Nem tudom milyen közönséggel voltam összezárva, de úgy rohangáltak ki-be a film alatt, mintha legalábbis visszaadták volna a jegy árát ezért és még ingyen kukoricát is kapnának hozzá. Ha a Sátántangót kellett volna nézni, azt mondom "menjél öcsém, vonuljál 2-szer, 3-szor, rendben", de itt, pfffff.)
A film: Ez igen jóra sikerült, a művészi koncepció nagyon ült, az alkotás elérte célját, főleg így másnapra, átértékelve, feldolgozva.
Ami a legnagyobb bajom volt vele, az a mexikói közönség. Amikor megtudtam, hogy a Foro-ban lesz forgatva, ejjj, mondom, ez végre tökéletes helyválasztás, itt aztán lesz ereszd el a hajam, látunk egy, az európaitól eltérő, más, forróbb rajongási kultúrát és manifesztálódásait. Uhhh, mekkorát tévedtem. A telefont mintha le sem akarták volna tenni, egy bámészkodó kisközönség, akiben, mint egység, nulla tűz volt, nagyon sokszor kis sápadt megfigyelők voltak. Persze, egy Cosmos is Mine alatt nem akar senki a színpadra mászni és ott headbangelni, de egy roppant erős EC alatt sem éreztem, láttam, hogy szétszakítanák az eget is.
Legnagyobb pozitív meglepetés és hatása, My Favourite Stranger. Olyan kavalkád és káosz a végén, amitől elszédülsz, megrévülsz, nagyon nagyot ment. Pedig aztán a klip megjelenésével igen szépen esett nálam az ázsiója, de most azonnal szerettem volna visszanézni.
PTIUT elcsépeltségét is sikerült elfeledtetni és igencsak szerettem, beránt, pörget.
PJ a végén méltó lezárás volt, szintén jól bugócsigára tekerve, leállni is alig akart, jó volt benne lenni.
Ghosts Again baromi jó hangulatú volt, nagyon passzolt a méltó lezáráshoz.
Hirtelen ennyi első blikkre, munka közben..., majd ami még jön, adom.
In the End-et még hallgatom, ilyen-olyan véleménnyel vagyok róla, nem tudom mit gondoljak.
Illetve az is furcsa volt a hangképben, hogy nem éreztem, hogy a zenei keverésnek lenne elég alja (basszus), kivéve amikor a közönséget betolták, akkor a dob és a zenei alap szinte dübörgött a mélyektől. Na, elvileg pont fordítva kéne, hogy legyen. A zenei alapnak legyen egy karakteres alja, és a közönséghang sávján kell egy elég masszív bandpass (negatív haranggörbe), hogy a hangképet a mélyeken, és kb. 8k fölött ne zavarja meg. Elvileg.
"És akkor a hangról – hogy törném el a kezét mindenkinek, aki ezeknek a koncerteknek a hangját felvette meg összekeverte. Kérdés, hogy Salogni ebben mennyire ludas?"
Én felmenteném Salognit, ő valszeg csak a zenei hangsávok keveréséért felelt, nem a live hangért. A kásásság pont a bekevert közönséghang miatt történt, ahogy levették a közönséget, egyből kitisztult a hangkép. Mondjuk volt egy-két konstans furcsaság (pl. Dave vokálján a túlpöszésítő de-esser, és a hangjának általános tompasága) ---> 305293
Ha létezne Oscar-díj koncertfilm-vágásért, akkor azt most azonnal oda kéne adni Yibran Asuadnak és Javier Umpierrez-nek. Ez a két csóka hasonlóan alapos munkát végzett a DM előadásán, mint Hank Corwin és Brian Berdan a Született gyilkosokon. Ennyi kameraszög-váltást, áttúnést, és vizuális közönség effektet még az életben nem láttam, pedig például a Rammstein Paris koncertje is szarrá van vágva (van, hogy a másodperces szabályt is leszarva), de nem ennyire inventív módon.
Ha nem lenne a filmben ez a mexikói halál-téma, ezzel a fajta vágással meg lehetne csinálni a teljes koncertet, és nekem, aki nem látta egyik MM show-t sem, egyáltalán nem volt gond, hogy némelyik dal nem ment végig, vagy meg volt vágva a hossza – sőt, ez egyenesen frissítően hatott.
