Ugyanúgy a gyakori m > b hangátmenet figyelhető meg a népnevükben, mint a baskírokéban.
A Volt-e magyar rovásírás? topikban írtam Provónak (715. hsz.):
A nyelvi és a régészeti adatok inkább réz- és bronzkori bevándorlásokra mutatnak, ami az általad jelzett időpontnál úgy 36-37 ezer évvel később történt. A baszkok ibér leszármazottak, ill. az utóbbiak egyik csoportja voltak, akiknek nyelvében már Alfredo Trombetti számos kaukázusi hasonlóságot talált (Le origini della lingua basca; Bologna, 1925). Mások a szumírral való rokonságát is felismerték (Karl Bouda: Die Beziehungen des Sumerischen zum Baskischen, Westkaukasischen und Tibetischen; Mitteilungen der Altorientalischen Gesellschaft XII/3, Lipcse, 1938; reprint: Zeller, Osnabrück, 1972).
Az ibér nyelvjárásokat – így a baszk nyelvet – ma az anatóliai–égei–tirréni nyelvcsoportba sorolja a tudomány (Massimo Pallottino: Az etruszkok; Gondolat, Bp., 1980, 35. o.).
Már a korai szumír államiság idején, főként azonban az akkád korban, Kr. e. 2600–1900 között elő-ázsiai bevándorlók tömegei érkeztek a mai Portugáliába és Dél-Spanyolországba. Ez a népmozgás még a III. uri dinasztia („a szumír reneszánsz”) idején is tart, és összefüggésbe hozható a mezopotámiai akkád, ill. amurru térfoglalással. A gyarmatosok jellegzetes megalitikus emlékeket hagytak maguk után, elsődleges céljuk pedig az ibér partokon valószínűleg a rézlelőhelyek feltárása és kiaknázása volt. Part menti támaszpontjaik fokozatosan terjeszkedtek a szárazföld felé, alávetve vagy megnyerve a helyi neolitikus lakosságot. Igen érdekes, hogy erődítményeik – melyek technikai és haditaktikai kivitelezése az őslakosoktól semmi esetre sem képzelhető el – a trójai, krétai és mükénéi erődökhöz hasonlóan nem közvetlenül a parton, hanem kissé beljebb épültek, így a vizet jól szemmel tudták tartani falaik mögül, míg ők maguk rejtve maradtak az esetlegesen felbukkanó tengeri ellenség elől. Valamennyi telepükön rézeszközöket, -cseppeket és –salakot találtak, nemegyszer olvasztótégelyek társaságában. A krétai–mükénéi térségre jellemző toloszsírokba temetkeztek, s bárdjaik, tőreik is pontos másai a Krétán előkerült fegyvereknek. De öntözőműveik romjai is fennmaradtak például a granadai Orcéban. Ezek az elő-ázsiai eredetű telepesek később eljutottak a Brit-szigetekre és Skandináviába.
De korábban is érkeztek bevándorlók a Pireneusok régiójába az anatóliai, transzkaukáziai térségből, a baszk nyelv elsődleges származási helyéről. Az ún. cardium-kerámia népessége onnan kapta a nevét, hogy edényeiket többnyire szívkagyló héjának lenyomataival díszítették. Ennek a cardium-népességnek a képviselői a Pireneusok hágóin át észak felől hatoltak be Ibéria keleti partvidékére.
Wikipedia: „This pottery style ...eventually extended from the western Balkan regions to the eastern coasts of Spain, bringing their influence even as far as the Atlantic coast ... Already in the 5th millennium BCE, this culture had expanded to SE France and eastern Spain. With some exceptions, archaeological evidence shows that this was mostly a process of aculturization of the native peoples of these areas than a massive migration. Beyond the coastal region, the culture expanded northwards along the Rhône valley and westward following the Ebro river. Further west, nevertheless, its influence is limited, though it undoubtly plays a role in the (generally slow) development of the first Neolithic cultures of the Atlantic regions ...It is likely that the peoples resulting from this process of colonization, assimilation and admixture are in the origins of some historical peoples like the Iberians and Ligurians.”
Az impresszó – rendszerint szívkagyló-, néha körömbenyomatos – díszítési mód a szíriai és kilikiai tengerparton (Raš Samra, Büblosz, Mersin, Tarsus stb.) jelent meg először a Kr. e. VII. évezred legvégén.
Elsősorban a III. uri dinasztia bukását követő népmozgalmakkal, kisebb részben pedig – talán – a mezopotámiai szikesedéssel és az elő-ázsiai túlnépesedéssel állhat összefüggésben a harang alakú edények népességének sokat vitatott vándorlása a Kr. e. III. évezred végén, II. évezred elején. Ez a kultúrkör feltehetően a mai Portugália területén alakult ki, s onnan terjedt el Európa-szerte. Délről észak felé szelték át a Pireneusok vonalát, és elképzelhető, hogy egy másik, anatóliai eredetű hullámmal találkoztak a mai Németország területén.
(Vö.: Götz László: Keleten kél a Nap; Püski, Bp., 1994, 716., 779–781., 810–811., 845–848. o.; Hermann Müller-Karpe: Jungsteinzeit – Handbuch der Vorgeschichte II; CH Beck, München, 1968; Uő: Kupferzeit – Handbuch der Vorgeschichte III, CH Beck, München, 1974; Karl Josef Narr szerk.: Jüngere Steinzeit und Steinkupferzeit – Handbuch der Urgeschichte II, Francke, Bern–München, 1975)
Az általad a baszk bevándorlás időpontjaként megadott dátum tehát még véletlenül sincs köszönőviszonyban a konkrét nyelvi-régészeti adatokkal, és nem bizonyít mást, mint hogy szokás szerint jól érzed magad a sci-fi területén.
Egyébként Götz említi, hogy az egyik Kr. e. IV–III. századi ibér edényen a „gudua deitzdea” felirat olvasható, ami a baszk nyelven „csatakiáltás” értelmű. Az ibér „gudua” szumír megfelelője a gu3-de2, melynek jelentése: kiáltani, ordítani, hangosan szólni. Az edény egy tengeri csata jelenetét ábrázolja. (Götz i. m. 877. o.; Franz Altheim: Geschichte der lateinischen Sprache von den Anfängen bis zum Beginn der Literatur; Klostermann, Frankfurt am Main, 1951, 165. o.)
1. A Magyar Nyelv 1997/4. számában foglalkoztam Gombocz Zoltánnak egyik, 70 évvel ezelőtt közreadott személynév-magyarázatával, a honfoglalás előtti Levedi (vajda) az egyszer említett Liüntika, valamint az Árpád-kori Levente, Leue, Lewedi személyneveknek a magyar lenni igéből való levezetésével.
Mivel Gombocznak eme ötlet szintjén megfogalmazott etimológiáját nem tudom elfogadni, ezért dolgozatomban az Árpád-kori Levente, Leue, Lewedi személyneveknek új és elfogadhatóbb magyarázatát javasoltam. A Konsztantinosznál egyszer felbukkanó Liüntika névvel mint teljesen bizonytalan névalakkal nem foglalkoztam. Lebediasz~Levedi vajda nevéről alább lesz szó.
