Budapest ősidők óta lakott település, már a neandervölgyieknek is megtetszett e hely. A leletek tanúsága szeint azóta is folyamatosan lakott. A prehisztorikus világ számtalan kultúrái után letelepültek itt a szkíták, várost alapítottak a kelták, felépítették Aquincumot és a környező erődöket a rómaiak, ide tették székhelyüket a hunok, gepidák, longobárdok, avarok. Nem meglepő, hogy Magyarországnak is kezdetektől az egyik, majd később a kizárólagos központi városa. Sajnos fontosnak tartották a "városnézést" a mongolok és a törökök is. Végül, a XIX. és XX. század fordukóján, sok áldozattal, erőfeszítéssel és veszteséggel felépült a modern Budapest. Az idő természetesen nem állt meg, azóta is sokat válatozott a város. Azt csak remélni lehet, hogy a jövőben is sokat fog változni, előnyére:)
Alapítói művésznegyednek álmodták meg, Budapest kedvelt városrészévé vált Pestújhely
Rákospalota képviselő-testülete éppen 125 évvel ezelőtt, 1896. augusztus 4-én tárgyalta, hogy a község tulajdonát képező 204 holdnyi ingatlant a kincstár katonai gyakorlótérnek bérbe venné. Legalábbis ezt írja – jegyzőkönyvekre hivatkozva - a Magyar városok és vármegyék monográfiája sorozatban megjelent Rákospalota és Rákosvidéke című kiadvány 1938-ban. Azt is megtudhatjuk, hogy az első 5 évben 8000 forint, második 5 évben tízezer, az utolsó öt évben pedig 12 ezer forintot fizetett volna a kincstár. Más források szerint viszont ebben az időszakban már kisajátításról volt szó, ugyanis a kincstár 1894 óta több bérleti ajánlatot is tett, amelyet Rákospalota nem fogadott el, hiszen a község maga is parcellázni és értékesíteni akarta a földterületet, jóval magasabb áron.
A kisajátítást vagy az előnytelen bérleti szerződés életbe lépését Veszelovszky Béla, Rákospalota jegyzője mindenképpen meg akarta akadályozni, és a váci piaristáknál megismert barátjához, az akkor már ügyvédként dolgozó Bezsilla Nándorhoz fordult segítségért.
Bezsilla azt tanácsolta, hogy az érintett földet egy vállalkozó közbeiktatásával mielőbb értékesítsék, a felparcellázott területen új telepet hozzanak létre. Vevőt, mai kifejezéssel élve „strómant” is talál: Crouy Chanel Endre gróf nevét és pénzét adta a földterület megmentésére tervezett akcióhoz.
Palota közgyűlése már 1896. november 4-én megtárgyalta a gróf ajánlatát, aki négyszögölenként 2 forintot ígért, a teljes vételárat húsz év alatt egyenlítette volna ki, a hátralékra pedig 5 százalék kamatot fizetett volna. Szándéka komolyságát jelzi, hogy tízezer forint értékű állampapírt helyezett letétbe a községi pénztárba, amelyet később 50 ezer forintra egészített ki. A gróf azt is jelezte, hogy a területet felparcellázza és házhelyenként értékesíti.
Ajánlatát Rákospalota képviselői természetesen egyhangúlag elfogadták, és a remélt bevételre alapozva hamarosan hitelt vettek fel. A gróf és a község közötti adásvételi szerződés 1896. december 29-én lépett hatályba, és tavasszal megkezdődött az értékesítés, amelyben már Bezsilla Nándor is részt vett. Hirdette a telkeket, társaskocsijáratot szervezett a leendő vevőknek, hogy azok megtekinthessék a „kies” területet, amelyet Bezsilla Nándor Széchenyi-telepnek nevezett el.
Egy év alatt 126 telek talált gazdára: tisztviselők, művészek vásároltak házhelyeket, átlagosan négyszögölenként 4 forint és 50 krajcár áron. Crouy Chanel Endre gróf azonban 1899-ben – egy titkos záradékra hivatkozva – hirtelen visszalépett az üzlettől. Tettének oka valószínűleg az volt, hogy a telep mellé, az Erzsébet királyné útra tervezett villamos vasút kiépítése még nem történt meg, ennek hiányában pedig a terület közlekedése nem volt megoldott, így a remélt üzleti siker is kétségessé vált.
