Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Ha festő volnék, nem festenék mást, Csupán tájképet, örökkön örökké: A rögöt, ha már szirtté tornyosult, S a szirtet, ha már szerteporlott röggé; Ha festő volnék, nem festenék mást, Csak a hegyeket festeném, örökké.
Ha festő volnék, nem festenék mást, Csak a tengert, a égtelen vizet, Csupán a naplementét, mely nagy úr, Mert bíborral és arannyal fizet; Ha festő volnék, nem festenék mást, Csak az eget s a végtelen vizet.
Ha festő volnék, nem festenék mást, Csak mi úgy nő, mint zuzmó és moha: Harangvirágot, haldokló fenyőt, Mindent, mi édes és mi mostoha A nagy mindenség szűzi kebelén... Csak az embert nem festeném soha.
Ha ezt a szót, e kurta szót Ki tudnám egyszer ejteni Egyszerűn, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zúzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull... Ha tudnám egyszer ezt kiejteni Vigaszt nem várón, visszhangtalanul. Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni, Hogy nem kellene mögé rejteni Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot. Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zúzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég, És nyugodt, mint a halottaknak arca Az ünnepi, ravatalos szobában, És rendületlen, mint az Alpesek, S erős, mint az Isten a magasságban.
Csak zengedezett halkan a tücsök. Egyszer elhallgatott. Úgy éreztem: a hideg holdvilágban Egy pillanatra minden megfagyott. Elállott a mindenség szívverése A kis éjféli dalnok szünetén.
A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával. Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülő utam képe; komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne. A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudat csodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek, vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak, táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények, mint a költőé, tanítóé vagy az ácsé. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között, mennyi kialudt csillag; mennyi alvó ember
… Meg kell kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével.
A nagy erény nem jótékonykodik, ezért jó. A kis erény jótékonykodik, ezért nem jó. A nagy erény cselekszik, nem-cselekvéssel cselekszik. A kis erény sürög, erővel cselekszik. A szeretet cselekszik, eredményes, ha nem cselekszik. Az erkölcs sürög, erővel cselekszik. A tisztelet cselekszik, s mert nem viszonozzák, kényszerít a tiszteletre. Ezért: az út ha elvész, itt az erény, az erény ha elvész, itt a szeretet, a szeretet ha elvész, itt az erkölcs, az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet. A tisztelet a hűség és bizalom hiánya, a zűrzavar kezdete. A külső tudás az út virága, a belső tudatlanság kezdete.
Ezért az igaz ember a valódit akarja és nem a látszót, a gyümölcsöt akarja és nem a virágot, a közelit akarja és nem a távolit.
Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel, Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik a füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
“ Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi jellemről)
Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől, ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Magamban bíztam eleitől fogva -- ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam -- születtem, elvegyültem, kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán -- hadd teljen kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset -- mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem -- és ebbe más is belehalt már.
Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk - írtam. - Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk- képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen.
Az állatokról egy másik, bölcsebb és talán rejtélyesebb elképzelésre van szükségünk. Az egyetemes természettől távol, bonyolult leleménnyel élve a civilizált ember a teremtményeket tudásának nagyítóján át vizsgálja, és így felnagyítva lát egy tollat, az egész kép pedig torzul. Atyáskodunk felettük tökéletlenségük miatt, tragikus sorsuk miatt, hogy olyan mélyen alattunk öltöttek alakot. És itt tévedünk, hatalmasat tévedünk. Mert az állat nem az ember mércéjével méretik. Egy olyan világban, ami a miénknél régibb és teljesebb, kidolgozottan és tökéletesen mozognak ők, olyan érzékekkel megáldva, amiket mi elvesztettünk, vagy sosem értünk el, olyan hangokkal élve, amiket sosem fogunk hallani. Ők nem felebarátok; ők nem beosztottak; ők más nemzetek, akik az élet és idő hálójában összeakadtak velünk, rabtársakként a Föld ragyogásában és vajúdásában.
Azt, hogy azállatok miért olyanok, amilyenek, sohasem tudhatjuk meg, mert szörnyű és bonyolult történetük legtöbb bizonyítéka reménytelenül elveszett; ámde az, hogy olyanok, amilyenek, hogy ők az elektronok, bolygók, ködök és napok végtelen és rémséges sivatagában a mi egyetlen társaink, örök öröm és vigasz számunkra.