A legelején, kb. fél percig volt egy „what the fuck” érzésem, amikor a szar felbontású képek megjelentek a 20-szor 26 méteres (Angliában legnagyobb) IMAX-vásznon, aztán ahogy bejöttek a tűéles koncertképek, megnyugodtam. Amikor meg a rendező nekiállt akár egy svenken belül is váltogatni a 4K és VHS felbontás között, akkor rájöttem, hogy ez kibaszottul nagy ötlet volt, és végig működött a filmben. Az üvegbúrás ötlet meg egyenesen fenomenális! Egészen addig találgattam, hogy a fenébe is csinálták, amiíg a srác el nem magyarázta hogy ez milyen régi és egyszerű trükk.
Azért valószínűleg nemcsak én vagyok hálás, hogy Corbijn lófasz kivetítéseiből nem sokat mutattak, és inkább a szemből meg a hátulról felvett közelik domináltak meg a nem huladék Corbijn-anyag vagy a zenekar tagjai.
Az Everything counts közben az jutott eszembe: Gondolták-e volna, hogy 40 évvel a megjelenése után is tomboló tömeg előtt fogják játszani ezt a dalt?
A Condemnation eleji fekete-fehér romos bevásárlóközpontban (vagy miben) álldogáló angyal gyerek is nagyon ötletes volt.
A WIME előtti fekete fehér Dave/Martin montázs tök nagy volt. Ja, és Fletch nincs elírva – 1961-2022.
A végén a Martin-Dave középre sétálás is szuper lezárása a filmnek. A vége stáb alatt szóló Ghosts again nálam anno a legtöbbet forgó dal volt, de nem a slágeressége miatt, és most is éreztem, hogy a Butler iszonyú jó szöveget írt hozzá.
Martin öreg, mint az országút, és a mellénye hátulja koponyás. Jó volt látni, hogy mindketten mennyire élvezték az előadást.
Amikor Dave előrehajolt, és a kezével vagy majdnem a fejével is elérte a színpadot, az volt az érzésem, hogy „baszki, ez most nem fog tudni fölegyenesedni”. :)
De ettől eltekintve 61 évesen igencsak körbeugrálta a színpadot meg a kifutót. Viszont, hogy miért kell csuláznia nár az első dal végén, azt nem vágom. Ha nem tudnánk, hogy három este felvett anyagból készült a végtermék, akkor is feltűnne, hogy az elején Dave bal hüvelyjén nincs fekete tapasz.
És akkor a hangról – hogy törném el a kezét mindenkinek, aki ezeknek a koncerteknek a hangját felvette meg összekeverte. Kérdés, hogy Salogni ebben mennyire ludas?
Aki volt már élő dobos koncerten – szerintem nagyjából mindenki -, az tudja, hogy a dobnak minden más hangszeren áthatoló megatonnás hangja van, még a legvastagabb basszus mellett is. Itt meg kb. 5 dalban hallatszott ez a tisztaság. Főleg azokban, amelyekben kevés más hangszer volt jelen (My cosmos, Sister of night, APTIUT), vagy amikor kiállás volt a PJ-ben vagy a NLMDA-ban. Amúgy a legtöbb dal hangzása kásás volt.
Nemcsak hangzás, hanem a színpadkép és Dave mozgáskultúrája miatt is, de a Sister of night volt a koncert egyik abszolút csúcspontja, és itt meg az jutott eszembe, hogy most Dave mennyire élvezte előadni, viszont 96-ban heteken át szenvedett a dal feléneklésével. Annak ellenére, hogy a DM 20 éve nem tud leszállni a Le Conte remixes APTIUT előadásáról, az itt mégis brutál nagyot szólt (hangzásban is).
Szóval, még mindig el vagyok ájulvaa filmtől, úgyhogy szombaton újra megnézem a helyi, IMAX-nál kisebb moziban. :DDD
Jó mozizást! Nem voltam annyira szakmai, csak szimplán a fülemre hagyadkoztam. Valaki szerint az IMAX-ban rosszabban szólt a film. (Az illető sima moziban is megnézte a filmet.)
Ma este megyek megnézni a BFI IMAX-be, és bár vájtfülűként engem is krdekel, hogy fog szólni, olyan jó szakmabeli elemzést, mint te adtál nekünk, nem fogok nyújtani.
Az M-et hang(keverés) szempontjából a Metallica Through the never-jéhez fogom mérni, amit ugyanebben az intézményben láttam 12 éve, és ami fenomenálisan űberfaszára volt keverve, olyan kristálztiszta basszussal, hogy as csak na.