Rákospalota elöljárósága a báró által vezetett konzorciumot sikertelenül perelte. A szerződést előkészítő három tisztviselőt, Medveczky György főjegyzőt, Veszelovszky Béla jegyzőt és Tóth István bírót telekspekulációval gyanúsította meg és fegyelmi eljárást indított ellenük, valamint a képviselő-testület saját maga ellen is fegyelmit kezdeményezett.
A község nemcsak a telkek értékesítéséből remélt százezrektől esett el, de el is adósodott. Ráadásul gondoskodnia kellett volna a közigazgatási értelemben hozzá tartozó Széchenyi-telepről is, ahol szinte minden infrastruktúra hiányzott. Innen datálható az a szemlélet, amely sok helytörténeti írásban a mai napig is tartja még magát, hogy a Széchenyi-telep alapítói ügyeskedni, „panamázni” akartak saját hasznukra és Rákospalota kárára. Az persze bizonyos, hogy Bezsilla Nándor pénzt is akart keresni, de jóval erősebb volt az a szándék, hogy a területen egy új hivatalok- vagy művésznegyedet alakítsanak ki, ezt támasztják alá a későbbi városépítő kezdeményezések is.
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a telkek értékesítéséhez! A község először maga próbálkozott az értékesítéssel; egyre több telket – egy hitelintézeti, nagyon kedvező konstrukció miatt – munkások vásároltak meg. Ezzel gyakorlatilag meghiúsult a művésznegyed kialakításának elképzelése. Végül egy ingatlanügynököt bíztak meg az eladással. Békési József saját költségén rendezte az utak egy részét, lecsapolta a nádasokat, árkokat ásatott a csapadékvíz levezetésére és így fél év alatt közel 400 telket értékesített. Palota elöljáróságának ellenzéke azonban megint elégedetlen volt, újra ingatlanpanamát emlegettek, perrel fenyegetőztek
Így újra Rákospalota értékesítette a telkeket, de hiába tartalmazta a szerződés, hogy a község négyszögölenként a vételárból két koronát elkülönít a Széchenyi-telep javára, ez nem történt meg. Nem jutott pénz a telep csatornázására, a közvilágítás bevezetésére, utak építésére, egészséges ivóvíz biztosítására. A telkeket a városból kimenekülő legszegényebb rétegek vették meg és sokszor kis viskókat építettek, amelyek a tavaszi, illetve őszi esőzések alkalmával vízben álltak. Ezért a telep felső – a mai Körvasútsorhoz közelebb eső – részét Úrinegyednek nevezték, a távolabbi területeket pedig Mosónéfertálynak. Rákospalota pedig csak „jötmenteknek” titulálta a telepen élőket.
A helyzet tarthatatlanná vált, ezért Széchenyi-telep alapítói úgy döntöttek: kezdeményezik az önállóvá válást. Az elszakadást támogató aláírásokat Bezsilla Nándor kezdte gyűjteni 1907-ben, amely persze ismét kiváltotta a palotai vezetés ellenszenvét. A Széchenyi-telep lakói azonban jelentős erőket tudtak megmozgatni, nagy segítséget jelentett az itt élő Szücs István – Antall József nagyapja –, aki korábban a belügyi tárcánál, majd a kultuszminisztériumban dolgozott.
A belügyminisztérium engedélye 1909. október 27-én született meg és egy hónappal később lépett hatályba. Széchenyi-telep alapítói, vezető személyiségei ekkor saját vagyonukból és kölcsönökből megkezdték az elszakadáshoz, illetve a majdani működéshez szükséges feltételek kialakítását.
Ekkor merül fel, hogy a leendő községnek nevet is kell adni. A megye a Széchenyifalva, a lokálpatrióták a Pestújváros nevet javasolták. A döntést 1910. június 30-án az országos községi törzskönyvbizottság hozta meg. A Magyar Királyi Országos Levéltár szakvéleményére hivatkozva azt írták, hogy a „Pestújváros" nevet nem engedélyezik a benne szereplő város szó miatt. De nem engedélyezik a Széchenyifalva nevet sem, mert a községnek kötődése sincs a grófhoz. A gordiuszi csomót átvágva a testület a Pestújhely nevet adta az új községnek, hivatalosan innen számítják a városrész születését.