Az Árpád-kori Levente név lehetséges szláv (lengyel) eredetének bemutatása után közöltem egy Liptó megyei, Árpád-kori Leuente helynevet is tartalmazó kiadatlan oklevélrészletet, bizonyítandó, hogy a XIII. század végén – Liptó megye és Lengyelország közvetlen szomszédsága, valamint az Árpád-kori szoros magyar–lengyel kapcsolatok hatására – helynévben is előfordult a szláv (lengyel) eredetű személynév. A XIII. századi oklevélszöveget a következőképpen értelmeztem: „A Liptói Leuente nevű föld névadója egy lengyelországi vagy lengyel nevet viselő személy lehetett” (i. m. 430).
Cikkem megjelenése után látott napvilágot Györffy Györgynek „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” IV. kötete (Bp., 1998). Ebben Györffy feltételezése szerint a Liptó megyei Leuente helynév: „[1279–90]: t. Leuente de Liptou (D1. 94406. kiv.: TT. 1896. 506)” névadója Árpád fia, Levente (= Liüntika) herceg lehetett (i. m. 43–4, 69).
A Liptó megyei Leuente helynevet tartalmazó, eddig kiadatlan oklevelet a közelmúltban Szovák Kornél tette közzé (Kormányzat és hiteleshely – Néhány megjegyzés a kormányzati adminisztráció korai történetéhez; in: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére; szerkesztette Csukovits Enikő; Magyar Országos Levéltár, 1998, 223–31). Az oklevél teljes szövegének ismeretében most már bizonyossá vált, hogy a XIII. század végén éltek (hatalmaskodtak) lengyelek Liptóban (is), hiszen a lengyel herceg, „dux Polonie” embereivel, „sibi et populis suis” rászállt Bogomer ispán népeire és falvaira, megszámlálhatatlan kárt okozva Bogomernak. Sajnos nem lehet tudni, kié volt eredetileg a Liptó megyei Leuente nevű föld, holott a XIII. századi Liptó megyéből számos személynévből alakult helynév névadóját ismerjük: Behar(falva), Fiacsa(falva), Haug(földe), Hauk(falva), Madács(földe), Mese(földe), Sztos(há-za) stb. (Györffy i. m., Liptó megye).
2. Az Árpád-kori Levente, Leue, Lewedi személyneveknek általam javasolt újabb magyarázatához írásban ketten szóltak hozzá. Horváth László a Levente név etimológiájához, közelebbről a név hangtani levezetéséhez, a hangrendi átcsapás és kiegyenlítődés kérdéséhez fűzött korrekt, bíráló megjegyzést. Hozzászólásának végén összefoglalva úgy látja, jól mutattam be a kiegyenlítődés folyamatát a „Loventa→Leventa→Levente személynévben”, és „Fehértói Katalin a Levente név eredetét valószínűleg jó helyen keresi...” (MNy 1999, 62–3).
Köszönettel tartozom Kristó Gyulának, amiért megtisztelő módon eddig háromszor foglalkozott dolgozatom érdemi mondanivalójával (l. MNy 1998, 187–8; Nyelvtudomány; in: A történelem segédtudományai; szerkesztette Bertényi Iván, Bp., 1998, 329, továbbá 1999. február 11-én az akadémiai székfoglaló előadásában). Kristó helyesli a Liüntika, Levedi vajda, Árpád-kori Levente, Leue, Lewedi nevek Gombocz-féle etimológiájának (a magyar lenni igéből való eredeztetésnek) elvetését, és velem egyetértve az Árpád-kori Levente személynév javasolt magyarázatát, a lengyel név átvételének lehetőségét elfogadja.
A XII. századi Leue, Lewedi szolganevek általam megállapított új etimológiáit azonban írásban és szóban egyaránt félreérthető módon interpretálta. E nevekkel kapcsolatos megjegyzései azt sugallják, mintha én írásomban Lebediasz~ Levedi vajda nevét összekapcsolva és egynek tekintve az 1138-ban feljegyzett Lewedi szolga nevével, a két személy – látszólag (!) azonos – nevét egy eredetűnek tekintettem volna. Kristó ezek után a XIII–XIV. századi Leue tulajdonnevekre tett megállapításaimat (a ?VII., VIII., IX. században élt) Lebediasz~Levedi vajda nevéhez kapcsolta, és mindezeket nekem tulajdonította.
Nyilván az én hibám; e nevek magyarázatával kapcsolatos érvelésem nem volt egyértelmű és kellően világos, ezért fordulhatott elő, hogy Kristó Gyula félreértette megállapításaimat. Nehogy egy téves nézet rögzüljön, ezért a félreértésre feltehetően alapul szolgáló rész lényegét röviden összefoglalom annak érdekében, hogy a dolgozatomban kinyilvánított véleményemet még világosabbá tegyem.
3. Mivel Gombocz vélekedése, a lenni igéből való magyarázat Lebediasz~Levedi vajda nevével kapcsolatosan sem fogadható el, ezért dolgozatom 7. pontjában ismertettem a Levedia helynévre vonatkozó külföldi (orosz, cseh, német) nyelvészek véleményét: „Lebedia – a görög β-t b-nek is lehet olvasni – az orosz lebed ’hattyú’ jelentésű szóból alakult. Az etimon valószínűségét számos azonos eredetű oroszországi földrajzi név és a VIII–IX. századi magyarok közeli kapcsolata az orosz szlávokkal hitelesíti.” Végül megjegyeztem, hogy „megoldásra váró feladatnak tartom” az Etelközben élt magyarság egyik vezére, Lebediasz vajda nevének megfejtését” (i. m. 438–9). Vagyis Levedi vajda nevének megfejtésével még kísérletképpen sem foglalkoztam. Ugyanis változatlanul az a meggyőződésem, hogy a Konsztantinosznál Lebediasz alakban leírt névnek nincs köze a XII. században Hidegkúton élt Lewedi szolga nevéhez.
Dolgozatom 8. fejezetében a Dömösi összeírásból ismert Leue, Lewedi szolgák nevével foglalkoztam (meg sem említve Lebediasz~Levedi vajda nevét). A XII. századi Leue, Lewedi szolgák nevét, számos hasonló vagy azonos alakulású szláv (lengyel) és német eredetű név felsorakoztatása után a latin leo ’oroszlán’ közszóból alakult szláv Lev, Leve, esetleg a középkori német Leue ’Löwe’ nevekkel vélem egyeredetűeknek, illetőleg azok átvételének. Vagyis a XII. századi Dömösi összeírás Leue, Lewedi neveinek nincs közük sem a magyar lenni, sem a magyar lőni igékhez.
Hangsúlyoztam továbbá, hogy a hasonló alakulású -d képzős nevek sem lehetnek finnugor jellegűek, így például a Hidegkúton élt Lewedi szolgatársainak Bandi, Suuledi, Fiegdi, Beledy, Naiadi, Resedi, Aruhdi, Lusadi nevei sem. Vö. még: Benedi, Besedi, Gemedi, Kesedi, Nepedi, Sebedi stb. (Árpád-kori kis személynévtár).
Itt jegyzem meg, hogy a zárt egyszótagú -a/-e képzős vagy -o-ra végződő névalakulatokra számos példa fellelhető a német és szláv középkori névállományban, valamint a -d képzős névalak sem kizárólagosan magyar sajátosság, ezért is a fentebb felsorolt neveket nem célszerű csupán végződésük miatt finnugor jellegűeknek minősíteni, így a Lewedi szolga nevét sem.
