Theodosziosz Melitenosz:
„Tibérioszt, a palotaőrök parancsnokát küldötte [II. Iusztinosz] a hunok ellen, akik kivonultak, és a thrák területeket dúlták, fosztogatták.”
Niképhorosz Kallisztosz Xanthopulosz:
„…sok tízezernyi hadsereggel előzőleg az avarok ellen küldötte [II. Iusztinosz Tibérioszt]. Miután katonái az ellenség puszta látását sem igen tudták elviselni, mindjárt az első összecsapáskor fogságba esett volna, ha az isteni gondviselés ki nem ragadta és meg nem őrizte volna, éspedig nyilvánvalóan a római hatalom javára, hiszen ez abban a végső veszélyben forgott Iusztinosz esztelen tettei miatt, hogy az egész állam széthull, s oly nagy uralomtól elesvén a barbároknak lesz zsákmánya.”
Eusztratiosz:
„Midőn Tibéiosz Sirmiumban volt az avar háború miatt, a csodálatra méltó férfiú [Eutükhiosz] írt neki, megragadván az éppen kínálkozó alkalmat. Az alkalom így adódott: az Amaszeiában állomásozó csapattest egy tribunusa Tibériosz bizalmába kívánt kerülni, oldalán, parancsnoksága alatt akart szolgálni; miután a szent férfiútól ajánló sorokat kapott, buzgón ment Tibérioszhoz Sirmiumba.”
Szádeczky-Kardoss:
„Eutychios kétszer volt konstantinápolyi patriarcha (552–565, 57?–582). Közben számkivetésbe kellett mennie. Tiberiost első főpapsága idején pártfogolta, s úgy látszik, száműzetése idején is jó kapcsolatot tartott a leendő császárral. Így történt, hogy az avar határvidék legjelentősebb városában, Sirmiumban főhadiszállását felütő fővezérhez beajánlhatott egy addig Ázsiában szolgáló tribunust. Hogy ezt az eseményt Tiberios első …vagy második …avar hadjáratához kell-e kapcsolnunk, biztosan nem eldönthető. – Eustratios, aki Eutychios életrajzát megírta, a patriarcha bizalmas híve volt. Egy helyt …arról beszél a szerző, hogy hőse milyen rendíthetetlenül harcolt az igaz hit és tisztesség ellenségeivel, és itt az utóbbiakat »vad és avar farkasok« megjelöléssel illeti; kora Bizáncában, úgy látszik, az avarság jelentette a legádázabb ellenfelet.”
"...az avarok primitiv, osemberszeru nep volt, akik osszevissza gyilkolasztak ...rabolni jartak..."
Hát igen.... kissé durva, de sommásan igaz megállapitás. :))
Ékes példa a kunágotai fejedelmi sir, ahol éppen László Gyula mutatta ki, hogy a fejedelmi diszkard aranyozása eredetileg egy mives, nimfákat ábrázoló antikizáló bizánci diszdoboz volt.
Amit az avarok mint nyersanyagot hasznéltak fel, barbár módrs szétvágva-szétkalapálva az eredeti tárgyat. :-)
--------------
Hol található László Gyulátol ez a megállapítás?
Forrás? Könyvészeti adatok?
És természetesen erről is várom a forrás megadását!
" Ezt nem RÁFOGTÁK, hanem KIGÚNYOLTÁK ezzel a viccel. Egyik saját kortársa találta ki, amikor meglátta Horvát "rokonitásait".
de pl. a Kappanhágó-Koppenhága Horváth saját alkotása volt.
"...az avarok primitiv, osemberszeru nep volt, akik osszevissza gyilkolasztak ...rabolni jartak..."
Hát igen.... kissé durva, de sommásan igaz megállapitás. :))
Ékes példa a kunágotai fejedelmi sir, ahol éppen László Gyula mutatta ki, hogy a fejedelmi diszkard aranyozása eredetileg egy mives, nimfákat ábrázoló antikizáló bizánci diszdoboz volt.
Amit az avarok mint nyersanyagot hasznéltak fel, barbár módrs szétvágva-szétkalapálva az eredeti tárgyat. :-)
„Azt mondják, hogy a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tibérioszhoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: »Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, azaz éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?!« Tibériosz viszonzásul azt mondotta ...”