Bár az önállósodás sok nehézséggel járt, elindult a fejlődés is. A Mosónéfertály lakói közül sokan visszaköltöztek a városba, a lakók mintegy harmada kicserélődött, tehetősebb polgárok érkeztek. Megnyíltak az első intézmények: 1910-ben a takarék- és hitelpénztár, 1911-ben Szücs István kezdeményezésére a polgári leányiskola, majd 1913-ban az óvoda.
Az évtized elején elindult az omnibuszközlekedés, megnyitott a Széchenyi Színház, majd a helyi mozi. Sorra nyíltak a szatócsboltok, építőanyag-kereskedések és a népszerű kocsmák, borozók. Létrejött a katolikus plébánia, amely – templom híján – első kápolnáját Bors Emil villájában rendezte be.
Bezsilla Nándor, az ügyeskedéssel gyanúsított alapító 1912-ben költözött ki Pestújhelyre és továbbra is tevékenyen részt vett a település életében. Szervezője volt a helyi munkásgimnázium megalapításának, részt vett a leányiskola iskolaszékének munkájában, alapítója és elnöke volt a Széchenyitelepi Kaszinónak. Mindössze 49 éves volt, amikor 1917-ben tüdőgyulladásban meghalt.
Pestújhely önállósága 1950-ben, nagy Budapest létrehozásakor szűnt meg, akkor a XV. kerülethez csatolták.
A városrész az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. Bár még ma is megtalálható néhány az egykori Úrinegyed villáiból és az 1920-as években épült egyszerűbb családi házakból, egyre több helyen épülnek modern házak, sőt, az apró telkekre bezsúfolt többlakásos tárasasházak is.
"A háborús belövések ellenére megmenthető lett volna, de a politika 1946-ban mégis a teljes lebontása mellett döntött. Most a Nemzeti Hauszmann Program keretében megkezdik az épület rekonstrukcióját."
Ebben sajnos már semmi eredeti nincs. Ez nem az az épület lesz, hanem csak egy másolat. :(
Megkezdik a Vöröskereszt Egylet egykori székházának újjáépítését a Dísz téren a Nemzeti Hauszmann Program keretében. A Dísz tér délkeleti sarkán álló épület egészen a II. világháború végéig szerves része volt a Várnegyed látképének.
A háborús belövések ellenére megmenthető lett volna, de a politika 1946-ban mégis a teljes lebontása mellett döntött. Most a Nemzeti Hauszmann Program keretében megkezdik az épület rekonstrukcióját.
1900-ban vásárolta meg a Dísz tér 1–2. szám alatt álló épületegyüttest a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete, mely 1881-ben azzal a céllal alakult meg, hogy a háborúkban megsebesült katonák gyógyításában, ápolásában részt vegyen, és megszervezze az országokon átívelő humanitárius segítségnyújtást. A Vöröskereszt Egylet székháza a kor két sztárépítésze, Hauszmann Alajos és Hültl Dezső tervei alapján született meg – olvasható a Nemzeti Hauszmann Program Facebook oldalán.
Hamar kiderült azonban, hogy az impozáns palota túl nagy lesz a segélyszervezetnek, ezért egyes részeit bérbe adták az államnak, így költözött be oda a Magyar Királyi Horvát-Szlavón-Dalmát Minisztérium.
A Dísz téri palota 1920-tól a második világháborúig a Külügyminisztériumnak adott helyet. Ehhez az épületet Hoepfner Guidó tervei alapján bővítették ki, aki Hauszmann Alajos hívására jelentős részfeladatokat vállalt a századfordulón a budai Vár nagy ívű felújítási és átépítési munkálataiban is. Az elhanyagolt telek régóta városképi sebként tátong, az impozáns épület újjáépítésével több mint fél évszázados adósságot törlesztenek.
Nemrégiben pedig elkezdődött József főherceg palotájának a rekonstrukciója is. A Nemzeti Hauszmann-program keretében eredeti állapotában építik újjá a palotát, a hozzá tartozó, neoreneszánsz stílusban épült egykori istállóval és a mesebeli palotakerttel. Az épület külseje hűen követi majd a Korb-Giergl páros terveit, belsőépítészeti, épületgépészeti és üzemeltetési szempontból ugyanakkor modern megoldásokat alkalmaznak.
