„Sztoján, Sztojánom, egyfiam! Hallgass anyádra, mit beszél: Vegyél szép szürke ökröket, Szántsd fel, fiam, a nagy mezőt, Szép fehér búzát vess bele, Levágni hívj sok aratót, Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány idejön!” Anyjának Sztoján szót fogad, Vesz is szép szürke ökröket, Szántja Sztoján a nagy mezőt, Szép fehér búzát vet bele, Levágni hív sok aratót, Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány mégse jön.
„Sztoján, Sztojánom, egyfiam! Hallgass anyádra, mit beszél: Csináltass tarka szép kutat – Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány idejön!” Sztoján anyjának szót fogad, Csináltat tarka szép kutat, Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány mégse jön.
„Sztoján, Sztojánom, egyfiam! Hallgass anyádra, mit beszél: Építess ékes templomot, Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány idejön!” Sztoján anyjának szót fogad, Épített ékes templomot, Ahány a leány, mind eljön, Ljiljána leány mégse jön.
„Sztoján, Sztojánom, egyfiam! Hallgass anyádra, mit beszél: Feküdj le, halj meg egyfiam, Terít rád anyád szemfedőt, Fejednél gyertyát gyújt anyád, Jajgat miattad, elsirat, Ljiljána leány idejön!” Sztoján anyjának szót fogad, Lefekszik Sztoján, meg is hal, Terít rá anyja szemfedőt, Fejénél gyertyát anyja gyújt, Jajgat fiáért, sírni kezd.
Ljiljána udvart söpröget, Söprüt azonnal elhajít, Befut a házba hirtelen: „Anyám, ó, anyám, édesem! Az a hír járja, az a hír, Sztojánom meghalt, vége van!” Megy a zöld kertbe sebtiben, Tarka virágból csokrot köt, Viaszból gyorsan gyertyát önt, Sztoján legényhez elviszi, Gyertyát gyújt Sztoján fejénél, Csokrot rak Sztoján mellire:
„Istenem, édes Istenem, Mit látok, milyen halottat! Nevetésre áll ajaka, Figyelve néz a két szeme, Fogni akar a két keze, Lába meg ugrani akar!” Ime, ott Sztoján talpra áll, Ljiljána leányt öleli, „Engedj el, Sztoján, engemet, Édesanyámhoz hadd megyek, Ajándékaim elhozom, Elosztom lakodalmamon!” Sztoján akkor se engedi!
Láttam egy lovat kavargó forgalomban, a felfokozott iramtól nem félt, nyugodtan kocogott, áthúzva gazdája városán egy régi szekeret emberek s gépkocsik között s közben jóbajtársként igazodott a sávokhoz, a forgalom lámpáihoz. De futni nem akart, bandukolt a sorban s nézte a lassan elmaradó fák szinét. Ez volt a költészet, aki a városba jött az elfeledett faluból, s hirtelen ordibálni kezdtek az emberek, rikácsolni az autók. De a ló a gazda barátja volt s már útban hazafelé, nem hökkent vissza az ostoros levegőtől. A bátorság jelent meg itt. Éreztem, hogy az emberség árnyék gyanánt ül a bakon, a világ szekerén, és az örök Pegazus ez a ló, a gazda szekere előtt szellemként kozmikus kerekeket forgat, kerékagy és küllő világított akár a napkorong. S midőn megtértek a kocsiszínbe, egész éjjel mint a csillagzó egek, álltak otthon az időben.
Napvilágban, holdvilágban varrógép volt kezem, lábam. Míg a selymet ennek, annak, varrtam a jajt enmagamnak s jajos lettem, kicsit őrült: rabló bánat velem nősült, téli csillag jött be hozzám, siriglan ült kontyom ormán, fölszívta a vért magába, s lettem nem fehér, de sárga, sárig sárga kicsi madár, markában vitt el a halál. Nunuka már földbe zárva, ne kérdezd hogy fáj-e fájva! szíve vagyok én a földnek, édes zápor tűpárnája.