Ide kívánkozik egy XIII. századi Leo, Leu névalak, mely az Árpád-kori Veszprém megyében használatos Leopardus, Leupardus név rövidült, becéző alakjának tűnik. 1270-ben Barleus faizi földjéből egy részt „Lev filio Leopardi”-ra hagyott (HO 3, 48). 1276-ban Árpád-házi Margit szentté avatási perében Venis asszony, a veszprémi egyházkerülethez tartozó Fais falubeli néhai Leopardus felesége tanúsította („Venis uxor quondam Leopardi de Fais Vesprimiensis diocesis iuravit”), hogy Leo fia („puerum meum Leo”), aki akkor 16 éves volt, hét éven át beteg és jobb térdére béna volt, nem tudott járni. Amikor a szigetre értek, a fiú meggyógyult, és saját lábán ment a templomba. Viola, a faisi Gábor felesége tanúsította („Viola uxor Gabrielis de Fais iuravit”), hogy a meggyógyult fiú Leopardus fia Leo volt: „Leo filius Leopardi” (MonVesp. 1, 342, 352; az Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szentté avatási pere című 1999-ben megjelent kiadványban e tanúkihallgatás fordítója a Leopardus nevet elírásnak véli Leonardus helyett: 320). 1294-ben „Leu filius Leupardi de Fais” visszaváltotta azokat a veszprémi javakat, melyeket annak idején Leupardus hitbér címén bátyja Paloznaki Vilibaldus özvegyének, Froca asszonynak adott („Froca relicta Vilibaldi de Poloznak”), és Froca azokat a veszprémi egyházra hagyta. A Veszprém megyei Leurente nemzetség tagjai között is volt Leupardus nevű. 1279-ben „Daniel et Merse filii Leupardi de Leurenthe” alsóörsi birtokukat eladták (HO 4, 58; Karácsonyi, MagyNemz. 811–2).
Cikkem végén soroltam fel azokat a főleg XIV. [!] századi személyneveket és személynévből alakult helyneveket, melyeknek korai adatai Leue, Lewe alakúak voltak, de az okmánytárak mutatójában és szótárakban stb. általában Lövő címszó alatt találhatók, „ezért eldönthetetlen, hogy a Leue, Lewe alakú nevek a szláv eredetű Leue, a német eredetű Lewe, vagy a magyar Lövő nevekkel azonosak-e”. Hangsúlyozom, hogy megjegyzésem a XIV–XV. századi nevekre vonatkozott. A továbbiakban lehetségesnek tartottam, „hogy néhány helynév korábbi Lewe, Leue szláv eredetű személynévből alakult, és idők múltával, amikor a személynév már nem volt élő, jelentése elhomályosult, népetimológiával megértelmesítették, és a nevek Lövő alakot vettek fel” (i. m. 441).
Ez utóbbi mondataimat vonatkoztatta Kristó Lebediasz~Levedi vajda nevére, mert cikkem bírálatában ezt írta: „A történeti körülmények ismeretében a IX. századi (talán 800 táján született) Levedi személy neve esetében a német eredet teljes egyértelműséggel, a szláv etimon csaknem ugyanakkora bizonyossággal kizárható. Marad tehát a magyar eredet” (MNy 1998, 188). A történelem segédtudományai című kötetben Kristó ezt írta: „A legelső név szerint ismert magyar személy a Levedi nevet viselte... A már említett Levedi nevének felmerült német [?], illetve szláv eredeztetése [?], de a IX. századi magyarság történeti környezetében ezek szinte kizárható lehetőségek. Török etimonja szóba sem jöhet, így nagy valószínűséggel magyar eredetű...” (i. m. 329). Akadémiai székfoglaló előadásában bíráló szavait hasonló módon fogalmazta meg, és fejtegetését azzal zárta, hogy Levedi vajda neve tehát „finnugor eredetű”.
Magyar tudósok hada és külföldiek évtizedek óta egyaránt azon fáradoznak, hogy Konsztantinosz 38. paragrafusát, a magyarokra (türkökre) vonatkozó szövegrész homályát, bizonytalanságait, félreérthetőségeit eloszlassák. Most éppen ott tartunk, hogy a Magyar Nyelv múlt évi 1998. 2. számában, melyben Kristó cikkemre írt hozzászólása is megjelent, Har-matta János, Kristó Gyula és Ungvári Jenő tanulmánya, Juhász Dezső megjegyzése látott napvilágot Levedia kérdésében. Har-matta szerint a magyarok IX–X. századi szállásterületeire vonatkozó konsztantinoszi tudósítás „sok félreértésre adott alkalmat a magyar őstörténet-kutatásban” (MNy 1998, 144). Kristó most úgy látja, hogy „a Levedia helynév a magyarok ajkán nem élhetett, ebben a formájában a DAI szerzője alkotta meg”, továbbá Kristó azzal sem számol, „hogy a DAI írójának tudomása lett volna egy Lëved(i) nevű területnévről; ebből következően..., hogy egy ... Lëved(i) helynév egyáltalán létezett volna...” (i. m. 152).
Ungvári Jenő a DAI szóhasználatára, illetve nyelvtani jellegzetességeire támaszkodva igyekszik bizonyítani, hogy Kon-sztantinosz 38. fejezetének romlott és kusza szövegéből két Levedi nevű személyre lehet következtetni, vagyis „az a Leve-di, akit a kagán magához kért, és aki egyben Álmos és Árpád kortársa volt, az időrendben a legelső vajdával azonos nem lehet” (i. m. 190).
Végül Juhász Dezső szólt hozzá a Levedia területnév kérdéséhez, és kifejtette Kristó ellenében, hogy Levedi vezér személynevéből keletkezhetett szállásterületnév (i. m. 256).
Nemrég H. Tóth Imre foglalta össze a magyarság honfoglalás előtti keleti szláv és bolgár-szláv kapcsolatainak kutatási történetét Magyarországon. Munkácsi Bernáttól kezdve, kinek munkája 1897-ben jelent meg (A magyar–szláv etnikai érintkezés kezdetei) Asbóth Oszkár, Melich János, Németh Gyula, Deér József, Moór Elemér, Kniezsa István, Perényi József, Hadrovics László, Rot Sándor, Györffy György (A magyar–szláv érintkezés kezdetei és „Etelköz” múltja), Fodor István, hogy csak a nagyobb lélegzetű munkák szerzőit említsem, dolgozták fel – természetesen különböző nézőpontból – a honfoglalás előtti magyar–szláv együttélés kérdését (Honfoglalás és nyelvészet – A honfoglalásról sok szemmel III; szerk. Kovács László, Veszprémy László; Bp., 1997, 61–9). Benkő Loránd szerint nyilvánvaló, „hogy a források szláv–magyar utalásai, valamint a honfoglalás előtti átvételként értékelhető ó-keletiszláv eredetű vagy a keleti szlávokra vonatkozó nyelvi elemek olyan természetűek, amelyek nem egypár év termékei, hanem szorosabb és hosszabb idejű érintkezést feltételeznek” (MNy 1984, 413). Mindezek után adódik a kérdés, miért kell feltétlenül egy szláv tolmácsra hárítani azt, hogy Konsztantinosz következetesen vajdának titulálja Lebediaszt? Hiszen Györffy György szerint eleink már „Etelközben szimbiózisban éltek a szlávokkal”, és Kristó Gyula is úgy látja, hogy Lebediasz „különböző törzsi töredékekből összeálló konglomerátum megszervezője volt”.
