Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
nem lesz vezető hír szalagcímként sem olvassuk majd ha fellapozod holnap az újságot a legújabb fogyókúráról fog szólni és hogy mennyi eső hullott tegnap óta
a híradónak nem lesznek különkiadásai vagy halottas menet sem a városon keresztül egyetlen megemlékezés sem arról hogy a körülmények hogyan juttatták őt oda de az Avenyn és az Engelbrektsgatan kereszteződésében mégis csak ott feküdt haláli átkozottul keményre fagyva a táblát maga előtt tartva és még ha el is mentünk mellette akkor is haláli átkozottul láttuk
a szavak a táblán nem kértek egy új autópályát vagy több rendőrt nem beszéltek adócsökkentésről vagy keményebb fellépésről a bevándorlókkal szemben ő nem akart vitát kezdeményezni arról hogy miért ő és miért nem te fekszel ott nem kérte hogy mondj le a kávédról az ebédszünetben nem kérdőjelezte meg
miért nem vettél részt a május elsejei felvonuláson tavaly de akart tőled valamit és te olvastad a tábláját láttad a szemében hallottad belülről és még ha büdös is volt mégiscsak haláli átkozottul ember volt
nem írnak majd könyveket az életéről dalokat sem szereznek majd a férfiről akit ő egykoron szeretett vagy a gyermekről akit elveszített de ott feküdt ő a kereszteződésben a nyílt utcán utolsó szavaival feketével írva a papírra ”Claire-nek hívnak”
és te tudtad, hogy amit kért az nem a megbocsátás volt vagy valami módja annak hogy az időt visszapörgesse nem volt ahova az apród szórd sem kalap sem papírpohár sem kinyújtott kezek
de mégiscsak haláli átkozottul ott feküdt az Avenyn és az Engelbrektsgatan kereszteződésében azt mesélte hogy ő ember volt és kérte emlékezz rá
Nagyon is óvatosak lettünk, annyi csapás után – különös gonddal figyelünk, madarak s levelek árnyéka ha rebben hangtalan hangokra fülelünk, visszafordulunk az útról, lábujjhegyen lépünk be a templomba, későn, estefelé, tömjént égetünk a tűzön, a lámpákba olajat öntünk, az oltárra lerakjuk rézobulusainkat, közelebb lépünk az isten füléhez és suttogva kérdjük: „mikor?”, „honnan?”, „mivel?”. S mindjárt azután bedugjuk fülünket; kijövünk. Mikor az agorához érünk, hirtelen elrántjuk fülünk elől tenyerünket: az első szó, ami hozzánk ér, az lesz a válasz, mit az isten küld nekünk. De a szó sohasem az, amit várunk – talán rosszul hallottuk? És megint kezdjük elölről a megunt lépéseket, a templom, a lámpák, az obulus és az agora, míg eljön az óra, mikor végre bezárnak az üzletek, az acetilénlámpák kialusznak és mi egyedül baktatunk a fal mellett, az úton, mondogatva a szót, betűről betűre, felforgatva szótagokat, de még így sem érve el, amit akartunk. Hát látod, így töltjük napjainkat Fareszben,
kerülgetve a puszta agorát s a baljóslatú előjeleket.
az eső egykedvűen csorog piszkos állomásépület feketézők és tolvajok számigálják a pénzüket a homlokzatra kent süket betűknek is szakálla nőtt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
lopni erény az boldogul ki hazudik a becsület lassan némává szótlanul ilyen hosszú áramszünet rég nem volt mondja ki tüzet kér és kacsintva mellbe bök növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
csak az nem látja aki vak csak az nem hallja ki süket azt ami van s mit mondanak mázolhatsz öles betűket levedli minden épület homlokzatok és gyártetők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők az élet csupa kisbetű s akár bennünk a rémület semmi sem örökéletű hiába törvény rendelet mert a sok kicsi sokra megy s lesznek fejüket fölszegők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
olcsóbb lett volna s hasznosabb bármilyen drága szemüveg mely a látásra módot ad kár volt a gyöngülő szemek arányában a betűket nagyítgatni jött csődre csőd növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
koncul hiába vettetünk csillapítani éhüket a millióknak csak velünk ideig óráig lehet s a szítogatott gyűlölet csak késlelteti az időt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ajánlás
Felség késő a szemüveg annak kit elvakít a gőg növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ülök a padon, nézem az eget. A Central Park nem a Margitsziget. Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek. Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. Micsoda házak és micsoda utak! Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? Micsoda nép!-az iramot bírják. Vajon ki ápolja szegény Mama sírját? Izzik a levegő, a Nap ragyog. Szent Isten!-hol vagyok?