Meggy a meggyfán annyi termett, Hogy a meggyfa földre terpedt, Két ágán két piros alma, Harmadikon édes bülbül. Szólt a madár furcsa szóval: „Halljátok-e vének, ifjak, Rablók jönnek, elrabolnak, Törökök meg kaszabolnak!” Madár a szót alig végzi, Ott a török, Isten átka, Aki vén, azt mind levágja, Aki fölnőtt, kardra hányja, Aki ifju, fűzi láncra. Nem marad egy árva lélek, Csak két gyermek, az is rejtett, Két kistestvér, ikertestvér. Szellő fujja, az ringatja, Harmat lepi, az fürdeti, Nagy fehér köd megszoptatja. Gyorsan nőnek, fel is nőlnek, Jankula már házasodna, Férjhez menne sudár Jánka. Mert lányt s legényt nem találnak, Egybekelnek mátkapárnak. Három évig csókolóznak. Fiúgyermek jön világra, Keze nincsen, lába sincsen, Igen-igen szerencsétlen. Szóval szól a sudár Jánka: „Ej, Jankula, ifju férjem, Novi Pazar nincs oly messze, Hozzál onnan derék rabnőt, Aki nem vén, de már fölnőtt, Gyerekünket hadd őrizze!” Jankula, ím, útnak indul, Szerez ottan derék rabnőt, Aki nem vén, de már fölnőtt, Vezeti az udvarába, Vigyázzon a kisfiára. Udvart seper sudár Jánka, Fiát más nő elringatja, Elringatja, így altatja: „Csijja, csijja, fiugyermek, Keze nincsen, lába sincsen, Igen-igen szerencsétlen, Unokája: dadájának, Fia: lányának s fiának!” Meghallja ezt sudár Jánka: Ej, Jankula, ifju férjem, „Hallod-e, a rabnő mit mond? Gyermekünket így ringatja, Így ringatja, így altatja: Csijja, csijja, fiugyermek, Keze nincsen, lába sincsen, Igen-igen szerencsétlen, Unokája: dadájának, Fia: lányának s fiának!” Jankula, ím, terem talpon, Vallatja a derék rabnőt: „Jaj, te tabnő, derék asszony, Fiut ringatsz, fiut altatsz, Miféle dal, amit dallasz?” Ráfelel a derék rabnő: „Mikor a törökök jöttek, Mikor engem láncra fűztek, Ikrecskéim itt maradtak. Szemem ráismert a házra, Ráismert a régi helyre, Rá a kedves ikreimre.” Megölelték egymást élve, Elváltak egymástól halva.
Tengerek ködében jön a fecske, gólya, déli szél fujja, segíti hazafelé. Vakmerő pacsirta fölnyilall az égbe, ó, ha a röptét kedvem is követhetné!
Ég s föld a forró áramokat érzi, dombon, lapályon fényesen serken a fű, a földet örömmel tiporja az állat, csattognak a szárnyak, szállj meg te tiszta derű!
Hová az Isten se lát: Csökölben írtad s Hedrehelyen. Írtad éjente is lázban s hideglelésben, hold és tüdő míg tombolt s hófuvatok bálna-recésen átfeküdték a tartományt. Nem messze tőled, a barna makkosok árnyán, rokonaid ültek a tűznél, tükröst faragva remekké, míg a félvad kondák szuszogtak betakaródzva, csak az agyarak bujtak elő, akár a vaskos csírák. Burkolózva köpenyedbe, éjjel ha ki kellett lépned: urinád aranyával szíveket írtál a hóba, vitézien. Mert feledni nem bírtál, noha tudtad: farsangi szalagos fánkot már nem süt neked Lilla soha. Bagoly is ijesztgetett ablakodnál, de te csak írtál vitézien. Míg sötétkék szemed ernyőit parázsra nyitottad, elgondoltad: kár volna még mondani adieu-t, mert egyetlen az élet, nem mint a farsang, ami évente visszarobog pántlikásan. A Lillátlan élet, a Lillátlan halál ellen kellett a versezet pajzsnak.