Röviden összefoglalva, a honfoglalás előtti magyarság történetére vonatkozó tisztázatlan kérdések a következők:
a) Mikor élt Lebediasz~Levedi vajda
b) Hol volt Levedia? (Kristó: volt-e egyáltalán Levedia?)
c) Hol folyt a Khidmas, Khingilus folyó, „melyről más forrás nem tesz említést”?, és „a nyelvtörténetileg leginkább megalapozott egyeztetések is számos áthidalhatatlan nehézséggel vannak megterhelve” (Korai Magyar Történeti Lexikon 407).
d) Mit jelent a türkök (magyarok) konsztantinoszi „sabartoi asphaloi” elnevezése?
e) Hogyan kell értelmezni a türkök (magyarok) megtelepedésének és vándorlásának konsztantinoszi pontatlan idő- és helymeghatározásait?
A DAI 38. paragrafusában a honfoglalásunk előtti magyarságra vonatkozóan a soknál is több a homályos, tisztázatlan pont, a megválaszolhatatlan kérdés; véleményem szerint ezek közé tartozik Lebediasz→Levedi vajda nevének eredete is. Mindazonáltal érdekes lenne, egyben megnyugtatóan hatna, ha ebben a sűrű homályban, ködben találnánk egy biztos fogódzót: Lebediasz→Levedi vajda nevének nyelvészetileg bizonyított finnugor eredetét.
Padányi Viktor Dentu-Magyaria c. könyvéből (végleges változat: Transsylvania, Buenos Aires, 1963). Előrebocsátjuk, hogy megállapításaival nem minden ponton értünk egyet:
A „Lebedia” mezopotámiai szó
A magyar őstörténet-tudomány százéves útjának nincs még egy olyan pontja, ahol tragikusabb volna a helytelen kiindulópont automatikus büntetése, mint a „Lebedia” kérdésben.
A tragédia első eleme mindjárt az volt, hogy történettudományunk hosszú viták után sem tudta véglegesen és megnyugtatóan megállapítani, hogy hol feküdt ez a „Lebedia”. Nem tudta pedig azért, mert minden külföldi kútfőadat, minden hazai forrás és hagyomány és minden közvetett bizonyíték a Kubán–Alsó-Don–Azov–Alsó-Dnyeper térre, Meotiszra mutatott mint a magyarság honfoglalás előtti hazájára, viszont a Kazár Birodalom onogur határőrvidéke ebben a térben egyszerűen nem lehetett. Ennek a határőrvidéknek a Don-vonal középső szakaszán, a Don és Donyec közti folyóközben, a Donyec-torkolattól észak felé nyúlva körülbelül a mai Voronyezs magasságáig kellett húzódnia, mert a barszil határőrvidék körülbelül itt kezdődött, és keletnek a Volgáig húzódott. Délen, a Fekete-tenger hullámverésével szemben nincs szükség 20 000 lovasból álló határőrségre (különösen 790-ig, amikor a Felső-Krím is a kazároké), de ha mégis igen, kik őrizték a kazár határt a Közép-Don 600 km-es szakaszán?
A tragédia második eleme az az ellentmondás volt, hogy az összes idegen forrásadatok, jelek és következmények szerint ennek a meotiszi térnek egy „kagán”-ja volt1, aki már a 8. század második felében önálló külpolitikát folytatott, mégpedig főleg a kazárok ellen2, „Lebedia” viszont a Kazár Birodalom és honvédelem része és tartozéka volt.
A tények, az adatok és a logika szinte már hangosan követeli két, egymástól különböző, egyidejű faktor létezését a Dontól nyugatra a kazár határ mentén.
Ha a magyar őstörténet-tudomány felszámolta volna, vagy legalábbis jelentőségüknek szerény határai mögé szorította volna vissza a „finnugor” nyelvészek meglehetősen hangos megállapításait, és konok elutasítás helyett becsületes munkába vette volna a dél-kaukázusi tér ókori és kora középkori történeti és filológiai anyagát onnan folytatva, ahol ezt a Bach-önkényuralom magyarellenes kultúrpolitikája megállította, fantasztikus értékű eredményekre juthatott volna a magyar előtörténet tisztázását illetően, és a múlt század dereka óta tartó béna és terméketlen egy helyben topogásból egyszerűre szárnyra kapva, páratlan felvilágosításokat nyújthatott volna a nemzetközi történettudománynak is.
Elkerülhetetlenül fel kellett volna fedeznie ugyanis, ugyanúgy, ahogy e sorok írója felfedezte, hogy a honfoglaló magyarság közigazgatási és katonai szervezete dél-kaukázusi örökség volt, és annak teljes terminológiája mezopotámiai terminológia, hiszen ennek kétségtelen megállapításához immár 60-70 év óta rendelkezésre áll minden történelmi és nyelvészeti adat. Felfedezte volna, fel kellett volna fedeznie akarva, akaratlan, hogy „Lebedia” mint tulajdonnév és területmegjelölés a maga individuális és nagy kezdőbetűvel írt formájában és értelmében soha nem létezett, mint ahogyan nem létezett Konsztantinosz „Lebediász” nevű személye sem ezen a néven, mert ennek a névnek és etimológiájának egyetlen kútfője, Konsztantinosz etimológiája naiv és téves. A szótőt magyaroktól hallotta (Tormás és Bulcsú), és rosszul fogta fel. A „Lebedia” nem tartománynév, és nem személynév. A „lebed” meghatározást, szakkifejezést a Kaukázustól délre – kutatásaim eredménye szerint – Kr. e. 1100 óta (de lehet, hogy előbb is), állandóan és általánosan használták.
Ha egy magyar történész szakember, aki Elő-Ázsia ókortörténetének tanulmányozására kellő időt és energiát fordít, és a szumirban és annak származéknyelveiben egy bizonyos jártasságra tesz szert, rászán néhány hónapot az „asszír”-oknak nevezett nép és különösen az asszír kormányzat, közigazgatás és hadszervezet tanulmányozására, meglepő, sőt első pillantásra hihetetlennek látszó magyar vonatkozású adatokra bukkan rá.
A magyar történetben, a magyar nyelvészetben és a szumir nyelvben jártas szem akaratlanul is megakad az „asszír” kormányzati, közigazgatási és katonai terminológia minden szaván és szakkifejezésén. A khasánu, szalat, tartan, kudur, kundu, zakánu, pekhu, labuttu, vizír, harku, csitár, sák szavak egytől egyig asszír közigazgatási és katonai szakkifejezések, és egytől egyig megvannak a honfoglaláskori magyar nyelvben is ugyanolyan jelentésben, ugyanolyan közigazgatási, kormányzati és katonai értelemben, mint az asszírban, sőt még a fonetikai torzulás sem nagy3.
Az első meghökkentő szó, amely az „asszír”4 történet és nomenklatúra tanulmányozása során e sorok írójának a szemébe ötlött, a „labutt” volt.