Nekem a képi világ tetszett, jó ötlet volt a koncertsnittekre úsztatott ötletek (szellemek, szemcsés közeliek, tükrözés, stb.), végre valami más, mint Anton hűvös megoldásai a sok totállal, hogy mindenki végig csorgathassa a nyálát a kivetítéseitől.
A hanggal annál több bajom volt. (A rövidítésekért kár, de egy filmnek más a dinamikája, ez van, a 101-ben is sok irtás van sajna.) Dave hangján túlzóan sok volt a de-esser, eléggé pösze volt a hangja, és mintha (vagy emiatt az effekt miatt, vagy egy magas csillapító low pass filter miatt) a vokálja kifejezetten tompa lett volna. És ami a SITF-en is nagyon feltűnő volt az az, hogy a közönséget szarul keverték bele a zenébe, ahányszor bejött a közönség, egyből szétment a hangkép, a dobok nagyon vizesek lettek és tompák, az egész hangzás kásássá vált, a basszus is zavarossá vált, mintha a közönséghangon nem csináltak volna rendes high pass mélycsillapítást. Ráadásul bénán volt megvágva a közönséghang sávja, néha indokolatlanul beugrott a hangképbe minden előjel nélkül, és volt, hogy valamikor meg egy szemvillanás alatt elment és hirtelen a hangkép is helyreállt.
Salongi mentségére szóljon, hogy ez a vágás előkészítés és előkeverés nem az ő keze munkája, ő csak max. belekeverhette a közönséget, bár mivel ő inkább stúdiós, ezt nem neki kellett volna csinálnia, csak a zenei keverést és utána egy technikus beleúsztathatta volna a közönséghangot a kész mixbe. (Lehet, hogy így is történt, nem tudom.)
Összességében nagyon tetszett a végeredmény, sok dalnál legszívesebben talpra ugrottam volna. A Speak To Me óriási hatással volt rám (tudjátok a történetét, már leírtam az album megjelenését követően), a hideg rázott a daltól. Várom a decemberi megjelenést.
A film a MM és a mexicoi/mexicoi indián halottkultusz közös nevezője alapján készült, a setlistből főként azok a dalok kerültek be, amik megfelelnek ennek a közös nevezőnek, de persze voltak ebbe a témakörbe be nem illők is.
These are just some of the words you could use to describe director Fernando Frías' new concert doc, DEPECHE MODE: M. Far from a traditional concert film, Frías weaves together a story of not just music, but also of a fiercely devoted fandom, and the dynamic depth of Mexico City itself.
Truly immersive and transcendent, you can experience it in IMAX now.
Frías took some time to talk to us about shooting in Mexico City, the freedom found in filmmaking and bringing stories to the big screen.
1. In the film, Mexico City itself is really its own character. Can you tell us a little bit about how the setting for these shows impacted the storytelling?
The band always knew they wanted to shoot this concert in Mexico City. They also knew they wanted to connect not only to the city, but also Mexican culture to the film somehow. That's why they invited me to write a treatment and establish what this connection would be.
Of course, with Mexico itself, there are a lot of stereotypes or preconceptions about what Mexican culture is. From the classical, you know, donkey-sombrero-tequila, to certain landscapes, and other types of cliches. To me, it was really important to not land in those places. I knew that we were making a film for the whole world and Depeche Mode is a band with a huge international appeal. And in Mexico, it's one of the few bands that cuts throughout Mexican society, unlike many others. The fandom for Depeche Mode in Mexico is really vast and diverse.
Instead of focusing on particular landmarks, as was at some point suggested to me from the production side, I wanted to capture the essence of Mexico City - to build up this more boiling, effervescent rhythm. Mexico City is chaotic of course, but also harmonic in that chaos.
Especially the beginning of the film, all of these places before the day of the first concert, with the sound of the show's intro, "My Cosmos is Mine," the vibrations — that was what was really important to me, to capture the feeling, more than the specific places. To do that, we had to shoot a lot, and then find it in the editing, of course.
2. The tour depicted in the film was in support of the band’s Memento Mori album. How did themes of life & death find themselves into this work?
Remember, memento mori itself means "remember you must die" in Latin. When you have such a long legacy, and you've been around for a while, the idea of confronting mortality as a concept comes forward a little more.
Sometimes the approach to death is really a celebration of life, and I wanted to include that into the film. I wanted to find pieces of Mexican representation that were not didactic or on-the-nose, that could dance together with the show structure or dance to the flow of the music. I wanted to connect life and death in a progressive, subtle way, and of course explore the tradition in Mexico without landing on those cliches.
3. What was your personal relationship with music and movies growing up? Are there any particularly influential works that inspire your own filmmaking?
