Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
mint a DNS spirálisai egymással tekergőzve valami érthetetlen kozmikus mikrotérben párhuzamosan pörögve érintetlenül együtt rafináltan összezárva míg nem boncolnak széjjel bennünket a génsebészek
csak így vagyok érvényes veled de már szédülök a biológiai modellezésben forgunk gombnyomásra mint talapzatra állított meghajlított fémlétrák köztünk színes valamiért felelős keresztléc érzések de azért a hajnali sétákról se feledkezzünk meg amikor kéz a kézben mégis érintések nélkül csak ezekről hallgat a tudomány mert nincsenek tézisek és diszkréten mi sem beszélünk.
Tenyereden tartasz, belesimulok, mint fészekből kihullt gyenge madár. Felnézek rád, dörömböl a szívem, nem tudom még, mi vár reám. Nem mozdulok, hagyom, hogy megérints. Engedem, döntsél a sorsom felett, miközben a szívem mélyén érzem, vigyázol rám és nagyon szeretsz. Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz, hogy tudok repülni s én elhiszem neked. Megismertelek és nem tudnék már élni soha-soha többé nélküled.
Nyisd ki az ajtót, gyere értem, ölelj át, és vigyél haza! Vigyél gyengéd melegben, válladon, külön világban, Külön sötétben, apró szivárványszínű lámpák alatt. Te vagy-e az, vagy csak hiszem, mint évezredek óta? Suttogj finoman, meleg párásan, hogy itt vagy, mindig is itt voltál, És itt maradsz velem halálon innen és túl. Téren, időn és sorson túl, suttogj, hogy elhiggyem, Hisz mindez olyan természetes.
Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk növekszik évről évre; újabb rossz szokás társul a régiekhez, és jobban is ingerel, mármint a másoké, mint annakelőtte; a magunkét számbavesszük magunkban, elítéljük, hanem szabadon eresztjük a többiek közt. Holott közben gyarapszik, kinél hogy, tudás és teljesítmény: érlelődünk - de ember és a műve más-más körben köröz. Egymásra utalva pedig, hisz olyan kevesen egyívásúak, összejárunk eltölteni a maradék időt, átvánszorogni az ünnepek sivatagján; szombat esték és vasárnap délutánok karámjába terelődik a régi nyáj most is, mint tavaly és tavalyelőtt, és mint jövőre is nyilván, jövőre is. Mint elszánt nevetés a régi viccen, jelenlétünk fölharsan az ismerős szobákban újra; mint a rettegés íze a szürkülő ölelkezésben, visszatér.
Ha nem alszol velem, meghalok, úgy hiszem, le se hunyom szemem, elfog a félelem, oly csönd, oly jégverem- nagy csönd lesz hirtelen, hogy azt is hihetem, megállott a szívem, s valaki végtelen szem néz rám hidegen és rezzenéstelen, és csak a Nem, a Nem, folyik át hűvösen, hidegen eremen, a semmit nézdelem, nézem a semmiben, ahogy valamisen néz a valamiben valami semmisem, hát ne hagyj énvelem, aludj mindig velem, életem életű életem éIete, Egyetlen Kérelem, ébredj mindig velem!
De jó is De jó is tudni hogy De jó is tudni hogy van valaki Van valaki odaát a havas háztetők alatt Ott túl a rakparti háztetők alatt Van valaki a havazásban ott túl aki tudja Tudja hogy tudom: tudja Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat És madarakat A röpülés villámló hiányjeleit Örök aposztrofjait az égnek Létszavakat szelídít Ő: virágokat De mit virágokat! Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot A rét-gyepszótár útszélremagzott Gizgaz-szavai-gyomokat És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat De mit madarakat! A tél pohos pontosvesszőit Terek kövein fák promenádjain virityelő Izgága madárcigány-népet nyárseftelő Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom! Virág- és Verébszavú Assziszibeli szerzet! Hagyd oda most Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! Öltsd fel ködcsuhádat S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét Menj hát Mögötted micsoda népek Micsoda processzió! Sárkánygyík-Duna és királysága Csúszómászó népe Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza S a fenevadak: Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd S más hidak: jámbor tigris, oroszlán megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú! És fedd meg – mint egykor – Az fordolt világot:
Jaj neked pusztító és el nem pusztított jaj a lombok közé rekedt szárnyavesztett madárnak, a sóhajnak, mely elszáll, mielőtt égi magasságokba jutna, jaj a földi térképen csapdába esett lét-csodának, melyet a Szemfényvesztő csapata ügyesen láthatatlanná és felismerhetetlenné tett. Most már a hol volt, hol nem volt határai összemosódnak, a mesékben győznek a szörnyetegek, az ajkakon nem gyógyul be a seb. Kérdezel, de nem kapsz feleletet, hiába dúdolod magadban a szimfóniát, hiába festesz az égre lemoshatatlan kéket, képeden a pingált valóság elrémít, elrontottad a keveréket. Én meg verseimbe zárom a megrettent életet, s várom, hogy a rögtönzött menedékben áldott selymüket kibontsák az allegóriák, s a hervadásnak indult földön végre ledobja gyászruháját a Remény.
Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog új évet kívánok.
Boldog új évet kívánok, Mindenki tovább bírja E rettenetet, E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Óh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kívánok.
Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyálva és idegesen, Be messze ringnak Az én régi terveim, Az én régi társaim is De messze vannak, Boldog új évet kívánok.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kívánok.
neked bérleted van szemem alagút-sötétjéhez átkelsz hát minden kapun ahová aknáink gyökerei folytak s mert hosszú az út a kiúttalanságig futkosol magunk körül gyűlölt megalkuvások közt egyensúlyozva visszakövetelsz magadnak s bár félelmed az éggel összefonva árad te ott vársz belémhalva a visszahulló lelkiismeret szavára várva
Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, Hogy tiszteljenek bennünket S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jószándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, Akár az égben laksz, akár a tejben, A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szívünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, Csak a kardok, tornyok és ölő igék, Most mégis, megfáradván, Dicséreteddel keresünk új erőt S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadíts meg a gonosztól. Akarom.
Köszönöm kedves Lutra! Neked és a többi topiktársnak is kívánok békés, szép Karácsonyt!
~~~~~~~~~~
"Kedves Jézuska, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat. Nyakkendő nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell. S akármilyen különösen hangzik, könyv sem kell, mert annyi van már, hogy öt élet is kevés lenne, míg elolvasom valamennyit. Nem kell semmiféle emberi megoldás, mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom,hogy teljesen reménytelenek az emberi megoldások: éppen csak olyan emberiek. És nem kell pénztárca, sem ezüst cigarettaszipka, nem kell semmi,ami hasznos, sem ami tündöklő és fölösleges. Megvizsgáltam magam, mielőtt ezt a cédulát írni kezdtem. Nem kérek ajándékba semmit, kedves Jézuska, semmit,amit föl lehet venni vagy nyakba lehet kötni, vagy az asztalra lehet állítani. Állólámpa színes ernyővel, egészen különlegesen nem kell, s még sokkal kevésbé mindaz, ami márványból van vagy kristályból, vagy ezüstből. Nem kell nekem semmi hasonló, lemondok az összes krisztkindliről.
De ahogy elmentem az utcán, a fényes kirakatok között, egyszerre mégis eszembe jutott néhány vágy ezen a karácsonyon. Hát ezt most felírom. Szeretném még egyszer látni a tengert. Már nem is kérem, mint régen szerettem volna, a vad félelmes Csendes- óceánt, már beérem azzal is, ha még egyszer végigmehetek azon a banális sétaúton Lovrana és Medea között. Szeretnék még egyszer fürödni a tengerben, este hatkor, a medeai öbölben. De ha ez sok és szerénytelen kérés, beérem azzal is, kedves Jézuska, ha még egyszer megállhatok Raguzában a virágzó mimózafa alatt, amely az Argentína-panzió kertjében illatozik. De ha ez is teljesíthetetlen vágy, akkor segíts meg, kedves Jézuska, hogy még egyszer fekete kávét ihassak Vicenzában, abban a kis cukrászdában, a téren, melyet Palladio épített tele házakkal. S nagyon hálás lennék, ha még egyszer az életben a párizsi eső áztatná arcomat, délután négykor, télen mikor az esőtől síkos utcák sejtelmesen kezdenek Párizsban világítani, az üzletek ablakai mögött fények égnek, s még egyszer beléphessek a Nemzeti Könyvtár nagy olvasótermébe, ahol már ismert az altiszt. Lehetetlen ez?... Ha lehetetlen , természetesen lemondok róla. Csak felírtam, mert ilyenkor karácsony előestéjén, általános szokás kívánni valamit.