Gyalog szerettem volna jönni . Gyalog szerettem volna jönni a porral lepett füveken, mezítláb; hogy frissen érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora; mikor megérkezem. . Gyalog szerettem volna jönni, hogy érezzem: - a telt kalász, a rét sok térdeplő füve elém borul, el nem eresztve, s lábam kérve kulcsolja át. . Gyalog szerettem volna jönni: át a szorgalmas földeken, mindenkinek által kiáltni, mezsgyén átlépni, kezetrázni: "Na és a munka, hogy megyen? . Gyalog menni az utcán végig, előre köszöngetni ott. Tornácokon üldögélni, mint régen, hogy mindenki arcomba nézzen, s mondják: - "Semmit se változott!" . Én gyalog fogok hazamenni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem.
Lesz egy ország (hogyha megéred), ahol mindenki szeret téged. Ahol sosem azon agyalnak, vajon te hányad rész magyar vagy, és ha bolsevik volt is ősöd, marad még néhány ismerősöd. Kölyköt haragra nem nevelnek, s nem a megszökés lesz a terved.
Lesz egy nép, és kék és sár a vére. Jobbra, át, vagy éppen balra térve emberibb lesz minden létezőnél. Nem tunyán, bután és rombolón él, többé nem vall s terjeszt hamis elvet, s nem szitokra használja a nyelvet. Nép, mely hibáin mélyen elmereng, s kiokulván szül, fejleszt és teremt.
Lesz egy ember (talán épp te leszel, ki nem őrülsz meg, ha emlékezel), kit a múlt, ha kétségbe is ejt, mindent megért, s lesz, mit elfelejt. S e feledés nem a pusztulásba, szegényedésbe, nemzethalálba, hamis álomba, önámításba ringatja szendén, hanem megváltja.
S nem lesz világra szóló hiszti, hogy ez náci, amaz meg bipsi. Kommunista, gárdista, cigány békességben él majd valahány. És nem lesz semmiből félreértés, csak elfogadás és együttérzés, mert kibékül mindenki mindennel itten, vagy nem lesz se haza, se nemzet, se Isten.
Egyszer majd leírják ezt a kort is. Ki volt, mit tett, és mi módon, amikor elmúlik már a jelenkori pestis, és a ma lesz majdan avítt és ódon.
Egyszer majd tűhegyre tűzik, vitrinben tárolva mutogatják, és – rossz álmot – messze űzik mindazt, ami minket most rág.
Egyszer majd megítélnek minket, úgy, ahogy ma mi ítélkezünk ostorozván szigorral eleinket, hiszen mást mi sem tehetünk.
Egyszer majd leírnak minket. Könyvben és könyvelésben, a veszteség rovaton, hogyha már ránk adták a halotti inget. S egyszer megítélnek. Lesz olyan hatalom.
Apám ma újra elesett: 95 év zúzta szét a Ruhaszárítót, a polcnak egy részét – A szekrényben zsebkendőt keresett Volna, de nem sikerült. Összehuttyanva szégyenében, A hideg parketten ült.
Egyedül nem bírtam felemelni onnan – Többszöröse önnön súlyának az, Aki magatehetetlen, és szenved, Akiben maga az élet senyved – Csak néz rád, és oly lemondón, Mint viharban, este, az elhagyott, Sebesült sirály a mólón…
Apám ma újra elesett – Kint hullt a hó, tisztult az ablakon túl Minden, ami még bennem is dúl… Rég volt, amikor szívből nevetett, S úgy állt mellettem: maga a bizalom! Ülök az ágyán, és szeme fátyolán át Anyámat látom – kézenfogva, ők ketten… Marad a kép, az éltető – keretben.
