűrűbben, pedig a többit is szeretem, amiért vagy pénzt adtam, vagy azért kaptam őket, mert tudják, hogy szeretem...
Na, de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy Róma milyen csodálatos! Az idő..., a monumentalitás, azok az a szobrok, a gazdagság,
az a lüktetés, a tenger, aztán mindennek koronája: Firenze!!!!, ott áll csak igazán az idő!
Feltöltődtem energiával...
Hm, érdekes felfedezést tettem ma: a cédéim kilencven százalékát sose hallgatom, pedig hogy örültem, amikor megvettem őket! Sőt, újabban állandóan a rádiót hallgattam, pedig az ott elhangzó zenék kilencvenöt százalékát (jaj, de szeretek ma százalékokban beszélni:) nem szeretem. Újabb bizonyítéka annak, hogy mazochista vagyok :) Na, anyway...
Idővel az idő is egyre idősebb lesz, s kár, hogy nincs idő semmire. Időtlen idők óta probléma ez az időtlenség. Na de abbahagyom idejekorán, mert még idétlenné válok...
Hát most ebben a pillanatban éppen nem túl késő, de ha fele ennyi idős lennék, akkor lehet, hogy már nem túl korán lenne. Viszont ahogy ismerem magamat, még akkor is itt leszek, amikor már nagyon késő lesz, ami igazából bitang korán. Hahh, nem kell nekünk időgép, egyhelyben maradva is lehet az idővel játszani :)
A nap indult, s én is indultam vele... vajon hová tartunk?
Exhib.: ez egy jó kérdés... miért vagyok én is itt sokkal exhibb, mint ott kint... és honnan tudom, hogy ki kicsoda? vagy mindegy? miétr lenne mindegy? nekem fontos, hogy tudjam, ki van a túlvégen...
hmmm, egyre többen kukkantanak be...
Én annyit nem tudok, objektív akadályai vannak... felébrednek a többiek, s felébresztenek, nélkülem nem indul a nap. Jó, hogy fontos vagyok nekik...:))
Tényleg többet aludtam, mint szoktam, bár utána nem éreztem, hogy annyival frissebb lennék, vagyishogy ugyanolyan friss voltam, mint szoktam!!!:))