A Manci híd a második világháborúban lerombolt Margit híd mellett épített ideiglenes hajóhíd (pontonhíd) volt. 1946 májusára készült el, a Lukács fürdő kertjéből a Margit-szigeten át a Sziget (ma Radnóti Miklós) utcánál érte el a pesti partot. Ezt a hidat a néphumor a Margit név becézése alapján Mancinak nevezte el. Tervezője Mistéth Endre volt.
A Pest és Buda közötti hajóhidat Albert főherceg látogatása miatt építették meg és kis túlzással gróf Széchenyi István utazása miatt szüntették meg. A Duna két partja közötti hajóhidat 255 éve állították fel és 171 éve bontották el.
A Buda és Pest közötti közlekedés mindig kiemelten fontos volt, ezért már a török korban is állt itt hajóhíd, de ez a szerkezet Buda visszavételekor elpusztult. A török kiűzése után azonban sokáig nem volt állandó kapcsolat a két város között, hiszen újabb az újabb hajóhíd csak 255 éve, 1766-ban nyílt meg.
Tulajdonképp mi is az a hajóhíd? Egy olyan szerkezet, amely a folyóba lehorgonyzott hajókon, csónakokon nyugszik, azaz az egész híd úszik a vízen. Egy hajóhídnál nincs szükség alapozásra, jelentősebb hídfőkre, ami a telepítését egyszerűbbé, olcsóbbá teszi a hagyományos hidakkal szemben. Vannak természetesen hátrányai is. Télen jégzajlásos folyó esetén ki kell szedni a vízből, mert a jég tönkreteszi. A hajóforgalomnak akadályt képez, tehát, ha hajóközlekedés van az adott folyón, kell egy olyan részt kialakítani a hídban, ami nyitható.
Pest és Buda között sajnos mind a két hátránnyal számolni kellett, hiszen a Dunán élénk volt a hajóforgalom és a téli hónapokban a jég – a XVIII-XIX. században még gyakrabban, mint ma – jellemző volt.
Buda visszafoglalásakor, ahogy fentebb írtuk, a török hajóhíd megsemmisült. A visszafoglalt városok között a kapcsolatot egy különleges komp, a repülőhíd biztosította, de a XVIII. század közepére ez már nem volt elégséges, és ezt nem csak a városok közönsége látta így, hanem a kormányzat is. A Helytartótanács – amely gyakorlatilag a kormány szerepét látta el – 1766. július 21-én felszólította Pest városát, hogy Albert főherceg – aki az uralkodó, Mária Terézia veje, Magyarország helytartója volt és a székhelyét egyébként Pozsonyban tartotta – tervezett pesti látogatására a repülőhidat cserélje le hajóhídra. Azért Pest városát szólította fel a kormányzat, mert 1703 óta a pest-budai átkelés megszervezésének és az ezért szedett vámnak a joga a két városé volt, így őket terhelte a híd építésének költsége is. A hajóhidat a Hajózási Hivatal raktáraiban lévő hajókból kellett összeállítani és eleve ideiglenesnek szánták, mivel a Helytartótanács azt is elrendelte, hogy a híd alkatrészeit a főherceg látogatása után ugyanoda vigyék vissza.
A főherceg feleségével, Mária Krisztina főhercegnővel (akiről Krisztinaváros a nevét kapta) 1766. augusztus 20-án érkezett Budára. Ekkor már állt a Pest és Buda között felépített hajóhíd, amit 1766. augusztus 1-én már meg is nyitottak.
A híd a mai Türr István utcánál vezetett át a folyón és a főhercegi pár látogatása után el is bontották, hiszen eleve ideiglenesnek szánták.
Azonban bebizonyosodott, hogy hasznos és használható átkelő, ezért 1767-ben már állandó jelleggel – azaz a jégmentes időszakra – újra felépítették, kicsit arrább, a mai Rudas fürdő vonalában. Ugyan a híd nem egész évben állt fenn, mert ha jég fenyegetett, kiszedték a vízből, de innentől fogva a Pest és Buda közötti hajóhíd évtizedekig megbízhatóan szolgált. A hajóhidat ugyan a városok építették, de azt bérbe adták vállalkozóknak.
A pest-budai hajóhíd egy igen jó, tetszetős építmény volt, mely 47 hajón feküdt, a hossza a története során változott, hiszen többször áthelyezték, volt, hogy ívesen, volt, hogy egyenesen vezetett át a folyón, ezért annak hossza 350 méter és 420 méter között változott az idők során. A szélessége 9 méter volt. A hídpálya olajlámpásokkal volt kivilágítva, ízléses fülkék álltak az út mentén, a hídon pedig elhelyezték Nepomuki Szent János, a hidak védőszentjének szobrát is. Több utazó is elismeréssel emlékezett meg róla.