Oof! I have to say, I grew up loving films, but I was really not that impacted by larger-than-life films. I remember being a child and connecting deeply with films that actually made me identify myself with them. "Wow you can actually put your small little life on the big screen and make it relevant and connect with people through this identity."
For me, films were a window in which I could explore emotions and was very clear from a very early age. I was not driven by adventure or big spectacle or those aspects of filmmaking. My dad, being a big cinephile exposed me to things like FANNY AND ALEXANDER from a very young age. It became a window of possibility.
At the same time, I grew up listening to so much music of my father, like classical or jazz. At some point in my teen years, I wanted to rebel against everything that was in my house and went into a deep journey discovering music. And that journey hasn't stopped until now.
4. You’ve also directed narrative features. How does your process differ when working on a concert/documentary film like this?
Each project is different, even if it’s two fiction films or two episodes of the same TV show with the same actors. The process is always different. That's what keeps me engaged in filmmaking and about it. I can't really speak generally to my process; it's not something I am conscious about.
I'm laying it note by note and tackling it bit by bit. I like to find or have the message of the whole piece be kind of clear as a goal, but I don't have a particular process. Sometimes going off book or opening a new path of exploration can bring unimaginable things or, at least things I couldn't have thought of if I had been sticking closely to a process.
On this particular project, the film revealed itself to me and my team. First of all, I had to put together all of the music and find the spaces for all of the other segments and then tone the segments in such a way that they could play along with the rest of the music and elevate it to where these elements are dancing together as one piece.
That was something that I could never have calculated or planned for, had I just written a script. Written on paper it wouldn't have made sense. That's my thought process about it. Freedom.
5. Speaking of, your cinematographer on this project, Damián García, has also worked on your narrative features. Can you speak a little bit about your working relationship?
We are very good friends - super close. There's some sort of alchemy between us. We exchange a lot of references, things that apparently have nothing to do with what we're doing, and then we feel that sparkle. We kind of know it and then don't want to touch it too much before bringing it to life at the right moment. We want to be open to how that idea excites both of us.
Sometimes I have an initial thought and he elevates it, or he has a thought of a particular thing and I just bite. But it's based in a very friendly and very human connection. A lot of humor, making jokes, and taking it lightly, so that when it becomes serious or specific, that's a moment of connection - we both feel it.
6. Any advice for young people out there looking to become a director themselves?
I always say this: watch out for advice, [laughs] and who you are asking advice from!
7. If there was any film you could watch again, for the first time in IMAX, what would it be?
BLUE PLANNET was incredible. I remember watching it many years ago in IMAX. I was very young, ten years old, and I remember it being incredible. It left a mark, definitely."
Nem teljesen igaz. Igazából a hangban egy dolog van biztosan az eredeti helyről, a közönséghang és Dave ottani megszólalásai. A zenei alapról nem tudni pontosat, hogy mennyit módosítottak rajta, de pl. a filmben hiányzik a Higher Love vége, a hosszú lecsengés a doblooppal. A vokál pedig egy olyan Frankenstein szörnyeteg, amiben ki tudja, mennyi az eredeti hang, vagy hogy máshonnan nyúltak bele részleteket. (London, Milánó, stb.)
A Devotionben elvileg csak a kép van több helyről, a hang nem, ami lehet, hogy még rosszabb elgondolás, mint különböző helyekről átvenni részeket hanggal és képpel együtt.
Igen. A Devotional ugyanez. Összességében mondhatjuk, hogy csak a Live In Hamburg lett ugyanazon estéről felvéve. A Live Spirits-ben is azok a dalok, amik nemcsak a második este voltak, fel lettek hasznosítva az első estéről is. Csak hát ott 10 csere volt a két koncert között.
A 101-et ne is említsük, hogy még vagy 3-4 helyszínről vannak bevágva snittek akár önállóan (Master And Servant részlet), akár az EC közben (Martin sapkája a látványos váltás asszem?), meg a TTYS soundcheck, ami egy fedett helyszín.
Igen, mert a Spirits In The Forest - Live Spirits egyetlen koncert felvétele. Itt viszont több napból válogatták össze az anyagot (mint 2001 és 2013 között minden alkalommal).
Értem, vagy hát sejtem, mert a Spiritsel is kb annyira vagyok képben, mint ezzel :D
De akkor ott volt egy valóban teljes anyag, aminek kisebb hányada benne volt a filmben is?