Akkor talán mást kívánok, Jézuska: add,hogy még egyszer az életben bűntudat nélkül tudjam élvezni a nagy, tiszta zenét, a nagy művészek alkotásait, s ne keljen közben arra gondolnom, hogy emberek milliói és milliói szenvednek. Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?... Azt hiszem, nagyon sok. De látod, a tenger, az utazás, a nagy művek, ez volt a legszebb az életben, s titokban minden ember erre vágyott, akkor is ,ha élete oly szomorú és reménytelen volt, hogy nem merte és tudta szavakba foglalni a vágyakat. Most még egyszer elmondom ezt, mert karácsony van. S mert mindez, a tenger, a remekművek, a városok, mindez messze van, reménytelenül messze. Mit kívánjak?... Ezüst cigarettatárcát? Kell a fenének. Add vissza nekem az Uffizit, egy délelőttre s azt a kis szállodát Berchtesgadenben, ahol egy hétig olyan nyugodt és jókedvű voltam, hogy az már több, mint amit a moziban boldogságnak neveznek. De ha ez is egészen lehetetlen – ne haragudj, hogy alkuszom, karácsony van-, akkor szerénytelen leszek, és többet kérek. Add, kedves Jézuska, városok, utazás, művészet és tenger helyett, hogy ne szenvedjenek fölöslegesen az emberek : mindazok, akikhez közöm van, akik azt a nyelvet beszélik, melyen ez óhajokat elmondom s mind a többiek, akik az érthetetlen és vad nyelveket beszélik, izgatottan. Nem kell semmi más, kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? Azt mondják, Neked csak egy szavadba kerül. Nagy baj, ha lehetetlen, mert akkor értelmetlen minden más, amit adhatsz, a meleg harisnya éppen olyan fölösleges, mint Vicenza vagy az utazás. Mert az emberélet legnagyobb ajándéka és legfőbb értelme mégiscsak az, hogy ártatlan emberek ne szenvedjenek fölöslegesen. Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét.
Ezt kéri, nagyon szerényen, minden más helyett, s mert karácsony van: Márai Sándor."
A Hazugság a Király asztaltársa. Egy kicsit régiecske ez a nóta: királynak s hazugságnak, amióta áll a világ, közös a háztartása.
Ó, hiszen a királynak, tetszik látni, a rengeteg gondtól a feje fő. Intézkedni kell! És hát - érthető - az intézője nem lehet akárki.
"Királyi dísz jóságod s okosságod, - hízelkedik a sokszavú Hazugság. - Felséges úr, de boldog ez az ország, melynek Isten urává koronázott!
Ez a boldogtalan faj elveszett volna, s nem tudná senki, vajon élt-e, ha pálcád alatt nem lel menedékre, ha viaszkért nem gyúrja át kezed.
Mert te e honban vadakat találtál s nyomorú közrendű parasztokat s ínséget, milyent nem képzel az agy ... De intésedre had támad, kővár áll,
paloták emelkednek, paloták, az élet forrásai felfakadnak, bőség özönlik, s te a lakosoknak e bőséget két kézzel nyújtod át.
Mindenki oltalmad alá igyekszik. Olyan gazdag s olyan dús ez az ország, hogy éhes bendőjüket idehozzák külföldről is, kik dicsőséged zengik.
Tekints körül, ez a föld milyen gazdag: virág nő lépteid nyomán, s ha nézed, boldog mosolyra fakad a természet, s aztán - hadd járjon a szája a parasztnak!"
Tetszik ez a Királynak. Megnyerő varázsló a Hazugság. Szent igaz, hogy a trónok lépcsőin mindig az a legkedveltebb gyönyörködtető.
- Felség, egy idegen vár odaki, rongyos bár, nagy személy lehet azonban ... a neve Igazság, ha jól hallottam ... akárhonnan jött, nem honunkbeli.
Elsápadt a Hazugság, s megremeg. "Jaj, ne fogadd! Ismerem őt: veszély hírnöke, mindentudóként beszél, mindig bukást és romlást emleget.
Titkos összeesküvést forraló ellenséged ő, irigy, szíve ádáz, minden szava merő királygyalázás, beszéde nem a fülednek való."
"Csak jöjjön" - mond a Király, tanúságot téve, hogy a Hazugság mégse mindig győz az Udvarban, mivel tudniillik király is követ el - ostobaságot.
Az idegen a Királyra tekint keresztbefont karokkal, bátor arcát felszegve, s így szól: "Felség, nyög az ország kínjában, és te nem hallod e kínt,
mert muzsikaszó és ámító szolgák vesznek körül, falat raknak köréd, hogy jó alattvalóid seregét ne lásd, a népet, mely künn végzi dolgát,
mert nem bontottad meg e vak falat, hogy gondjait honodnak áttekintsed, jobban szeretted a hajlott gerincét s a dicséretedre nyílt ajkakat.