E hajóhídból a két városnak igen jelentős bevételei származtak, évi több tízezer forint, sőt az összeg az 1840-es évek közepére már meghaladta a 45 ezer forintot is, úgy, hogy a hídon a nemesek, a honoráciorok, a papság, a katonák és ezeknek jobbágyai, abban az esetben, ha uruk dolgában jártak, vámmentességet élveztek. Ugyancsak vámmentes volt az átkelés a városi tisztségviselők és polgárok, azoknak feleségei számára. De vámmentes volt az átkelés, ha pestiek a budai szőlőikbe mentek dolgozni és esküvőre igyekvőknek sem kellett fizetni. Azaz szinte alig valaki fizetett, de mégis nyereséges volt a vállalkozás.
Pesten 1866. augusztus 1-jén indult el a városi lóvasút menetrend szerinti közlekedése. Az első vonal a mai Kálvin tértől egészen Újpestig vezetett, a menetidő 35 percig tartott. A gróf Károlyi Sándor által szorgalmazott új közlekedési eszköz sikeres volt, és a lóvasút jelentősen hozzájárult Újpest fejlődéséhez. Az első pálya átadása után néhány évvel Pestet és Budát szinte behálózták a lóvasútpályák.
A városon belüli utazás sokáig nem okozott gondot Pesten, hiszen mérete miatt nem volt szükség külön közlekedési eszközökre. A város környékén azonban voltak olyan települések, amelyek szervesen kapcsolódtak Pesthez (és ma már Budapest részei), de azért nem voltak annyira közel ahhoz, hogy közlekedési eszközök nélkül is kényelmesen elérhetők legyenek.
Nem véletlen, hogy Magyarország első lóvasútja a Kerepesi útról Kőbányára vezetett, az itteni bányák termékeit kívánták Pestre, az itteni építkezésekre szállítani. Az 1827-ben megnyílt különleges, egysínű lóvasút azonban megbukott, és 1828-ban a pályát is elbontották.
A városokban a gőzhajtású járművek nem váltak be, nem is terjedtek el. Budán a sikló és a fogaskerekű volt gőzhajtású, és náhány külvárosi vonalon működött rövid ideig a gőzmozdonyos vontatás, de a városokban a XIX. század végéig a lóvontatású közlekedési eszközök voltak a meghatározók.
Az első pesti lóvasút kezdeményezője Károlyi Sándor gróf volt, aki a Pestről Újpestig vezető lóvontatású vasútvonal építésére már 1863-ban engedélyt kért, és azt 1865-ben meg is kapta. A Károlyi családnak nagy birtokai voltak Újpesten, és már Sándor apja is elkötelezett volt a városrész fejlesztése iránt. Bár a községet Pesttel már 1844-től omnibusz járat kötötte össze, de az csak kis létszámú utast, egyszerre legfeljebb 14 főt tudott szállítani.
Az építési engedély birtokában, Károlyi elnökletével megalakult a Pesti Közúti Vaspálya Társaság (PKVT), és elkezdődött a pálya építése. A munkálatok 1866 nyarán zárultak le és 1866. július 30-án délután 4 órakor meg is tarthatták az ünnepélyes megnyitót. A vasúton a forgalom azonban csak 1866. augusztus 1-én indult meg.
A tudósításban külön kiemelték, hogy a lóvasúton a „feliratok, a szolgálati személyzet ruhái mind magyarok, a kocsisok kék zsinóros szürke attilát, a conducteurök pedig sötét kéket viselnek.” A biztonság érdekében a kocsikon menetközben sípszó hallatszott, nehogy a gyalogosok a síneken balesetet szenvedjenek.
A vonalon kétféle kocsik közlekedtek, a nyitott, csak vászonnal fedett járművek a pesti Széna (mai Kálvin) tértől a vasúti pályaudvarig, azaz a mai Nyugati pályaudvarig jártak, a zárt kocsik viszont Újpestig közlekedtek, a menetidő 35-37 percig tartott.