Széthullott kocsim, a Mahájána, így kinézek a ködös tetőablakon és inkább a Göncölt fürkészem, lázas tekintetem elől hogy szalad, amíg próbálom szekeréről lekapni a sok-sok rég elvesztett és kocsmai kártyán már előre eljátszott nyarat, mert bár azt mondják, a csillagok szemtanúsága alatt egyformán parányiak mind a földi életek, néha mégis úgy tetszik nekem, hogy vannak előttük pártfogásukba vett és szeszélyüknek kedvesebb történetek, de némák maradnak imáimra és nem felelnek, a végtelen lelkek fásult tömegében én számítok-e még valamit, vagy ugyanúgy csak egy süket és jeges űrt faggatok, mint az a másik nyolcmilliárd majommá züllött kisisten odakint… .
Mondd, láttad már az erdőt? Ismered ezernyi fáját, az apró bokrokat, tekergő ösvényeit, szál virágot az összehajló fák alatt, a halk neszt, ha lépted finom hálóját sérti a csendnek? Mondd, voltál-e ott? Próbáltál feljutni a magas fákra, águk szorítva, tenyered horzsolva fel? Láttad-e a hatalmas törzseket, a vén ráncos kérget, és érezted-e a letépett háncs fanyar illatát? Láttad-e a fényt, ahogy leskelve befut a levelek szakadt vászna közé, és emlékszel-e, hogy rád talált ott? Mondd, ültél már erdei óriások tetején kuporogva, s magadban ott nézted-e az eget? Szakítottál-e pár foszló felleget tenyered melegén morzsolva szét, és érezted-e, hogy a távol oktalan vágyad célja csak, s búvó rejteked a számodra mért parányi létre kínál elég igéző, bűvös titkokat? És megnevetteted-e ott fent az unatkozó varjúfiakat? Gondoltad-e, vágyad is elég hogy fenntartson a magasban? Mondd, magadba szívtad-e ott a kéket?
Soha nem hittem, hogy a gyöngédség fátyla véd. Soha nem hittem, hogy a most újra rég. Soha nem hittem, hogy vihar után örvények jönnek. Soha nem hittem, hogy lesz még ideje a vízözönnek.
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt, Magamra ne hagyj!
Ha szavad nem értenék Elbúsult angyalok: Semmint hogy vétenék – Karodban hallgatok. Mint eltévedt madarak, Az elvetélt szavak – Nem hozzák vissza Tavaszok, nyarak...
Anyám, ha madrigál, Ha mozarti derű – Föld és Menny addig áll, Míg elszárad a fű!
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt – Magamra ne hagyj...
Szomorú vagy – állapította meg kétszer is a barátom ma sörözés-borozás közben, és annyira meglepett ez a magabiztosság, amellyel rátapintott a vereségemre, mégiscsak azt mondtam egy nőnek, hogy szeretlek, elvettem feleségül, és most meg rosszakat álmodom, holott azt gondoltam, hogy komolyan gondolom, és akkor mi van az én szeretetemmel, hol van az, milyen állapotban őrzi milyen isten, ha rettegek, hogy én magam sem számíthatok rá, mért álmodom mindig, hogy valaki áll az ablakban, és merőn figyel?
2.
És belészerettem egy másik nőbe, és ezt is komolyan gondolom, edzésben kell tartanom ezt a komolyat, különben ráfázok megint, és a boldogságom megtelik ecettel, vagy ez nem is vereség, csak élet, vagy az élet maga vereség, hol van az én szívem, milyen diótörőkben lapul rettegve, várva, hogy rányomják a két szárat, a többiek örüljenek annak, ami előbukkan, ő pedig csak repedjen és repedjen?