A „labutt” az asszír nómenklatúrában Delitzsch és Sayce szófejtése szerint ’katonai közigazgatás alatt álló, rendszerint külső, hódított tartományt, főleg határtartomány’-t jelentett, de ez volt a hivatali neve az ilyen tartomány katonai kormányzójának is. A szó egyébként szumir bázison alapuló szó. Szumir bázisa „bot”, amely botot, jogart, parancsnokot, kormányzót, erőszakot, verést, menekülést jelent, mind Prince, mind Delitzsch szófejtése szerint. Helyes literációja valószínűen: „labat”.
A szó feltűnő fonetikai rokonságot mutatott a „lebed” s ebből a „lebedia” szóval, és történelmi ismereteink szerint ez is katonai közigazgatás alatt álló határtartománya volt a kazár birodalomnak. Még furcsábbá tette a dolgot Konsztantinosz Porphürogennétosznak az a magyarázata, hogy „Lebedia” az egyik parancsnoknak, „Lebediász”-nak a nevétől kapta a nevét, hiszen asszírban az ilyen katonai kormányzónak a hivatalneve is „labutt” volt.
Történettudományunk – és a nemzetközi történettudomány is – elfogadta Konsztantinosz közlését, és ezzel megszületett egy „Lebediász” nevű konkrét személy, aki nevet adott egy tartománynak, amely állítólag a mi előző hazánk. Sőt, ezt a nyilvánvalóan meggörögösített nevet történettudósaink visszamagyarították „Leved”-re, levágván a görög -asz toldalékot, és mivel ilyen nevű személyről középkori krónikáink nem tudnak, Anonymus „Eleud” (Előd) nevű személyével azonosították, kimondva, hogy ez lehetett Lebediász, csak Anonymus talán pontatlanul másolta ki a nevét az elvesztett Szent László korabeli ősgestából.
Az első gondolatom természetesen az volt a „labuttu”-val és a „lebedu”-val kapcsolatban, hogy véletlen egyezés. Mivel azonban a többszörös egyezés – labuttu ’tartomány’, labuttu ’parancsnok’, lebedu ’tartomány’, lebectu ’parancsnok’ mindkét esetben – mégsem lehet véletlen, figyelni kezdtem az asszír terminológia többi szavait is, és néhány nap alatt a következő lista gyűlt össze.
Khasánu – királyi személynök, helyettes király, azt mondanók ma, miniszterelnök, nádor. Honfoglalás kori neveink között ott van a „kusán”, amelyet tulajdonnévnek gondoltuk. Árpádnak helyettese volt. A bolgárok elleni szövetséget Árpád és a kusán kötötték meg Szklérosz Nikétász bizánci császári követtel. A „khasán” és a „kusán” jelentésében, hangzásában ugyanaz.
Szalat – az asszíroknál tartományi fejedelem, magas rangú úr, általában a királyi család tagjai viselik ezt a méltóságot. Honfoglaláskori nómenklatúránkban „solt”, „zsolt”, „zupa”. Az akkádban „sziltan”, az etruszkban „zilath”, a törökben „szultán”. Egyiptomi kútfők szerint az Egyiptomot elfoglaló hikszosz vezér neve Szallitisz volt. A szumir bázisú szó belekerült a héberbe is „szallit” formában, s ott is fejedelmet jelent.
Tartan – az asszír haderő várostromló, „műszaki” csapatainak főparancsnoka és a haditermelés főnöke volt. Honfoglaláskori nómeklatúránkban „tarkhán”, „tarján”, a „kovácskirály”, a bányászok és kovácsok (Tarján) törzsének feje. A szó egyébként szintén szumir bázisú (tár, dár annyi, mint ’felnyit, feltár’). Az etruszkban „tarkhun” (ebből jön a Tarquinius), a Bibliában „tartan”.
Vizír – magyarban „vezér”, a törökben „vezír”. Az asszírban katonai parancsnok, marsall, egy önálló hadcsoport parancsnoka.
Kudur – valamilyen bírói funkciót végző főember, a főemberek testületének tagja, valamilyen döntőbíró, kiküldött bíró. Pontos szerepe, bírói funkcióján kívül, az asszír szövegekből nem derül ki tisztán. Honfoglaláskori nómenklatúránkban „kádár”. A szumirban „kad” annyi, mint ’nemzetség, had’, de ’tanács’ is. A kádár talán egy-egy nemzetség képviselője volt nálunk valaminő közös ítélő testületben. Törökben „kádi” bírót jelent. [A magyar „kádár” tisztség ’bíró’ jelentését az akadémikusok sem vitatják – Ulam-burias.]
Kundu – magas katonai rang az asszír hadseregben. Mivel az asszír szövegekből kivehetően a királyi udvarral volt funkciója valaminő kapcsolatban, talán katonai összekötő lehetett a király és a haderő főparancsnoka között. A szó előjön királynevekben is. Pl. az egyik kaššu uralkodót Sutur-na-Khundinak, ugyanőt asszír feljegyzések Ištār-khundnak nevezik (Maspero), ami olyasmit jelent, hogy ’az isten összekötő (segéd)tisztje’. Anonymusnál „kund”, amit történettudományunk „kendé”-re modernizált. A szó mezopotámiai kútfőkön kívül kizárólag csak magyar kútfőkben fordul elő (kazárban és a kazárokkal foglalkozó arab forrásokban sincs nyoma sem). A szó par excellence asszír katonai kifejezés.
Zakhanu – az asszíroknál több kisebb közigazgatási alegység (pikhatu) és ezek vezetői (pekhu) fölé rendelt királyi tisztviselő. A szó maga a „khagán” szóval azonos szumir eredetű, minden „turáni” nyelvben meglevő szó. A honfoglaláskori magyar nómenklatúra szavai sorában Konsztantinosznál fordul elő, aki szerint Árpádot „zakanosz”-sá, azaz kagánná választották meg. Feltűnő a kh > zs hangromlás, aminek érdekes, de csak hosszadalmasan kifejthető nyelvtörténeti magyarázata van. A szó a japán nyelvben is kh > zs hangromláson esett át, mert ugyanez a szó a japánban „zsagán” (amit az angolok saját spellingjükben „shogun”-nak torzítanak). A kazárban, avarban, kök-türkben azonban „khagán”.
Pekhu – az asszíroknál kisebb közigazgatási rang. A szó azonos a kazár „beg”, az avar és besenyő „beke”, a török „bég” szavakkal. Honfoglaláskori magyar megfelelője a „bakó”, amely akkor még nem hóhért jelentett.
Harku – az asszíroknál a „kisebbik király”, rendszerint a trónörökös és egyben az összes hadak parancsnoka. A honfoglaláskori magyarban „horka”5.
Csitar – az asszír terminológiában ’sátor, tábori sátor’, de jelenti a harckocsilovak fejét védő vagy díszítő készséget is (vö. a magyar „csótár” szóval). A Csitári hegyek Nógrádban – sátor alakúak.
Voltak még különböző „sák”-ok is (szupar-sák, rab-sák, sák), a tartan közvetlen alantasai, akiknek hivatali beosztása tisztázatlan. Valószínű, hogy – éppúgy, mint a „tudun” (Tétény), meg a „kál” (Kál), a magyar Csák is eredetileg méltóságnév lehetett.