A lóvasúti kocsik egyszerre akár 30-40 főt is tudtak szállítani az omnibuszok 14 fős kapacitásával szemben. Az utazás nem volt túl olcsó, az első osztályon a jegyért 20, a harmadosztályúért 10 krajcárt kellett fizetni, igaz, a gyári munkások 25 százalék kedvezménnyel vehettek jegyet. Újpest fejlődésében a lóvasút meghatározó volt, hiszen így Pestről gyorsan el lehetett érni az egyre nagyobb számban ide települő gyárakat. Az újpesti vonalat 1867-ben meghosszabbítottak Újpest északi határáig, majd 1872-ben Rákospalotáig.
Az Újpestre vezető vonal csak az első fecske volt: Pestet és Budát hihetetlen gyorsan behálózták a lóvasutak, a két partot 1879-ben a Margit hídon keresztül kötötték össze. A hálózat 1889-ben érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor 45,8 kilométeren 350 kocsi közlekedett, ezek kiszolgálására 1200 lóra volt szükség.
A lóvasutat a XIX. század végén gyakorlatilag egy csapásra kiszorította a villamos. Budapesten az egykori lóvasúti pályákat az 1890-es években nagy ütemben állították át villamos üzeműre, az újpesti vonalon 1896 óta járnak a villamosok.
Egy helyen maradt meg a lóvasút: a Margitszigeten 1928-ig lehetett utazni ezzel a járművel. A szintén lóvontatású omnibusz egy évvel tovább élt, az utosó budapesti omnibusz 1929. november 5-ig közlekedett a mai Villányi úton.
Számos szakértő évek óta tartó munkájának eredményeként augusztus 20-tól régi fényében csodálhatjuk meg a Szent István-termet a Budavári Palotában. A több éves munka immár a végéhez közelít, szinte minden egykori díszítőelem a helyére került. Újra a világhírű Zsolnay-kandallón áll Szent István mellszobra, elhelyezték azokat pirogránit képeket is, amelyek Árpád-házi királyokat és szenteket ábrázolnak és felszerelték a hatalmas csillárokat és különleges falikarokat is. Az augusztus 20-i megnyitó után néhány napig ingyenesen lesz látogatható a Szent István-terem.
részben, eleve zavarta a kommunistákat, mert a kommün leverésének emlékére épült, mindenképpen lebontottál volna, a közvetlen ok az volt, hogy akadályozta a tankok felvonulását a Sztálin szobor melletti kommunista ünnepeken
Hogy ne kelljen oda utazni, főleg nekem majd 1 000 km-ről, csináltam egy print screent a google mapről.Látható, hogy már csak az Alexandriai templom áll éppségben, a Rác templom nincs meg, persze nem is lehet, mert a proig rombolni azt jelenti, hogy nem lehet ujjáépiteni, mert nincs miből, legföljebb csak rekonstruálni.
Közelebb lax, esetleg megnézheted... de szerintem ugyan az lett a sorsa mint a Regnum Marianumnak a Városliget mellett? Azt is Sztalin tiszteletére rombolták le?
A festményről és a fotorol tisztán látszik, hogy a fényképész és a festő majdnem ugyan azon a helyen állt, csak mig a fotos a mai a Gellért hegy alatt levő ut széléről fotozott, addig a festő mintegy 20 méterrel magasabban állt ezen pont felett a Gellért-hegy oldalában.
A háttérben van az Alexandriai Szent Katalin templom. Ez volt ami a tűzvészt sértetlenül átvészelte, eredeti barokk oltárai ma is láthatóak és mivel középkori eredetű, középkori diszeket is feltártak. A mai toronysüveg az barokk, nem olyan egyszerű mint a festményen.
Az előtérben az a Szent Demeter temlom, vagy ahogy ismerték a Rác templom. Ez görög-keleti székesegyház vala, szép ikonosztázzal. Ez sérült az 1810-es tűzvészben, de helyreállitották és ragyogó ékköve lett Budapestnek.
A Rác (Szent Demeter) katedrál további sorsa:
"Sztálin 75.születésnapján, 1949-ben a magyar kommunisták azzal kjedveskedtek a Kobának, hogy a görög keleti székeegyházat a porig rombolták".