Egyre beljebb, egyenletesen zuhanok, lassan ki se látszom, meg sem ismernétek, pedig szerettem volna a vendégetek lenni, hogy együtt örüljünk. Vajon minek is? Hiszen ti pompásan megvagytok nélkülem, csak nem ismeritek be. Hasznos a látszat! Fiatalságotok most még bírja az éveket, nem kell kigombolni minden kabátot. Most még nem tudhatjátok, mi vár rátok, miért tanácsos kerülni a mellékutcákat, milyen dideregni egyedül, hideg szobákban, miért kell gondosan bezárni ajtót, ablakot. Egyre beljebb, de nem találok semmit, mit felhozhatnék, hogy megosszam veletek. Egyenletes zuhanásom: emelet, emelet. Legyetek szabadok! Én már az vagyok. A halálomat hagyom rátok. Tessék! Betűzzétek! Mint egy verset.
Nézd, nem mondta senki, hogy könnyű szeretni egy nőt, aki megszokta az erőszakot. Olyan helyről jövök, ahol a lányokat tranzakciószerűen adják el és férjhez. És nem mondom, hogy ez az én történetem, csak azt, hogy ha ma megtagadom, hogy abba a házba menjek, ahol nagyanyám lakott, az azért van, mert automatikusan a szüleim adósságaira gondolok, melyek a gyerekkoromtól üldöznek, és a vénasszonyokra, akik azt kiabálják a kerítés fölött, hogy az enyéim eladnak, hogy megszabaduljanak az adósságaiktól.
Senki nem mondja, hogy szeretned kell a szüleid, azt hiszem, csak keresned kell egy okot, amiért megköszönd nekik. Az apám is tett valami jót, amikor megírta a búcsúleveleit, és elszórta őket a házban – amikor nagy leszel, mindent meg kell tenned azért, hogy ne legyél olyan, mint ő, és ha ez azt jelenti, hogy nem szabad azt kívánnod, hogy meghalj, akkor nem szabad azt kívánnod, hogy meghalj, még ha azt is kívánod, hogy kívánd a halált.
Nem mondta senki, hogy könnyű keménynek lenni, de van néhány kemény dolog, amit tudnod kell rólam. Például azt, hogy első osztályos korom óta egyetlen verekedésben sem maradtam alul, amikor anyám elküldött kenyérért, és egy nálam nagyobb fiúval verekedtem, mert el akarta lopni a maradék pénzemet. És én győztem.
Senki nem mondja, hogy könnyű, de én még emlékszem arra a tizenkétszögű könnyű érmére, amelyet az ujjaim közé szorítottam, és a karcolásra, amit akkor szereztem, amikor kiütöttem a fogát.
Nézd, ha egy olyan nő kéri, hogy vedd az öledbe, aki erőszakban nőtt fel, akkor nem kell kérdéseket feltenned, csak erős karokra van szükség, amik egybetartják az alkatrészeket. Tudod, hogy gyakran veszem fel a te nehéz esőkabátodat, mert majdnem teljesen beborít. És ha valami tetszik az utóbbi időben, az az, hogy ne lásson senki.
Könnyebb elképzelnem, hogy bedugtál a kabátba, és elvittél valahová, egyre távolabb mindattól, amit ismerek, de egyre közelebb önmagamhoz.
/Demény Péter ford./
*Cristina Alexandrescu 1993-ban született Bukarestben.