Ha volt ember, aki talpára állva került eléd, elűzted közeledből. A vének meghalnak. De új sereg jön, s véres tanulság a holtak nyomában.
Parádé, fáklyafény, jól sikerült színház, köznépet s gyermeket csaló, - királyi dicsőséged arra jó, hogy dísszel fedje körülted az űrt.
Neked ez ország égi látomás, mit eléd teremt fürge szolgahad. Rom van a festett papiros alatt, s a fenyőágak alatt rothadás.
De te boldog vagy. Himnuszt énekelnek dicséretedre a hízelkedők, hogy a kapások, éhen szenvedők gyászdala békét hagyjon a fülednek.
Te nem szeretted, Felség, népedet, vagy nem értetted - és ez ugyanaz. Fent és alant terpeszkedik a gaz Hazugság, old s köt ez a szörnyeteg.
Szappanbuborék dicsőséggel áltat, mint gyermeket, kit tündércsillogás csal ... Megtanulod-e az időmulással, mily szörnyű titkot visel ez a század?
Pedig mennyi reménnyel volt teli, mily boldogan vonult a nép eléd, kenyeret, sót hozva, üdvözletét ... Megváltóját vélte köszönteni.
Mily boldogan vonult a nép eléd! de bizodalma napról napra fogy: gőgöd páncélja meggátolta, hogy testvéri kézzel fogd meg a kezét!"
Hogy e szavak nem hatnak a Királyra, és hogy az Igazságot kilökik, s künn a szolgák a fejét betörik, - magától értetődik bizonyára.
*
Évek telnek. S édes csalatás! "Magasztalunk, király, isteni felség" - írja bársonypamlagra dőlve versét az aranytollú henye Ámítás.
Egy ünnep más ünnep sarkára hág, himnuszok özönlenek fel az égbe ... Öltözz, Szent Ország, ékes öltözékbe, mid fáj, ne tudja meg azt a világ!
De úristen, mi ez a vad moraj, mely halkan indult, ám hangosra nőtt? A föld megrendül és mindegyre bőg, mint tenger, ha verdesi vihar.
Vad karok fenyegetik a sötét hideg eget, ezer tűzcsóva gyúl, s az őrjöngés szele váratlanul felkorbácsolja a bűn tengerét.
Egy világ omlik össze, mert hazugság volt az alapja. Mily dühkitörés! tébolyultan süvölt a szörnyű vész! testvérkezek egymást dühöngve sújtják.
Friss vérre szomjas a vérrel teli barázda, asszony őrjöngve ölet fiat fiával, ádáz gyűlölet áradata gátjait tördeli !
A vén Király tágra nyitja szemét, feláll, megfogja karosszéke karját; vajh ki zavarja drága nyugodalmát? .. s nem érti az idő üzenetét.
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász-sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végezet! - Utólszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz s helyet cserél bennünk a fájdalom; és folyni látom, majd ha már késő lesz, a megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás. Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más: csodákat mível emlékezetem. A múltból fölmerül egy pillanat, mint óceánból elsüllyedt sziget; és látom újra ifjú arcodat, mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; mi vagyok én neked, most már tudod: ha majd e földi élettől megváltam, imába, dalba foglalt szerelem örökkévalósága a halálban ... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra pazaroltál nem értett kincseket; én, a hideg bálvány vezeklő rabja, ki minden kéjt szívébe temetett: most itt ülünk, siralomházi lelkek, és nézzük egymást hosszan, szótalan ... Tekintetünkben, haj! nem az elveszett - az el nem nyert éden fájdalma van.
Így ül a hold, ádáz vihar után elcsöndesült nagy tornyos fellegen, és néz alá a méla éjszakán bánatosan, de szenvedélytelen, hallgatva a sírbolti csöndességet a rémteli sötét erdő alatt, amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek hervadt levélre halkan hullanak ...
Évre év jön, évre év megy, minden új és minden ódon. Mi rossz és jó, meg ne tévedj, vésd eszedbe minden módon. Bízni balga, félni dőre: nincs hullám, mely el nem illan. Bármi csábít, hajt előre, légy közömbös holtodiglan.
Áll a vásár este-reggel és fülünkbe egyre zúgnak. Ki törődik ily sereggel, s ád hitelt e sok hazugnak? Elhúzódva mindörökre csöndesen magadba révedj, amíg meddőn mennydörögve évre év jön, évre év megy.
Félre soha ne billentse agyad mérlegét a gyatra pillanat, mely üdv s szerencse képét hordja pillanatra, s holt örömből nyerve lételt, úgy születik már halódón. Hogyha érted ezt a tételt: minden új és minden ódon.