Ennek a tucatnyi asszír közigazgatási és katonai kifejezésnek feltűnő jelenléte a honfoglaláskori magyar nyelvben kétségtelenné teszi, hogy labuttu–lebedu egyezés nem véletlen. Mivel azonban az egész fenti lista „finnugorilag” mégis hihetetlenül hatott, e sorok írója kötelességének érezte ezeket a szavakat Maspero művén kívül máshol is ellenőrizni. Ehhez azonban alaposabb betekintésre volt szükség az asszír történelmen kívül az asszír nyelvbe is, ami a sorok nem-asszirológus írója számára hónapok munkáját jelentette, megint csak nem történelmi, hanem filológiai területen.
Ezt a munkát mostoha lehetőségeimhez képest Sayce ismert asszír nyelvtana és szószedete6, Fr. Delitzsch kitűnő munkája7 és D. J. Wiseman néhány évvel ezelőtt megjelent asszír antológiája8 felhasználásával végeztem el – bizonyára tökéletlenül.
A betekintés (hisz az egész alig volt több betekintésnél, mert az ilyenhez évek kellenének) eredményeiben nemcsak igazolta a fenti asszír–magyar lista érvényét, hanem – a rövid idő ellenére is – közel száz „asszír” eredetű magyar jövevényszó felfedezéséhez vezetett.
Ezeknek részletes megtárgyalása e munkának nem feladata. Néhányat azonban, amelyek nyelvészeti megjegyzések és utalások nélkül is tisztán felismerhetők, ideiktatunk:
abu ’apa’
nadanu ’adni’ kenu ’igaz’, vö.: igen
adi ’oda, addig’ taru ’térni’
zéru ’szérű’ lapatu ’hányni’, vö.: lapát
aszkuppu ’küszöb’ gaku ’gyilkol’
epru ’por’ misu ’mos’
sukkuku ’süket, kuka’ sipatu ’szűr’, vö.: suba
sahapu ’csapni’ ikillu ’sikolt’
elu ’el’ sikhu ’sáska’
gug ’kék’ paharu10 ’pohár’
paripa ’paripa’ habiru ’kavar, habar’11
zab ’zab’
Ezeknek a szavaknak túlnyomó része szumir bázison épült már az asszírban is (az asszír nyelv nem szemita nyelv, csak erősen elszemitásodott szumir), nyelvünkben azonban asszírosodva vannak meg, nem beszélve pl. az „apa” szavunkról, amely, szemben „atya” szavunkkal, amely szumir eredetű („adda”), szemita eredetű szó („abu”), és az asszírból kerülhetett hozzánk. Természetesen igen nagyszámú „szemitá”-nak osztályozott szó a szemita nyelvekben is szumirból eredő jövevényszó.
Ez után a kis nyelvészeti kitérés után visszatérve a labuttu-lebedu szóhoz mint közigazgatási kifejezéshez, a fentiekben bemutatott népes „asszír” társasága alapján kétségtelen, hogy a „lebed” nem valami konkrét Lebediász nevű személytől kapta a nevét, mint Konsztantinosz állítja, hanem kétség nélkül az asszír „labutt” származéka.
A következő kérdés az volt, hogy vajon ez a szó és társai nem a kazár nyelvbe került asszír jövevényszavak-e, és nem onnan kerültek-e át a magyarba. Amennyire korlátozott lehetőségeim engedték12, utánanéztem ennek is, elsősorban a kazárokról legtöbb értesítést nyújtó kora középkori arab művek rendelkezésre álló részében.
Kiindulópontom az volt, hogy ha a „labuttu-lebed” kazár közigazgatási szakkifejezés, akkor így kellett nevezniök a többi határőrvidékeiket is. Ilyen pedig volt négy. Az arab kútfők négy kazár külső tartományról vagy „hercegség”-ről beszélnek, és ezek létezése egyéb forrásokból is megállapítható; ezek: a keleti határőrtartomány (Jajk-vidék), volgai határőrtartomány (bolgárok), volga–felső-doni határőrtartomány (barszilok vagy akacirok) és a közép-doni határőrvidék, a szóban forgó „Lebedia” (onogurok). Ezek védőgyűrűként vették körül a Volga–Don–Kaukázus által bezárt Kazáriát.
Mivel az arab munkákban aprólékosan fel vannak sorolva a kazár közigazgatási és katonai elnevezések, hatáskörök, szokások, intézmények, ha a határőrtartományok kazár szakelnevezése a „lebed” lett volna, akkor ez benne lenne az arab munkákban. A „lebed” szót azonban sehol, semmiféle elképzelhető, felismerhető vagy felismerhetetlen torzításban nem találtam. Még a doni határőrvidékkel kapcsolatban sem. Sem a kazárok, sem az arab források a „lebed” szót nem ismerik. De nem talált ilyenre a kazárok történetével összehasonlíthatatlanul alaposabban és a Princetoni Egyetem által nyújtott szinte korlátlan lehetőséggel dolgozó D. W. Dunlop sem, akinek néhány éve megjelent The History of the Jewish Khazars c. könyve ha néhány megállapításában téves is, de kútfőinek tömegében és feldolgozásában igen aprólékos. Dunlop tud „Lebediá”-ról, foglalkozik is vele könyvében, de csak Konsztantinosz De administrando imperiójára és magyar művekre hivatkozva.
Az arab kútfők szerint a volgai-bolgár határőrvidék vezetőjének hivatalneve „Elteber” vagy „Yaltawar” volt. A borzalmas arab torzítás és literálás alatt csak igen nehezen lehet, és csak magyar szakember képes felismerni a „Gyolta úr” vagy „Zoltu úr” elnevezést. A barszilok vezetőjének hivatalnevére nem találtam nyomot. Maga a „kund” szó is csak egy helyen bukkan fel – már amennyiben ez az –, Ibn Fadlannál „K-nd-r” formában (Kundu-ur), és ezt a szót a külföldi szakirodalom is a magyar „kund” szóval, nem pedig kazár szóval próbálja egyeztetni, vagyis sem a „lebed”, sem a „Kund” a kazárban nem található. A fennebb felsorolt asszír–magyar méltóságnevekből a kazárban csak a „khagán”, a „bég” és a „sák” található. A „tudun” közép-ázsiai hivatalnév, de a többi kazár hivatalnévnek nincs asszír megfelelője. Asszír–magyar méltóságneveinket tehát nem kaphattuk a kazároktól.
A doni határőrvidéket ezek szerint a kazárok nem nevezték „lebedu”-nak, még kevésbé latinos formában „Lebediá”-nak. Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek, Dentu-Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt „lebed”, annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták „lebedu”-nak, és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konsztantinosz, a „kusan”-nal, a „kund”-dal, a „horká”-val, a „tarchan”-nal együtt.
Az onogur törzsekkel hozzánk került két közép-ázsiai méltóságnéven, a „tudun”-on és a „gyulá”-n kívül összes többi honfoglaláskori méltóságneveink asszír-mezopotámiai, tehát dél-kaukázusi eredetűek.
Az Asszír Birodalom Kr. e. 612-ben közigazgatásával és hadi szervezetével együtt megsemmisült ugyan, etnikumában és kultúrájában azonban még hosszú ideig fennmaradt előbb mada (méd) és utána perzsa államkeretben13. Az „asszír” etnikum továbbra is a Hérodotosz által 150 évvel később „szapirész”-eknek nevezett szabirok déli szomszédságában maradt, „méd” (mada) néven.