Tél, tél, a télben cifra szánkák, havat rugó paripák, szép szerszámok, rézpergők s kakasharangok. Ahol a nemzet vonul német paróka alatt, sok színnel kivirágzik a hó, de nem neked. Nem ülhetsz fel a forró dámák közé, még a nevettető szerep se lehet a tiéd. Hol a te drága prémes bundád, bársonysüveged, aranyos kardod? Álorcás szegény, te, kinek versléptei érnek annyit, mint a helikoni birtok, mint a májusi eső, mint Bécs városa, hol Mozart zenél. Csak az örök szárnyasló irgalmas most is, fölvesz gyöngygerincére, s te vagy a hatalmas. Szelíden fellengérző. Szelíden a rab szellemet föloldod, fölmongolfírozod. Vitézi csoda az is, hogy a meghajszolt diák, kinek a hold jegyzi tüdejét, egy tarka léghajót lebegtet Somogy felett.
Mandulaszemű diák, lekukucskálsz magasodból s megpillantod a hölgy-kebleken a hamis "patyolat darabot", a domboritót, ott is ahol nincs rá szükség. Hasonló szánkamenetben Báthori Gábor vizsgáztatja így a dámák fülét. Vérpadra hurcoltak volna ilyesmiért. Sebet így is kaptál eleget, rádsütötték, hogy bárdolatlan vagy. Hiába a rokokó-csecsebecsék, véred a tánctermi tükrökön is átüt. Tudom, te se hitted, hogy a rizsporos hajzat, meg a barna szöghaj alól azonosan néznek a szemek. Látásoddal az ő szemük nem cimborál. Néztél szeretettel a puttonyosra, meg a somogyi zsiványra is, néztek ők bitorlóan és öldökölve. Mit ért hát a lótás-futás a mecénásért, te nemtetsző, te lámpás fejű? Álmod beírtad a Dorottya testamentumába: öröklöd a lencseni ingatlant, s minden bankót, hogy abból halálig elverselhess, "Beocián Parnass hegyeit emelhess". De a rózsafelhő alatt megifjodik az aggszűz olyan szépre, hogy azonnal megkéri a kiszemelt uracska. Az örökségnek fuccs! - hogy az álomi tájon is megcsaljanak.
Lángoló fülemüléket látok, menekülnek az égő rózsalugasból. Mit kivánhat a szájbavert költő? Egy sárfészket a Hortobágyból, túrást, ahol a disznók fürödnek. Házhelynek, füveskertnek vénségére. Coki! Már csontjaid sincsenek Vitéz Mihály. De kinyílnak bennünk sebeid s ezeket szavaiddal balzsamozzuk. S tudjuk: kellett erre a barbár földre a te mértéked, kellett, hogy beereszd az isteneket a hajduk meg a szolgálólányok közé is. És kellett, hogy Lilla helyett a legszebb nőt imádjad: Európát.
Dragána, drága leányka, Kantáit vette vállára, Kiment a fehér Dunára, Két fehér kövön megállott, Fehér orcáját megmosta, Fekete szemét megmosta. Fehér Dunának azt mondta: -- Fehér Duna, te nagy Duna, Mondd meg énnekem igazán: Második kakasszó után Hány hajót láttál elmenni, Hányon volt fehér vitorla! -- Akkor a Duna azt mondta: -- Dragána, drága leányka, Megmondom neked igazán; Második kakasszó után Hajó itt elment háromszáz, Háromszáz fehér láncokkal. Legelől úszott Sztojáné, Sztojánén setét vitorla, Sztojánod száján furulya. A furulya meg azt mondta: Dragána, szívem szerelme, Mi lenne, akkor mi lenne, Ha fölfognád a szoknyádat, Fölfognád piros szoknyádat S beugranál a Dunába? Ringatóznál, mint nagy rózsa, Setét vitorlás hajómhoz A víz épségben elhozna. -- Dragána, drága leányka Piros szoknyáját fölfogta, Beleugrott a Dunába, A víz csendesen ringatta... Sztoján fölébredt hajnalban, Fehér orcáját megmosta, Fekete szemét megmosta, Belenézett a Dunába, Ott ringatózott Dragána. Dragánát ahogy meglátta, Kezdett keserves sírásba, Kétszeme záport hullatott, Szíve sikongva dobogott. Beleugrott a Dunába, Oda, hol úszott Dragána. Dragánát által ölelte Ugy buktak le a mélységbe.