Most viszont nem ez a helyzet, mert itt a teljes anyag olyannyira nem teljes, hogy még a filmben is van olyan (Stranger és Condemnation), ami a teljesben nincs.
A Spirits In The Forest után konkrétan nem vártam semmit se a filmtől, talán ez miatt de nekem összességében tetszett a film.
A részletekbe nem mennék bele talán a legfontosabb az, hogy a zenekarhoz nagyjából méltó film született.
Ahogy néztem a végén a stáblistát, egy egész mexikói hadsereg keze munkáját dicséri a produkció.
Bár a filmben említve lett, hogy a halottak napja nem mexikói "ünnep", viszont ez az egész rituálé szinte szent és sérthetetlen nekik. Rendkívül érzelemdús ez az időszak náluk.
Talán ezt próbálták elmesélni ebben a filmben, és valahogy az egész Memento Mori lemezzel összekötni, összhangba tenni.
Maga a koncertrészletek tetszettek, engem nem zavart az éleskép-szemcsés kép váltogatása. Nálam ez belefért a koncepcióba.
A hang az bűnxar volt (ezt nem a filmnek tulajdonítom be, szerintem a mozi hangrendszere nem volt kellően beállítva)
Anno a koncert után úgy jöttem ki, hogy a turné meglepetése a Sister Of Night volt/lesz.
Ezt a megállapításomat most is tartom. Egyszerűen zseniális, soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal ennyire tud élőben működni.
A vetítés alatt is ugyanazt éreztem mint anno élőben, hogy az előadásmód és a látvány megmutatta azt az érzést amit mindig is szerettem/szeretek a MODE-ban.
Igen, akár le is írhatom, hogy összességében kellemes csalódás lett számomra a film.
Nem hasonlítgatok most korábbi koncertfilmekhez, nem is érdemes. Az újkori depeche mode-hoz egy méltó film készült.
A Spirits In The Forest filmben is csak a koncert bizonyos részei szerepeltek a film melléktermékeként, de a Live Spirits kiadványon ott volt a teljes koncert.
de ha lesz egy teljes felvétel, akkor ez egy nem teljes?
ha lesz egy teljes, azt hogyan lehet kiegészíteni bármivel is? akkor mégsem teljes? ráadásul a nem teljes tartalmaz valami olyasmit, amit a teljes nem? tehát a nem teljes egészíti ki a teljest?
vesszek meg, nem értem :D de gyanítom a szokásos dm kiadványokat övező (szándékos?) bénázás van jelen itt is
ezeket most amúgy úgy kérdezem, hogy tök nem követtem a filmmel kapcsolatos híreket és moziban sem nézem meg
Közvetlenül a mozizás előtt előjött bennem egy érzés: mit is keresek én itt?
A lehető legrosszabbra voltam felkészülve – és nem azt kaptam!
Az éles képek meglepően jól lettek megfilmesítve. Nagyon tetszettek a drónfelvételek és a közönséget pásztázó kameramozgások. Különösen jól sikerültek azok a felvételek, amelyek a közönség felől vagy fölött mutatták a színpadot – olyan érzésem volt, mintha madárként repülnék fölötte.
Ebből akár még többet is elviseltem volna.
Meglepő szögekből készültek a felvételek, néha viszont kicsit túl közelről, ami néha zavaró volt.
Ami a halállal kapcsolatos spanyol szöveget illeti, akaratlanul is a Strange videó jutott eszembe: I’m Ipolita, Ipolita Satarelli... Mintha a rendező abból az Anton-videóból indult volna ki – lényegében úgy tűnt, mintha az ötlet vagy a koncepció onnan származna.
Ami viszont számomra teljesen kiverte a biztosítékot, az a sok életlen és mozaikszerű képfelvétel. Az előttem szólók már említették: a korábbi rögzített koncertfilmekben is voltak ilyen ocsmány vágások és technikai megoldások. Számomra ez nagyon zavaró volt.
Dave turházós jeleneteit kétszer is megörökítették – de talán még zavaróbb, hogy hatvanévesen szinte minden számnál a férfiasságát fogdossa, mintha valami nemi baja lenne.
Egy másik fórumtárs már írta, hogy a régebbi számoknál Eigner szinte „szétveri” a dobot, ami elég bántó; az újabb számoknál ez kevésbé feltűnő, bár ott más problémák vannak.
Csak nekem tünt fel hogy a WIME nél Andy születési dátuma rosszul szerepelt 1961 helyett 1951 volt a feliraton.
Összegzés: ha a legrosszabbra készülsz, még érhet pozitív meglepetés!
