Vannak néha légüres terek, amikor az ember úgy érzi, hogy sok szék közt a padlóra, de még inkább a pincébe ült... Nagyon nem tudsz vele mit kezdeni, mert az a bizonyos szék se volt kényelmes, szálkás volt és kemény. A csókolózáshoz meg két ember kell. Volt már úgy, hogy valakivel nem ment rendesen, de nem mondom, hogy az illető nem tud, csak meg kell találnia azt az ajkat, akivel úgy tud, ahogy elképzeli. Én
meg utána találtam mást, akivel olyan volt, ahogy én képzeltem, és akkor örültünk és kale vala. Visszatérve a fő témához, az majd kiderül, hogy mennyi időt fogsz ebben a légüres térben tölteni, de azért ne hagyd, hogy berozsdásodjanak a szkafandered cipzárai! :)
:oI Hadd ne mondjam meg, hogy mi a véleményem arról, aki a képébe vágja a volt kedvesének, hogy nem tudott jól csókolózni. Üzenem az illetőnek, ha valaha összefutsz még vele: ez IS két emberen múlik.
Féltékeny pedig lehetsz, minden lehetsz, ki tilthatná meg?
Akkor most mesélek arról...
mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Hogy milyen érzés, amikor senkinek sem hiányzol. Mikor egyszercsak rájössz, hgy légüres tér vesz körül. Senki nem hív föl. Senki nem ír egy levelet, és nem kérdezi meg, hogy mi van veled.
Akivel egy évig jártál, és akive házasság is lehetett volna a dlogból, 3 héttel a szakításod után gozerovel egy másikkal kavar, és mosolyogva mondja az arcodba, hogy "te nem tudtál sose csókolódzni. El nem tudod képzelni, milyen jó volt tegnap xy-nal egy jóízut, nagyot csókolódzni, azok a puha és érzéki ajkai..."
És elsírod magad, mert gyenge vagy.
Mert tényleg nem tudtál csókolódzni. És mert xy-nak 3 hónappal ezelott te próbáltad összekaparni az önbizalmát és segíteni rajta.
És nincs jogod a fájdalomhoz. Nem lehetsz féltékeny. Lehet, hgy sokat jelentettél az egyiknek, mint kedves és a másiknak, mint barát de hát mit akarsz, hiszen te is akartad ezt a szakítást.
Azt talán igen, az ürességet és a fájdalmakat nem.
Hm, asszem nem vagyok magamnál, és kissé félrehord a dalszövegmemóriám :) Most mindenesetre az szól, hogy "Never say die", és erre már csak a fejem tudom rázni :)
Hm, ezek szerint magamnak hiányzom oly végtelenül? :) Most egyébként jó, Freddie Mercury-t hallgatok, I was born to love you, gyerekkorom egyik örök kedvenc dala, az a verzió, amit anyu egyszer felvett a Kettőtől ötig-ből, és amit egyébként rádióban azóta se hallottam...
Szóval lángoló betűk voltak abban a noteszban...
Szerintem menj el sétálni, amíg ki nem szellőzik kellőképp a szoba, s ha kint már fázol, akkor menj be, jó melegnek fog tűnni...
Én azért most elpanaszkodnám, hogy éjfélkor már aludni akartam, de volt ez a kis tüzecske, és most abban a szobában nem lehet meglenni, itt meg szintén nem, mert tárva-nyitva az ablak, és földön aludni mégse az igazi, pláne ilyen zimában :I
Naplóbejegyzés: otthon vagyok szüleimnél, a nagylámpa helyett bekapcsolom az állót, kisvártatva füst, rohadt büdös: tesóm a lámpa tetejére tette a telefonregiszterét, ami kigyulladt, és a tollát, ami elolvadt...
Nem könnyebb, mert íííímádom sajnálni magam, és ííímádom sajnáltatni magam... De mivel egy kedves ismerősömnek megígértem, hogy nem írom le azt a bizonyos három betűt, amitől lépten-nyomon rettegek, ezért kénytelen leszek művelődni, és ezentúl úgy fogalmazni, hogy vélhetően magánéleti indíttatású szorongásom következtében az
anaplasztikus asztrocitóma vagy az anaplasztikus oligodendroglióma tüneteit vélem felfedezni magamon. De ez marhaság. Első körben ki szeretném aludni magam, de annyira ráálltam az éjszakázásra, hogy hajnali kettő előtt ritkán alszom el... :I