Mély az erdő út sehol csak a fák csavarodása az értelmetlenség köré Különös férfi ül előttem palástja láng és nem fedezi el a füst a látomás szerzetesét ami látható el nem mondható a láng ami sikoly bentről a bőr alól tör elő a tűz beszéd látomás ami nem látható üvöltés vadonbeli a láng-tartó test kimozdul a kozmoszból s nem az ima az égő száj énekel fák figyelik de elégni nem akarnak
2
Lépnek az erdőbe fiatalok várják őket fiatalok - fiatalok kik fává lettek lángból figyel a szerzetes figyeli hogy ledöfik egymást a fák s vésnek egymásba lukakat egymást a holtakhoz hozzáadják látomás amit a lángok tartanak zengő légzés fodra a levegőnek levegő a tűz etetője átáramlik a fák vére a szerzetesébe ez a képtelenül szent ember ég él és nem hal meg amíg el nem áll a vér amíg nem csöndesül a levegő amíg sikoltanak a fák...
Ingeden a csipke tejfogait ahogy becézi kisujjad, ahogy sastollal a mosolyt orrod alá idézed mesébeillőn, ahogy mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy állva a világ siratófalán még a kőbabát is dajkálgatod, így írlak versbe, maradj te remek, a mulandóság kezére csapok, ne tapogasson téged, - se halál se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.
Kis bülbül madárka Még senkit se bántott, De jó vitézt, engem Három búval áldott. Szívemet elérte Im, az első bánat: Tilt anyám a lánytól, Kora házasságtól. Szívemet elérte A második bánat: Bogárszín lovacska Nem táncol alattam. Szívemet elérte A harmadik bánat: Megkukult szerelmem Haragos haragban. Sírt ássatok nékem A széles mezőben, Két dárda szélesre, Négy dárda hosszúra, Fejemnél a földbe Ültessetek rózsát, Vezessetek lábtól Hideg patakocskát. Ifjú ha odajön, Ékesítse rózsa, Öreg ha odajön, Múljon el a szomja.
Elnézést, még nem ébredt fel az index, nem enged formázni.
**
Rothadt zsupp alatt
Heteken át könnyezi az ég az új világ véres köldökét, mossa, szapulja, szappanozza, de soha, soha nem napozza.
*
Nehéz esőben asztag feketül, szalmája gyengül, rogyik, öregül, kalásza az égben kicsirázik, zöld hajába verébcsapat ül.
*
Éji szállásom széna magasa, ide mászok fel minden éjszaka, tapogok vaksin, ha nagy a sötét, takaró helyett néha vashorog akad a kezembe, érzem hidegét.
*
Bagoly szavától nem riadok már, karomban ropogó derekú halál, póklakodalomban násznagy én vagyok, ezüst bokrétám puha pókfonál.
*
Dél van, a harang szava ebéd-nóta, két kis ökör bőg: a Busa, Sörös, kakaslevessel ma nem állunk szóba, fehér leves lesz, nem aranykörös, lobogunk mégis, mint az üstökös.
Dél van, a harang szava ebéd-nóta, két kis ökör bőg: a Busa, Sörös, kakaslevessel ma nem állunk szóba, fehér leves lesz, nem aranykörös, lobogunk mégis, mint az üstökös.
Eljött a rózsám az este, Virágom ágát letörje. Nem bánnám, ha mind letörne, Csak minden este eljönne. Törjön le minden virágszál, Bús szívem, csak te vígadjál. Ajajj, a szívem fáj, Szűntelen téged vár!
