Még jó, hogy most reggel lyukasórám van. Mintha kicsit álmos lennék... De ez csak addig tart, amíg be nem megyek az osztályba a diákok közé, ott egyből feléledek...:)
Alkotás... hát az nem megy parancsszóra, néha én is csak ülök, s várok, néha pedig pl. mosogatás közben beugrik valami.
Hm, most éppen azt bizonygatom magamnak, hogy nincs is annyira szükségem az alvásra... Csak az alkotás, vagy legalábbis az alkotás érzése marad ki, itt ülök megint a netscape előtt :)
Én nagyon szívesen utaznék édesapámhoz (édesanyám sajnos már nincs köztünk), s eszembe sem jutna aludni, amikor mellette vagyok. Sajnos elég ritkán találkozunk, a húgomékkal lakik együtt, ezért aztán ha meglátogatjuk őket, jól együtt van a család, már csak a bátyám hiányzik, aki Sárospatakon él a családjával. Vele még ritkábban hoz össze a sors. Nagyon messze van...
Én is többet aludtam öt óránál: hét és felet, de ez nekem kevés, pláne ahhoz képest, hogy kialvós-nemalkotós hétvégét akartam csinálni. Nem kellett volna hazajönni szüleimhez, nem bírják aludni hagyni az ember :))
Kösz, ez aranyos volt:))
Jól kialudtam magam közben, több, mint 5 órát aludtam! Mindjárt főzök egy jó erős kávét, aztán friss aggyal megpróbálok valami hasznosat csinálni.:) S közben meglesem, milyen lesz ma a reggel ébredése.
Vannak néha légüres terek, amikor az ember úgy érzi, hogy sok szék közt a padlóra, de még inkább a pincébe ült... Nagyon nem tudsz vele mit kezdeni, mert az a bizonyos szék se volt kényelmes, szálkás volt és kemény. A csókolózáshoz meg két ember kell. Volt már úgy, hogy valakivel nem ment rendesen, de nem mondom, hogy az illető nem tud, csak meg kell találnia azt az ajkat, akivel úgy tud, ahogy elképzeli. Én
meg utána találtam mást, akivel olyan volt, ahogy én képzeltem, és akkor örültünk és kale vala. Visszatérve a fő témához, az majd kiderül, hogy mennyi időt fogsz ebben a légüres térben tölteni, de azért ne hagyd, hogy berozsdásodjanak a szkafandered cipzárai! :)
:oI Hadd ne mondjam meg, hogy mi a véleményem arról, aki a képébe vágja a volt kedvesének, hogy nem tudott jól csókolózni. Üzenem az illetőnek, ha valaha összefutsz még vele: ez IS két emberen múlik.
Féltékeny pedig lehetsz, minden lehetsz, ki tilthatná meg?
Akkor most mesélek arról...
mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Hogy milyen érzés, amikor senkinek sem hiányzol. Mikor egyszercsak rájössz, hgy légüres tér vesz körül. Senki nem hív föl. Senki nem ír egy levelet, és nem kérdezi meg, hogy mi van veled.
Akivel egy évig jártál, és akive házasság is lehetett volna a dlogból, 3 héttel a szakításod után gozerovel egy másikkal kavar, és mosolyogva mondja az arcodba, hogy "te nem tudtál sose csókolódzni. El nem tudod képzelni, milyen jó volt tegnap xy-nal egy jóízut, nagyot csókolódzni, azok a puha és érzéki ajkai..."
És elsírod magad, mert gyenge vagy.
Mert tényleg nem tudtál csókolódzni. És mert xy-nak 3 hónappal ezelott te próbáltad összekaparni az önbizalmát és segíteni rajta.
És nincs jogod a fájdalomhoz. Nem lehetsz féltékeny. Lehet, hgy sokat jelentettél az egyiknek, mint kedves és a másiknak, mint barát de hát mit akarsz, hiszen te is akartad ezt a szakítást.
Azt talán igen, az ürességet és a fájdalmakat nem.
Hm, asszem nem vagyok magamnál, és kissé félrehord a dalszövegmemóriám :) Most mindenesetre az szól, hogy "Never say die", és erre már csak a fejem tudom rázni :)
Hm, ezek szerint magamnak hiányzom oly végtelenül? :) Most egyébként jó, Freddie Mercury-t hallgatok, I was born to love you, gyerekkorom egyik örök kedvenc dala, az a verzió, amit anyu egyszer felvett a Kettőtől ötig-ből, és amit egyébként rádióban azóta se hallottam...