Oly színháznak véld a földet, hol a játék sohse fogy ki: egy színész öt maszkot ölthet, mégis tudod róla, hogy ki. Őt páholják, vagy ő páhol? A tanulság és az élv egy. Néző légy, kit rejt a páholy, mi rossz és jó, meg ne tévedj.
Múlt s jövő, ha mérni kezded, egy levél két fele-lapja, végén látja, hol a kezdet, ki böngészni kézbe kapja. Mind, mi csak volt vagy leendő, örök jelen földgolyódon, ám hogy hiú s elvetendő, vésd eszedbe minden módon.
Egy törvény alá van téve minden itt e tág piacra, s tudja ég, hány ezredéve sír, nevet az ember arca. Új szereplők, régi dráma. Új palackok, régi lőre - csalódottak bölcs siráma: bízni balga,félni dőre.
Bízni balga, bízni légvár, eltiportak, hogyha győznek, homlokodon csillag ég bár, a fajankók megelőznek. Félni dőre: szolgadölyffel egymást törik majd poriglan, barátságuknak ne ülj fel - nincs hullám, mely el nem illan.
Csillog és csal, mint varázslép, a világ, e szép boszorka, s lám, helyetted színre más lép, rád szorult a csapda torka. Száz bűbáj közt bújj keresztül, légy utadnak józan őre ; jobb, ha még pillád se rezdül, bármi csábít, hajt előre.
Állj odébb, ha hozzád érnek, húnyj szemet, ha jó barát csal, látva mily mértékre mérnek, mit akarsz még jó tanáccsal? Ki-ki osztozzék a jusson, lármázzék, ha nyelve csiklan. Hogy a lelked révbe jusson, légy közömbös holtodiglan.
Légy közömbös holtodiglan, bármi csábít, hajt előre, nincs hullám, mely el nem illan; bízni balga,félni dőre. Vésd eszedbe minden módon, mi rossz és jó, meg ne téved). Minden új és minden ódon. Évre év jön, évre év megy.
Gothama Buddha tanítása szerint A sóvárgás kerekére vagyunk kötözve és azt Ajánlotta hogy vessük le vágyainkat és így Szűnjünk meg a Semmiben, amelyet Nirvánának hívott. Egy szép napon megkérdezték a tanítványai: Milyen ez a Semmi, Mester? Valamennyien Levetnénk vágyainkat, ahogy ajánlod, de mondd meg, Hogy ez a Semmi, amelyben megszűnünk aztán, Olyan-e mint az egybeolvadás a többi teremtménnyel Amikor a vízben heverünk, délben, könnyű testtel Csaknem gondolat nélkül, lustán heverünk a vízben vagy álomba hullunk A takarót már öntudatlanul igazítva magunkra S gyorsan merülünk el, tehát ez a Semmi Vidám, jó Semmi-e, vagy ez a te Semmid Csak egyszerűen Semmi, hideg, üres és jelentéktelen. Sokáig hallgatott Buddha, aztán ezt mondta lomhán: Kérdéstekre nincs felelet. De este, amikor elmentek már, Buddha még ott ült a kenyérfa alatt és példázatot mondott A többieknek, akik nem kérdeztek semmit: Nemrég láttam egy házat. Égett. A tetőt Lángok nyaldosták. Odamentem és észrevettem Hogy emberek vannak még benn. Bekiabáltam az ajtón, Hogy ég a tető, így szólítva fel őket, Hogy siessenek ki. De az emberek Mintha ráértek volna. Egyikük azt kérdezte, Miközben szemöldökét perzselte a hőség már, Hogy milyen odakint, hogy nincs-e eső, Nem fúj-e a szél és hogy van-e más ház a közelben, S még néhány effélét. Válasz nélkül Kimentem. Ezek itt, gondoltam, elégnek, Mielőtt kifogynak kérdéseikből. Bizony, barátaim, Akinek talpa alatt még nem olyan forró a talaj, hogy Bármivel fölcserélné. annak Nincs mit mondanom. Így szólt Gothama, Buddha. De mi is, akiket már nem a tűrés művészete foglalkoztat, Hanem inkább a nem-tűrés művészete és sok Evilági javaslattal oktatjuk az embereket arra Hogy lerázzák emberi kínzóikat, úgy véljük mi is, hogy Akik a tőke felszálló bombázó-kötelékei láttán Túl sokáig kérdik, miként képzeljük ezt-azt, És mi lesz takarékperselyükkel és ünneplőjükkel a forradalom után: Ezek számára nincs sok mondanivalónk.