amikor utazunk a házakat nézem az elmosódott kerítések közt kirajzolódó udvarokat elképzelem milyen lenne ott élni kis falvakban egy tanyán ahol kevés az ember csak mi vagyunk és egy darabig azt gondolom mindegy hol élünk amíg vagyunk bárhol jó lehet most meg már azt hogy mindegy hol élünk mert nem vagyunk és sehol sem lehet jó pedig itt is szépek a házak itt a legszebbek soha nem akartam máshová menni jó volt kicsinek lenni az óriások között most börtön ez a hely nem jön be fény a lakásba a belső udvaron csak beton vesz körül innen nem látni fákat madarat még az időt sem ha kinézek az ablakon ugyanolyan a délután mint a reggel és mégis az a napi öt perc amikor éppen úgy esik a fény hogy egy kis sávban beszűrődik elég ahhoz hogy életben tartson két növényt a harmadikat rólad nevezem el
Ha menni kell, hát menni kell. Akkor meg minek tökölődjék az ember, pardon, a tanár, tette fel a költői kérdést évekkel ezelőtt Cézár, a frappáns megjegyzéseiről elhíresült, több tanügyi reformot is szerencsésen túlélt történelemtanár. Ezt speciel akkor mondta, amikor Strapa Lujza kolléginánk a katedrához láncolta magát. Hagyjatok tanítani, sikította oly hangerővel, hogy a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium megroggyant padlásán sziesztázó denevérek riadtan repültek ki a szabadba. Az igazság az, hogy Strapa Lujzát már jó ideje nyugdíjazták, ő azonban szolid szabású, pörkölt kávészínű nadrágkosztümjében minden tanév elején megjelent, hogy még egy kicsit taníthasson. Abban a nevezetes esztendőben azonban a legújabb tanügyi reform következtében egy árva pluszóra sem maradt. Strapa Lujza ekkor szánta rá magát a tiltakozás eme extrém formájára. S hogy eltökéltségéhez szemernyi kétség se férjen, a láncot rögzítő kínai lakat kulcsát lenyelte. Az igazgatónak lakatost kellett hívnia, hogy a kétségbeesetten rúgkapáló kolléginát leválasszák az élete értelmét jelentő deszkákról. Strapa Lujza egy-két évig még a Gimi körül ólálkodott, aztán eltűnt a környékről. Hamarosan Cézár is nyugdíjba ment. Állítólag egy távoli szigetre költözött, ahol nagy formátumú memoárján dolgozik, mely a tanügyben betöltött korszakalkotó szerepét hivatott igazolni.
Ami a folytatást illeti, lassan kicserélődött körülöttem az Alma Mater tanári kara, s egy szép napon rádöbbentem, hogy a tanév végén engem is nyugdíjazni fognak. Hiszen semmit sem öregedtem, álltam hitetlenkedve a tükör elé. Ez az ezüstös hajszín pedig még sármosabbá tesz az érett pasikat lájkoló kolléginák műértő szemében. Az igazság az, hogy a közelgő dátummal kapcsolatos egzisztenciális megrázkódtatásomat követően, előbb én is holmi huncutságon törtem a fejem, amivel ideig-óráig meghosszabbíthatnám a tanári pályámat. Aztán a váratlanul érkező szabadság szele egyszeriben kifújta fejemből a csábító gondolatot. Hát elment az eszed, korholtam magam. Még csak az hiányozna, hogy továbbra is a tanügyi rendszer elnyomott jobbágyaként robotolj! Hogy orrodat a földhöz ütögetve hajbókolj, amikor minden ok nélkül cseszegetnek! Hogy nap mint nap kitedd magad a feletteseid pillanatnyi pszichés zavarából eredő, beláthatatlan veszélyeknek! Eleget szívattak az egymásnak ellentmondó tanügyi törvényekkel, rendeletekkel, kósza igazgatói utasításokkal, melyekről már az első pillanatban kiderült, hogy a gyakorló tanárok idegrendszerének maradandó károsítására találták ki valamennyit. Hajdani, nagy hírű kollégáimra gondoltam, akik már a nyugdíjazásuk előtti tanévben a függetlenség útjára léptek. Cicero, a konjugációval és deklinációval diáknemzedékek hosszú sorát megnyomorító, autodidakta latintanár például ki se dugta az orrát borpincévé átalakított