Amilyen természetes, hogy az asszír nomenklatúra bekerülhetett nemcsak a szabir, hanem a perzsa nyelvbe is, annyira valószínűtlen, hogy az asszír intézmények és terminológiájuk egy Uralon túli, primitív nép nyelvébe eljuthatták volna, amely népet – a magyar történettudományos elmélet szerint – erdőlakó, tőrvető, gyalog életformájából a Kr. e. 3. vagy 2. évszázadban ültetett egy őket állítólag leigázó közép-ázsiai lovas nép lóra. Az asszír formák eltűnése és egy „onogur” meotiszi magyarság között 1200 esztendő, Asszíria és az Ob–Tobol–Altáj-vidék között 3500 kilométer nyújtózik. A politikai bukást századokon át túlélő asszír etnikum és kultúra és az annak földrajzi szomszédságából származó szabir-magyarság között időkiesés azonban nincs, és a Krisztus születését is messze túlélő Szubartu-Szabiriát csak a Fekete-tenger és a Kaukázus közti folyosó választja el a Meotisztól.
A honfoglaláskor szinte teljes egészében dél-kaukázusi kormányzati, közigazgatási és hadszervezeti terminológiáját, a dél-kaukázusi tulajdonnevek százait és a szabir szavak szumir eredetű ezreit nem kényszeríthette rá egy ural–altáji eredetű „onogur” honfoglaló népre egy csupáncsak „némi” szabir elem. A magyar nép összetevőinek többsége és irányító és uralkodó kategóriája egy dél-kaukázusi nép volt, amely hozzá csatlakozott ural–altáji mennyiséget is hozott a Kárpát-medencébe magával. A pontos és szabatos megkülönböztetés, hogy a két összetevő közül melyik „jött” és melyik „hozta magával” a másodrendű másikat – döntő.
A magyar nép történetének folytatása a honfoglalástól visszafelé annak a népnek a története, amely Dentu-Magyariát megalapította, és a honfoglalást megszervezte, nem pedig a doni kazár határőrvidék onogur törzseié, amelyekből néhányat a Kárpát-medencébe magával hozott. Történettudományunk a Bach-korszak óta száz éven keresztül makacsul azon fáradozott, hogy honfoglalás előtti történetünket erre a néhány „onogur” törzsre építse rá az igazi és egyenes ági szabir vonal helyett. Az első az urali erdőkbe, finnugor népek közé vezet. A második a Kaukázustól délre, a szumir világba, Mezopotámiába. S ezt állítják középkori krónikáink is. „Lebediá”-val és általában a magyarság származásával az újabb nemzetközi szakirodalom meglehetősen sokat foglalkozott, és – sajnos hozzá kell tennünk – minden tévedése ellenére is a kútfők értelmezése területén általában intelligensebben és tárgyilagosabban, mint a magyar. A külföldi kutatókat ugyanis nem befolyásolták a magyar történettudományra a Bach-korszakban rávert bilincsek, a „vogul gyökök”.
A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartney-nak és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebediáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebedia-vonatkozásain kívül különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebediával és a magyarság előtörténetével. Marquart14 és Bury15 könyveinek idevonatkozó részei és Grégoire16 önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konklúziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir-magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság autentikus honfoglalás előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.
Marquart tévedésének lényege csupán történetünk 840–860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konsztantinoszt terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár–„magyar” viszonyt illetően – amit a magyar történetfelfogás olyan egyszerűnek lát – neki gyanúi és kétségei vannak.
Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is – nem az ő hibája – Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre, és ha tudná, hogy a Don-régióban az adott korban két különböző „magyar” képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt, amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebediáról is és Dentu-Magyariáról is vannak értesülései.
Grégoire, bár kronológiai és névspekulációi erőszakoltak – éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani – három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konsztantinosz rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része „ad orientem partem Persidis” költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie, és nem a besenyők támadása miatt történt, hanem valami más támadás következménye volt, a második az, hogy a „magyarok” csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don–Dnyeper közét, és nem besenyő „támadás” következtében, mert ilyen csak egy volt, és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konsztantinosz zavaros és felelőtlen előadása a fejedelemválasztásról és vérszerződésről – amelyet Grégoire 891-re tesz – szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.
Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoire-nak mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg, és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző „magyar” kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar vagy külföldi történésznek sem sikerült.
A végzetes alaphiba a „lebediai” onogurok és a „dentu-magyariai” szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.
Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a „magyarság” fogalmát később összetevő két különböző és egy időben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubsztancia létezésére rájöjjön, és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul gyökei, és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy, a klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy „alacsonyrendű”, „ázsiai nomád”, „barbár” és sátorozó magyarság 19. századi sunyi legendája, amire az 1848–49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség, és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára.
Mindaz, amit az eddigi hat fejezetben az utolsó száz esztendő európai és magyar történettudományi, főleg történetírási tevékenységének általános módszertani és különleges magyar nemzeti szempontból eszközölt bírálataként előadtunk, a következő tizenkét fejezet globális bevezetését jelenti.
Ez a bevezetés, amely szemrehányásaiban talán egy kissé keményebb és keserűbb, mint amilyennek a szerző eredetileg szánta, azért ilyen szokatlanul hosszú, mert az alább következők szempontjainak kitűzésén kívül el kellett takarítanunk azt a kétes értékű és egyébként is ingatag épületet is, amit történettudományunk száz év alatt egy minden jel szerint elhamarkodott nyelvészeti megállapításra épített.
A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre, és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revízióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.
Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog – és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorolt írója ebben a könyvben emelt – megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek, amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelvészeti megállapításra – történelmet épített. A „szilárd” nyelvtudományi megállapítás, lám, inog, s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülmények között nem lett volna szabad ráépíteni.
A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása, és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről – Evilath földjéről – érkezett Meotiszba, és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.
Ezt az ókor mélyéről elinduló hosszú utat és annak történelmi és nyelvi bizonyítékait adja elő e mű következő tizenkét fejezete...
1. Több arab forráson kívül egy bizánci adat is említi ezt, és az említett adatot az Annales Bertiniai (anno 839) közlése is korroborálja (Monumenta Germaniae Historica kiad.).
2. Sudgea (Szurozs) elvétele a kazároktól 790-ben. A Felső-Donyec jobb parti vidékét (a vasérctelepeket) ugyanezekben az években elvesztik a kazárok. (Kik veszik el?) Nem sokkal utóbb, 834-ben erősségeket építenek a kazárok az Alsó-Donon valakik ellen, akik bizánci birtokok ellen is hadjáratokat viselnek, s Bizánc Kazária szövetségese, akkor is, amikor ez a rejtélyes nép 839-ben Bizánc al-dunai, majd 860-ban krími birtokai ellen támad.