Szádeczky-Kardoss:
„Míg Euagrios szerint II. Iustinos »nagy tömegű sereget gyűjtve össze« küldte az avarok ellen Tiberiost, addig jelen forráshelyünk szerint »harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve« bocsátkozott ütközetbe a palotaőrség parancsnoka. A látszólagos ellentmondás feloldását talán annak a feltételezése adhatja, hogy jól kiképzett harcedzett katonák csak jelentéktelen számban voltak találhatók a dunai fronton, mert az elitcsapatokat az 572-ben újrakezdett perzsa háború hadszínterére vezényelték. Tiberios serege zömének gyakorlatlanságára, fegyelmezetlenségére Euagrios szavai világosan utalnak.”
„Ebben az évben avarok jöttek a Duna tájaira. Amint arról értesült a császár, Tibérioszt, a palotaőrök parancsnokát küldötte ellenük. Az összecsapott velük, de vereséget szenvedett a váratlanul reá törő ellenségtől; sok emberét elvesztette, és visszavonult.”
„Őt [Tiberioszt] küldötte ki [II. Iusztinosz császár] előzőleg az avarok ellen, nagy tömegű sereget gyűjtve össze. Tiberiosz kis híján fogságba esett, miután katonái a barbárok puszta látását nem tudták elviselni; nem várt módon mégis megmentette őt az isteni gondviselés, és megőrizte a római császárság számára, amely Iusztinosz értelmetlen vállalkozásai folytán abban a veszedelemben forgott, hogy az egész állam széthull, s olyan nagy hatalomtól esvén el a barbárok zsákmánya lesz.”
Szádeczky-Kardoss:
„Az »előzőleg« kifejezés itt II. Iustinos megőrülésének a dátumához (673 nov.-dec.-hez) képest jelzi Tiberios kudarccal végződő hadjáratának időpontját.”
„Iustinus császár hatodik esztendejében, amely Leovigild király negyedik éve, a gepidák királysága véget ért. A langobardok verték le őket csatában. Királyuk, Kunimund a harcmezőn esett el, kincseit pedig egészében Iustinus császárnak vitték át Konstantinápolyba az ariánus szektához tartozó Trasarich püspök és Reptila, Kunimund unokája.”
Szádeczky-Kardoss:
„A szerző egyetlen mondatba sűríti a gepida állam magsemmisülésével (utolsó királyának elestével) járó ütközet elbeszélését egyfelől, a gepida egyházfő és trónörökös Bizáncba kerülésének a közlését másfelől. Minthogy az előbbi esemény minden kétséget kizáróan 568 áprilisa előtt – alighanem 567-ben – történt, annak dátuma II. Iustinos uralmának hatodik esztendejével (570. nov. 14/15.–571. nov. 14/15) egybe semmiképpen sem eshetett. Érthető viszont az évszám a forráshely második felében leírt esemény időpontjaként. Idáig, úgy látszik, gerillaszerű ellenállás jelentkezett a gepidák körében az avar hódítókkal szemben, s ez a bizánci–avar ellenségeskedésben lelt támaszra; csak amikor a császár békekötésre szánta el magát a kagánnal, akkor került sor a trónörökösnek és főpapjának az emigrálására a császárvárosba.”
„Nem vették észre [a bizánciak], hogy miféle bajhozó szomszédot szereztek maguknak [a hunogurokkal], s milyen, a rómaiak birodalmát fenyegető vész az, amit keblükre fogadtak.”
Szádeczky-Kardoss:
„A homilia szerzője szónokiasan jellemzi azt a történeti pillanatot, amelyben a Gepidiába és Pannoniába beköltözött avarságot a kelet-római császár mintegy befogadta, ami elsősorban II. Iustinosnak az avar honfoglalást jóváhagyó döntésére értendő.”
„Tiberiosz fővezér veresége, az avarok győzelme és a megállapodások létrejötte után a barbárok jónak láttál követséget küldeni a rómaiak egyeduralkodójához. Tiberiosz ezzel a követséggel együtt indította útnak Damianosz csapatparancsnokot, és általa jelezte a császárnak mindazt, ami történt s amit az avar kíván. A végleges szerződést meg is kötötték a rómaiak és az avarok ...Mikor az avarok megkötötték a szerződést, és elindultak haza, a helybeliektől szkamareuszoknak nevezett szegénylegények lesbe álltak, és elvették tőlük lovaikat, pénzüket és más felszerelési tárgyaikat. Emiatt ismét követséget küldtek Tiberioszhoz, panaszt tettek az őket meglopók ellen, s azt kívánták, hogy hozzák vissza a tőlük elrabolt dolgokat. A lopás elkövetőit felkutatták és leleplezték, majd Tiberiosz az eltulajdonított holmik egy részét visszaszolgáltatta az avaroknak.”