kabinetjéből, ahol guggolós borok nemesítésével kísérletezett naphosszat. Bulldog, a brutális stílusáról közismert fizikatanár a kollegák és kolléginák magánéletéről tartott zaftos részletekben gazdag előadásokat az ámuldozva hallgató diákságnak. Jámbor Áron a vénülés fiziológiai jeleit klasszikus elégiákban felpanaszló magyartanár a nyomdafesték határán billegő, erotikus szabadverseket kezdett írogatni. Spinoza, a galamblelkű filozófiatanár gyermeki énje játékosságának engedve az ősi Alma Mater újonnan felszerelt liftjében furikázott az órái alatt. Mire idáig jutottam gondolatban, már az én stratégiám is körvonalazódott. Mi lenne, ha laza eleganciával tanítanék, ahogyan eddig is próbálkoztam, de a zsúfolt tanterv miatt végül mindig fusizni kényszerültem? Mert, kedves kollégák, mindent meg kell tanítani, hogy ne érhesse kellemetlen meglepetés a diákot az érettségin, hajtogatták az illetékesek gyűlésen, továbbképzőn, módszertani körön, de még a Gimi homlokzatán trónoló két kőbagoly is ezt huhogta szakadatlanul. Ettől kezdve reggelente nem fogom felébreszteni a padokban édesdeden alvó diákokat, fogadkoztam. Hiszen egész éjjel tanultak szegények. Kell a regenerálódás fejlődésben levő, fiatal szervezetüknek. Némán, lábujjhegyen járkálok majd körülöttük, megigazítom a kispárnát a fejük alatt, és ha szemüket netán riadtan rám nyitnák, altatót dúdolva nyugtatom meg őket. Igaz is, miért mennék fel első órára? Hosszú éveken át loholtam lélekszakadva hétre vagy nyolcra az iskolába, nehogy a kaput bezárják előttem. Csak semmi kapkodás! Bőven elég, ha kilencre felsétálok. De még jobb, ha tízre. Addigra úgyis kinyitják a kaput. Ezt a kapuzárási trükköt különben is a gyengébb idegzetű tanárok terrorizálására találták ki, egy tőről metszett gimis diáknak a szeme sem rebben meg tőle. Aztán itt van az utolsó óra. Ilyenkor már csak néhány szórakozott diák lézeng az iskolában. Minek zavarnám meg őket nevetséges buzgólkodásommal? Napközben pedig, ha megunom a tanítást, a folyosón fogok sétálgatni. Tavaly oly szépen felújították az iskola épületét, hogy nem lehet betelni vele! Istenem, mennyi csodálatos lehetőség vár rám az előttem álló időszakban, sóhajtottam fel vágyakozva. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó szó jogán végre az iskola vezetőségének a szemébe mondhatom mindazt, amiről eddig gyáván hallgattam. Ugyan mit tehetnének ellenem? Perzsára hívnának? Megfenyegetnének a tanügyi törvény holmi homályos értelmű paragrafusára hivatkozva? S akkor mi van?!
Persze mindebből a hősködésből semmi sem lett. Ugyanolyan beszari tanár maradtam, mint amilyen eddig is voltam. Továbbra is igyekeztem mindent megtanítani a diákjaimnak, mert ki tudja, hogy az érettségi vizsgán mit fognak kérni tőlük. Mindössze háromszor fordult elő, hogy pár percet késtem az iskolából. Akkor viszont a mellékbejáraton át lopakodtam az épületbe, nehogy a főkapunál áriázó igazgatóhelyettes asszonyba botoljak. Első órán – feledve filantróp fogadalmam – a hajuknál fogva ébresztettem föl a padokban elnyúlva alvó diákokat. Mondanom sem kell, hogy napközben is megtartottam minden órámat, az utolsóra pedig a biztonság kedvéért rátettem még tíz percet. A szókimondás lehetőségével sem éltem. Megpróbáltam ugyan az igazgató tudomására hozni kritikus észrevételeimet, de olyan értetlenül meresztette rám a szemét, hogy zavaromban dicsérni kezdtem.
Az utolsó tanítási napot követő éjszakán furcsa álmot láttam. Egy csörgősipkás udvari bolond jelent meg előttem. Tótágast állt, cigánykereket vetett, fürgén körbeugrált. Aki tanár, az is marad, ismételgette csúfondárosan vigyorogva. Cézár volt az, a hangjáról felismertem.