3. A szóban forgó szavakat pontosan az elfogadott nemzetközi literáció szerint írtam, kivéve az s sz és ch betűket, amelyeket a félreértés elkerülésére magyar helyesírás szerint adtam sz (külföldön s), s (külföldön sh, sch) és cs (külföldön ch) betűzéssel vissza (pl. chitar h. csitar). E szavak mindenike a századforduló legjelentékenyebb keleti ókortörténészének, G. Masperónak angol kiadású hatalmas háromkötetes History of the Ancient Peoples of the Classic East c. művéből – III. köt., The Passing oft the Empires, 850 B. C. to 330 B. C. – valók (198., 201., 213., 222., 255. lapok). Ez az 1900-ban megjelent mű sok konklúziójában ma mar elavult, de hatalmas anyagával, nagy nómenklatúrájával és könyvészetével elsőrangú munka. Szófejtései Sayce-tól, Delitzschtől s néhány francia asszirológustól származnak.
4. Az „asszír” szót azért tettem idézőjelbe, mert a név ebben a formában, „assyr” az assza– khasszu–chus–uz népnév -ar, -ur, -er, -ir, -irra népnévképzővel ellátott valóságos alakjának a 19. századi nyelvészek által eltorzított formája. Igazi alakja „asszaur”, ami ’lovaskatoná’-t jelent (vö.: huszár). [Lúvi nyelven mondták „aššu”-nak a lovat – Ulam-burias.]
5. A „horka” szó és fogalom teljes történelmi, etimológiai és szemantikai feldolgozása megtalálható a szerző Horaha–Harku–Horka – Notes to the Menes-question c. angol nyelvű tanulmányában, Sydney, Magyar Kultúregyesület kiadása, 68. lap.
6. A. H. Sayce: Elementary Grammar... stb. 2. kiad. 1877.
7. Fr. Delitzsch: Assyrische Lesestücke. 5. kiad. 1912.
8. D. J. Wiseman: Chronicles of Chaldean Kings in the British Museum, 1956.
9. Hogy ezek a szavak, a nyilvánvalóan szemita bázisúakon kívül (és ilyen igen kevés van köztük) valóban „asszír” jövevényszavak-e, vagy egyszerűen – lévén maguk is szumir bázisúak – a magyar nyelv széles szumir alaprétegéhez tartoznak, ennek pontos megállapítása hosszadalmas összehasonlító tanulmányozást igényelne. E sorok írójának egyáltalán nem szilárd véleménye azon alapul, hogy vannak köztük szemita bázisú szavak is (pl. apa), és az egyébként szumir bázisú szavakon „asszír” hatások vehetők észre.
10. Szumirban „bahar”. A mi „pohár” szavunk semmi esetre sem jöhet a szláv „pehar”-ból. Ellenkezőleg. Egyébként a „tar”, „lapat”, „sipatu”, „habir”, „zér”, „gug” is feltétlenül szumir szavak.
11. A szó további jelentése: ’háborog’, ’lázad’. Valószínűleg „háború” szavunk is innen ered, és innen ered a „kabar” szó is, amely ’elégedetlen’-t, ’lázadó’-t jelentett.
12. Hogy az olvasó lássa, hogy ez mit jelent, egy-egy fontos adatot vagy forráshely-fakszimilét nem egyszerű posta útján kellett Németországból, Angliából vagy Amerikából beszereznem. Konsztantinosz Porphürogennétosz De administrando imperio című műve pl. sem a melbourne-i, sem a sydneyi egyetemnek nincs meg, és a melbourne-i egyetem körkérdés útján talált egyetlen bilingvis (görög–latin) példányt a perth-i egyetem könyvtárában, amelyet onnan szerzett meg számomra, és fontos részeiről fényképezéssel készítettünk másolatot.
13. Még a Kr. u. 3. században is tesznek említést asszír írókról és másolókról örmény források.
14. Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903.
15. J. B. Burry: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accesion of Basil I., London, 1912.
16. H. Grégoire: Le nom et l'origine des Hongoris (Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, B. 91, 1937.)
Egyszer olvastam róla egy történelmi regényt, abban úgy volt feltüntetve, mint a Levédiában, majd Etelközben élő magyar törzsszövetség Álmos előtti fejedelme, akit Álmos állított félre.
Van ennek az egésznek így valami történelmi alapja?
„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.”
A Magóg a Magór rontott alakja lehet, gyakori, hogy egy nép nevét uralkodóiktól származtatják (Theophülaktosz Szimokatta szerint pl. a Var és a Khunni törzs neve is így jött létre).
Amit Álmos személynevéről leír Anonymus, valóban nem több elhamarkodott etimologizálásnál, a magyar Álmos név inkább a héber Ámos névvel mutat rokonságot.
„Fia, Asztüagész lett a király. Ennek leánya született, akinek a Mandané nevet adta, s akiről álmot látott: annyit vizelt a leány, hogy városát elöntötte és egész Ázsiát elárasztotta. Elmondta álmát a mágus álomfejtőknek, s megijedt, mikor ezek mindent föltártak neki. Később, mikor Mandané már eladósorba került, nem adta feleségül egyetlen magához méltó médhez sem, mert félt az álomlátástól, hanem egy Kambüszész nevű perzsához adta, akiről úgy találta, hogy jó családból való és csendes természetű, de akit sokkal kevesebbre becsült, mint akár egy közepes származású médet.
Mandané Kambüszésszel való házasságának első évében Asztüagész [Ištuwegu az ékiratokban] egy második álmot látott. Úgy látta, mintha leányának ágyékából szőlőtőke nőne, s a szőlő egész Ázsiát elborítaná. Ezt az álomlátását is elmondta az álomfejtőknek, azután a terhes állapotban lévő leányt Perzsiából magához hívatta, s mikor megérkezett, őrizet alá vétette, mert elhatározta, hogy a születendő gyermeket megöli. Mert álomlátásából a mágus álomfejtők azt hüvelyezték ki, hogy leánya gyermeke őhelyette fog uralkodni.”
Az antik írók egyöntetű tanúsága szerint a perzsák az öltözködésen át az államszervezés tudományáig mindent – tökéletesen szolgai módon – a médektől vettek át. Kik voltak ők, mármint a médek?
Roman Ghirsman, a világhírű régész ásatásai bebizonyították, hogy a perzsákat a médek gyepűnépnek alkalmazták, hiszen Transzkaukáziában és lenn délen, Elám környékén is kerültek elő szegényes kultúráról árulkodó perzsa leletek a kezdeti időkből.
A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkezők közül a magyarság (a médek)valójában csak az Esztergom–Székesfehérvár vonalon megtelepült nép volt eredetileg, mely két erős kárpát-medencei népnek a Lech-mezőn történt elvérzése (955) után kezdett nagyszabású hódításba. Az Árpádok csak Szt. István idejére szerezték meg a tényleges főhatalmat a Kárpát-medencében, és ekkorra lett a magyar név az itt élők egészének elnevezésévé.
Felmerülhet, hogy egyáltalán a magyar néptöredék vezette-e az említett hétféle etnikai elemet a Kárpát-medencébe, vagy Álmos, Árpád és Levente csupán egyike volt annak a hét részlegből összetevődő fenomenális tudású hadvezéri karnak, amely a Dunai Bulgária elfoglalásával a páratlan honfoglaló hadműveletet véghezvitte.
A Hetumoger kifejezés esetleg csak az Árpádok házi történetírójának, Anonymusnak az anakronisztikus fogása, mellyel urainak a hatalmát a Szent István előtti időkbe visszavetítette? Vajon megengedik ezt a feltevést az idegen kútfők?
Áldozati harci szekér Ugaritból, a mitanni uralom időszakából