Újfent egy Szúda-cikk, ezúttal bizonyosan Menandrosztól:
„Midőn az avarok kisebb csoportokra oszolva közeledtek, a hadvezérek arra az elhatározásra jutottak, hogy tüstént rájuk támadnak, az avarság ellen fordítva ezzel saját átkát.”
„Ügyes hadifogással az avarok áradata zúdult le, a levegő borús volt és sötét; ezért a kémlelő őrszemek nem voltak képesek felismerni a közeledő ellenséget.”
Szádeczky-Kardoss valószínűsíti, hogy ez a szócikk is Menandrosztól való.
Ugyancsak a Szúda-lexikon írja Menandroszra hivatkozva:
„Az avarok hadmozdulatuk során szilajul keveredett lármát akartak csapni, a kiabálással egyidejűleg a dobokat is verni akarták, hogy akkora zajt támasszanak, amely megrendíti és megfélemlíti a római sereget. Miután Bónosz mindezt már előre megtudta, eleve elmondotta a katonáknak, hogy az óriási hangorkántól ne rendüljenek meg, hanem megelőzésül képzeljék maguk elé, ami be fog következni, s a még meg nem történt esemény várásával szoktassák magukat ahhoz, ami lesz. S mihelyt észlelik a dobok pergését, maguk pajzsaik verésével válaszoljanak, hallassák harci kiáltásukat, zendítsenek harci dalra, s ráadásul fából készült vizes edényeiket csapkodják.”
Szádeczky-Kardoss:
„Ebben a töredékben is Tiberios fővezér jobb keze, Bónos készíti elő az avarokkal szembeni helytállásra a bizánci katonákat.”
Megjegyezzük, az oszmán hadsereg is hasonló dobpergéssel vezette be a támadásait később, hogy az ellenségben félelmet keltsen.
„Hencegő szavakat használt, gőgös beszédű és érdes modorú valaki volt. Ám Bónosz semmit sem engedett beszédének, hanem a szküthiai csatára emlékeztette őt.”
Szádeczky-Kardoss:
„A csata, amelyre a hencegő barbárt Bónos kijózanításul emlékeztette, esetleg a Iohannes Biclarensisnél szereplő bizánci győzelem az avarok fölött ...Ezt Tiberios fővezérlete alatt Bónos gondos parancsnoki tevékenysége alatt vívta ki Bizánc.”
„Iustinus császár Tiberius comes excubitorum [palotaőrség-parancsnok] vezetésével háborút indít az avarok ellen, s Tiberius győztesen tér vissza Konstantinápolyba.”
Szádeczky-Kardoss:
„A távoli Hispaniában író krónikás ...jelen híradása egyébbel, mint Tiberiosnak Menandros ...töredékeiben leírt működésével nem nagyon hozható kapcsolatba. Ezt kell mondanunk annak ellenére, hogy nemcsak a testőrparancsnok győzelméről, hanem éppen vereségéről is olvasunk. A korszak bizánci történelmeben nem ritka jelenség győzelem és vereség gyors egymást váltása.”
Ugyanez a krónikás az 570/571. esztendő táján lezajlott hunogur–bizánci tárgyalásokról:
„Az avarok ismét követséget küldtek a rómaiakhoz, és követeik ugyanazokról a dolgokról szólottak, amelyekről olyan sokszor már korábban. Amidőn a rómaiak nem hallgattak kívánságaikra, lusztinosz császár ugyanis nemtetszéssel fogadta azokat, végül Apszikh jött el követségbe, s Tiberiosz meg Apszikhék véleménye megegyezett a következőkben: abban az esetben, ha az avar főemberek fiait kapják túszként, a rómaiak biztosítsanak földet, ahol az avarok megtelepedhetnek. Ezeket Tiberiosz jelezte a császárnak. Ám a monarkha úgy látta, hogy a dolog így nem lesz hasznos a római ügy számára. Kijelentette: másképpen nem köt békét, csak ha magának az avarok vezérének a gyermekei közül kap néhányat túszul. Tiberiosz ezt a követelést nem látta indokoltnak, úgy vélte ugyanis, hogy ha a szkíták főembereinek a fiait megkapják, akkor természetesen a túszok apái sohasem adják majd beleegyezésüket, amennyiben a kagán a megállapodások felrúgását tervezné. Tiberiosz ilyen véleményen volt, ám a császár nem így látta a dolgot. Különben haragudott is a rómaiak hadvezéreire, amiért halogatják a háborút. Olyan tartalmú levélbeli rendelkezéseket juttatott el hozzájuk, miszerint meg kell mutatni a barbároknak, hogy a rómaiak egyáltalán nem adták magukat elpuhult életre, szívesen vállalják a háborút, s elviselik a fáradalmakat. Miután a viszály szelleme kerekedett felül, s fenyegetett a háború kitörése, Tiberiosz levélben jelezte Bónosznak, hogy őrizze a folyó átkelőhelyeit.”