Kertben három rózsafa, Fészek minden rózsafán, Mindegyikben csalogány, A legelső este szól, Éjszaka a második, Hajnalban a harmadik. Az esteli csalogány Estelente így dalol: "Lefeküdhetsz, ifju pár!" Az éjjeli csalogány Éjjelente így dalol: "Ölelkezhetsz ifju pár!" A hajnali csalogány Hajnalonta így dalol: "Ébredezhetsz, ifju pár!"
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Ne kérdjetek Felőle. Nem mondanék apámért sem imát imábbat. Gyászom Érte, gyászom az élőkért mind lehessen csak a magamé. Átdübörögtek patáitok, nem lovaké, szűkölő tankoké Rajta, feje fölűl a csillagot lerúgnátok ma is, le arcáról az arcot. Órjás levelibékák tülekednek jelenteni halántékára havazást, támadnak énekelni agyaros aranymálinkók fakó őszt, fekete telet, gyászolni hófehérben cicomázó varjakat delegál holmi madárcsorda, adakoznak a lelkiszegény borjak, nevét a fűbe legelnék föliratnak, s hogy: ÉRTÜNK! – Ne kérdjetek Felőle. Hallgassátok csak végig a csinnadrattás siserahadat: eléggé itt el nem némulhat sem a száj, sem a szív.
*
Nagy László betakarva. Körötte csak halál van. Nagy László sírja fázik a temető-hazában.
Nagy László lenn a földben. Fölötte fejfa törzse. Szívét már nem szorítja csak az anyaföld görcse.
Nagy László egyedül van. A halottak se néznek szemébe ott. Övé lett örökre már az ének.
Nagy László sírja néma. Fű nem nő, ág se rebben. Fogát összeszorítja a csont-vigyázzmenetben.
Nagy László csukott szemmel, hanyatt a nagyvilágnak. örökkön örökzöldben álmodik lovacskákat.
*
Ne kérdjetek Felőle. Arca nem eladó. Botját sem emelné, csak az érdemesekre. Szavakat pedig Ő már nem osztogat, Ő hallgat. Gondoljatok Neki vidám üzenetet csikóellést. Adjatok Neki csendet, eléggé itt el nem némulhat sem ember, sem az anyaföld.
Július nagy láng, világ aranya - születésemkor mennykő és ragya, érzi anyám: lüktet a pólya, s két villám közt mint mézes-bubát illeszt engem mesebeli lóra - Megszenvedve már annyi csudát: jutok-e a Tündér udvarába? Júliusból csak a zuzmarába.
Deres ló a gyöngyharmatos fűben Legelészik, hol meg hallgatózik: Hallgatja, hogy lány kéri az anyját: "Ne adj engem ahhoz, aki nem kell, Inkább lakom erdőn kedvesemmel, Kökényt szedek s harmatot levélről, Hideg szikla legyen fejemalja, Mintsem hideg portán ékeskedjek, Cukrot egyek, selyemben heverjek!"
A fákon végső gyönyörűség, kiszikkadt minden út, az ég október csöndes derüjével a vízre leborult. Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó. Emelkedik a tó.
Tizenkilenc ősz rámjött már, midőn meglátva rajukat, számolni kezdtem őket, s hasztalan: mindannyi megriadt, zajduló szárnnyal mind az égre tört, ziláltan írta a kört.
Tündöklő lényüket ma hosszan nézem. Szivemben fájdalom. Azóta minden más. Ó, fürge voltam a régi alkonyon! Szárnyaik harangzúgása fenn még nem ütött sziven.
Szántják kitartó szerelemmel a hideg vizeket, vagy égre szállnak -- nem vénülnek ők, örökké tüzesek. Verő szívük ha hódítani kél, velük a szenvedély.
De most fönséges ringásukkal rejtelmes ez a tó. Hazájuk majd micsoda káka lesz, micsoda úsztató, ha majd kitárult pilláim alól nem látom őket sehol?