... a mozi 125 éve létezik, hála a Lumière-fivéreknek, akik 1895. december 28-án Párizsban megtartották első nyilvános vetítésüket. Ez egy biztos pont, mozdíthatatlan dátum, ezt tekintjük a mozi kezdetének. Csakhogy öt hónappal a nagy nap után, 1896 májusában az addigra cégesült Lumièrék alkalmazottai Budapestre érkeztek, hogy bemutassák új találmányukat székesfővárosunk népének is. Volt két technikusuk, vagy nevezzük őket inkább operatőrnek, Charles Moisson és egy Dupont nevű úriember, akik, ha már itt voltak eme lüktető metropoliszban, felvételeket készítettek. Ezeket a felvételeket 1963 óta ismerjük, néhány nagyon elhasználódott nitro kópia alapján, amikor is egy vándormozis hagyatékából előkerültek, képzelhetjük, milyen minőségben.
A francia filmarchívum párizsi raktárában azonban megvoltak az eredeti kameranegatívok, amelyek az 1896-os budapesti felvételek készítésekor a Lumière testvérek kamerájába voltak befűzve. Most a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum igazgatóság többéves tárgyalásainak és EGY TÖBB SZÁZ MILLIÓS, A DIGITALIZÁCIÓT CSÚCSMINŐSÉGBEN LEHETŐVÉ TEVŐ SZKENNELŐ GÉPNEK KÖSZÖNHETŐEN SOHA NEM LÁTOTT MINŐSÉGBEN NÉZHETJÜK MEG AZ EGYKORI FELVÉTELEKET, melyeken nemcsak az akkori Budapest, a Lánchíd látszódik, vagy egy Odol-reklámot hordozó korabeli jármű, de az is, ahogy az urak sétapálcájukkal és Girardi kalapjukkal komótosan sétálnak a hídon, a járművek pedig úgy grasszálnak, hogy a korabeli közlekedési szabályok aligha zavarják őket. Óriási szó, hogy bizonyos arcokat a technológia segítségével azonosítani lehet.
Mégis, az 1810. szeptember 5-én kitört tűzvész vált a leghíresebbé, vagy inkább leghírhedtebbé. Ahogy már korábban írtuk, a Tabán lakói sokáig a szőlőtermesztésből, borászatból éltek. Így érthető, hogy a tűz kitörésekor kevesen voltak otthon: aki munkára fogható volt, az - ősz lévén - kint volt a Gellért-hegy és a Sas-hegy szőlőiben. A Hosszú utca egyik udvarán is lázas munka folyt: a szüretre készülve ki kellett égetni a hordókat, taposókádakat. Schuller mester Gierl nevű pintérlegénye éppen ezt a munkát végezte, amikor a hirtelen felkapó szél belekapott a lángba, és a vörös kakas már fel is ugrott a ház fazsindelyes tetejére. A tetőről aztán villámgyorsan terjedt tovább a tűz a szorosan egymás mellé épített, sok éghető anyagot tartalmazó házakra, tetőkre. Egy órán belül már négy területen égett a Tabán. A hegyen lévők, látván a tüzet és a hatalmas, gomolygó füstfelhőt, mindent eldobva rohantak haza, de már későn. A szűk, zegzugos utcák a lángoló házak miatt járhatatlanokká váltak. A folyó partján a hajóhíd budai oldala is elégett, így a pesti oldalról sem jöhetett gyors segítség. A parton horgonyzó hajókra rakott széna is begyulladt, a tűzben elszabaduló hajók pedig égő fáklyaként úsztak le a Dunán.
Persze nem csak a szőlőskertekben, hanem a Várban is észlelték a tüzet. József nádor az Esterházy ezredet "vetette be" az oltásra. Mivel az egyik fontos vízvezeték is megsérült, víz helyett borral próbálták a tüzet megfékezni.
Gyakorlatilag minden a lángok martaléka lett. Odalett a hajóhíd budai oldala, több, mint négyszáz ház, az istállók, a műhelyek. Lángolt a rácok temploma is. A katolikus templomban másnap újra fellángolt a tűz, ekkor már a falak sem bírták tovább. Bár sokan a hegyen dolgoztak, így is több mint száz halott került elő a romok közül: többnyire idősek, asszonyok és gyerekek.
Az a vicces hogy a rendszer létrehozói elvileg értelmiségiek voltak, könyveket olvastak, színházba jártak, de a műemlékek és a művészeti alkotások iránt teljes volt a közönyük, lásd a rettenetes pusztítás amit 1945 után a kastélyok, műemlékházak közt végeztek, egyedül a templomokat nem merték lebontani tömegesen, félve a hívők reakciójától, csak néhányat Budapesten.