„Ismét eljött Targitiosz, s követként a császár elé kívánt járulni. Most is ugyanazt mondotta a császárnak, és hallotta attól, amit más alkalommal. Sirmium városát kívánta volna a rómaiaktól megkapni, mint amely saját jogos szerzeménye, miután ő zúzta szét a gepidák államát. S meg kívánta volna kapni azokat a pénzeket is, amelyeket Iusztinianosz évente adott a hunoknak. Mivel pedig az elmúlt években semmit sem kaptak, Targitiosz azt igényelte, hogy az egész elmaradt összeget egyszerre hajthassa be, aztán pedig évente állapítsanak meg komoly summákat, amelyeket a rómaiak fizetnek majd. Ezenfelül Uszdibadosz kiadatását is kívánta, mint aki a hadifoglyokra érvényes szokásjog alapján őt illeti. Néhány egyéb olyan javaslattal is előállott Targitiosz, amely tele volt gőgös fennhéjázással; ezekre a császár persze oda se hederített. Semmibe sem vette a követ által előadottakat, s maga igazán császár módjára szólott. Miután ezekben az ügyekben különféle követségek jöttek-mentek, de többre ezzel nem jutott az elintézés, a császár elbocsátotta Targitioszt, éspedig azt mondva neki, hogy kiküldi majd oda Tiberioszt teljhatalmú fővezérként: az ő dolga lesz mindent megbeszélni és minden egyes ügyben határozottan eljárni.”
Egy vatikáni palimpszesztuson (a szöveg törlésével újraírhatóvá tett pergamenlapon) olvasható töredékes sorok, valószínűleg Menander Protectortól:
„Az avarok vezére megismételte korábbi fenyegetéseit. Ugyancsak hencegett, és nagyzolt beszédében, de nem volt képes a rómaiakat megfélemlíteni ... [ezek]semmibe vették és lenézték a barbárt, s még hencegőbben válaszoltak szavaira.”
A ProfitOrientált Nyugdíjas írja a Középkori pestisjárványok topikban (11. hsz.):
"Bizánc Justiniánus uralkodása idején jutott hatalmának csúcsára, az 530-as évek sikeres hadjárai során legyőzték a gótokat Itáliában és a vandálokat Kathágóban, fejlett gazdasága és kereskedelme a lakosság számának gyors növekedését okozta. Az 540 körül kezdődő pestisjárvány(ok) azoban fordulatot hozott, a közel 60 éven át pusztító járvány a lakosság és a munkaerő számának nagymértékű csökkenését okozta. Ez a tényező jelentősen hozzájárult a 6. sz-i pannóniai eseményekhez. 568-ban a longobárdok el tudták foglalni Itáliát és az avarok pedig betelepültek a KM-be. Mindkettőt a bizánci haderő meggyengülése tette lehetővé. Az avarok a járványtól legyengült birodalmat egészen 601-ig szinte minden évben támadták, Bizánc csak a járvány eltűnése után tudott visszavágni, akkor le is győzte az avarokat. A 7-8. sz-ban betelepülő szlávokat telepítettek az elnéptelenedett területekre."
„A császár beszédének a gepidákról szóló részletéhez annyit kell a jobb érthetőség kedvéért megjegyezni, hogy 566-ban a bizánci csapatok azzal a feltétellel segítették diadalra a gepidákat a langobardok ellenében, hogy Kunimund király visszaadja Sirmiumot a birodalomnak. Ám gepida részről az ígéretet nem váltották be, amit a bizánci udvar a legbűnösebb hálátlanságnak minősített. Így aztán 567-ben II. Iustinos császár tényleges katonai támogatás nélkül hagyta az avaroktól és langobardoktól halálos harapófogóba zárt gepida államot...”
